Török Bálint, török félhold
Török Bálint, török félhold
A mohácsi csatavesztést követően 1526. szeptember 3-án léptek először török csapatok Tolna megye területére. A hatalmas sereg az eszék–budai úton haladt: Báta, Szekszárd, Tolna volt útjuk állomása. Szűk egy hét múlva már a megye északkeleti csücskében, Dunaföldvárnál táboroztak. Martalócaik gyakorlatilag az egész megyét feldúlták, kifosztották. Budáról visszafelé a Duna bal partján haladva, megyénket nem érintve, október 12-én hagyták el az országot.
Szulejmán seregének távoztával a vármegyében helyreállt a rend, amit az is bizonyít, hogy a Budára összehívott 1527. márciusi országgyűlésen a megye főispánja, Dombai János, valamint Morgai István és Régyi Ferenc tolnai követ is megjelentek. A vármegye tehát működött, de nagy valószínűséggel képtelen volt rendelkezéseinek érvényt szerezni. E helyzetet tartósította a két király, az 1505-ös rákosi országgyűlésen elfogadott szabad királyválasztás alapján 1526 novemberében megkoronázott I. (Szapolyai) János, valamint az egy hónappal később, a Habsburg–Jagelló ház házassági szerződése értelmében trónra emelt, I. Ferdinánd hatalmi vetélkedése. Bár a török az 1529-es és 1532-es hadjáratainak idején nem szállta meg a Duna melletti, Jánost támogató megyéket, e területeken a békétlenkedő, köpönyegforgató nemesek garázdálkodásai messze felülmúlták a török martalócok akcióit. Mindennapi esemény volt a valós vagy vélt jogoknak a törvényes út helyett fegyverrel történő érvényesítése.
Ozora sorsának további alakulásában jelentős szerepe volt a XVI. század első fele egyik legnagyobb birtokszerzőjének, a gyorsan gyarapodó főúrnak, enyingi Török Bálintnak. A tettrekész és csillapítahatatlanul vagyonéhes főúr szemet vetett Ozora várára. Mivel anyja, Pak(o)si Krisztina a Sólyági– Ozorai család egyik kései leszármazottja volt, ez jogcímet teremtett számára akciójához.
A sikerrel alig kecsegtető jogi procedúra helyett 1532 januárjában Kozáry Pétert és Thorvay Ispán Mihályt csapatokkal Ozora elfoglalására küldte.
A vár sikerrel állta az ostromot. János király megneheztelt a megbízóra, amiért nem tartotta tiszteletben hívének, Héderváry Ferencnek a végakaratát, valamint azért, mert a közte és Ferdinánd között létrejött fegyvernyugvást megszegte: utasította Nádasdy Tamást, hogy az özvegyet védje meg Török Bálint zaklatásától.
1533 szeptemberében János király Ozorán vendégeskedett. Ez máskor is előfordulhatott, hiszen a közeli Igaron ötvenportányi birtokkal rendelkezett. A látogatás célja feltehetően az lehetett, hogy segítsen a várúrnő gondjain. Ekkor ugyanis már Török Bálint, illetve Werbőczy István kancellár mellett Felsőnyék és Hidvég földesura, Dombay János is – jogcíme nem ismert – szemet vetett a birtokokra. Dombay János követelését, általunk nem ismert feltételekkel, átengedte Török Bálintnak, aki egyezségre lépett Werbőczy István kancellárral, az egykor Héderváry Ferenccel kötött szerződés szerint magát örökösnek tekintő főúrral. Az egyezségükben megfogalmazottak szerint Ozora idegen kézen van, tehát azt Török Bálintnak saját költségén vissza kell foglalnia, Werbőczynek pedig el kell érnie János királynál, hogy ebben senki se zavarja. Ezt követően Ozorát háborítatlanul birtokolhatja, és ezért cserébe átengedi Werbőczynek Tamási várát, valamint tartozék falvait.
1537 februárjában, az ismét János-párti Török Bálint kihasználta a két király közötti fegyvernyugvást, és csapataival ismét megindult Ozora vára ellen. Palásthy Miklós hadnagy emberei a kolostor, az alszeg felől indították támadásukat. A várvédők alaposan felkészültek az ostromra, de ágyúik, puskáik hatásánál is jobban bíztak az ígért felmentő sereg megérkezésében. A felmentő csapatokat dádi Nagy Zsigmondnak, Thardasy Istvánnak és Kápolnay Ferencnek kellett volna vezetniük. Az ostromlók azonban a felmentő sereg elől szekerekkel eltorlaszolták a kolostor körüli utat. A vár néhány napig ellenállt a megújuló támadásoknak, miközben jelentős károkat szenvedett a csatatérré változott város és környéke, és sok gyötrelmet kellett átélnie a védtelen lakosságnak is. Mivel a falakat az ágyúzás megtörte, és a várt segítség sem érkezett meg, az ostromlók durva fenyegetéseitől joggal tartó várvédők végül megadták magukat.
A házak száma az ozorai kerület településein 1571–1584 között
Település
|
1571
|
1580
|
1582
|
1584
|
|---|---|---|---|---|
Ozora
|
11 ház
|
10 ház
|
10 ház
|
10 ház
|
Hatvan
|
5 ház
|
15 ház
|
15 ház
|
15 ház
|
Horhi
|
37 ház
|
47 ház
|
43 ház
|
43 ház
|
Nyilas
|
17 ház
|
26 ház
|
24 ház
|
24 ház
|
Dorog
|
14 ház
|
14 ház
|
14 ház
|
14 ház
|
Tóti
|
15 ház
|
15 ház
|
15 ház
|
15 ház
|
Döbrönte
|
8 ház
|
8 ház
|
8 ház
|
8 ház
|
Dád
|
15 ház
|
15 ház
|
15 ház
|
15 ház
|
Borzás
|
4 ház
|
4 ház
|
4 ház
|
4 ház
|
Összesen:
|
126
|
154
|
148
|
148
|
Török Bálint elfoglalta a várat, és felprédálta Ozorát. Az eseményekről a forrás azt írja, hogy „Először a vár oldalához csodálatos művészettel épített Szent Margit vértanú egyházát felgyújtotta és porrá égette, majd a várat is ágyúlövésekkel leromboltatta.” Ezt követően a várból kiűzte Héderváry Ferenc özvegyét, Dorottya asszonyt, minden „vagyonát és jószágát, aranyát, ezüstjét, drága köveit, gyöngyeit, selyem ruháit, nyest- és pettyes hermelinbundáit, szőnyegeit, párnáit, valamint más házi ékszereit, mintegy húszezer forint értékben, ezenkívül minden oklevelét és írásos bizonyítékát, főleg adomány-, bevalló szerződés-, birtokba iktató, határjáró és peres leveleit elvette.”
Török Bálint lett tehát a vár, a város, valamint a hozzá tartozó települések birtokosa. Személyét a történetírók szenvedélyektől telített, haszonleső, megbízhatatlan, féktelen, gátlástalan főúrnak minősítik. Életútja e megállapításokat megerősíti: a Nándorfehérvár elestében vétkes főúr akkor a számonkérés elől Szapolyai János erdélyi vajdához, II. Lajos király ellenlábasához menekült. Életművészként ügyesen házasodott, és a mohácsi csatában már ő vezette a királyi testőrséget. A vesztett csata után elmenekült, míg az uralkodó a Csele patakba fulladt. Kaméleontermészetének megfelelően az 1526 novemberi királyválasztáskor Szapolyaitól (I. János) elfogadta a temesi ispánságot, de egy hónappal később már Ferdinánd hívei közé állt. Kilenc éven keresztül a „magyarországi hadak fővezéreként” a János-pártiak vagyonának elvételével folyamatosan gyarapította birtokait. Nagy törökgyűlölő, de birtokai szaporítása és egyéni céljai érdekében 1536-tól ismét a török által támogatott János király hívévé vált, amiért cserébe somogyi ispán és a dunántúli hadak fővezére lett. Ilyen előéletet követően támadja bátran Ozorát, hiszen tudja, hogy Szapolyainak szüksége van az ő támogatására, és „csínye felett szemet huny”.
Bár Török Bálint nem sokat időzött Ozora falai között, a mutatós, firenzei csínnal épített kastélyt tekintette birtokain a legelőkelőbbnek. Ez érthető, hiszen pápai vára ekkor már eléggé rozoga állapotú volt, palotája még Martonfalvai restauráló tevékenysége után is nádfödeles maradt. A másik érdekesség, hogy bár Pápán is volt kolostoruk a ferenceseknek, Török Bálint csak Ozorán tartott udvarában ferences hitszónokot és gyóntatót. A vár és a város fontosságát megerősíti az, hogy a család az 1542. évi besztercebányai országgyűlésen hozott törvény parancsára számos harácsolt birtokát a jogos tulajdonosoknak visszaadta, de Ozorától ekkor sem vált meg. Török Bálint ekkor már a Héttorony lakója volt: Szulejmán szultán a köpönyegforgató nagyurat rabként 1541-ben Buda alól magával vitte. Török Bálint 1550 körül halt meg a konstantinápolyi Héttoronyban.
Török Bálintné 1542. szeptember 10-én tért át Ferdinánd király hűségére. A király megbocsátotta a család által elkövetett jogtalanságokat, Törökné pedig megígérte, hogy húsz napon belül jogos tulajdonosaiknak visszaadja az elvett egyházi és világi birtokokat. Ehelyett azonban börtönbe záratta a megye megbízásából az elfoglalt várat és helységeket Rokonoky Dorottyának visszavenni szándékozó nemes Fornádi Benedek és szabadi Bán Péter Tolna megyei szolgabírát.
1543-ban Ferdinánd király parancslevelével Pozsonyba idézte Töröknét és János fiát, hogy az érintetteket meghallgatva döntés szülessen. Ameny-nyiben az idézettek távol maradnak, fogalmazta meg az okirat, úgy kívánnak ítélkezni, ahogy azt a jogrend megköveteli. A per 1543. március 18-án zajlott le Pozsonyban. Bejczy Ambrus, Törökék ügyvédje arra építette fel a védelmet, hogy Héderváry Ferencet Nándorfehérvár elvesztése miatt minden birtokától megfosztották. Nem volt tehát joga adományozni feleségének, aki ráadásul szegény cseléd volt, még nemessége sem bizonyított, birtokigazoló oklevelek nem illetik meg, tehát nem is perelhet. Rokonoky Dorottya ügyvédje Szentágotay Lázár hiába ismertette a Török Bálint által végrehajtott ostromot, az erőszakos foglalást, az okozott károkat, a János király oklevelével történt jogos beiktatást. A pert Dorottya asszony, ekkor már Kányai Oroszy Máté felesége, elveszítette.
Valójában Ozora mint birtok nem sokat számíthatott a családnak, hiszen egy 1542-es összeírás szerint itt nyolc, a ferences barátoknak egy, Döbröntén kilenc, Borzáson pedig három portája volt Török Bálintnak. (A településen feljegyeztek egy Lakos János nevű nemest.) A dicator (adóösszeíró) tizenhat dénárt elengedett Török Bálint portái után. Ilyen engedményre csak látható szegénység esetén kerülhetett sor. A fentieken kívül Döbröntén tizenhárom köznemesi telek, Dorogon az apácák egy, Nagy György két és Nemes Miklós egy telke szerepel. 1543-ban már csak öt a fizető, a tizenhat szegény és két elpusztult porta jelzi Ozora hanyatlását. Döbröntén ekkor öt, Borzáson négy telket írtak össze. Ugyanekkor Dorogon az apácák két fizető, két szegény és egy pusztult portával rendelkeznek.
Tolna megye más településein már előbb, Ozorán csak 1542-től találhatók elhagyott jobbágytelkek. Ennek oka lehet a pestis, vagy éppen az, hogy az itt élők a földesúri terhek elől szöktek meg. Mert jelentősen megnövelték a városban a köznép vármunka-kötelezettségét, öt forintra emelték a kapuadót, és mindezek mellett bármikor megjelenhettek a településen a török martalócok.
Török Bálintné Martonfalvai Imre deákot bízta meg, hogy várai megerősítéséhez királyi támogatást szerezzen. Fels Lénárd, Komárom kapitánya azonban csak Szigetvár és Gesztes javára juttatott segélyt, Ozora nem került az erősségek közé. Amikor Török Bálint neje Debrecenbe menekült, már nem volt támogatója Ozora ügyének.
A Dunaföldvár–Siófok és a Pécs–Fehérvár útvonal a vár alatti Sió-hídnál keresztezte egymást, annak stratégiailag kedvező helyzete fontossá tette sorsát a török számára. Székesfehérvárt 1543. szeptember 3-án foglalta el Szulejmán szultán. Ozora bevételét ezt követően Mohamed budai pasa rendelte el, és a Fehérvárról érkező, ágyúkkal felszerelt katonaság megkezdte a kőfalak törését. A vár védelmét Gamássy Gergely és Csákor Ferenc várnagy irányította. A támadás hírére Mártonfalvai Győrbe sietett, hogy a királyi helytartótól csapatokat kérjen. Megszerezte melléjük a Horvát Markó vezette rábaközi és a Telekessy Imre által irányított devecseri alakulatot. Mivel így is kevesen voltak a jelentős létszámú ostromló sereg megtámadásához, cselhez folyamodtak. Nagy zajjal felvonulva felgyújtották Fehérvár külvárosát. A török a magyar támadás hírére azonnal abbahagyta az ostromot, Fehérvárra vonult, holott a falakat már annyira lerombolták, hogy Ozorát rohammal könnyen bevehették volna.
Az alaposan tönkretett vár kijavításához Mártonfalvai Bécsből, Salm Miklós főkapitánytól kért, de nem kapott segélyt. Az anyagiak hiányában csak javítgatott, de ki nem javított várat Markóczy Tamás várnagy 1543 novemberében, az újabb ostromkor nem tudta megvédeni. (Van olyan feljegyzés, amely 1544 tavaszától datálja Ozora és környéke több mint 140 esztendőre szóló török megszállását.)
A törökök általában a korábbi tulajdonviszonyokkal nem sokat törődtek, saját érdeküknek megfelelő birtokelosztásra törekedtek. A jelentős értékek szultáni kezelésbe, a bizonyos értékhatár alattiak hivatalnokok, katonatisztek kezébe kerültek. Ugyanakkor a bevételek folyamatossága miatt a hódítók azon célja is érzékelhető, hogy a mindennapi élet a lehető leggyorsabban visszaálljon a normális kerékvágásba. Ezért a kincstári bevétel érdekében 1546-ban elárverezték Török Bálint ozorai malmát. A jelentős érték tízezer akcséért került a székesfehérvári Dervis bég tulajdonába.
Nem volt érdeke a töröknek, hogy műveletlen területek maradjanak. Értékesítette hát a Csobák Máté és Csordás Ambrus tulajdonos által elhagyott, erősen pusztult szőlőket. A tóti Görbe István ugyanúgy kétszáz akcsét fizetett tulajdonába kerüléséért, mint a fehérvári Szabó Márton a szintén elhagyott Szakács Máté-féle szőlőért. A fehérvári árverésen került kalapács alá az ozorai várból felszállított harminc hordó úgynevezett kincstári bor is, amelyért Mohamed kádi kimutatása szerint ötezer akcsét fizettek a vásárlók. Az előző árak nem számítottak jelentős bevételnek, hiszen például egy aga huszonöt–harminc akcsét keresett naponta, évente tehát kilenc– tízezer akcse is lehetett a zsoldja. Emellett hadizsákmányként ennek sokszorosát harácsolhatta.
Az ozorai castrum közigazgatásilag a budai pasalikhoz, azon belül a simontornyai szandzsákhoz tartozott. E kormányzóságot a simontornyai bég irányította. 1580-ban négy kerületéhez 109 település tartozott.
A vár 1981-ben megkezdett feltárása során a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a harcokban jelentősen károsult építmény lakórészét a törökök csak részben állították helyre, a megsérült várfal helyett pedig a várárokban cölöpökből sáncot, palánkfalat emeltek. Így nem számíthatott komoly erősségnek.
Az első őrség Fehérvárról érkezett, száma 1545 közepén 93, az év végén 104 fő volt. A várparancsnok Ali Diváne aga (ezredesnél kisebb rendfokozatú tiszt) volt, helyettese Szinán névre hallgatott. Alattuk szolgált az irányító tizedesekkel öt szakaszban tíz-tíz müsztahfiz (várőrző gyalogos janicsár). A szintén öt tízfős szakaszból álló azábokat Husszein aga és helyettese, Edrisz vezette. A nőtlen, önkéntes gyalogos azábok nem tartoztak a reguláris hadsereghez, csak az ellenségeskedés idején kaptak élelmet a táborokban, egyébként a föld népén élősködtek. A hajdúkhoz hasonlóan öltözködtek és fegyverkeztek. Ekkor valószínűleg még csak szerbek, horvátok, bosnyákok, tehát délszlávok lehettek, akiket a források következetesen egybemosva nemzetiségüket rácoknak neveztek. Később magyarok is kerültek közéjük. Katonai értéküket mutatta, hogy zsoldjuk jelentősen alatta maradt a müsztahfizokénak.
A kis létszámú katonaság oka a vár kis mérete és hadászatilag nem túl jelentős helyzete mellett az, hogy a hódoltsági terület belsejében nem kellett jelentős védelmi erőket állomásoztatni. Van azonban olyan vélemény is, hogy az ozorai vár falait az olasz hadmérnökök annyira szakszerűen konstruálták (gyilokjárókkal, bástyatornyokkal látták el), hogy megvédéséhez kevesebb létszám is elegendő lehetett. A fentiek együttes hatásának eredményeként, valamint a török hódítás határának kitolódása következtében a simontornyai szandzsák a budai kerület katonailag leggyengébb egysége lett, váraiban komoly létszámú török erők sohasem tartózkodtak.
Az 1552-es várháborúk időszakában, Szkender parancsnokkal együtt mindössze 43 katona: 39 müsztahfiz, valamint két topcsi (tüzér), egy csertopcsin (tüzérfőnök) tartózkodott az ozorai várban. 1559-ben csökkent a janicsárok száma. Ekkor a helyőrség katonáinak többsége délszláv volt: a szendrői, szerémségi, bosnyák, pozsegai és Bács megyei származásúak. Közöttük a zsoldkönyv két helybelit, ozorait is említ. A vár ugyancsak szegényes katonai fölszerelése egy ágyúból (top), 22 kisebb fajta lövegből úgynevezett sakuluszból, valamint kilenc darab uzunlukból állt, ellátva ötszáz-ötszáz golyóval a lovasok számára. (Simontornyán ekkor 147 katona és tizenegy ágyú van.) 1565-ben negyven janicsár és három tüzér, 1569-ben 38 janicsár és két tüzér jelentette a várőrséget. 1577-ben a Sárvíz–Duna melletti török erősségek helyőrségeiről készített leírás szerint Ozorán a simontornyai bég vajdája volt a parancsnok, akinek néhány lova, ötven martalóc katonája, két topcsija és néhány lova volt. A XVI. század további éveiben ez a létszám nem változott jelentősen. A szandzsák öt várában mintegy háromszáz fős várőrség szolgált.
1600-ban a tizenötéves háború időszakában hét fős tüzéralegység tartózkodott a várban. Egy 1628-as zsoldösszeírás hét janicsárt, tíz azábot említ. Tüzér nincs, tehát katonailag a várőrség jelentéktelen, a napi zsold mindössze 183 akcse. A simontornyai szandzsák területén, Nagy-és Kisszékelyen, Alapon és Dádon készítették a puskaport, valószínűleg ez utóbbi helyről láthatták el az ozorai várat lőporral.
A megszállók természetesen igyekeztek a meghódított területből a maximális adót kisajtolni, ezért az összeírásoknál a teljességre törekedtek. A törökkor forrásai közül a gazdasági állapot, a demográfiai helyzet rekonstruálására leginkább a kincstári defterek használhatók annak ellenére, hogy a jobbágyok – ha lehetett – mindent elkövettek, hogy ne kerüljenek fel a listára. Az összeírásban nem szerepelnek azok a szegények sem, akiknek vagyona nem haladta meg a háromszáz akcsét, valamint azok sem, akik valamely ok miatt adómentességet élveztek, mint például a bíró. Az adóösszeírások adatai alapján tényként kezelhetjük, hogy a megszállást követő negyedszázadban az egykor virágzó mezőváros lakóinak száma csökkent. Az 1571–1572-es új defterben csak Szabó Pál, Fösüs Péter, Varga István, Bolgár Bálint, veje Máté, Erős Mihály, Csoma János, Dező Mihály, Szabó Mihály, Varga Gál, Varga Mihály neve szerepel. Tehát, bár a városi cím megmaradt, összesen tizenegy családfő, azaz tizenegy ház került az adólajstromba. Ha családonként négy-öt fővel számolunk, és a szegényeket, szolgákat, egyéb nem adózókat is hasonló nagyságrendben vesszük figyelembe, akkor Ozora mezőváros lakossága mintegy százötven fő lehetett. Ennél kedvezőbb a helyzet az Ozorához tartozó Tót(i)falván, ahol tizenöt név szerepel. Döbröntén Csörös András, Kopán Demeter, Szakár György, Tóth Márton, Kiss Tamás, Megyer Benedek, Szakár Pál és Kosáti Péter nevét jegyezték fel. Borzás faluban Béncsi Gergely, Béncsi János, Takács Albert és Máta, az ozorai náhie további falvaiban: Dád, Hatvan, Nyilas, Ürhe, Nyék további 87 fő került a listára. A népesség általános csökkenését és (vagy) elszegényedését jelzi, hogy a kilenc településen mindössze 126 család adózik.
Feltételezzük, hogy Ozorán azért volt ilyen aránytalanul alacsony a lakóházak száma, mert a helyőrség vagyoni és személyi zaklatása miatt az itt élők nyugodtabb helyre költöztek. (Összehasonlításként: Szokol(y)on 50–60, Nagyszékelyen 45–62 közötti, de még Horhipusztán is négyszer több a lakott épületek száma.)
Ozora tehát – bár mezővárosként szerepel – nagyon is középszerű lakott hely lehetett, e tekintetben még a környékbeli falvakkal sem versenyezhetett.
Az ország számottevő lakott települései, a várak melletti mezővárosok elnéptelenedése a tizenötéves háború eseményeinek következtében tovább gyorsult. Bár a támadások Ozorát érintő adatai nem ismertek, tény, hogy az 1631-es hűbérdefterben a település neve nem szerepel. Ugyanakkor a szomszédos Döbrönte adója huszonötezer akcse, amelyhez hasonló nagy összeget a simontornyai szandzsák területén egyetlen település sem fizetett. 1650-es összeírásban szintén nem szerepel Ozora, tehát az egykori mezőváros ekkor is lakatlan. Határa egy részét valószínűleg rácok művelték, részben talán azok, akik Döbröntén laktak.
A török, mivel adóbevételeit növelni kívánta, a Bocskai István közbenjárására 1606-ban létrejött zsitvatoroki békét követően telepeseket hozott birodalma más területeiről (1650 körül). A beköltözők többségét délszlávok, illetve az egyes források szerint tráknak vagy vlachnak is nevezett mohamedán hitű iflákok alkották.
A Királyi Magyarországon élő birtokosok folyamatosan jogot formáltak korábbi jószágaikra, és ha tehették, be is hajtották jussaikat a föld népén. Közben a török is adóztatott. Ha pedig egy család kihalt, akkor a király birtokaikat híveinek eladományozta. Ezek az adományok (ugyanazon területre gyakran több is) nemcsak a birtokviszonyokban okoztak óriási zűrzavart, a XVIII. században évtizedes pereket, de tovább nehezítették a jobbágyok életét, akik egyre több urat kellett szolgáljanak.
Nem volt ez másként Ozora esetében sem. Török István 1618. május 1-jei végrendeletében hiába írta: „Uzoray jószágom és azon kívül egyéb mindeneket feleségemnek hagyok és senki el ne vehesse tőle, sem pedig semmi köze is ne lehessen egyéb atyámfiainak is hozzá, valamíg az én nevemet viseli” – halálát követően mégsem az özvegy birtokolta névlegesen a török területen fekvő uradalmat, azt a Nyáryiak örökölték. Nyáry Tamás szinte azonnal elzálogosította az uradalmat Felső Balázsnak. A Nyáry család férfiági kihalásával a birtok a kincstárra szállt. Az újabb eladományozásnál a kérelmező érdemei mellett az is előnyére szolgált, hogy Esterházy Miklós mondhatta feleségének és gyermekei anyjának Thurzó Imre özvegyét, a birtokok korábbi birtokosának lányát, bedeghi Nyári Krisztinát. 1622-ben pedig már új tulajdonosa van megint az ozorai domíniumnak – az ekkor még csak bárói címmel bíró beregi és zólyomi főispán, Esterházy Miklós személyében.
Mint korábbiakban már olvashattuk, az 1631-es és 1650-es adóösszeírásban csak Döbrönte szerepel, Ozoráról szó sincs, a mezőváros elnéptelenedett, lakatlan terület, az összeírásokban csak a várban élő katonák létszámáról történik említés. Ennek ellentmond az a tény, hogy 1651–1652-ben Eczény Mihály Kismartonban számadást készített ura, Esterházy László részére. Ebben arról ír, hogy Ozora város évente tíz forinttal adózik, valamint egy pár karmazsin csizmát és két pár papucsot hoz kapcával. Az ozorai jószágok egészéből származó proventus (bevétel) összesen 44 pár karmazsin csizma 27 pár papucs kapcával, valamint 211 forint két évre. Hasonló számadatok szerepelnek az 1667–1668-as évről.
A törökök a helyi lakosok vallását, kultúráját nem háborgatták. Ozorán valószínűleg nem lakott pap ebben az időben, legfeljebb egy-egy vándor misszionárius – többnyire ferences – látogatott el nagyritkán a településre. A török a vár bejáratánál álló kápolnát meghagyta, ebben 1686 után még tíz évig folytak az istentiszteletek. A szandzsákság székhelyén, Simontornyán katolikus plébános Tardoskeddi István mellett újhitű lelkész, Kaulay Péter hirdette az igét a reformáció híveinek.
A hódoltság vége felé szinte valamennyi faluban romos a templom. Ez a papok hiányával és a tatarozás engedélyhez kötöttségével magyarázható. Pap híján a hívek elszoktak a templomtól, szegényen, szakértelem hiányában felújítani, sőt fönntartani sem tudták. A törökök a legkisebb őrség esetén, tehát Ozorán is tartottak fenn iskolául is szolgáló imaházat (meszdzsid). Az imádságot éneklő müezzin egyben tanító is volt, feladatát a szent könyv, a Korán olvasása jelentette.
1669-ben Ahmed simontornyai alajbég rendeletben határozta meg a keresztény egyházakra, papjaikra és polgárokra vonatkozó szabályokat. Előírta, hogy esküdt csak istenfélő, igazmondó, józan, tiszta életű és állhatatos ember legyen. Nem pártolhatja a latrokat, a vérontást, az árulást, a szitkozódást, nem követhet el ünneptörést. Ha mégis elmarasztalható a fenti bűnökben, pellengérre kell állítani, és „üssenek hatot a farára”. Az igazságot a főbíró vezetésével szombatonként szolgáltassák, vasárnap csak az isten dolgával foglalkozzanak. Aki nem megy templomba, vigyék pellengérre, és tartsák ott a prédikáció végéig, majd négy botot követően bocsássák el békével. „Az asszonyok gyűlésbe magukat ne avassák, pattogni oda ne menjenek, akik ellenkezőleg cselekszenek, az pellengér legyen helyek.” Mindezek ismertetése és betartatása büntetés terhe mellett a tanító és prédikátor feladata. Ha valaki reklamálni óhajt, keresse fel a rendelkezőt: „Jöjjön panaszolni és ha onnanhazul fél teréhvel jött, Isten úgy segéllyen! Bizonyosan elhiggye, hogy egész teréhvel bocsátjuk.”
Az adók, szolgáltatások, behajtások ideje (Szent György- és Szent Mihály-nap környékén) hasonló volt a török kor előttihez. A szultánnak terményből és vágóállatból kilenceddel tartoztak. Minden gazda egy forint boradót fizetett akár volt szőlője, akár nem. Ezzel mintegy a szőlőművelésre késztették a jobbágyokat. Ha volt magyar földesuruk, annak tizedet kellett adniuk. A török nem rendszeresen, de nyári időszakban robotot is követelt. Érdekes, hogy a sáncmunkát, a szultán művéhez való hozzájárulást nem mindig robottal, gyakran napszámosokkal oldották meg. Mindezek mellett léteztek rendszertelen adók, például fejadó, mátkapénz, patkópénz, malompénz, vízpénz. Számuk, formájuk, nagyságuk az adószedő fantáziája, ravaszsága és a területen lakók teherbíró képessége függvényében módosult. A várakban lakó őrség ellátása a szultáni adók fejében a településekről beszállított terménykilencedből történt. Az ozorai Sió-hídnál a török vámhelyet tartott fenn, és működtette a hajdani földesúri malmot is.
1599-ben Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc és Pető Kristóf csapatainak támadása – az első, a terület felszabadítására irányuló kísérlet – a Balaton mellől, a királyi Magyarország területéről indult, majd Tolnáig, Szekszárdig jutottak. Az ozorai, simontornyai, törökkoppányi várat azonban nem tudták visszafoglalni, mert katonáik a várostromhoz nem igen értettek. Végül a török Veszprémből mozgósított erőivel hamarosan kiszorította őket a hódoltsági területről, a várvédőket, felmentőket pedig pénzjutalomban részesítette. A veszprémi azábok Ozora felmentéséért majd háromezer, Simontornyáért harmincezer akcse jutalmat kaptak. A terület még közel kilenc évtizedig maradt török fennhatóság alatt. Az egyre általánosabb kettős úrbéri teher elviselhetetlenné tette az életviszonyokat. De miközben a környéken félszáznál is több település a török kiűzése előtti évtizedben, valamint a felszabadító háborúk idején elnéptelenedett, valószínűleg a vár jótékony védelme miatt ismét húsz fölé emelkedett az Ozorán élő családok száma.
Buda visszafoglalását követően – 1686 őszén – Badeni Lajos mintegy tízezer katonájával, köztük a Batthyány-ezred huszárjaival megvívta Simontornyát, majd felszabadította Pincehelyt, Tamásit, Döbröközt – és Ozorát.
Ozora vára Anthoni Ernst Birkenstein részben idealizált XVII. századi metszetén
A simontornyai és koppányi szandzsák főbb lakott helyei 1570-körül Tolna megyében
Török hajókaravánt hajdúk támadnak meg a Dunánál 1599-ben (Egykorú metszet részlete)
Fehér alapon kék mintás izniki fajansz táltöredék a feltárás hódoltságkori rétegeiből
Aranyozott ezüstpohár és -kanál a vár pincéjében elásott két kincslelet egyikéből
