A jezsuita birtok
A jezsuita birtok
A magyarországi jezsuita rend komáromi rendháza 137 évig birtokolta Pákozdot. Fejér megyében jelentős birtokokkal rendelkeztek a jezsuiták: Pákozddal együtt Sukoró, Etyek, Gyúró, Sóskút, Vereb, Pázmánd, Vál, Agárdpuszta és Barátháza is az ő tulajdonuk. A komáromi rendházon kívül még a rend győri kollégiumának voltak a megye területén birtokai: Perkátán és Szentágotán.
A jezsuita rendet 1540-ben alapította a később szentté avatott baszk nemes, Loyolai Ignác a hit terjesztésére és a pápaság intézményének védelmére. A Jézus Társaság a középkori szerzetesrendekhez képest aktívabb életet írt elő tagjainak, melynek elemei: a belső fegyelmezettség, a képzettség és az áldozatkészség. A rend különféle lelkipásztori tevékenységek folytatását is céljául tűzte ki: missziós tevékenység, az ifjúság nevelése, tudományos munka. Az egyházi feladatok ellátását, a szervezettséget a rend központi irányítása tette lehetővé.
E tevékenységi körök jelzik – azon túlmenően, hogy a rendnek nagy jelentősége volt a reformáció hatására meggyengült pápaság és katolikus vallás helyzetének megerősítésében –, hogy a jezsuiták jelentékeny szerepet töltöttek be a műveltség terjesztésében, a kultúra arculatának alakításában a XVII–XVIII. században.
A jezsuiták Magyarországon 1561-ben jelentek meg először: Nagyszombaton Oláh Miklós esztergomi érsek bízta meg őket az iskola vezetésével. A XVI. századi megtelepedési kísérleteik csak időszakosak voltak, véglegesen 1615-ben gyökeresedtek meg – ugyancsak Nagyszombaton. Megerősödésük a jezsuita szerzetesként induló, nagy hatású esztergomi érsek, Pázmány Péter nevéhez fűződik, aki 1635-ben a kollégium mellé egyetemet is alapított a felső-magyarországi városban. A jezsuitáknak 1637-ben már nyolc rendházuk működött az országban.
A kezdetben igen szegény komáromi jezsuiták gazdasági hátterének megalapozásához Jakusith György és gróf Althan Mihály komáromi várparancsnok adománya járult hozzá. Missziójuknak gróf Puchaim János Kristóf komáromi várkapitány adta át a bal parti városrészben álló várgrófi házat 1649-ben. Ugyanebben az évben kezdték meg rendházuk építését is, 1673-ban kapták meg az evangélikus felekezettől elvett, később Szent János tiszteletére szentelt templomot. A lelki pasztorizáció mellett az oktatásban is részt vettek: nem sokkal rendházuk építése után nyílt meg a városban gimnáziumuk.
Már Jakusith György adományának évében, 1637-ben a jezsuiták földesúrként íratták össze a pákozdiak éves adóját. Eszerint készpénzben ötven forintot fizettek, huszonnégy forint értékben pedig ajándékokat adtak. Nem tekinthetjük a falut népessége, gazdasági ereje tekintetében ez idő tájt megállapodottnak, sőt a lakosság állandó mozgásban volt, hiszen Komárom megye az adóporták számát 1638–1639-ben kettőre csökkentette. Egy évtized múltával azonban már gazdasági fellendülést tapasztalunk: 1648-ban tíz, 1650-ben hat porta után vetették ki az állami adót. Az 1620-as évek elején visszatelepült falu lakossága már a református hitet követte, 1629-től folyamatosan volt prédikátoruk.
Mivel Pákozdnak kevés szántóföldje volt, a XVII. században az új település is előbb a szomszédos, majd az egyre távolabb fekvő elhagyott faluhatárokat, gazdasági egységeket vette bérbe. A békésebb időszakban, a megye falvainak fokozatos újratelepülésével a földhasználat és bérletek problémái, a határviták megszaporodtak. Az ilyen természetű ügyek a felszabadító háborúk után, a XVIII. században is folytatódtak. Ám arra az időszakra már nem a távoli puszták bérlete a jellemző, hanem a szomszédokkal zajló perlekedés. A népsűrűség növekedésével, a birtokosok és a megye kebelében működő adminisztráció megjelenésével a korábbi lehetőségek, az elbirtoklás szabadsága szűkülni kezdett. Miként az egyik (1680-ban lefolytatott) határvizsgálat tanúja is emlékeztetett az elmúlt, „szabadosabb” kor régi öregjeinek vélekedésére: „mivel megh nem mindenkor elik ilyen szabadon az földeket, ha az faluk megh szaporodnak, vonakodas leszen az hatarokon, Ki eg˙et Ki mast mond hatarnak”.
A legtávolabbi terület, amelyet a pákozdiak használtak, a Vértesben fekvő Gánt és Kozma határa volt; utóbbit a csákvári lakosoktól bérelték, előbbinek hasznáért a seregélyesiekkel és a zámolyiakkal vetélkedtek. Feltehetően pákozdi lakosok fogták művelés alá a később – az 1660-as években – betelepített Csákberény határában régebben Pákozdi-irtásnak, de még ma is Pákozdinak nevezett területet a Csákvári országút mellett.
A települést környező puszták közül a XVII. században Agárdot – mivel birtokosai ugyancsak a révkomáromi jezsuiták voltak – a pákozdi határ szerves részének tekintették. A birtokjog tisztázatlansága miatt egészen 1694-ig viszonylag szabadon művelhették Szerecsenpusztát (amely ma Seregélyes határához tartozik) – míg királyi adomány nem juttatta Esterházy Ferenc, Fejér vármegye főispánja, Miskey István, a vármegye alispánja és Szekeres István osztatlan birtokába – Dinnyéssel együtt. Börgönd földjeit 1666 és 1678 között folyamatosan művelték, Csalapusztán a szántóföldeken kívül a Császár-vízen álló két kőmalmot is rendszeresen bérbe vették.
Viszonylag kevesebb konfliktus adódott a csókakői váruradalomhoz tartozó, a XVII. században Novajnak nevezett középkori Noé (a mai Kisfalud) földjeinek használatából. Az 1660-as években Ság és Kisfalud bérletéért tizenegy forintot és egy pár papucsot adott kapcástul az uradalom magyar földesurának, azaz Nádasdy Ferenc országbírónak.
Amint a hódoltság korszaka előtt is szemet vetettek a pusztásodás folyamatában elhagyott területekre (az 1474. évből említett forrás szerint), úgy a XVII. században is művelés alá fogták az egykori Técs földjeit, használták erdejének fáját, míg a később benépesülő Lovasberény lakosai, akik ugyancsak igényt tartottak a pusztára, meg nem akadályozták a pákozdiakat ebben.
A szomszédos puszták magyar földesurai gyakran sérelmezték falunk jobbágyainak földéhségét. A terület újranépesülésével, a földek birtokbavételével megszaporodtak a határviták, a települések közötti határok csak lassan rendeződtek, lényegében éppen a pereket kivizsgáló hivatalos eljárások során.
A környező pusztákra adományt kapó birtokosok tiltakozását a XVII. század közepétől a következő adatok jelzik: Csala birtokosa, Pálffy Katalin 1653-tól folyamatosan eltiltja a puszta használatától a pákozdiakat, a malmok bérlőit: 1668-ban Szendi Benedek fiait és Czövek Gergelyt molnárlegényeikkel, 1672-ben Szintén Istvánt és Südi Mártont. (Egyébként a csalai Felső-malom bérlőjeként a XVIII. században is gyakran találkozhatunk a később Seregélyesre költöző Südi család nevével; 1788-ban kötött szerződés szerint a malmot nagyapjuk építette újjá.)
Lovasberény birtokosa, Eölbei Ilona panaszára az szolgáltatott okot, hogy 1677-ben Tóth András, Sági Lukács és Csontos Márton pákozdi jobbágy – határvita kapcsán – megvert két lovasberényi lakost. 1693-ban viszont a pákozdi jezsuita birtokosok tilalmazzák nem csak a lovasberényiektől, hanem saját jobbágyaiktól is az 1677. évi összezördülés helyszínéhez közeli Técs határát.
1679-ben az évtizedek óta általuk művelt Börgöndpusztáról tiltja ki a pákozdiakat Eölbei Ilona. 1691-ben, majd 1695-ben Szerecsen birtokosai, Esterházy Ferenc, Miskey István és Szekeres István gátolták meg a pákozdiakat, hogy a pusztát megműveljék, melyet Dinnyéspuszta bérletével együtt használtak. Egy 1700-ban készült összeírás szerint azonban a pusztát továbbra is a pákozdiak hasznosították; Szekeres István egy ideig mégis megengedte nekik, hogy a Szerecseni-szigetet szánthassák. Az 1720-as évektől viszont már maga akarta azt használni. Birtokjoga érvényesítése során Szekeres megsértette a komáromi jezsuiták Szerecsennel határos Agárd pusztáját, ezért 1723-ban, a Szekeres közbelépése nyomán az Agárdon is gazdálkodó, kárt szenvedett pákozdiak megtámadták a földesúr szerecsenpusztai majorját.
A puskákkal, kardokkal, botokkal felfegyverzett, részben lovas, részben gyalogos támadók a kapukat megostromolták, majd bezúzták, Szekerest pedig halálosan megfenyegették, végül azonban csak két igásökrét hajtották el a majorból.
1696-ban kisfaludi földek művelésében akadályozták meg a pákozdiakat a Hochburg-uradalom képviselői a „haskuttul foghva eges az erigh az Malmon alol, es Csala fele, az kitt az Nyaron megh kaszaltok”. 1698-ban a lovasberényi határba eső Szöszvár (Szűzvár) és Gárdonypuszta hasznától fosztotta meg őket Balassa Ferenc.
A tiltakozások fokozatosan (a XVII. század utolsó harmadától a XVIII. század közepéig) elvezettek a vitatott határok kivizsgálásához, a kétes szakaszokat tanúvallatások segítségével állapították meg, a határvonalakat hivatalos úton rögzítették. A határkérdés megoldására kirendelt megyei hivatalnokok vagy a királyi ítélőtábla képviselői a vallomások alapján hitelesítették a határt, a lakosok közreműködésével megújították a régi megsértett vagy pusztulóban levő határjeleket, s újakkal egészítették ki azokat vonalának pontosítása céljából.
A tanúvallomások ízes magyar nyelvű megfogalmazásai földrajzi neveket őriztek meg, utaltak a lakosság életmódjára, a falu ügyeit intéző bírák, esküdtek személyére.
A jezsuita rendfőnök kérésére 1679-ben és 1680-ban a lovasberényi határ vitás szakaszát rögzítették (viszonyítási pontként a Likas-követ és egy murvabányát említettek meg); 1680. augusztus 13-án a técsi erdő használatát tisztázták: mióta Lovasberény lakói falujukba visszaköltöztek, nem engedték a pákozdiaknak, hogy Técspuszta hasznát élvezzék, mivel Lovasberény és a puszta földbirtokosai ugyanazok a személyek voltak. A két helység határát aztán 1721-ben újították meg, vonalát a Szarka-aszó nevű erdő, a Fenyős-ág nevű völgy és a Büdös-kút jelezte.
A pákozdiak érdekeltségébe tartozó Dinnyés és a Szerecsen közti határt 1702-ben állapították meg helyszíni tárgyaláson az érintett földesurak és a pákozdi jobbágyok képviselőinek részvételével, majd az 1723-ban fellángolt konfliktus után 1724-ben újították meg. A Pákozddal szomszédos Dinnyéssel 1737-ben rögzítették a határvonalat, amely a „Förtö”-t, a Fehérvári és Adonyi utat, a Sáron túli részekről Budára vezető utat és a „Pakosd˙ Tóó”-t érintette.
A Hochburg-uradalommal közös határokat már a XVII. század utolsó harmadában tisztázták, 1724 után a komáromi rendházban a régi határjárások jegyzőkönyveiből kivonatot készítettek, összegyűjtötték az ide vonatkozó adataikat. A határok megújítására egységesen 1725-ben került sor. Ságpuszta és Pákozd között a Lovasberényi utat, Szarka-aszót, Sági-hegyet (vagy Kazal-hegyet), Sági-tavat, Haraszt-kutat (vagy Kis-Diós-kutat), Sor-hegyet, a Csákvári és Pátkai utat érintette a kimért vonal; Csala felé a Bella tava (nem azonos a Pákozd közelében levő Bella-tóval!), Kereszt-berek, Hársas-völgy, Darabos-völgy, Tompos és a Csalai út földrajzi név jelölte a határt, Kisfaludnál pedig a Budai út, a Malom-folyás (vagyis a Császár-víz), a pákozdi malom és a Fehérvárról Adonyba vezető út érintkezett azzal.
)
