A legnagyobb, legtökéletesebb diadal… | Száz Magyar Falu

A legnagyobb, legtökéletesebb diadal…

Tolna megyébe az ezernyolcszáznegyvennyolcas márciusi forradalom némi késéssel érkezett. Szekszárdon március 25-én a vármegyeházán a megye neves reformpolitikusa, az első jobbágyfelszabadító Bezerédj István elnökletével megtartott ülés résztvevői, majd a téren a sokezres tömeg hazafias szónoklatok mellett tett hitet a magyar nemzet alkotmányos függetlensége mellett.

Ozora mezőváros lakossága hivatalosan a Szekszárdon május 1-jén tartott, népképviseletei alapon összehívott megyegyűlésen értesült ott megjelent képviselői útján az 1848-as áprilisi törvényekről. Itt döntöttek a Tolna megyei nemzetőrség felállításáról és a járási választmányok működésének eredményeként egymás után alakultak meg a települések nemzetőrségei.

Kezdetben kizárólag azokat a vagyonosokat írták össze, akiknek volt mit védeniük, de egyre több helyen a jómódúak, magukat kiváltva, helyettest neveztek meg. A szerb fenyegetés miatt a Bács megyei vonal védelmére Tolna megye kétezer nemzetőrt állított. A kivetés alapját a lakosság száma jelentette, azaz 82 fő után kellett egy nemzetőrt mozgósítani. A dombóvári járás választmánya először 501 (ebből Ozora 43) fő kiállítására kapott megbízást. A bármikor várható horvát támadás miatt a megye újabb kétezer nemzetőrt mozgósított és küldött Eszék környékére. Az önként jelentkezők mellett a tizennyolc–negyven éves korosztályok férfiai sorshúzás útján lettek nemzetőrré. Ha kevesen voltak, akkor a kiszabott létszám teljesítése érdekében ötvenéves korig kiterjesztették a korhatárt. A nemzetőrök nagyobb része saját ruházattal vonult hadba, és csak a csapatok felét tudták ellátni szuronyos és közönséges puskával, a többinek maradt a dzsida és a kiegyenesített kasza.

A magyarok lakta területen, így Ozorán sem volt gond a megadott keretek kitöltése. Az ozorai nemzetőrök (86) a 2168 fős drávai csapattesthez kerültek, amelynek közel a felét (1002) a dombóvári járásból mozgósítottak jelentették, a völgységi falvakból csak 838 főt tudtak kiállítani, ezért a simontornyai járás 328 nemzetőre is idekerült. A két zászlóaljból álló csapat gróf Viczay Adolf őrnagy irányításával 1848. július 5-én indult a kijelölt körletbe. Szekcső, Dályok, Batina, Csúza, Hercegszőlős, Vörösmart, Kecskend településen a baranyaiakkal vegyesen helyezték el őket.

1848 szeptemberében Perczel Miklós parancsnokságával egy önkéntesekből álló, ezerkétszáz fős tolnai nemzetőrzászlóaljat szerveztek. Ebbe került a telkes gazdák fiainak mentesítésére 68 ozorai zsellérfiú is. A településről ők voltak részesei a fiatal honvédsereg első győztes csatájának, a pákozdinak. Az összecsapást követően Jellasics nem várta meg a háromnapos fegyverszünet végét, erőltetett menetben elhagyta az országot, sorsára hagyva csapatának lemaradó jobbszárnyát, amely Roth tábornok irányításával ekkor Tolna megyében tartózkodott.

A horvát betörést követően a miniszterelnök Sztankovánszky Imre főispán, kormánybiztoshoz írott levelében arra kérte a megyét, hogy „az ellenséget mindenképpen gátolja, hátráltassa, az eleséghez jutásban akadályozza, a lakosságnak lelkesítésével eszközölje, hogy az említett ellenség a magyar hazában a legkisebb segélyre sem találván előnyomulása lehetetlenné tétessék”.

Sztankovánszky Imre harcba szólította Tolna megye népét a haza megmentésére. Ennek a népfelkelésnek döntő hatása volt az események alakulására. Tolna megye lakosai hamarosan közvetlen kapcsolatba kerültek a betörő ellenséggel. A Jellasics jobbszárnyát képező, Roth és Philipovics tábornok által irányított sereg mintegy tízezer határőrből és rosszul felszerelt szerezsánokból állt. A csapat Szlavóniából a Dráván Eszéknél átkelve ellenállás nélkül érkezett a Dunántúlra. Ezt követően a baranyai rajtaütések, akciók állandóan zavarták, késleltették mozgásukat. Szeptember 28-án Dombóvárnál léptek Tolna megye területére. A csapatot itt két részre osztva vonultak tovább. Az egyik hadoszlop Kocsola, Kónyi, a csapat másik része Gyulajovánca (ma Gyulaj), Regöly érintésével érkezett Pincehelyre.

A települések egy része a békesség érdekében szó nélkül teljesítette a Roth tábornok által meghatározott „kenyér- és lóporciót”, de Pincehely és Ozora mezőváros, Regöly és Gyánt község „egész eréllyel” megtagadták az élelem kiszolgálását, sőt készek voltak a tömeges felkelésre. A települések nemzetőrsége között állandó kapcsolatot alakítottak ki. A pincehelyiek két kóborló horvát határőrt agyonvertek, majd amikor a horvát seregek a faluba értek, a község lakosai a szomszédos települések nemzetőreivel a környező erdőkbe menekültek. A fősereg elvonultával meglepték és lefegyverezték a poggyászőrséget, a zsákmányt szétosztották.

Amikor Roth tábornok tudomást szerzett az eseményről, visszafordult csapatával. A pincehelyiektől huszonnégy ökröt, hatezer birkát, háromszáz akó bort és kétezer pengő forint hadisarcot követelt. Felszedette a Kapos hidját, ágyúztatta, majd felgyújtatta a települést. A leírások szerint „szörnyen kegyetlenkedett”. Nem kétséges, hogy ez az akció végleg lehetetlenné tette Roth egységének Jellasics csapataival való egyesülését. A megtorlást követően, október 1-jén indult el Ozora felé, akkor, amikor a bán sietve távozó csapatai már az osztrák határ közelében jártak. A megvalósíthatatlan egyesülés mellett legalább ekkora problémát jelentett a hátországgal elvesztett kapcsolat, ezzel az utánpótlás teljes hiánya, valamint az ellenük fegyvert ragadó és egyre hatékonyabb tolnai népfelkelői akciók.

Móga János altábornagy a pákozdi ütközetet követően a Roth hadtest elleni „hadi operáció” vezetését Perczel Mór ezredesre bízta. Csapó Vilmos október 1-jén azt a parancsot kapta Perczeltől, hogy Roth tábornok Sión átkelését mindenképpen akadályozza meg. Csapó azonnal el is indult Dunaföldvárról és október 3-án már Simontornyáról jelezte futár útján, hogy 4-én Ozoránál csata várható. Erre azonban ekkor még nem került sor.

Október 5-én Csapó Vilmos Kálozd, Dég irányába vonult háromezer emberével. Perczel István Szilason várakozott ezerötszáz népfelkelővel, majd az ellenség közeledtére Csapó Vilmos Perczel Istvánt is Dégre rendelte. Szeniczey csapatvezér háromezer emberével a sármelléki úton, Dőry Vince kapitány hasonló létszámmal Simontornyán állomásozott. Ugyanekkor Perczel Gyula főszolgabíró, később nemzetőrségi kapitány, Ozorán maradt, hogy az ellenség esetleges átkelési kísérletét meghiúsítsa. Roth csapatai mozgásának komoly akadályát jelentette, hogy a Sió-hidakat a somogyi–tolnai egységek Zichy őrnagy irányításával lerombolták. A kör bezárult, Roth erői kelepcébe kerültek.

A horvátok szerettek volna kicsúszni a bekerítésből, ehhez azonban át kellett volna kelniük a Sión. Az első jelentős veszteséget már október 3-án elszenvedték, amikor a felderítésre küldött zászlóaljukat Bárándon Beck őrnagy foglyul ejtette. Ugyanezen a napon egy másik egységüket Tácról Görgey Artúr őrnagy verte ki. Roth tábornok bízva a számára kedvező megoldásban soponyai táborából Philippovicsot küldte Perczel Mór ezredeshez, hogy akadálytalan elvonulást kíséreljen meg kieszközölni csapatai számára. Perczel azonban feltétel nélküli megadást követelt. Roth október 5–6. között az éj leple alatt elhagyva soponyai táborát megkísérelt Ozora felé kicsúszni a bekerítésből. Perczel egységével nyomban követte.

Amikor 6-án Roth csapataival Ozoránál elérte a Siót, a lerombolt hidakat, a túlparton harcra felkészülve mintegy tízezer tolnai népfelkelőt talált. A l5 óra körül a Sióhoz közelítő horvátokat Csapó Vilmos nemzetőrei puskatűzzel fogadták. A tábornok kétségbeesett egyezkedési kísérlete Csapóval sikertelenül végződött. A horvátok helyzetét tovább nehezítette a második napja zuhogó eső. Az átázott, étlen, szomjan álló, fáradt, demoralizált sereggel áttörési kísérlet végrehajtani öngyilkos vállalkozásnak tűnt. A nemzetőrcsapatok Tükörcsösön és körben fellobbanó éjszakai tábortüzei csak siettették a végső döntést.

Roth felismerte, hogy csak a feltétel nélküli megadás, a fegyverletétel lehetséges. Ez október 7-én reggel a megérkező parancsnok, Perczel Mór ezredes előtt a Tábor-dűlőben meg is történt. Nehéz, s talán nem is lényeges annak eldöntése, hogy kié a fő érdem: „a hadi operációt irányító” Perczel Móré, a tervet készítő Görgey Artúré vagy a nemzetőrséget összefogó Csapó Vilmosé. Tény az, hogy óriási siker volt vagy ahogy Eötvös Károly megfogalmazta, az ozorai győzelem „a legnagyobb, legtökéletesebb diadal függetlenségi harcunk egész folyamatában”.

Perczel Mór nemzetgyűléshez küldött jelentése szerint e sikeres napon Ozorán a két vezénylő tábornokon kívül három törzstiszt, ötven tiszt, hétezer-ötszáz közkatona és altiszt kapitulált a hazáért fegyvert ragadó magyarok előtt. A hadizsákmányt tizenkét ágyú a töltésszekerekkel, valamint öt hadi lobogó jelentette. Perczel Mór a tiszteknek meghagyta kardját, Roth és Philippovics tábornoktól, mivel „őket a magyar nemzet és ország vétkes megtámadásában főrészesnek nyilvánította”, elvette. A tiszteket Pestre szállíttatta, a legénységet pedig a határig kísértette, majd miután megfogadtatta velük, hogy a magyar nemzet ellen nem harcolnak, valamennyit hazabocsátotta. Csapó Vilmost, a Tolna megyei nemzetőrök parancsnokát az Országos Honvédelmi Bizottmány Perczel javaslatára ezredessé nevezte ki.

Az ozorai győzelem a magyar szabadságharc egyik legdicsőbb, legemlékezetesebb epizódja. Ekkora csapattestet egész szabadságküzdelmünk alatt többé nem sikerült megadásra késztetni. E pillanattól kezdve Ozora egyet jelentett a szülőföldjét sikerrel megoltalmazó, önfeláldozó hazafisággal. Az Országos Honvédelmi Bizottmány engedélyezte, hogy a sikerért oly sokat tevő Tolna megyei nemzetőrök zászlóján a következő feliratú szalag emlékeztessen vitézségükre: „Ozora, október 7. – 1848.” A Rothtól elvett fegyverek közül három háromfontos ágyúba „Emlékül az ozorai diadalért!” feliratot vésette az OHB és szintén a Tolna megyei nemzetőröknek ajándékozta. A létrehozott megyei tüzérüteg később Eszék védelménél teljesített szolgálatot.

1850-ben a császári katonai parancsnokság „mint jogos tulajdonosoknak” az ágyukat visszaadta a horvátoknak. A nemzetőrség szalagját 1850. június 15-én a megyefőnök mint „történelmi jelentőséggel bíró forradalmi jelvényt” elküldte a magyar helytartóság ügyeit intéző Gehringernek.

A szalag mint bűnjel eltűnt az önkényuralom hivatali útvesztőjében, de a győzelem, amelyet jelképezett a magyarok számára, szívmelengető, követendő tett maradt, ahogy Tolna nagy szülötte, Illyés Gyula írta: az „Ozorai példa”. Ma a Tükörcsösön az emlékmű, 1998-tól az általános iskola északi falán Csapó Vilmos-emléktábla, a parkban Nagy Sándor szabadságharcra, az ozorai diadalra és Perczel Mórra emlékeztető alkotásai jelzik: 1848 ott él Ozora mindennapjaiban.

1848 októberében, az ozorai fegyverletételt követően a dunántúli mozgó nemzetőrség parendorfi, valamint bácskai, verbászi táborába kerültek tolnai nemzetőrök. A nemzetőregységekből hamarosan honvédzászlóaljakat szerveztek. A fiatalok örömmel vállalták, annak ellenére, hogy ez szolgálati idejüket alaposan meghosszabbította. Ekkor szervezték a felső táborokban tanyázó tolnai önkéntesekből Perczel Miklós vezetésével a 46. honvédzászlóaljat. Szekszárd székhellyel megalakult csapattest pedig a 41. számot kapta. A fentieken kívül a megye még kiállított három százötven-százötven fős lovasosztályt is. 1848 novemberében a Muraközben sikerrel operáló csekély sereg kiegészítésére Perczel Mór Tolna megyétől két felszerelt nemzetőrzászlóaljat kért. Ekkor Ozorára irányították a 41. honvédzászlóaljat, továbbá az ozorai, pincehelyi, tamási, nagyszokolyi, iregi, tótkeszi és felsőnyéki nemzetőrökből szereltek fel, gyakorlatoztattak és bármely pillanatbeli indulásra készítettek fel egy zászlóaljnyi egységet. Ide irányították az eredetileg Eszére szánt lovasokat, valamint a három ágyúból álló tüzérüteget is, vezetésükkel Csapó Vilmost bízták meg. Az újoncok és lovaik kiképzése az Ozorán és Dunaföldváron berendezett lovardákban történt.

Végül ezek a csapatok nem jutottak el a Muraközbe, mert Perczel Mór november végére a területet felszabadította, tehát további erősítésre nem volt szüksége. December 16-án az OHB utasítására újból megkezdték a mozgó nemzetőregységek felállítását, hogy az ismét várható horvát támadást kivédjék. A gyalogos nemzetőröket a járási székhelyekre, míg a lovasokat Ozorára irányították.

Perczel Mór december 30-án elszenvedett móri vereségét követően a Dunántúl hamarosan osztrák kézre került. Tolna megye 1849 februárjában kényszerült első hódoló nyilatkozatának megtételére, majd a tavaszi hadjárat sikereit követően május elején Jellasics csapatai elhagyták a megyét, de a visszaállított önkormányzat munkáját a rendszeres horvát betörések alaposan megnehezítették. A megye második, immár végleges osztrák megszállására 1849. augusztus 6-ától került sor.