Iskola és kultúra a kolostortól napjainkig
Iskola és kultúra a kolostortól napjainkig
Az ozorai kolostorban a XV–XVI. században élénk szellemi élet folyhatott. Egy időben itt dolgozott rendfőnökként Temesvári Pelbárt, itt írta Ének Pannónia megvételéről című művét Csáti Demeter. Innen indult külföldi egyetemre Ozorai Imre, Kovács Brikciusz, Melius Juhász Péter.
A település alsófokú oktatásának kezdete a XVIII. század első felére esett. Iskola hiányában a mester lakásán, zsúfolt, szegényes körülmények között, néha padokban, máskor csak a döngölt földön vagy a padlón ülve folyt a munka. Mivel nem volt tanítóképzés, és a pálya sem jelentett biztos megélhetést, nem mindig sikerült megfelelő tanítót alkalmaznia az hitközségnek, gyakran változott az iskolamester személye.
1771-ben Boros Andrásnak 42 diákja volt, mellette segédtanító is működött. Három évvel később Bott Ferenchez mindössze 25, 1775-ben Balasics Istvánhoz 28 tanuló járt. Ez a tanulólétszám a település lakosságához képest kevés, csak az iskoláskorúak harmada, negyede látogatta az intézményt, ők sem rendszeresen.
Az első átfogó közoktatási elképzelés rendeleti megfogalmazása, a Ratio Educationis évében Nagy Ferenc volt az iskolamester, diákjainak száma nem ismeretes. A Ratio kiegészítéseként a tankötelezettséget, az oktatás idejét, a népiskolák tanítókkal történő ellátását, bérezésüket, iskolaépületek, tanítólakások létesítését, az iskolába nem járók szankcionálását az 1789-ben megjelent instrukció fogalmazta meg. A 2300 lakosú Ozora 185 tanköteleséből mindössze 58 gyermek, a fiúknak negyven, a lányoknak alig harminc százaléka járt iskolába. Ekkor két iskolamester tanított. Az a tény, hogy a büntetések lehetősége ellenére is az iskoláskorúaknak alig több mint harmada vett részt az oktatásban, azt mutatta, hogy a szankcionálás még nem terjedt el.
Az alsófokú oktatás reformkor végi, 1845-ös szabályozása a tanodákban négyosztályos képzést írt elő, külön tanítóval, egységes tematikával, latin nyelv nélkül, tankötelesek számára kötelező első, második osztállyal. Kiemelten fontosnak számított a tanulók valláserkölcsi alapú nevelése. A 3825 lakosú Ozorán 1846-ban 342 tanköteles oktatását két tanteremben, nemenkénti bontás nélkül két tanító látta el. 1847-ben az osztályok számát háromra növelték, de mivel a tanítók számát változatlanul hagyták, az oktatás csak úgy folyhatott egyszerre három teremben, ha a felsőbb osztályosokat felügyelői feladattal bevonták, illetve az egyik osztályban a kiadott feladatok tanítói felügyelet nélküli önálló megoldása folyt.
A polgári forradalom évében 348 tankötelest (ebből 158 lányt) regisztráltak. Az alispánnak küldött jelentés szerint a szigorú büntetések ellenére is folyamatosan sok tanköteles maradt távol. Télen a hiányos ruházat, tavasztól a közlegeltetés beindulása, valamint a házi és mezei a munkákba bekapcsolás jelentette a hiányzás fő okát. Az 1848-as ellenőrzéskor az ozorai tanodában három csoportban, két tanítóval folyó oktatás jó minősítést kapott. A tanítói fizetés ekkor 200 forint és 40 krajcár, a tanoda egyéb költsége mindössze 24 forint volt.
Az 1849-et követő neoabszolutizmus felismerte és tudatosan felhasználta az oktatás tudatformáló szerepét, s ennek megfelelően a vallásos világnézet szellemében folyó, a feljebbvalók és a Habsburg-ház iránti engedelmességre irányuló nevelést tartotta kiemelten fontosnak. 1855-ben rendeletileg a tanköteles kort hat–tizenkét éves korban határozták meg. Az alsó elemi iskolákban, így az ozoraiban is, a vallástan, olvasás, írás, számolás és gazdasági ismeretek kötelező oktatását rendelték el. Ozorán a nagy létszám miatt, égetett téglából készített termekkel bővítették az iskolát. Az osztálytermekben a padok és tábla mellett csak egyszerűbb szemléltető eszközöket helyeztek el. Az egynapi napszám áráért megvásárolható abc-s könyvet mindenkinek használnia kellett, de a szegények a mulasztási bírságokból kaptak támogatást a könyv megvásárlásához.
Az 1868-as Eötvös-féle népiskolai törvényt követően a zsúfolt, egészségtelen iskola megszüntetésére az ország számos településéhez hasonlóan Ozorán is jelentős erőfeszítéseket tettek. 1873–1875 között hat tantermes, katolikus iskola készült, melyben az osztálytermek nagysága (24–56 négyzetméter) jelentősen eltért egymástól. Az 1903-as adat szerint 588 tanköteles 18 izraelita kivételével katolikus volt. Az osztálytermek számával megegyezően hat tanító oktatott. Mivel az Eötvös-féle népiskolai törvény az egy osztályban oktatható gyermekek számát nyolcvanban maximálta, és Ozorán e fölé emelkedett a tankötelesek száma, a pécsi főhatóságtól a tanítói létszám emelését és az iskola bővítését kérték. A vármegyei vizsgálat kimutatta, hogy mivel 463 iskoláskorút írattak be, egy tanítónak átlagban 77 gyermekkel kell foglalkoznia, és az még törvényes. Azt nem vizsgálták, hogy az osztályok közötti tanulómegoszlás mennyire egyenetlen; az első osztályba 143, a hatodikban mindössze tizenkét fiú és lány járt.
A jelentés szabályszerűen épített, igen csinos tantermekről, rendszeres tanításról, hivatása magaslatán álló tantestületről, praktikus fűtésről, helyesen alkalmazott óraközökről és az iskola érdekében harmincszázalékos iskolaadót vállaló áldozatkész hitközségről szólt. A tapasztaltak után helytelennek vélte községi iskola felállításával háborgatni az oktatás katolikus jellegét.
Működött a faluban izraelita iskola is. Az 1903–1904-es tanévben Gere Antal tanító egytől hat osztályig összesen 19 tanulóval foglalkozott. A mai Kossuth utca 20. sz. alatti telken (az egykori Közép utcában) lévő izraelita iskola épületét később lebontották.
A község az iparostanoncoknak az előírásoknak megfelelően évről évre tanfolyamot szervezett. 1928-ban azonban a mesterek 51 tanoncot alkalmaztak, és mivel így a negyvenfős határt átlépték, a vármegyei közigazgatási bizottság iparostanonc-iskola megszervezését írta elő. Hiába szabadkozott a község, „hogy csak véletlenül haladta meg a tanoncok száma a negyvenet”, a rendelkezést végre kellett hajtani. Mivel a többletterhek a mestereket is érintették, ezért 1932-ben 25-re, 1933-ban 22-re csökkentették az inasok létszámát, ekkor a képviselő-testület kérvényezte az iskola megszüntetését. A község ezerötszáz pengős kiadása, a tanfolyami formára való visz-szatéréssel, harmadára csökkent.
Ozora lakossága a századfordulót követően meghaladta a négyezer-ötszáz főt, így évről évre növekedett az elemi iskolába kerülők száma. A községi elöljáróság ekkor felvetette, ha az egyházi iskolát nem bővítik, a zsúfoltság megszüntetésére állami tanintézetet kellene létesíteni. A vármegyei közigazgatási bizottság a tanulói létszám alakulása alapján 1904-ben indokoltnak tartotta a hetedik tanítói állás megszervezését és két tanterem felépítését, de nem támogatta állami elemi iskola létesítését. Az egyházkerület vezetője, gróf Zichy Gyula püspök sem helyeselte a községi iskola felállítását, mert mint a főispánhoz eljuttatott levelében megfogalmazta: „Ozorán, ahol a szociáldemokrácia annyi tért hódított már, semmi körülmények között sem tartom kívánatosnak, hogy a katolikus iskola csekély anyagi okok miatt szétdaraboltassék, a község gyermekeinek nevelésében, és az iskolák kezelésében szakadás álljon be.” Az érvek hatottak, valamint valószínűleg a vármegyének sem volt pénze új iskola építésére, ezért az egyház tantermek építésére egy év haladékot kapott. Végül ez a déli szárny, elkülönítve az északitól, külön bejárattal 1910-ben elkészült.
Ozorán 1910 és 1966 között ez az épület szolgálta az oktatás ügyét. E fél évszázad általános tapasztalata volt, hogy tíz–tizenkét éves kortól a tankötelesek nem jártak rendszeresen iskolába, ehelyett a szülőknek segítettek a házimunkában. Az iskolából kimaradók, valamint a tovább nem tanulók, a gazdasági ismétlőiskola délutáni foglalkozásaira járhattak. Ennek keretében elemi ismeretek gyakorlásával, esetleg gyakorlati jellegű feladatok megoldásával foglalkoztak. A lemorzsolódás ebben az oktatási formában még tömegesebb méreteket öltött.
Ozorán a katolikus felekezet az 1900-as évek elején az állami adók után kivetett harmincszázalékos pótadóból biztosította az iskola működési feltételeit, később ennek százalékos mértéke az infláció miatt jelentősen emelkedett. Az intézmény irányítója az iskolaszék volt, ez a testület alkalmazta a tanítókat, határozta meg törzsfizetésüket, földilletményüket (vagy ennek pénzbeli egyenértékét), lakásuk nagyságát. A törzsfizetéshez a kiegészítést az állam folyósította. Alkalmazáskor a tanító munkafeladatait is meghatározták. Heinlein (Hadfy) Béla 1921-ben heti húsz órát volt köteles teljesíteni egy osztályban, valláserkölcsi nevelést folytatni, a tanulókat az előírt időkben szentmisére kísérni. Mindezek mellett be kellett lépnie az egyházmegyei tanítóegyletbe is. Hadfy Béla mellett 1900 és 1940 között mindössze tizenegy munkába álló tanító neve és alkalmazásának kezdete szerepel a javadalmi jegyzőkönyvekben.
Az Ozora melletti Szőlőhegyen és Tótiban uradalmi iskolák működtek. Ezekben gyakran váltották a tanítókat, alkalmazásukat, elbocsátásukat az uradalom bérlői intézték. A tanítás minőségét még a századfordulón sem ellenőrizte senki, így a gyerekeket gyakran dologidőben, főleg napszámosmunkával foglalkoztatták. A lehetetlen helyzetről értesített főispán megoldásként az ozorai iskolaszékére kívánta bízni a felügyelet ellátását, de a megszületett miniszteri döntés végül egy háromtagú gondnokságra testálta a felügyeletet, amelynek az uradalom megbízottja, valamint a bérlő mellett a plébános is tagja lett. Az ő feladata volt a módszertani és valláserkölcsi igazgatás felügyelete.
Már 1911-ben kérelmezték Döbrönte-Szőlőhegyen állami elemi népiskola létesítését. Erre azonban majd csak a Klebelsberg-féle iskolaépítési törekvések eredményeként 1928-ban kerül sor. A döbröntei iskola felépítésére kötelezett ozorai elöljáróság 1927-ben biztosította a telket, de az építéshez húszezer pengő államsegélyre és tízezer pengő hosszú lejáratú hitelre jelentette be igényét. A vármegyei közigazgatási bizottság az egytantermes, egytanítós iskola felépítéséhez tizenkétezer pengő államsegélyt biztosított, és nyolcezer pengő, tíz év alatt törleszthető kamatmentes kölcsönre adott lehetőséget. Az új létesítmény első pedagógusa 1929-ben Genzor János tanító volt.
A község fenntartásában, de a római katolikus iskolaszék irányításával 1903-tól működött a gazdasági ismétlőiskola. Gyakorlati terepét kezdetben az erre a célra átadott községi faiskola területe jelentette. Működtetéséhez 1905-től rendszeresen államsegélyért folyamodtak. Sőt 1906-ban ezen „felesleges” kiadás megszüntetését javasolták. Indoklásként szerepelt, hogy a község szegény, a településen 978 munkásigazolványos mezőgazdasági munkás él, tehát ez a gazdasági képzés teljesen felesleges. Természetesen nem kaptak engedélyt a megszüntetésre. A század első évtizedében négy–hétszáz koronát fordítottak működtetésére, majd ezt az összeget az infláció mértékében növelték.
Az uradalmi iskolák – az 1960-ig Mezőszilashoz csatolt tótipusztai kivételével – az 1945-ös földreform végrehajtását követően Ozora község hatáskörébe kerültek. A körzetesítések eredményeként legkorábban a tóti iskola felső, majd 1964-től alsó tagozata is bekerült Ozorára. A döbrönte-szőlőhegyi, valamint döbröntepusztai iskola a körzetesítéssel az 1970-es évek elején megszűnt. Tanulóik többsége Ozorán, néhányan Pincehelyen folytatták tanulmányaikat.
Az 1948-ban államosított ozorai felekezeti iskola hat tanítója hét osztályban 379 diákot oktatott. A tanulói létszám emelkedését követve 1956-ban már tizenegy pedagógusa volt az intézménynek. A tanteremhiány viszont délelőtt–délutáni váltakozó tanításhoz, átmenetileg a várba és más helyekre telepített osztályokhoz vezetett. 1968 szeptemberében végre elkészült az új iskolaépület, ám az olajos padlós termeket felváltó parkettás kilenc tanterem már az átadás pillanatában is kevésnek bizonyult. Előrelépést jelentett a szakos ellátottság, audiovizuális eszközökkel felszerelt szertárak léte. Hatása jelentkezett a tanulmányi eredményekben, a továbbtanulók, majd a település szakképzett, érettségizett és diplomás létszámának növekedésében.
A külterületi beköltözésekkel megnőtt a hátrányos helyzetű, a veszélyeztetett és a cigány tanulók száma. Az 1970-től kezdődött meg a szaktantermi hálózat kialakítása, 1979-től pedig – részben pályázati pénzekből, de elsősorban társadalmi munkával – hozzáláttak a Sió-parti Ifjúsági Sporttelep létrehozásához. 1980-ra körzetesítéssel Ozorára került a fürgedi felsőtagozat, míg az alsósok tagiskolaként, az óvoda ugyancsak tagóvodaként Fürgeden maradt. 1983-ban Ozorán a pedagógusok száma 25, a diákoké 290 volt. A tanteremgondok megoldására a régi óvoda helyén az alsós kisdiákok számára öttantermes iskolát alakítottak ki, majd 1987-re kétszintes politechnikai műhellyel egészítették ki.
Miközben az iskolakötelesek száma az 1980-as években számottevően nem változott, módosult a tanulók életkor és szociális helyzet szerinti ösz-szetétele. 1990-ben a 288 diák harminchét százaléka cigány volt, 93 tanuló volt túlkoros, egy–négy évvel idősebb osztálytársainál. Tovább nőtt a hátrányos helyzetű (27 százalék) és a veszélyeztetett (15 százalék) fiatalok száma. A napközit az iskolások 80 százaléka vette igénybe, 39 diák naponta Fürgedről járt be Ozorára. A megnövekedett feladatot tizennégy tanár, nyolc tanító és egy asszisztens látta el. 1980-ban az általános iskolához integrálták a művelődési otthont és könyvtárat. Az intézmény új neve Oktatási és Közművelődési Intézmények, Ozora lett. 1985. október 31-én ünnepélyes külsőség közepette az országban elsőként vette fel az iskola Illyés Gyula nevét. 1990-ben az intézmény vezetői és munkatársai komplex „önarcképet” állítottak össze.
A kisdedóvó 1900-ban Ozora község önkormányzatának kezdeményezésére az uradalom által biztosított helyen létesült. A község kérésére 1905-ben Esterházy Miklós alapító adománylevelében meghatározta, hogy az uradalom tíz korona bérleti díjért folyamatosan biztosítja az épületet és udvart azzal a feltétellel, hogy a községi óvoda vezetője a mindenkori római katolikus plébános, az óvónő pedig szintén csak katolikus vallású lehet. Ezt követően egy óvodai csoport folyamatos működéséhez a községi önkormányzat biztosította a feltételeket. A század elején általában ezerötszáz korona körüli költségvetés néha egy-egy adomány eredményeként akár öt-hatszorosára is nőtt.
1905-ben Bisicz Mór hatezer koronát ajánlott fel az óvoda belső bővítésére azzal a feltétellel, ha oda bármely felekezethez tartozó járhat, és az adományozó család egy tagja bekerül a felügyelőbizottságba. Az átalakítási tervet a vármegye is jóváhagyta 1907-ben. A módosításhoz a herceg 1914-ben hozzájárult. Állandó gondot jelentett az óvodai személyzet, elsősorban a dajka javadalmazása. Egy 1920-as adat szerint évi kétszáz korona bért kapott, holott az infláció miatt ekkor már a napszámbérek huszonöt–harminc koronásak voltak. Ekkor, hogy Bartó Verona dajka el ne menjen, háromezer koronára emelték a bérét. Négy évvel későbbi bére hatszáz kilogramm búza, amely nem éri el az uradalmi cselédek javadalmának az egyharmadát.
Az 1930-as években az óvoda költségvetése háromezer-kétszáz–háromezer-hatszáz pengő körül alakult. Működését a plébános által vezetett, a község jeles személyiségeit: a főjegyzőt, jegyzőket, orvost, tanítót, kántort, elismert iparosokat, gazdákat, kereskedőket tömörítő óvodai bizottság felügyelte.
1941-ben a község hétezer pengőért megvette az épületet a hitbizománytól. 1945-ben 31 kisgyermeket fogadtak. Felszerelését faasztalok, hosszú fapadok, néhány doboz építőkocka, képeskönyvek, öt-hat baba és pár labda jelentette. A következő másfél évtizedben a kapacitás és a felszerelés számottevően nem változott, de 1961-ben hatvanfőssé fejlesztették és új felszereléssel látták el. A szövetkezetesítés miatt megnövekedett igények szerint ez is kevésnek bizonyult. 1963-ban már nyolcvanfős, háromcsoportos óvoda üzemelt. A következő évtizedekben az igénybevétel kilencven– százhúsz százalék között váltakozott.
Az 1982. január 2-án avatták fel a megyei támogatással, a községi üzemek, a szülők anyagi- és munka hozzájárulásával, de elsősorban a helyi tanácsi költségvetésből épült új óvodát. Szervezeti felépítése a fürgedi óvoda csatolásával megváltozott. Szakmailag a vezető óvónő irányításával, gazdaságilag az Általános Művelődési Központ részeként ettől az időtől kezdve négy csoport működött. Ozorán kis-, középső- és nagycsoportos foglalkozások folytak, míg a fürgedi egy csoport korösszetétele vegyes maradt. Mindkét helyen felsőfokú végzettségű óvónők vezették a foglalkozásokat, mellettük 1990-ben érettségizett képesítés nélküliek dolgoztak. Az óvodások száma Ozorán 1982–1990-ig 73–91, Fürgeden tizenkilenc–huszonöt fő között váltakozott.
Az iskolán kívüli művelődési, szórakozási formák: egyletek, egyesületek, társas körök, társaságok, az önszerveződés polgári és vallási formái a dualizmus első évtizedében polgárjogot nyertek Magyarországon. Szakmai és érdekvédelmi, kulturális, segélyező, sport-, gazdasági célú, az egyház belső életét erősítő és politikai szándékkal vezérelt egyesülések egyaránt alakultak. Ozorán a XIX. század utolsó harmadában az olvasókörök, segélyező és legény egyletek, tűzoltótestület alakultak. Az első világégés idején megszaporodtak az egyházi társulatok. Ezt követően iparos- és gazdakörök, vadásztársaság, lövészegylet alakult, és számos korábbi is folytatta működését. (Lásd XII. sz. Függelék.)
1925 szeptemberében a testnevelési törvény megvalósítását jelentették az alispáni hivatalnak: megalakult a testnevelési bizottság, működött a leventemozgalom, ideiglenes sporttelepet alakítottak ki a vásártéren, az éves költségvetésben az alapfelszerelések megvásárlásához szükséges összeggel, kétmillió koronával létrehozták a testnevelési alapot. A főjegyző által irányított, három évre választott bizottságba bekerült az igazgató-tanító, vitéz Markos Mihály, Hemlein (később Hadfy) Béla kántortanító, Pintér Endre Zsigmond tanító, Pály Dezső gyógyszertár tulajdonos, a leventék vezetője, Rácz Károly vendéglős és dr. Sommer Gyula körorvos.
1928-ban a főszolgabíró rendeletére a vásártér helyett új sporttelepet kellett létesíteni, amelyhez a terep rendezésére újabb ezernyolcszáz pengőt biztosított a község. Ezt a Sió hídjától északnyugatra fekvő területet Esterházy Antaltól huszonöt évre évi tíz pengőért vette haszonbérbe a község.
Bármennyire is szegény volt a település, évről évre támogatta a Vármegyei Gazdasági Egyesületet, a jegyzői árvaházat, a vitézek örkényi gazdasági iskoláját, a palánki földművesiskolát, a faluszövetséget, a vakok egyesületét. Tagja volt az országos mentőegyesületnek, a vármegyei tűzoltóegyesületnek, esetenként támogatott beérkező kérelmeket, például ismert személyiségek emlékművére gyűjtéseket, és száz–kétszáz pengőt tartalékolt egyéb adományokra.
Az 1920-as 30-as és 40-es években szinte páratlan színházi kultúra alakult ki Ozorán – műkedvelő alapon. A Katolikus és Földmíves Legényegylet, valamint Ruzsinszky Irén tanítónő Napsugár Leányegyletének csoportjai egymással versenyezve rendezték előadásaikat, szavaló, dalos estjeiket. Egyesületi tagnak lenni megtiszteltetésnek számított. Csak az léphetett be, akiért két kezes jótállt, és bizonyította, hogy a valláserkölcs szabta magatartás normáinak támogatottjuk megfelel. Az összejövetelek színessé, vonzóvá tétele a mindenkori fiatal káplán feladata volt. A leányegylet vezetői, Pápa Emilia és Hadfy Anna a férjhez menés előtt álló lányokat a családi életre, a leendő családanyák feladataira készítették fel. A két egylet fiataljai számos népszínművet, színművet tanultak be, és a falu apraja-nagyja örömmel tekintette meg bemutatóikat. A betanítás, rendezés Havasi Szilárd, Fényi Sándor és Szebényi Sándor nevéhez fűződik. A lelkes szereplők a kellékeket, ruhákat maguk készítették. A próbákat az iskolában, az előadásokat a Nagyvendéglő nagytermében tartották. 1946-ban a Falu rossza, 1947-ben a Havasi vadvirág, 1948-ban, a centenárium évében a Petőfi című színművet mutatták be.
A darabok betanulását a fiatalok örömmel vállalták, mert így a hosszú téli estéket saját korosztályukkal tölthették kellemes hangulatban. A szülők is jó helyen tudhatták gyermekeiket. (Az egyletek és egyesületek működési adatait lásd még a X. sz. Függelékben.)
1945 előtt a tömegtájékoztatás alapú kultúrára nem volt igény. Ozorán 1945-ben tizenöt rádió- és tizenöt napilap-előfizetést tartottak nyilván. Rendszeresen olvasott sajtóterméket a főjegyző, a három uradalmi gazdatiszt, a plébános, az orvos, a négy tanító, de az iparosok, kereskedők és gazdák közül csak néhányan tartották szükségesnek vagy tudták megengedni maguknak a hírek megrendelését. A lakosságnak közel hatvan százalékát jelentő egykori uradalmi cselédek, napszámosok, agrárproletárok nem tartoztak a rendszeres olvasók közé, számos családba még a kalendárium sem jutott el.
A körülmények változása mellett az alig tapintható eredményekhez is áldozatkész, felkészült, céltudatos tanítói, népművelői tevékenység kellett. Ilyen fáklya szerepét töltötte be az 50-es, 60-as években Poór Ferenc, Gy. Horváth István, Gácsi Ferenc tanító. Megkezdték a már elhalóban lévő hagyományok gyűjtését, fiatalokkal való megismertetését. Nem hagyták végleg elaludni a faluban korábban katolikus egyház által vezetett, de a hatalom által akadályozott műkedvelői mozgalmat. A Nagyvendéglő adott otthont a bemutatóknak, ismeretterjesztő előadásoknak. A főként FMSZ-fiatalokból álló színjátszó csoport 1948– 1953 között állandó résztvevőjévé vált a járási kulturális szemléknek. Munkájuk mottójául Illyés Gyula idézetet választottak: „Engedjétek, hogy kioldódjék legelőször is az a jaj, / s majd elmondjuk, mit akart szólni az eddig hangtalan magyar.” A propagandától sem mentes Szabó Pál-drámát, a Szakadék címűt követően 1950-ben a Szabin nők elrablásával, 1951-ben A Noszty Fiú esete Tóth Marival című darabbal mutatkoztak be, majd a Nagyvendéglő falai közül kilépve szép sikerrel „tájoltak” Simontornyán, Pincehelyen és Regölyben. A fiatalok áldozatkészségét mutatja, hogy a fűtésre, világításra és a kellékek költségeire maguk teremtették elő a fedezetet.
1952-ben a Nagyvendéglő épületéből némi átalakítással Petőfi Sándor Művelődési Otthon lett. Azért választották névadójának az egykori sárszentlőrinci algimnáziumi diákot, mert vándorszínészként 1841-ben ebben az épületben lépett először színpadra.
A színjátszók a művelődési ház amatőr csoportjaként a vígjátékok mellett (Moliére: Fösvény) politikai, agitációs célzattal választották darabjaikat. (Dobozy Mihály: Szélvihar, Szakadék.) 1963-ig tiszteletdíjas pedagógusok vezették az intézményt. Új színfoltot jelentett a falu életében a Poór Ferenc által létrehozott néptánccsoport. Kutatta, összegyűjtötte a régi népi- és gyermekjátékokat, a helyi viseletet, majd feldolgozásának eredményeit megjelenítették a bemutatókon. Az idősebb generáció egymással versengve igyekezett a tevékenységbe bekapcsolódva segíteni a munkát. Az ozorai diadal 110. évfordulóján, 1958. októberében a színjátszók és a tánccsoport műsora jelentette az ünnepség fénypontját.
A hatvanas évektől a spontán, egyéni ambícióktól, lelkesedéstől vezérelt népművelést felváltotta a kötelezően készített, fenntartói jóváhagyással életbe lépő munkaterves időszak. Ettől azonban a feltételek még nem javultak. Ide, a „világ végére” még a Déryné színház sem jutott el. Kicsi volt a színpad, szegényes a felszerelés, befűthetetlen a terem. Ifj. Poór Ferenc tiszteletdíjas erőfeszítései nyomán dolgozók általános iskolája, állattenyésztési témákban ezüstkalászos tanfolyamok, dr. Lovaszer József körzeti orvos közreműködésével egészségügyi előadás-sorozat kezdődött. Pápa Emília tanítónő kézimunka-hímző szakkört vezetett, legszebb darabjaik a megyei múzeum kiállítására is bekerültek. Kelemen László a fotózás iránt érdeklődők ismereteit gyarapította, 1967-től pedig Palánky László személyében főiskolát végzett népművelő vezette a művelődési házat.
Az 1766-os ozorai jobbágylázadás kétszázadik évfordulójának helyi rendezvényei megyei és országos publicitást, elismerést kaptak. Az 1967-es év nagy sikere volt Tóth Miklós Nem olyan világot élünk című vígjátéka. Hét telt házas helyi előadás után gyönki, nagykónyi, szekszárdi vendégszereplés következett.
1966–1968 között Ozorán az iskola átépítése miatt a művelődési házban is elsősorban tanítás folyt. Ezt követően a pénzhiánnyal küzdő tanács az épületet a munkalehetőséget teremtő budapesti Szikra Kisipari Szövetkezetnek adta át. Abban reménykedtek, hogy a restaurált várépületben méltó otthonra lel majd a közművelődés. Mivel azonban az késett, a községi pártszervezet kezelésében lévő épület lett átmenetileg művelődési ház, ennek nagysága azonban a nagytermes rendezvények tartását nem tette lehetővé. Maradtak tehát a kiscsoportos munkaformák.
Mivel Ozorán hiányzott a színházi előadás, az érdeklődőknek színházbarát kört szerveztek, és közösen utaztak el egy-egy produkciót megtekinteni.
A nyolcvanas évek első felében a művelődési ház igazgatói egymásnak adták a kilincset, s ez törvényszerűen vezetett a kultúra mélyrepüléséhez. 1985-től Ruzsa László kísérelt meg nívós műsorokat hozni a településre, kiscsoportokat működtetni. A régi recept – a mindennapi munkában használható ismeretek bővítése – bevált: a szőlőműveléssel, borkezeléssel, állattenyésztéssel kapcsolatos előadások nagyszámú érdeklődőt vonzottak. Néhány neves előadó meghívásához pedig sikerült a termelőszövetkezetet szponzornak megnyerni. A közművelődés elmozdult a holtpontról.
A rendszerváltozás óta számos területen látványos változások részesei az ozoraiak. A bizalmukat immár több ciklusban is kiérdemelten elnyerő polgármesterük irányításával tíz éve működő önkormányzatok nagy hangsúlyt helyeztek a köztéri alkotások, épületek, terek, parkok, utak felújítására, karbantartására. A falu közterein, köz- és magánépületein virágok ezrei nyilnak. 1992-től a település otthont ad egy nyári fafaragó tábornak, melynek alkotásai, évről évre gyarapodó számban Ozorát szépítik.
1994-ben a virágos városok és falvak országos pályázatán a falu kategóriában a legmagasabb minősítést érték el. Egy évvel később a hasonló nemzetközi versenyen Európa-díjat kaptak. A kilencvenes években neves politikusok, kiváló tudósok előadásait, megnyitóit hallhatta a népes publikum. 1998 októberében a község és Tolna megye látványos ünnepségsorozattal, katonai játékkal, Nagy Sándor és Czakó Rita köztéri alkotásainak felavatásával emlékezett az ozorai diadal százötvenedik évfordulójára.
A XX. század utolsó esztendejében megnyitották a kultuszminisztériumi támogatással megszépített művelődési házat, összefogással új Szentháromság-szobor váltotta fel a csonka régit, a fafaragók jóvoltából millenniumi emlékoszlopot avattak, először adományoztak díszpolgári címet. Országos és megyei összefogásból sarjad a remény, hogy hamarosan a vár földszintjének termeiben az Illyés-kiállítás megnyitásával a település újabb látnivalóval gyarapodik. Ozora megújult reményekkel, bizakodva áll az új évezred küszöbén.
Az 1910 és 1966 között működő iskolaépület fényképe 1949-ből
Első osztályos tanulók tanítónőjükkel 1911-ben
A vár, a templom, a Nagyvendéglő és az új iskolaépület az 1970-es években (Gaál Attila felvétele)
A régi óvoda épülete ma az alsó tagozatosok iskolája (Vituskáné Juhász Ildikó felvétele)
Az ozorai iskola 1985. évi névadóünnepélyén készült felvétel
)
Szebeni Sándor káplán a Napsugár Katolikus Leányegylet tagjaival 1947-ben
A Napsugár leányegylet tagjainak 1948-ban az iskola udvarán készített csoportképe
A tótipusztai színjátszók csoportképe 1952-ből
A házaknál tartott egészségügyi ismeretterjesztő előadások részvevői az 1960-as években
A fafaragó táborok részvevői 1992 óta szépítik a települést
A buszváró tölgyfából faragott épülete. Tervező: Cs. Kiss Ernő, 1996 (Vituskáné Juhász Ildikó felvétele)
Az óvoda tervrajza 1907-ből
Nagycsoportos óvodások búcsúzója 1964-ben
A községi művelődési ház 2000-ben felújított épülete (Vituskáné Juhász Ildikó felvétele)
