Útkereső évtizedek | Száz Magyar Falu

Útkereső évtizedek

Igaz, hogy december 3-án felszabadult Ozora és a környező települések, de a háborús sebek eltüntetése nem kezdődhetett meg azonnal, mert az 1945. január–március közötti német ellentámadások következtében kialakult elkeseredett harcok a Sió menti településeket visszasodorták a háború viharába. Ozora is többször gazdát cserélt, közben jelentős károkat szenvedett. A község lakosai iszonyú szegénységben maradtak. Az el nem rejtett élelmet a hetekig beszállásolt csapatok felélték, magukkal vitték. A megpakolt szekér elé lovat, ökröt fogtak, a disznókat leölték.

Az élet megindítása viszonylag gyorsan ment, de a távoli orosz területektől a náci haláltáborokig az elpusztult ozorai életek méltó gyászolása sokáig csak a családok személyes ügye maradt. Nem emberi érzelmek, inkább hideg politikai akarat miatt kellett fél évszázadot várni arra, hogy e háború hősei és szenvedő áldozatai nevét méltó emlékmű őrizze. A templomkertből az ozora–simontornyai országútra fáradtan tekintő, az áldozatokra virágcsokorral emlékező katonalak alatt három márványlapon tragikusan sok, 141 név olvasható.(Lásd a XIV. sz. Függelékben.)

A megye üzemei 1945-ben – katonai irányítás mellett – a csapatok ellátására, majd jóvátételi szállításokra termeltek. Az ozorai Hitelszövetkezet tárolójából 595 tonna gabonát, az üzemanyag hiány miatt álló gőzmalom raktárából 12 tonna őrlemény szállítottak el.

A településen sorra megalakult pártok számára az első erőpróbát a földreform végrehajtása jelentette. A megszerezhető birtok nagysága akkora lehetett, „amelyet egy földművelő család a maga erejével meg tud művelni”. Szántóföld és rét a tizenöt, kert és szőlő a három holdat nem haladhatta meg. Ozorának azonban kiosztható birtok hiányában komoly harcot kellett vívnia a szomszédos települések földigényeivel is. Miklós István helyi kommunista vezető, – akinek az apja jelentős szerepet játszott az 1905-ös aratósztrájkban, maga pedig aktív részese volt az 1920–1930-as évek helyi földmunkásmozgalmának – elérte, hogy a település harcos múltjára tekintettel a megyében elsőként oszthasson földet.

A március 28-án megalakított harminctagú községi földigénylő bizottság listáira két nap alatt 596 föld- és 281 házhelyigénylő neve került fel. Április 3-án – Tolna megyében elsőként – Fürgeden az ozoraiaknak már osztották a földeket. Eközben folyt a harc a közigazgatásilag Pincehelyhez tartozó gyántpusztai területek kiosztásáért is. A gyántiakon kívül Tolnanémedi, Pincehely és Ozora egyaránt meg akarta szerezni jogosultjainak az egykori uradalmi földeket. Végül a települések – Tolnanémedi távollétében – egyezségre léptek, de a Megyei Földbirtokrendező Tanács ezt szabálytalannak minősítette, és a területekre az igényeit legkorábban benyújtó Tolnanémedi jogait ismerte el. Településünk a szerintük igazságtalan döntés megváltoztatását kérvényezte. Beadványukban indokként leírták, hogy „Ozora község a tamási járás és Tolna vármegye legszegényebb községe”. Az ötezer léleknek mindössze nyolcezer holdja van, tehát átlagban másfél hold esik egy-egy lakosra, ami kirívóan rossz gazdasági helyzetet is magyarázza. A hétszáz nyilvántartott földigénylőnek kétezer-ötszáz hold járna, ám kiosztható föld hiányában ez csak elvi lehetőség. Végül a megye áldását adta egy újabb egyességre, amelyből most már Tolnanémedi sem maradt ki. A Szent György-nap előtti megállapodás az alsó- és felsőgyánti 1972 katasztrális holdból az ozoraiaknak 874 holdat juttatott. Ezután a tótipusztai uradalmi földekért indult meg a küzdelem Tolnanémedi és Ozora mellett most már a Fejér megyei Mezőszilas és Igar igénylői között.

A földosztás utáni gazdálkodást nemcsak a fogat- és vetőmaghiány, hanem a több tagban lévő parcellák egymástól való nagy távolsága is nehezítette. A végrehajtott tagosítás e helyzeten változtatott ugyan, de számos új vitát eredményezett.

A koalíciós időszakban Ozorán is kiemelkedő szerepet betöltő kisgazdapárt a nagyszámú földhöz juttatott kis- és középparasztnak gazdasági teendőikről ismeretterjesztő előadásokat, tapasztalatcsere-beszélgetéseket szervezett. Ezeket a találkozókat evés-ivás, mulatságok követték. A pártok közötti pozícióharcban nagy figyelmet fordítottak a fiatalok megnyerésére. 1948-ban éppen az ozorai sportpályán rendezték meg a járási ifjúsági találkozót. Az ilyen és hasonló – főleg folklórjellegű – programokra megmozdult a falu apraja és nagyja.

1949-es adatok szerint Ozorán ezer fölé emelkedett a birtokkal rendelkezők száma. A birtokosok 1,2 százalékának, tehát összesen tizennégy főnek volt huszonöt és csak egynek ötven holdat meghaladó földterülete. 158 gazda (13,9 százalék) alkotta a tíz–huszonöt holdasok csoportját. A birtokosok közel fele, 517 fő (45,6 százalék) mondhatott magáénak öt–tíz hold közötti földterületet. 361 (31 százalék) tulajdonos egy–öt holdnyi földdel rendelkezett, 85 fő (7,5 százalék) „birtoka” pedig házhelyből, kis kertből állt, és az egy holdat sem érte el. Az 1949-es népszámlálási adatokból kideríthetetlen, hogy hányan nem rendelkeztek földdel, mert a gazdaság nélküliek közé göngyölítve szerepelnek a segítő családtagok, iparosok, kereskedők, alkalmazottak, sőt a kiskorúak is.

A magántulajdon elsorvasztását célzó politika jegyében az évtized végén megkezdődött a kollektivizálás. 1947-ben megalakult a földművesszövetkezet. A cipész, női szabó, fényképész kisiparosok az adóterhektől menekülve Vegyes Kisipari Termelő Szövetkezetet alakítottak. A helyi kézművesipar az 1950-es években gyakorlatilag megszűnt. Az egykori mesterek és legényeik az állami építkezésekre, gyárakba, bányákba mentek dolgozni, ahol az állandó jövedelem a maguk és családjuk megélhetését biztosította.

Az első termelőszövetkezeti csoportot 1949-ben alakították meg Ozorán. A belépők kis parcelláit gépesíthető művelés címén tagosították, aminek számos középparaszti gazdaság, és az egyház birtokai is áldozatul estek.

A felajánlott csereföldek szétszórt elhelyezkedése gazdaságos művelésüket gyakorlatilag lehetetlenné tette, ezért némelyek, – így az például a katolikus egyház is – lemondtak az így gyakorlatilag használhatatlanná tett földekről. Az 1953-as politikai változások eredményeként megindult a szövetkezet felbomlása.

1950-ben Ozorán is megalakult a községi tanács és annak operatív szerve, a végrehajtó bizottság. Az elvárásoknak megfelelni nehezen tudó tanácsi vezetők gyakran váltogatták egymást. Közülük évtizednél hosszabb működésre csak Sándor József tekinthetett vissza, de az ő időszakára is érvényes az a megállapítás, hogy a többnyire pénzszűkében lévő helyi igazgatás csak kevés eredményt tudott felmutatni a negyven esztendő alatt.

1961-re megépült a község ivóvízellátása szempontjából olyannyira fontos törpe vízmű. Napjainkra a vezetékes ivóvízzel ellátott lakások száma meghaladja a nyolcvan százalékot. A székesfehérvári vízügyesek 1968–1970 között rendezték a Sió-csatornát. 1970-ben dr. Kiss István beköltözhetett az új orvoslakásba és birtokba vehette az új rendelőt. 1973 óta szilárd burkolatú út vezet Simontornya, illetve Igar felé.

Az 1956-os forradalom alatt a községben semmiféle atrocitás sem történt. A nemzeti bizottság elnökének dr. Oszetzky György állatorvost választották. A harmincöt fős nemzetőrséget Markos József és Árvai Tivadar szervezte meg. A nyugalom és eseménytelenség ellenére a választott vezetők hónapokat töltöttek később előzetesben, illetve álltak közbiztonsági őrizet alatt.

Emlékezetes esemény volt Ozora történetében a máig érvényes működési engedéllyel rendelkező Ozorai Járási Múzeum megnyitása az akkor még raktárként működő vár földszinti termeiben. Az ifj. Poór Ferenc által kezdeményezett és irányított gyűjtés, a helybeli lelkes önkéntes gyűjtők

– mint például a község kiváló idős pedagógusa, Pintér Endre Zsigmond – és a megyei szakemberek által segített munka eredményeként 1956. augusztus 19-től látogatható helytörténeti kiállítás gazdag régészeti, néprajzi és helytörténeti anyagával országosan is ritkaságszámba menő vállalkozásnak számított. A vár épületének feltárása és restaurálása miatt a valaha nagy látogatottságnak örvendő kiállítások anyaga jelenleg dobozolva a megyei múzeum raktáraiban pihen.

Az 1958–1959-ben folyó agresszív kollektivizálás hatására a faluban Petőfi, Ozorai Példa, Sió Völgye, Új korszak névvel mezőgazdasági szövetkezetek alakultak. A falutábla alá új felirat került: Ozora termelőszövetkezeti község lett.

A közös gazdaságok összevonásával 1962-ben alakult meg az Egyetértés Termelőszövetkezet, s ezzel a faluban gyakorlatilag megszűnt a hagyományos paraszti gazdálkodás. A táblákon modern gépekkel, fejlett agrotechnikával termeltek. A kezdeti néhány szűkebb esztendőt a látványos anyagi gyarapodás évei követték. Ugyanakkor az egyetlen nagyüzem – noha például építőipari tevékenységet is folytatott – nem tudta biztosítani a teljes foglalkoztatottságot. A nagyvendéglő épületébe telepített budapesti Szikra KTSZ működése újabb munkahelyeket teremtett ugyan, de a továbbtanulók többnyire másutt keresték boldogulásukat. Az a tény, hogy az 1949-ben még négyezer feletti a lakónépesség a 2000. esztendő küszöbén alig haladta meg az 1900-at, a kevés munkahely mellett a születésszám családonkénti alapos visszaesésével is összefügg.

Katona István majd Kiss István elnöksége idején a mezőgazdasági nagyüzem nemcsak a lakosság többségének megélhetését adta, hanem a község művelődési, kulturális, szociális, üdülési, sportigényeinek kielégítésében is állandó támogatóként szerepelt. Segítségükkel 1983-ban öregek napközi otthona és tsz-étkezde épült, sőt a későbbiekben a szövetkezet nem zárkózott el a fürgedi templom renoválásának támogatásától sem.

Napjainkra a megszűnt Egyetértés táblái a kárpótlások eredményeként magántulajdonba kerültek. A FITO COOP, valamint az OVIS Szövetkezet mellett magángazdálkodás folyik. A település lakói közül számosan vállalkozóként, mások távolabbi munkahelyekre utazva próbálják egyszerre megtartani ozorai mivoltukat és megtalálni boldogulásukat az új körülmények között.