Élet és harc forrása: a föld

Teljes szövegű keresés

Élet és harc forrása: a föld
A XVIII. századi betelepítések és természetes szaporodás eredményeként a II. József kori népszámláláskor Ozora mezőváros tényleges népessége meghaladta a 2200 főt. Az ezt követő évszázadban a lakosság megkétszereződött, az újszülöttek száma még a XX. század elején is évről évre felülmúlta az elhunytakét. 1901 és 1910 között a természetes szaporodás mértéke még évi 52 fő (1,15 százalék) volt.
A növekedési folyamat az 1920-as évekig tartott, amikor 4600 fölé emelkedett a nagyközség és a hozzácsatolt külterületek lakónépessége. Az uradalmi pusztákról meggyorsult bevándorlás lelassítására 1919 végén megszigorították a községi polgárrá válás feltételeit. Emelték a letelepedés díját, és húszezer korona értékű ingatlan birtoklását, haszonélvezetét követelték meg. Jogosan tartottak attól, hogy a szegények beáramlásával a község terhei tovább nőnek, és a kevés munkalehetőségre még több igénylő jut.
A lakónépesség alakulása (év/fő)
1784/87
2311
1836
3514
1869
3800
1880
4121
1890
4349
1900
4442
1910
4612
1920
4627
1930
4295
1941
4311
1949
4288
1960
3998
1970
3229
1980
2586
1990
1977
1998
1950
 
(A hivatalos statisztikai adatok – jelenlevő, állandó és a lakónépesség – jelentősen eltérnek egymástól. Ráadásul napjainkban a korábbi népszámlálási helyzettől eltérő külterületekkel, el- és hozzácsatolások alapján visszavetített népességi adatokat közölnek a statisztikák.)
1920 és 1930 között kétszáz év után először fordult elő, hogy Ozora népessége csökkent, a halottak és elvándorlók száma 332-vel meghaladta az újszülöttekét, s ez a szám a következő évtizedben nem módosult számottevően. Az 1950-es évektől országosan folyó iparosítás, a parasztgazdaságokat lehetetlenné tevő adópolitika, az agresszív szövetkezetesítési folyamatok következtében jelentős elvándorlás kezdődött. Az utolsó fél évszázad alatt a település elvesztette lakosságának több mint felét, lakónépessége kétezer alá csökkent. Közben jelentősen módosult a lakosság korösszetétele is. Napjainkban a negyven éven aluliak aránya 47 százalék körüli, a hatvan éven felülieké pedig meghaladja a 26 százalékot, tehát az elöregedés jelei tapasztalhatók ugyanakkor a kevés munkahely csökkenti a település népességmegtartó erejét.
A demográfiai adatokat vizsgálva szembetűnő a születések évenként nagymértékben eltérő alakulása. A XX. századi csúcsot az 1903-as (196 fő), 1920-as (169 fő) és 1921-es (166 fő) esztendő jelentette. A negatív rekordot a háborús évek, majd az utolsó fél évszázad (az 1955-ös Ratkó-hatás kivételével, amikor nyolcvan szülés volt) adatai mutatták. A születések száma 1955-öt kivéve egy évben sem érte el az ötvenet.
A XIX. századi házasságkötések óriási eltéréseket mutatnak. A mélypontot az 1864-es háborús év 18 házasságkötése, a csúcsot pedig az 1862-ben tartott kilencven esküvő jelenti. Érdekes, de nagyon is érthető adat, hogy a szabadságharc utáni évben, 1850-ben hetven fiatal lépett frigyre. A község történetének szomorú halálozási rekordja az 1866-os esztendőhöz kapcsolódik, amikor a kolerajárvány hat hetes pusztításával együtt 408 lakost kellett utolsó útjára kísérni. A legkevesebb temetésre (37) 1948-ban és 1966-ban került sor.
A rácok elköltözését követően immár évszázadok óta nincsenek nemzetiségek Ozorán. Az 1990-es népszámláláskor a faluban lakó cigányok magyar anyanyelvűnek vallották magukat.
Az 1811-es úrbéri megállapodás értelmében az ozorai jobbágyok összesen 83 egész és negyedtelket kaptak, ami 246 házra (részre) felosztva családonként mindössze harmadtelket jelentett. A százötven kisházas zsellér gyakorlatilag már ekkor föld nélkül maradt. Számuk a század folyamán tovább nőtt, sok korábbi telkes jobbágy süllyedt közéjük, és közben szaporodott a házzal sem rendelkezők száma. A település körzetében az 1840-es évekre gyakorlattá vált a ház nélküli zsellérek szőlőhegyi pincékbe költözése. Az ozorai úriszék 1844 közepén tizenkilenc „szőlőlakost” idézett meg és hallgatott ki, majd kötelezte őket – Szent Mihály-napi határidővel –, hogy a településre visszatérjenek. A döntés indoklása: „állataik a többi szőlőtulajdonban kárt okoznak, a magányosan lakó emberek kikerülnek a községi szerkezetből, a kóborló gonosztevőknek menedékhelyül szolgálnak, magát a közbátorságot (közbiztonságot) veszélyeztetik, a társas együttélést csonkítják”.
Az Ozora környéki földek jelentős része a megye gazdaságilag értékes területei közé sorolható. A XIX. században az Esterházy-uradalom, majd annak későbbi bérlői technikailag is jól felszerelt gazdaságot működtettek, a gabona aratását azonban szinte mindvégig az olcsó kézi munkával oldották meg. A nyomásos gazdálkodás korábbi formái helyett vetésforgót alkalmazva a szántóterület egészét művelték. Gabonaféléből búzát, rozsot, kétszerest, takarmánynövényekből főleg árpát, zabot, kukoricát valamint az élelmezésre és takarmányozásra egyaránt alkalmas burgonyát, babot termesztették. A gazdag termés sem mindig volt egyértelműen a nyereség forrása, a kedvezőtlen tárolási körülmények helyenként „nyavalyákat” okoztak (elrohadt, penészes, dohos lett a termés). A probléma megoldására létrehozott tucatnyi megyei termékmagtár egyikét Ozorán állították fel.
A nagy földinséget az uradalom kihasználta, és a községgel 1844-ben kötött megállapodás szerint Dorog- és Döbröntepuszta 2900 holdnyi uradalmi földjét, valamint dombos és más legelőnek használható területeit hat évre az ozorai lakosoknak árendába adta. A szerződés feltételei az uradalom diktátumát mutatják: a termés nyolcadát és a dézsmát robotbeszámítás nélkül (tehát a heti egy nap robottól függetlenül) be kellett szállítani az urasági szérűbe, a területet háromnyomásos formában (tavaszi, őszi, ugar) kellett megművelni. A bérlők nem makkoltathattak, a területbe eső Sió-vízi bozót használata pedig kizárólag az uraságé maradt. A legelőt közösen használták az uradalommal, de a haszonbérlők birkát nem legeltethettek. (Ennek magyarázata az, hogy az uradalom egészében jelentős birkatenyésztés, gyapjútermelés folyt. A konkurenciáját kívánták kizárni.)
Az ellenőrzést az uradalmi csősz végezte, de béréhez telkenként nyolc kéve búzával és két pozsonyi mérő csutás kukoricával a bérlőknek kellett hozzájárulniuk. A bérlők feladata volt Tóti- és Sáripusztán a száz hold urasági gabona learatása, kévébe kötése és kepékbe rakása. A feltételek sora az uraság 92 holdnyi rétje lekaszálásával, a széna összegyűjtésével, boglyákba rakásával, majd az uradalom által megjelölt helyre történő beszállításával folytatódott. Mindezt meg kellett toldani nyolcszáz pengő forint (három ezüsthúszas = egy forint) bérleti díjjal, melyet két egyenlő részben, Szent Ivánkor és mindenszentekkor az uradalmi pénztárba fizettek be a bérlők.
Az uradalom fél évvel a gazdasági év letelte előtt bármikor felmondhatta, módosíthatta a bérletet. Elejét vette az esetleges rossz termést követő kérelmeknek azzal, hogy kikötötte, árendát semmilyen körülmények között nem csökkent, nem enged el. Diktátumai sorát szaporítva a bérlőknek megtiltotta kender termelését is, s ha valaki mégis termelni merészelt, azt holdanként öt pengő forint büntetéssel befizetésével sújtotta. (A kender termelését az uradalom elsősorban annak nagy tápanyag-felhasználó hatása miatt, földjei védelmében nem engedte.)
A szigorú feltételek miatt nem meglepő, hogy 1848-ban a parasztok egy része felrúgta a megállapodást. Nem teljesítették szállítási kötelezettségüket, némelyek beengedték állataikat az uradalom lucernásába. Május 19-én a csősz húsz paraszt nevét jegyezte fel, akik legeltettek a száraztói legelőn. A községi bíró és esküdtek többnyire eredménytelen erőfeszítéseket tettek a renitens, elsősorban fiatal gazdák megrendszabályozására.
1848-as forradalmi események hatására, a hosszú évek óta sikertelen jogi útvesztők helyett a jobbágyok, félretéve eddigi alázatosságukat, erőszakkal kísérelték meg vitás legelőik megszerzését az uradalomtól. Miltényi Miklós uradalmi főügyész az akciók sürgős leállítására kért intézkedést Augusz Antal alispántól. Bár a Tolnában tömegessé váló földfoglalások a közrendet veszélyeztették, a hatóságok karhatalom hiányában képtelenek voltak hatékonyan fellépni a foglalók ellen.
Az 1848-as polgári forradalom valamennyi vívmányát nem lehetett a levert szabadságharc után megőrizni. Elmaradt a feudális állapotok teljes felszámolása, de a telkes jobbágyok végre sajátjukként művelhették birtokukat. Ugyanakkor a zsellérek továbbra sem jutottak földhöz, így a föld nélküli parasztok álma továbbra is a földhöz jutás maradt. Ez a vágy csak az 1853-as császári úrbéri pátenssel konzervált nagybirtokok felszámolásával volt teljesíthető.
Mivel a Monarchia kezdeti időszakának agrárkonjunktúrája, valamint a nagy vasútépítési és vízszabályozási munkálatok felszívták a mezőgazdasági munkaerő-felesleget, ezért a nagyszámú zsellér (agrárproletár) léte, helyzetének megoldatlansága ekkor még nem jelentett nemzeti problémát.
1876-ban herceg Esterházy Miklós ozorai központi uradalma 17 606 hold szántóval, 11 hold szőlővel és 9362 hold erdővel rendelkezett, a területet bérlők művelték. Az uradalom számításai szerint búzából évi 1350, rozsból 287, kukoricából 579, árpából 438, zabból 290 tonna terményt lehet betakarítani, az erdőkből másfél ezer köbméter jó minőségű fát lehet kitermelni.
Az 1880-as évektől, főleg az amerikai búza európai betörése miatt, dekonjunktúra alakult ki. Az uradalmak, hogy veszteségeiket csökkentsék, a mezőgazdasági munkabéreket a minimumra szorították. A falusi szegények lehetőségei beszűkültek, ha nem akartak éhen pusztulni, akkor vagy kivándoroltak, vagy vállalták a bérharcot az uradalmakkal, illetve az azokat működtető vállalkozókkal.
1897-ben Tolna megyében számos helyen, az Esterházy-uradalom – Újdalmand és Tüskepuszta kivételével – valamennyi bérgazdaságában, így az ozoraiban is sztrájkokra került sor a nagyobb aratórészért. Ettől kezdve évről évre rendszeresen „forró nyara” volt a mezőgazdaságnak. Az időjárás csak tetézte a gondokat. A XIX. század utolsó éveiben a terméseredmények, hol a szárazság miatt, hol egyéb okból, például a kártevők pusztítása következtében, messze az átlag alatt maradtak.
A XX. század első éveiben a helyzet tovább romlott. Az 1905-ös parlamenti és kormányzati válság pedig már magát a dualizmus rendszerét rendítette meg. Ehhez a politikai válsághoz a Dunántúlon arató- és cselédsztrájkok járultak. Így történt ez az Esterházyak uradalmaiban is. Ozorán mintegy kétszáz részes arató és cséplőmunkás azért sztrájkolt, hogy az uradalommal kötött kedvezőtlen megállapodáson (tizenegyedrész az aratásért, 2,8 százalék a cséplésért) változtassanak.
Ozorán békéltetőbizottságot alakítottak, de az uradalom nem volt hajlandó a szerződés módosítására. A hatalom nem megállapodásra, erődemonstrációra törekedett. A kormány a sztrájk letörésére Tolna megyébe Mezőhegyesről háromszáz sztrájktörőt, 19 század gyalogos katonát és 165 csendőrt küldött. A sztrájkolók Gyántra, majd Pincehelyre vonultak, hogy az ottani gazdasági cselédeket is csatlakozásra szólítsák. Pintér Endre Zsigmond gyűjtéséből ismerjük a lázadók indulóját: „Nem ismerünk henye rangot, / ágas-bogas koronát. / Szerszámot a naplopóknak: / Kaszát, kapát, boronát! / Legyen kérges annak is a tenyere, / Aki miatt nincs a népnek kenyere!”
Pincehelyen a csendőrök közrefogták őket, és aki nem tudott elszökni, Tamásiba kisérték. Mivel a fogház gyorsan megtelt, néhányukat a szekszárdi ügyészségi áristomba zárták. Egy visszaemlékező szerint a lefogottak három napig mentek gyalog, mezítláb, míg Szekszárdra értek. A vallatásokat büntetések követték. Az ozoraiak közül hetvenketten kaptak két-két heti börtönbüntetést. A börtönnél is súlyosabb volt azonban az, hogy a megbélyegzett sztrájkolók előtt bezárult a szerződés lehetősége, őket többé mezőgazdasági munkára nem alkalmazták.
A századfordulón az Esterházy-uradalom pusztáiról indult el a Szemere Kálmán nevéhez fűződő, elvetélt mozgalom, amely az „Amerika-járás” megszüntetése érdekében a nagybirtokokból zselléreknek és törpebirtokosoknak békés egyezség alapján kisbérleteket kívánt osztani. A kivándorlás a tamási járásban évente meghaladta a háromszáz főt. A világháború előtti évtizfdekben évente tucatnyi volt azon ozoraiak száma, akik útlevelükkel az Újvilágba indultak szerencsét próbálni.
A századfordulót követően is meghatározó szereppel bírtak a nagybirtokok. Néha az uradalmak maguk is gépesítettek, de többnyire a területeket nagybérlőknek juttatták, és az ő feladatuk lett a gazdálkodás modernizálása, a kor követelményeihez közelítés. Uradalmi igények kielégítésére 1912–1913-ban Gyérei Richárd bérlő a tóti pusztai gazdaságból elsősorban cukorrépa Gyántra szállítására gazdasági vasutat (lórét) épített. A keskeny nyomtávú vonal Kulánál vezetett át a Sión, érintette a község határát. 1928-ban herceg Esterházy Antal kérelmére a község további harminc évre hozzájárult a mezei vasút működéséhez.
Az első világháború súlyosan érintette az uradalmat és a parasztgazdaságokat. A termelési korosztály bevonulásával helyükre az asszonyok és gyermekek álltak. A gondokat tetézte az állatállomány és szállító alkalmatosságok rekvirálása. Évente felmérték a várható terméseredményeket, de a számításokat szinte minden évben keresztülhúzta a kedvezőtlen időjárás, a gabona termést csökkentő rozsdabetegség vagy éppen egy kiadós jégverés. Az árak a háború folyamán folyamatosan emelkedtek, a hadigazdálkodás időszakában megszületett a jegyrendszer.
A tipikusan agrártermelő Tolna megyében az 1920-as évek földbirtokmegoszlása továbbra is a nagybirtokok túlsúlyát mutatta. A mindössze 269 száz holdon felüli birtokos rendelkezett a megye földterületének több mint hatvan százalékával. Az Esterházy-uradalmak településein a nagybirtok, illetve annak bérlőjén kívül kizárólag kis- és törpegazdaságok működtek.
Miközben Ozorán mezőgazdaságból élt (gazdák, cselédek, napszámosok) a lakosság nyolcvan százaléka, a századfordulót követően egyetlen száz holdat meghaladó parasztgazdaság sem akadt a faluban. A tíz katasztrális holdat 223 birtok haladta meg, míg az egy és tíz hold közöttiek száma 218 volt. 1910-re a birtokaprózódás következtében a tíz holdnál nagyobb birtokok száma 163-ra csökkent, ugyanekkor az egy–tíz holdon gazdálkodóké 475-re emelkedett. Ugyanezen időszakban a mezőgazdaságból élők száma meghaladta a 3700 főt. Tovább növekedett a településen az egy holdnál kisebb birtokkal, esetleg házzal és kerttel vagy egyikkel sem rendelkező nincstelenek száma. Továbbra is ők jelentették a nagybirtokok állandó, olcsó tartalék munkaerejét. Egy részüknek az uradalom állandó, többségüknek alkalmi munkát kínált, ami mellett nagy számban voltak kénytelenek lakóhelyüktől távolabb munkát keresni.
A 4600 fölötti lélelszámú falu reális földigényét a település hét–nyolcezer holdas határán belül nem lehetett kielégíteni. A Nagyatádi–féle földtörvény ozorai megvalósítására az igénylőket községi küldöttség regisztrálta. Kielégítésüket a községhez művelhető távolságra fekvő nagybirtokokból, herceg Esterházy dorogi, döbrönte-, kecsege-, sári- és tótipusztai, károlymajori, Montenuovo herceg júliamajori, valamint Gyérey Richárd igari birtokának nagydádpusztai egységéből vélték megvalósíthatónak. A nagy tervek azonban csak vágyak maradtak. A fenti birtokokból ozorai igénylők alig jutottak földhöz.
A község 1923-ban kérelmezte az Esterházyak majsamiklósvári uradalmából ismétlő iskolai gyakorlótérnek, szűrüskertnek, köz- és sertéslegelőnek százhuszonöt katasztrális holdnyi föld kiszakítását. Amikor hosszú huzavonát követően 1925-ben legelőnek 107 hold szántóföldet kaptak, kiderült, hogy megközelítéséhez hiányzik a közút, annak kialakításához területeket kellene kisajátítani. Ehhez ugyanúgy nem volt pénze a községnek, mint a kapott szántă legelővé alakításhoz. Mivel a legeltetni szándékozó gazdáknak szintén hiányzott a tőkéjük, ezért az OFB-től a község engedélyt kért kétholdas egységekben, kétéves időtartamra a szántók haszonbérbe adására. Az OFB megértő hozzájárulása megóvta a vezetést attól a kínos helyzettől, hogy a juttatásról le kelljen mondani.
Az 1927-es kimutatás szerint az ozorai egyéni kérelmezők a Majsamiklósvár pusztához tartozó, de a községgel határos, viszonylag könnyen elérhető uradalmi földekből összesen 1182 katasztrális hold és 1489 öl földhöz jutottak. Ezek a területek 1933-tól Ozorához kerültek.
Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a mezőgazdaságból élők aránya Ozorán a birtokreformot követően alig változott. Többnyire a földdel már rendelkezők jutottak újabb birtoktesthez, kishaszonbérlethez. A nincstelen családok számának csökkenése a település lakosságával arányosan változott. A földreform eredményeként a birtokstruktúra csak némileg módosult, elsősorban a tíz holdnál kisebb területet művelő kis- és törpebirtokosok száma emelkedett. Ekkor a községben egyetlen ötven holdat meghaladó parasztbirtok volt: Juhász András gazdasága.
A mezőgazdasági népesség vagyoni helyzete a XX. század első harmadában
Év
Lakos
Mezőgazdasági
népesség
Tulajdonos
+ családtag
Nincstelen
+ családtag
1900
4442
3613
1822
1791
1910
4612
3706
2577
1129
1920
4627
3818
2478
1338
1930
4295
3447
2431
1016
 
Az 1930-as években számos kis és középparaszt eladósodott, nem tudta törleszteni adósságát, teljesíteni a bérleti feltételeket. Megszaporodott a birtokukról lemondók száma.
Ozora ismert történelmében mindig fontos szerepet játszott a szőlőművelés. A bor minősége évenként változott, aminek egyenes következménye a piaci árak nagymértékű ingadozása volt. 1845 és 1848 között például egy akó bor ára kettő és nyolc pengő forint között váltakozott. A képviselő-testületben számos alkalommal foglalkoztak a „boritaladó” nagyságával.
A gazdáktól rendszeresen érkeztek peronoszpóra, lisztharmat kártételére vagy éppen jégverésre, szárazságra való hivatkozással adócsökkentést kérő beadványok. Az ozorai termelők 1908-ban csatlakoztak ahhoz az országos szőlősgazdamozgalomhoz, amely a boradó eltörlését szorgalmazta. Mivel a szelíd vesszős telepítések fogékonyak voltak a filoxérára, ezért egy alsóhegyi pincében szénkénegraktárat létesítettek.
A település határában művelt (művelhető) terület nagysága szinte állandónak mondható. Ezt bizonyítja, hogy 1872-ben 544 magyar holdon, azaz megközelítőleg 480 katasztrális holdon, azaz 269 hektáron, s száz évvel később is, 1965-ben 295 hektáron termesztettek szőlőt. Átmeneti visszaesés csak a filoxérajárvány időszakában, 1895-ben mutatkozott, amikor az ültetvények fele kipusztult. A telepítések eredményeként 1929-ben érték el azt a területnagyságot, amikor a szőlősgazdáknak hegyközséget kellett alakítaniuk.
A kisebb részben homok, többségében agyagos talajon a múlt században a fehér borszőlőfajták, napjainkban a kadarka és más vörös borszőlők a dominánsak. 1965-ig nem tűntek el az igénytelen, filoxérától nem veszélyeztetett direkt termő fajták: noah, delavári, otelló, sőt 1935-höz képest területük 45-ről 72 holdra növekedett. A kadarka mellett ma egyre divatosabb a zweigelt, kékfrankos, merlot, oportó telepítése. A fehér szőlők közül a bánáti- és olaszrizling-, ezerjó-, hárslevelű-ültetvények helyét az új fajták, például a chardonnay foglalja el. Az elöregedett ültetvényeket az 1970-es évektől a kordonos, magas művelésű telepítések kezdték felváltani.
Az állatállomány összeírása szerint 1828-ban 589 szarvasmarha, 217 ló, 236 sertés, 562 juh jelentette a gazdák állatállományát a 3119 lelket számláló településen. Az 1895-ös és 1911-es állatösszeírás lehetőséget ad néhány további következtetés levonására a század első évtizedeiben Ozorán folyó állattartásról.
A faluban hatszáznál több család tartott valamilyen állatot, és a vizsgált másfél évtized alatt 914-ről 1211-re nőtt szarvasmarhák száma. Eközben alapvetően megváltozott az állomány fajtaösszetétele. Az úgynevezett magyar (erdélyi) fajta 581-ről 21-re csökkenést, a pirostarkák száma 253-ról 1093 -ra menő emelkedést mutatott. A bronzderes, riska és egyéb fajták aránya változatlanul tíz százalék alatt maradt. A század végén a szarvasmarhák többségét még igavonóként is alkalmazták, ám a pirostarka-állomány nagyarányú növekedése a más irányú hasznosítás (tej, hús) előtérbe kerülésére utal.
A mezőgazdasági munkában meghatározó jelentőségű lóállomány 663-ról 572-re csökkenése a nagyobb gazdaságokban megjelenő gépesítéssel is ösz-szefüggött. A lovak harmada csak fogatolásra használható, továbbtenyésztésre alkalmatlan herélt volt. 45-ről harmadára csökkent a szamarak száma, és 1911-ben nem tartottak „szegény ember tehenét”, azaz kecskét a faluban. A korábban jelzett 34 juhból csak hírmondónak maradt egyetlen darab. Változatlan sertéstartásra utal az 1467 darabos állomány 1579-re módosulása. A vágások ellenére az állandó darabszámot és minőséget a meghatározott időnként kicserélt négy községi tenyészkan és a gazdák 114 kocája biztosította. Az összeírt állomány öt kivételével mangalica fajtájú volt. A sertéstenyésztés nagyjából változatlan nagysága az 1930-as évekre is jellemző. 1932-ben falkái számára a község három, egyenként négy-négy holdas legelőt és egy delelőt létesített azzal az indokkal, hogy az ozorai adófizetők kilencven százaléka foglalkozik sertéstenyésztéssel. Éppen ezért volt számukra súlyos csapás az időnként fellépő s a mindennapok gondjait tovább szaporító sertésvész.
Az 1895-ös összeírás idején a legnagyobb birtokkal és haszonbérlettel rendelkező Neumann György gazdaságában tizenhét igásló mellett mindössze tizennégy sertést tartottak. Ugyanekkor a községben 153 méhcsaládot és hétezer baromfit írtak össze. Egy középparaszti gazdaságban a tyúkok, kacsák, libák, pulykák száma több száz is lehetett, a mindennapi húsfogyasztás egyik alapanyagát jelentette az aprójószág.
Az állatok értékesítésében nagy szerepe volt a községi állatvásároknak, ezekre heti rendszerességgel a Sár utcában került sor. A súlyviták elkerülésére a község állatmérleget szerzett be. A vásárra felhajtott jószágot kötelező állategészségügyi vizsgálatnak kellett alávetni. 1902 áprilisában sertésorbánc miatt nyolc hétig nem kerülhetett sor a faluban állatvásár megtartására.
Kezdetben az uradalmi állatorvos vagy a gyógykovács látta el az állatgyógyászi teendőket. Később a település a pincehelyi körállatorvos körzetéhez tartozott. 1928-ban Tamási kilépett a pincehelyi állatorvosi körzetből. 1929-ben Ozorán dr. Somogyi Jenő és dr. Auschenbrenner Ernő személyében két magánállatorvos is működött.

Márton Bözsi és Csibar Juliska fényképe 1927-ből

Poharazgató legények egy 1935-ben készült felvételen

E. Horváth Júlia és Atalai Mihály fényképe 1930-ból

Fiatal pár 1954-ben. A fiatalasszonyon már az ozorai viselet késői változata látható

Lovakkal szántanak az 1940-es évek végén

Fékberendezéses, úgynevezett „rádió” kocsi 1950-ben a szövetkezet kulatelepi majorjában

Szénahordás ökrös fogattal 1959-ben (ifj. Poór Ferenc felvétele)

Kender betakarítása U-28-as vontatókkal 1959-ben (ifj. Poór Ferenc felvétele)

Szüret a háztáji szőlőben (1959)

A háztájiban tartott fejőstehén a család büszkesége volt az 1960-as években

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages