A megtorlástól a kiegyezésig
A megtorlástól a kiegyezésig
A katonai túlerővel levert magyar szabadságharcot követően a győztes császáriak első reakciója a megtorlás. Az egész országra érvényes ostromállapot kihirdetésével együtt a gyorsan felállított haditörvényszékek tömegesen hozták ítéleteiket. A főszolgabírók a községi elöljáróságok személyi összetételét megváltoztatták, rendelkeztek a fegyverek és a Kossuth-bankók beszedéséről.
A szabadságharc leverését követően 2438 Tolna megyei honvéd tért vissza lakóhelyére, Ozorára ötvennyolcan. Császári seregbe besoroztak 688 tolnai, közülük nyolc ozorai katonát, további 879-et, köztük negyvenöt ozorai honvédet katonai szolgálatra alkalmatlannak tartva hazabocsátottak, de előírták 836 (Ozorának nyolc fő) „alkalmas újonc” állítását.
A bosszúval párhuzamosan a győztes hatalom döntött a birodalom további működési formájáról, megszüntetve Magyarország addig élvezett viszonylagos önállóságát. A végrehajtott változtatások még a Bécshez hű nemességet is megosztották és szembefordították a hatalommal. Aktív ellenállásra a kialakult helyzetben – amikor a Kossuth-bankó vagy forradalom alatti plakátok rejtegetéséért is börtön járt – nem kerülhetett sor, de a sértett félrehúzódás szinte általánossá vált. Nem véletlen, hogy az Alexander Bach nevével fémjelzett rendszer támaszát az álló katonaság, az ülő hivatalnokok és a csúszómászó titkosrendőrség – többségében a birodalom más tartományaiból Magyarországra vezényelt – emberei jelentették. Fogadtatásukat jelzi, hogy magyarkodásuk, zsinóros egyenruhájuk dacára is csak a megvetett „Bach-huszár” elnevezéssel illették őket.
A kialakított új közigazgatási rendszerben Tolna megyét élén Forster Károllyal a soproni kerülethez sorolták. A hagyományos hivatali apparátust megszüntették, nem létezett az önkormányzat, megszűnt a jegyzői hivatal, nem működtek választmányok. A megyehatóság szakszemélyzetét biztosok, fogalmazók, irodatisztek, írnokok, hivatalszolgák jelentették. Mellettük megyei orvos, adófelügyelő, építészeti hivatalok működtek. A közbiztonság, út-, híd, csatornaépítés és karbantartás, házalási engedélyek, vásárok, tégla- és mészégetés engedélyezése, fegyverviselési engedélyek kiadása, az adószedés és a katonai behívásokhoz a sorshúzás irányítása egyaránt a megyehatóság feladatkörébe tartozott.
Tolna megye 1848 előtt dombóvári, simontornyai, völgységi és a földvári járásból állt. Ez utóbbi déli területéből kialakított új járás a szekszárdi lett. Ozora, bár Simontornyához közel feküdt, mégis továbbra is a Tamási székhelyű dombóvári járáshoz tartozott. Ennek fő oka változatlanul az lehetett, hogy e járásban Ozorától Dombóvárig feküdtek a nagy kiterjedésű Esterházy-birtokok. A felsőbb szervekkel folytatott levelezések szerint Ozora továbbra is mezővárosként szerepelt.
1849 őszén Miltényi Miklós az Eszterházy-uradalom főügyésze jelezte, hogy Pincehely, Ozora, Regöly, Szakály, Gyulaj, Döbrököz körzetében a lázadók „bár nem nyilvánosan, de német kutyának nevezték Őfelségét, az osztrák császárt”, Augusz Antal kormánybiztostól katonaságot kért. Velics István tamási főbíró ígéretet kapott, ha szükséges a helyi lovassági századot fél századdal megerősítik.
A karhatalmi erőt a megyében a rendőrség és a csendőrség jelentette.
A rendőrség a városokban működött, a csendőrség pedig a vármegyei pandúrok helyét átvéve a vidék rendjét vigyázta. A területi egységek szálláshelye a jelentős nagyságú külterülettel (pusztákkal) rendelkező központokba került. 1859-ben Ozorán egy káplár irányította nyolc beosztottját.
Elmondhatjuk, hogy a mezővárosban és környékén a közbiztonság másfél évvel a szabadságharcot követően sem állt helyre. Volt, ahol csendőrt, foglárt fegyvereztek le vagy utasokat háborgattak a gyakran a lakosság rokonszenvét és támogatását is élvező, a hatóságok által betyárnak nevezett, szökött katonák. 1850-ben a csendőrök két betyárt tűzharcban megöltek, négyet pedig elfogásukat követően ítéltek halálra. A tamási főszolgabíró, Szalay György közbiztonsági szempontból javasolta a bedegi, regölyi, megyesi, perekaczi és döbröntei csárda lerombolását. Ez utóbbi azért került a listára, mert korábban itt működött Nagy Pista és Gőgös József betyár.
A megyehatóság azonban nem járult hozzá a herceg Esterházy Pál tulajdonában álló, a „vidék kultúrájának részét képező” és az utasok számára szükséges helyek megsemmisítéséhez.
1850-ben mintegy az uradalmi úriszék „jogutódjául” szervezték meg Ozorán a császári és királyi II. osztályú járásbíróságot, amely a Bach-rendszer első felében sok száz helyi, körzeti ügyben hozott ítéletet. Ennek szerepét 1855-től a Tamásiban szervezett önálló járásbíróság vette át.
Az olasz egységért vívott harcban területet vesztő császári hatalom a nyílt abszolutizmus feladására, engedményekre kényszerült. Menesztette Bach Sándort, kiadta az októberi diplomát, majd a februári pátenst, visszaállította megyéket, országgyűlést hívott össze. 1861 márciusában a pincehelyi kerületből – ahová az ozorai választók is tartoztak – közfelkiáltással ifj. Bartal Györgyöt juttatták parlamentbe. A politikai megegyezés helyett azonban a parlament szétkergetése, négyéves átmeneti kormányzás, a Schmerling-provizórium évei következtek.
Ozora lakói eközben élték mindennapjaikat. 1857-ben – egy akkor számukra nagyon fontos, ám a kiegyezés után már igen terhesnek talált – megváltási egyességet kötöttek herceg Esterházy Pálla1 a szőlőterületek és az azokkal kapcsolatos kötelezettségek ügyében, 1863-ban pedig pert indítottak egykori földesuruk ellen a Zsigmond királytól nyert vásárjog visszaszerzéséért. Utóbbit azonban felsőbb utasításra megszüntették.
Az 1860-as esztendők általában rossz terméseredményei országos ínségenyhítő akciókat tettek szükségessé. 1863-ban „a szűkölködő alföldiek megsegítésére” folyt a vagyon arányában kötelező jellegű adománygyűjtés. Az íveken azonban hiába keressük az ozorai adatokat. Ennek okára a plébános és a főszolgabíró által a főispánhoz és megyei bizottmányhoz küldött kérelemben találunk magyarázatot. Ebből kiderül, hogy a mostoha gazdasági helyzet miatt a településen még a vagyonosak is csak „igavonóik árán szerezhetik be szükségleteiket, míg a kétszer annyi szám kisházas és zsellér már az ínség nyomorával küzd”. Azt kérik, hogy a helyi gyűjtés eredményeit helyben használhassák fel, bár ez sem fedezi a szükségletet.
A település általános szegénységére utal az is, hogy csak komoly erőfeszítésekkel voltak képesek az utak, hidak karbantartására, de leggyakrabban még így sem jutottak el a „járható” minősítésig sem. Nem kevesebb gonddal járt a vármegye által 1858-ban épített Sió-híd (tölgyfából, két öl széles, kilenc öl hosszú) karbantartása, amely a nagy igénybevétel és a vármegyei mérnök, Ágoston Károly jelentése szerint valamely teherhajó odaütközése miatt „romlott meg”. 1864-1866 között Nagy János bíró és Gyüszű Ferenc jegyző, majd 1873-ban Kovács György bíró többször kérelmezte kijavíttatását. A vármegye foglalkozott is egy új, korszerű híd építésének gondolatával, ehhez azonban előbb egy ideigleneset kívántak megterveztetni. Annak helyével a község nem értett egyet. A következmény előreláthatóan az lett, hogy új híd nem épült, csak a meglévő javítására kerülhetett sor. Ezt követően a tavaszi áradások rendszeres kártétele miatt alig volt olyan esztendő, amikor vaskos iratkötegek ne jeleznék további javítgatásának kálváriáját. Nem egyedi eset, amikor a Magyar Királyi Postaigazgatóság az Ozora környéki hidak, utak állapota miatt a postai szállítások egész Szekszárdig kiható késéséről tájékoztatja az alispánt, és megoldásához kéri rendelkezését.
A kiegyezés előtti esztendő tragikus eseményekkel került be Ozora történetébe. 1866-ban a vetések többsége kifagyott, s e „fagyesztendő” következtében sok volt a gyengén táplált, éhező ember. Ráadásul a lakosságot tizedelő kolerajárványnak hat hét alatt kétszázötvenen estek áldozatul. Egyes napokon tíz fölé emelkedett a halálesetek száma.
Ugyanebben az esztendőben a Helytartótanács engedélyezte az ozorai országos vásárok napjainak megváltoztatását. (Lásd a Függelék V. alatt.) Mivel ezek bevételei továbbra is az Esterházy-uradalmat illették, Ozora szolgabírói és megyei támogatással engedélyt kapott pénteki hetipiacok tartására, helypénzszedési joggal. Piactérként a „Szentháromság képe és a nagyvendéglő körül”, a mezőváros tulajdonát képező mintegy négy magyar holdnyi területe szolgált. A döntéshez vállalni kellett a bevezető utak és hidak karbantartását, a kisebb királyi haszonélvezetekről (például italmérési jog) való lemondást. A hőgyész–veszprémi út fontossága, a Sión való átkelés, a helyi és uradalmi iparosok, gazdatisztek szükségletei, élelmiszerigényei ezzel helyben kielégíttettek, míg ez időig a szomszédos településekre kellett utazniuk – olvashatjuk a döntés indoklásában.
Az ozorai szőlősgazdák Esterházy Pál herceggel 1857-ben kötött megváltási egyezségének első oldala és a herceg jóváhagyási záradéka
