A frigy, melyből város született | Száz Magyar Falu

A frigy, melyből város született

Ozora számára a minőségi változást, a mezővárosi fejlődést ennek a várkastélynak a megépítését, a kolostor létrehozását, felszerelését azonban nem az Ozorai család, hanem az abba bekerülő és az Ozorai Borbála kezével együtt nevét is elnyerő Filippo Scolari áldásos tevékenysége eredményezte.

1399-ben a firenzei Scolari Gallicus István fia Pipo feleségül vette Ozorai András leányát, Borbálát (Miklós húgát). Ezt követően 1399. március 10-én Zsigmond király a szekszárdi konventhez küldött parancslevelében elrendelte Pipo és a fiúsított Borbála szomszédok jelenlétében történő beiktatását Ozora várának és mezővárosának uradalmába.

Pipo, családi nevén Filippo Scolari, 1369-ben a firenzei köztársasághoz tartozó Tizzanóban született. Családja ekkorra már elszegényedett, erre utal, hogy nevük nem szerepel a firenzei nevezetes famíliák között. Életrajzírója, Poggio szerint is „szegényen éltek”. Filippo számára a felemelkedést valamely szakma elsajátítása vagy az üzleti élet kínálta. Tizenhárom évesen került inasként egy kereskedő mellé. Szerencséjére gazdája, Luca Pecchia Firenze egyik köztiszteletnek örvendő, jelentős polgára volt. Neve a város határain túl is ismerősen csengett. A módos üzletemberrel eljutott Németországba, majd Budára került. A budai olaszok selyemmel és fűszerekkel üzleteltek. Boltjaik az Olasz (ma Országház) utcában, a város legelőkelőbb részén sorakoztak. Mivel főleg drága fényűzési cikkeket árusítottak, ügyfeleiket elsősorban a királyi udvar előkelői jelenthették.

Hogy miként került a fiatal Scolari a Kanizsai család szolgálatába, arról Poggio leírásában a következők olvashatók: „Zsigmond király kincstartója, Kanizsai Miklós Pecchiához jött bevásárolni. Látva, hogy Pipo milyen ügyesen intézi Pecchia számadásait, és mily gyors észjárású, nyomban megkérte, adja át neki a fiút, azt ígérve, hogy saját fiaként fogja nevelni. Pecchia pedig, minthogy igencsak igyekezett elnyerni a kincstartó jóindulatát, és még inkább szeretett volna testvérének, a nagyhatalmú esztergomi püspöknek (Kanizsai János 1387-től volt esztergomi érsek és főkancellár) jóindulatába férkőzni, odaadta a fiút.”

Feltehetően hamarosan megkedveltette magát a családban, mert amikor a Kanizsaiak 1397 márciusában a Lackfiaktól elkobzott Simontornyát és huszonkét helységből álló uradalmát adományul kapták Zsigmond királytól, annak igazgatását Scolarira bízták. Ő lett tehát a várnagy. Ez mindenképpen karriernek számít, hiszen Pipo a nagyúr első számú kísérői közé került, tulajdonképpen már ekkor a magyar uralkodó osztály tagjává vált. Ez csak különleges képességének köszönhette, hiszen a kor magyar főurai között nem volt gyakorlat a birtokok kormányzásának „idegenekre bízása”. Igazán azonban csak akkor válhatott ténylegesen magyar nemessé, ha saját birtokai is lettek. A Kanizsaiak erről is gondoskodtak. Amikor Pipo 1399-ben eljegyezte a Simontornyával szomszédos birtokon élő Ozorai András lányát, Borbálát, elérték a királynál azt a különös kegyet, hogy a menyasszonyt, apjának ekkor már egyedüli gyermekét az apai jószág örökösévé tegye, azaz „fiúsítsa”. Érdekes módon a fiúsítás csak arra az esetre szólt, ha Borbála Pipohoz és nem máshoz megy nőül, a királyi adományt pedig a birtokra mindketten együtt kapták.

A Kanizsai család szerepét bizonyítja, hogy a beiktatást elrendelő királyi parancsot, amelyben Pipo neve először fordul elő magyarországi oklevélben, Kanizsai János esztergomi érsek állította ki 1399. június 2-án. A házassággal szerzett birtok éppen akkora volt, amekkora Pipo társadalmi helyzetéhez kellett, Ozorából és öt településből (Döbrönte, Borzás, Nyilas, Alsó- és Felsőmajsa) állt. Egy évvel később felesége unokahúgától, Derecskey Pálnétól Ozorai Borbála asszony négyszáz forintért megvásárolta a birtok negyedrészét, és ezzel településünk és tartozékai egészének a tulajdonosává vált.

Az új gazda első ténykedései közé tartozott annak elintézése, hogy Ozora vásárjogot kapjon. Érdemes tartalmilag felidéznünk az engedélyező oklevél néhány sorát. Eszerint Zsigmond király kedvelt híve, Philippus de Scolari körmöcbányai urburaispán sürgető kérésére hozzájárult ahhoz, hogy az ország javára és hasznára, a kérelmező Tolna vármegyei birtokán, Ozorán minden hét szerdáján hetivásárt tarthassanak. Biztosít minden kereskedőt, vásározó és utazó embert, hogy bántatlanul részt vehetnek a fenti vásárokon áruikkal. Dolguk végeztével szintén bántatlanul el is távozhatnak, ahova akarnak. Személyük és javaik az uralkodó különleges védelme alatt áll.

Az 1399-ben, Szent Imre herceg ünnepén (november 5.) Szakolcán kiállított diploma tartalmát Tolna megye többi vásárán és egyéb közönségtől látogatott helyein is ki kellett hirdetni.

Ugyancsak 1399. november 5-én Szakolcán kelt az a királyi oklevél, amelyben az uralkodó Ozorai Firenzei Scolari Pipónak, körmöcbányai urburaispánnak jutalmul megengedte, hogy összes birtokán, így a Tolna megyei Ozora váruradalmában is, szabadon gyakorolhatja a pallosjogot. Birtokai határában az akasztófát és más büntetőeszközöket szabadon felállíthatta, a tetten ért és elfogott bűnösöket felelősségre vonás után kivégeztethette.

Ezek a sikeres szerzések azzal függenek össze, hogy Pipo életében 1399 júniusában jelentős fordulat következett be. Poggio leírása szerint ekkor találkozott Esztergomban az uralkodóval, aki tüstént maga mellé vette, és hamarosan bizalmasává fogadta. Az életrajzírója úgy tudja, hogy Pipo abban az időpontban látogatott Esztergomba az érsekhez, amikor a király éppen ott vendégeskedett. A lakoma után arról tanácskoztak, hogy egy tizenkétezer lovasból álló hadsereget kellene kiállítani, amely a Szerbiát nemrég (1389-ben) elfoglaló török betöréseitől az országot megóvná. Mivel senki sem volt a jelenlévők között, aki a számoláshoz valamit is értett, és a várható hadiköltségeket kiszámíthatta volna, ezért Filippót szólították. Ő oly gyorsan elkészült a számítással, hogy valamennyien csak álmélkodtak és dicsérték. Zsigmond, aki a kor krónikása, Thuróczy szerint is sok alacsony származású nemest és közrendűt emelt magas méltóságra, úgy vélte, hogy a fiatalember nagyobb dolgok elvégzésére született, az érsek pedig, hogy uralkodója kedvében járjon, átengedte neki Pipót.

A király rögtön megbízta az aranybányák kezelésével. 1401-ben már a királyi sókamarák ispánjaként alkalmazta. E címét haláláig viselte, tehát akkor is, amikor temesi ispánként az országnagyok méltóságába emelkedett. Ettől kezdve szokatlanul bizalmas viszonyba került az uralkodóval, és nagyon sok időt töltött a királyi udvarban. Ott volt akkor is, amikor 1401. április 28-án Kanizsai János érsek és Bebek Detre nádor vezetésével az ország nagyjai őrizetbe vették Zsigmondot. A király védelmében csak Ozorai Pipo és Tar Lőrinc rántottak kardot. E palotaforradalomkor Ozorai Pipo is fogságba esett. Kanizsai – hogy megmentse vagy büntesse, ez nem dönthető el –, Esztergomba vitette, és csak az év őszén, amikor a király maga is kiszabadult, engedte szabadon.

Nevével legközelebb az 1402. szeptember 21-én Zsigmond királynak az osztrák IV. Albert herceggel kötött örökösödési szerződése aláírói között találkozunk, ahol „Pipo is őt (a herceget) urául fogadni ígérte”. A szerződést szavatoló száztíz egyházi és világi előkelőség sorában Pipo negyvennyolcadikként szerepel.

Egy esztendő múlva szerény hivatalától függetlenül Pipo egyike az udvar hatalmasainak. E fordulat oka az 1403-as fegyveres bárói felkelés volt. Ezekben a válságos hónapokban sok királyhűnek sikerült karriert csinálnia, de a legnagyobbat Pipo futotta be. Az összeesküvők Nagyváradon trónfosztottnak nyilvánították Zsigmondot, és a koronát Durrazzói László nápolyi királynak ajánlották fel. A mozgalom irányítói Kanizsai érsek és a nádorságból leváltott Bebek Detre voltak. Az összeesküvők mellé állt a főpapok és előkelők többsége is. A megmaradt hívek azonban gyorsan és jól cselekedtek, a körülményesen szervezkedő felkelőket megadásra kényszerítették. A meghódoltak amnesztiát kaptak, csupán a makacskodókra várt jószágvesztés. Pontosan nem ismeretes Pipónak az eseményekben betöltött szerepe és érdemei, az azonban igen, hogy 1403 végén fivérével, Mátéval királyi adomány alapján a lázadás idején tanúsított hűséges szolgálataikért Szokoly és Endréd birtokot kapták.

Ettől kezdve Zsigmond legbizalmasabb hívei között tartják számon. Neve az adomány- és kegyelemlevelek kancelláriai jegyzetének tucatjain tűnik fel. Ez talán azt is jelzi, hogy Pipo lehetett az uralkodó első számú tanácsadója. Számos oklevélben olvasható, hogy a király az ő kérésére bocsát meg vagy hogy a kegyelmet az ő tanácsa alapján kérik. Pipónak mint a kegyelmi ügyek megbízottjának tisztakezűnek kellett lennie, ezért az elkobzott javakból egyetlen jobbágytelket sem kapott az uralkodótól. Életútja bizonyítja, hogy a túlzott kapzsiság soha nem jellemezte. Ezzel magyarázható, hogy magánvagyona állásához, lehetőségeihez mérten kicsinek minősíthető.

1404 őszétől temesi ispán. Az általa irányított hét vármegye az összes királyi váruradalom negyedét jelenti. Mindez óriási hatalommal és presztízzsel ruházta fel. A fentieken kívül hatalmi befolyását tovább növelte, hogy a váradi püspökség élére 1409-ben rokona, Andrea Scolari, majd 1419-től a kalocsai érsekség élére egy másik rokon, Carniano Scolari kerül. Összegzésként megállapítható: 1404 után Ozorai Pipo „szerény” temesi ispáni címe ellenére is egyike lett az ország leghatalmasabb báróinak.

A sikeres boszniai hadjáratot követően 1408 decemberében Zsigmond leghűségesebb és legtekintélyesebb támogatóiból megalapította a Sárkányos Társaságot. Ebbe korábbi országbárói méltóságok és fejedelmi személyek kerülhettek, azaz Pipo tagsága formai akadályokba ütközött. Ekkor Zsigmond szörényi báni címmel ruházta fel. Ettől kezdve, ha addig nem is, Pipót is megillették a bárók kiváltságai. Hogy menyire megelőzte rangban Pipo a bárók többségét, bizonyítja az 1412-ben Lublón a lengyel királlyal megkötött szerződés, ahol Cillei, Garay nádor, Stibor vajda és Rozgonyi országbíró után ő az ötödik aláíró. Azok sorába került tehát, akik ténylegesen irányították az országot. Pipo azonban különbözött az ország számos nagyjától, mert velük szemben ő írni, olvasni, sőt számolni is tudott. Ő volt az, aki 1410-ben Kapy Andrással együtt létrehozta Zsigmond király és XXIII. János pápa között a kiegyezést.

Mint katona kiváló vezérnek számított. Ő vezette az 1411–12-es, Velencével vívott háborúban a magyar seregeket. Bandériumának magvát familiárisainak hada alkotta. Főúri társaitól eltérően vagyonát sem sajnálta, ha a haza védelméről volt szó. Rátarti büszkeséggel szerelte fel csapatait. Volt olyan eset, amikor egyszerre három zászlóaljat vitt a királyi seregbe, ezerkétszáz vitézt, miközben a főurak általában kétszáz–kétszázötven fővel vonultak hadba.

A husziták, mint számos hadvezérnek, neki is nagy falatnak bizonyultak. 1421-ben sikerrel harcolt ellenük, de a harcok után az amúgy magyar módra dőzsölő tábort Zsiskra huszita vezér váratlanul megtámadta, és a győzelemből súlyos vereség lett. A hírnevén esett foltot a török elleni sikeres harcaival feledtette. 1423-ban Bulgáriában, 1425-ben Havasalföldön ütközött meg velük.

Tizennyolc győzelmet aratott a portyázó törökök felett, és halálát követően Hunyadi Jánosig senki sem tudta hozzá hasonló eredményességgel megfutamítani a délről betörő martalócokat.

Történelmi érdekesség, hogy Pipo temesi főispán az előterjesztője annak az okiratnak, amely alapján a király hűséges szolgálataiért Serbe fia Woyk királyi udvari vitéznek, János nevű fiának valamint Woyk két testvérének: Magasnak és Radulnak, továbbá szintén Radul nevű unokatestvérének a Fehér megyei Hunyad várát adományozza. Ozorai Pipo így lett a Hunyadiak protektora.

Családi jószágai központjául és székhelyéül pályája kezdetén Ozorát tette meg, és azt, talán tiszteletből, talán felesége kedvéért, akkor sem hagyta el, amikor Sárváron igazi főúri rezidenciára tett szert. Hosszú évek kitartó munkájával sikerült a nem túlságosan jelentékeny falut virágzó mezővárossá és egy tekintélyes uradalom központjává fejlesztenie.

1405-ben Pipo kérelmére Zsigmond király az általa 1399-ben Ozorának engedélyezett piactartási jogát megerősítette, és a településnek éves vásártartási jogot adományozott. 1406-ban ugyancsak a földesúr kérelmére új adományos levelet állíttatott ki Ozora castrumra, Ozora városra, valamint Borzás, Döbrönte, Nyilas, Alsó- és Felsőmajsa településre Pipo, neje Borbála és testvére Máté részére. Ennek kibocsátására azért volt szükség, mert amikor Pipo kiszabadult Kanizsai János esztergomi fogságából, nem kapta vissza korábbi oklevelét, azt az érsek elveszettnek mondta.

Ugyanebben az évben a király újabb birtokokkal a Mesztegnyői Szerecsenektől elkobzott závodi uradalommal jutalmazta Pipót. Ez az uradalom a ma is létező Závod, Tevel, Kovácsi, Nagyvejke, Mucsfa, Csókakő, Kisapar és Kölesd faluból, valamint további nyolc, ma már nem létező helységből állt. 1406. január 10-én Dalmand és Somodor falura, valamint az előbbihez tartozó Somogy (ma már elpusztult) és Marton (Martinca Tamási határában) birtokokra, továbbá Kövesd falura kapott adománylevelet. Ez utóbbiakat a felkelésben részes Újlaki fivérek engedték át a királynak a rájuk kirótt pénzbüntetést kiváltva.

Újabb gyarapodást jelentett, amikor 1407 decemberében a boszniai hadjárat után megkapta az elhunyt Berényi Hanckófi Mihály Temes és Krassó megyei birtokait. 1408 őszén Madaras és tartozéka jutottak tulajdonába. Az ugyanebben a vármegyében található Eszter és Kecskés 1420-ban birtokában van, de nem ismert, hogy mikor jutott hozzá. 1409-ben Zsigmond megajándékozta Vas megye utolsó királyi váruradalmával, Sárvár várossal, valamint kilenc Vas és egy Sopron megyei helységgel. Ezt 1424-ben elcserélte a Kanizsai családdal Simontornya váráért, valamint annak 25 tolnai, fejéri és veszprémi tartozékáért.

A birtokok felsorolása azonban ezzel nem fejeződött be, hiszen hosszabb-rövidebb ideig az övé volt a Fejér megyei Hatvan, Káld és Jobbágy, majd csereként a Veszprém megyei Sárd. 1407-ben birtokrészeket kapott adományul Hosszúfalu, Bajka (Fejér megye) és Bertold (Kiskér) Tolna megyei faluban. Bár a megszerzés időpontja nem ismeretes, tudjuk, hogy halála előtt az övé volt a Veszprém megyei Dég, a Tolna megyei Pokud és a somogyi Ketyét (Ádánd határában), valamint Mérét (ma Kaposmérő), illetve a kerekegyházi Lacfiak Maros-vidéki uradalmának egy része is.

Számos munkája mellett sem feledkezett meg Ozoráról. 1410-ben Pipo a Polgár Jánosné birtoka mellett fekvő telket az ozorai mészárosoknak adományozta, hogy azon mészárszéket állítsanak. Oklevelében kikötötte, hogy mindenszentekkor a parókiának mázsa faggyú ötödrészét és vasárnaponként egy pecsenyére (?) való húst kell adniuk.

1412-ben Pipo és testvére, Mátyás rokonukat Leonardus de Altovitót osztályos testvérükké fogadták, és királyi parancslevéllel valamennyi magyarországi birtokuk résztulajdonosává tették. Ezt követően Mátyás és Leonard (Lénárd) kötelezték magukat, hogy Pipót halála vagy elfogatása esetén sem hagyják cserben, mivel őket gyermekkoruktól neveltette és mindkettőjüket felvétette az ország nemesei közé. Feleségét, Borbálát megvédelmezik, és ha velük osztozni nem kíván, „Ozora, Döbrönte, Bozyas, Nyilas, Felső és Alsó Maysa, Zokol, Endred, Závod, Dalmad, Sumudar, Marthonos birtokokat és Somogy félbirtokot” élete fogytáig átengedik neki.

1416-ban Zsigmond király engedélyezi, hogy Pipo hasznos és hű szolgálataiért Ozorán tetszése szerint kőből vagy fából várat, erősséget vagy kastélyt építsen. Az építésről, annak pontos idejéről és részleteiről adataink nem maradtak fenn. A felépített vár említése először 1426-ban történt.

Milyen volt ez a várkastély? Az 1981-óta folyó feltárás eredményeként bebizonyosodott, hogy a Pipo által létrehozott épület egyetlen szabályos négyzet alaprajzú, zárt udvaros és egyemeletes, téglából falazott, palota jellegű lakótömbből, valamint egy ezt övező és ugyancsak négyzetes elrendezésű külső várfalból állott, utóbbi sarkain kerek tornyokkal. Ezt a szabályos várat délről, keletről és nyugatról széles és mély árok választotta el a környező teleptől, északról pedig a Sió mocsaras völgye határolta. A nyugati árok másik oldalán, a terepből szintén kiemelkedő kisebb dombon állt a korábbi eredetű és szintén Pipo által építtetett plébániatemplom. A mezővároson belül egy ma már ismeretlen helyen nemesi kúriája is volt a birtokos családnak, a település déli szélén pedig a Pipo által alapított ferences kolostor.

Pipo kastélya a magyarországi középkori erődítmények ismert képétől alaprajzában, tömegében, belső elrendezésében is eltért. Megközelítése a déli árokban falazott pilléreken át vezető hídon történt, egy, a külső falba épített kapun keresztül. A nyugati oldalon álló templommal szintén híd kötötte össze. A sarkokon külső tornyokkal megépített várfal és a belső épület között kialakult széles falszoros alkalmas lehetett a főépületben el nem férő gazdasági és melléképületek elhelyezésére. De a feltárók szerint az is lehetséges, hogy az előzők egy napjainkra már ismeretlen elővárban, gazdasági udvarban álltak.

A főépület inkább itáliai városi palotára, mintsem magyarországi várra emlékeztet. Nem négy saroktornyos – mint például Diósgyőr, Zólyom, Tata –, tágas udvarát minden oldalon karcsú pilléreken nyugvó folyosó vette körül. A belső udvarra az épület nyugati oldalán nyíló kapun, kapualjon lehetett bejutni, centrumában kút állott. Az udvart övező épületszárnyak földszintjén egyszerűbb kiképzésű boltozott helyiségekben a főúr kíséretének és a személyzetnek lakóhelyei, a konyha és a gazdasági helységek lehettek. Az emeleti szint földszintnél sokkal nagyobb belmagasságú fiókos dongaboltozatokkal fedett teremsora a család lakóhelyéül szolgálhatott. Az emeleten találhatók a reprezentatív termek, valamint a kápolna.

Az itáliai hatást mutató alaprajz magyarázata Pipo olasz származásán kívül az lehet, hogy feltehetőleg az a firenzei Manetto Ammannatini építész készítette, aki egy firenzei követi jelentés szerint 1426-ban éppen Ozorán tartózkodott. Valószínűleg e kiváló olasz mester volt az építésvezető is.

Ozorán a XV. század elején a mai templom helyén állt a Szent Margit-plébániatemplom, a Barát-kút téren pedig a Szűz Máriáról elnevezett ferences plébániatemplom. Építési idejük nem ismeretes.

Pipo támogatta Ozora Szent Margit-plébániáját. 1424-ben a pécsi püspöktől megszerezte számára Ozora és „tartozékai”: Borzás és Döbrönte tizedét, ami a plébánosnak évi húsz aranyforint jövedelmet jelentett. Ezért cserébe pápai megerősítéssel a korábban ezerhatszáz aranyért vásárolt budai házát adta a püspökségnek. Eredetileg úgy gondolta, hogy maga is ide temetkezik, és ezért a templomot kijavíttatta, és kegytárgyakkal ajándékozta meg. Nem ismeretes, hogy miért, de 1425-ben elhatározását megváltoztatva magának és feleségének előkelőbb sírhelyet szemelt ki: a magyar királyok ősi temetkezőhelye volt a székesfehérvári Szűz Mária-bazilika, amelyben uralkodók és más fejedelmi személyek nyugodtak. Csak találgatni lehet, hogy Pipo hogyan kerülhetett ebbe a kiváltságos helyzetbe. Lehetséges, hogy Zsigmond különleges jóindulatán felül magyarázat erre az akkori fehérvári prépost, Benedek személye is, aki valószínűleg nem más, mint Pipo hajdani káplánja. A főúr bőkezűen honorálta a különleges kedvezményt. Helyreállíttatta a bazilika egyik romos tornyát, tövében sírhely gyanánt kápolnát emeltetett.

1425. június 24-én a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templom sírkápolnájába örökké égő gyertyát és nyolc órakori mindennapi misét rendelt, s hogy a káptalan mindenkor jó emlékezetében tartsa, nekiadta birtokai közül Dunatúrt, Kölesd és Somogy felét, Vajtát, és 1426-ban mindezt megtoldotta Ketye és Dég faluval, továbbá hatalmas budai házával, amelyben lakni szokott.

Nem ismertes, hogy birtokain a jobbágyokkal általában hogyan bánt dúsgazdag uruk, de az tagadhatatlan, hogy az ozoraiak számos kedvezményben részesültek. A vár alatt elterülő település fejlődésének új, rendkívül fontos állomását jelentette az 1426. Szent György vértanú napja előtti hétfőn (április 22-én) földesura által kibocsátott oklevél, amelyben az addigi falut mezővárosi rangra emelte. Az oklevelet azért adta ki „hogy a nép a bőséges jótéteményektől felajzva számban és hűségben folyton növekedjék”, valamint hogy „gondtól, tehertől, bírósági eljárástól, patvarkodástól és bírságbehajtástól, melyekkel – mint a beszámolókból tudja – a korábbi várnagyok terhelték a népet, ezen oklevéllel őket megóvja”.

A mezővárosnak a korábbi szokásnak megfelelő mennyiséget, ötven forintot kellett két egyenlő részletben, Szent György vértanú és Szent Mihály arkangyal ünnepén vagy annak környékén fizetni. Mivel a teher nagyságát az oklevéladó állandó összegben határozta meg, érdekeltté tette a mezővárost újabb és újabb telepesek fogadására, így ugyanis a népesség növekedésével az egy főre eső teher csökkent.

Szabad városok mintájára évente történhetett a bíró és esküdtek választása. A bíráskodás joga a választott tisztségviselőket illette. A halálos ítélettel járó ügyben a várnagy a mezőváros vezetőivel közösen döntött. A halálra ítélt vagyona törvényes örököseinek kielégítése után a várnagyé lett.

Az adománylevélben Pipo előírta, hogy évente egyszer, amikor feleségével és kísérettel érkezik, maguk és lovaik számára az ellátást a mezővárosnak biztosítania kell. Engedélyezte Ozora választott tisztségviselői számára a vásárra érkezett rendbontók feletti bíráskodás és házkutatás jogát. Az oklevél mindenkori őrzése a földesúr által állított és állítandó ozorai plébános feladata lett. A fenti privilégiumok azért voltak nagyon kedvezőek, mert az irányító és ítélkező vezetők választásával, az egy összegű adófizetéssel nem személy szerint a jobbágyok, hanem a város egésze állt kapcsolatban mindenkori földesúrával.

Milyen lehetett Ozora mezőváros? A lakosság meglehetősen tarka képet mutathatott, mivel az építkezéseken olasz és magyar mesteremberek, kőművesek, kőfaragók, téglaégetők, ácsok, lakatosok dolgoztak. Nem hiányozhattak a fegyverkovácsok, tímárok, a vargák, kovácsok, bognárok, szűcsök, takácsok, csapók (nemezkészítők) és a szőlőtermelés miatt a kádárok sem. A jelentős számú kézműves és családjaik élelmezését biztosították a molnárok, pékek, mészárosok. Valószínűleg már ekkor működött az a két malom, amely a hódoltsági időszakban is őrölt. A mészárosok a Pipótól kapott telken építették fel hússzéküket. A jelentős számú (mintegy ötven család) elsősorban iparból élő mellett a népesség zömét a földművesek (hozzávetőlegesen száz család) jelentették. Ozora lakossága a XV. század derekán meghaladhatta az ezret.

Borbála asszony Pipót négy gyermekkel is megajándékozta, ám valameny-nyien fiatalon elhunytak, ezért Pipo fivérét, Matteo Scolarit kísérelte meg örökösévé tenni. Ő azonban nem sokkal bátyja halála előtt 1426. január 29-én – ugyancsak utód nélkül – elhunyt. A másik örökös, Pipo unokaöccse, Lénárd már 1424 előtt meghalt. Bár voltak távolabbi rokonai, mint életrajzírója, Poggio megjegyzi „egyik sem bizonyult alkalmasnak sem háborúra, sem békére”. Így azután birtokai – a honi szokásoknak megfelelően – a koronára szálltak vissza. Általános örökösül ő maga is Zsigmond királyt jelölte meg. Feleségéről azonban gondoskodott, rokonait is kötelezte, hogy az ozorai uradalom haszonélvezete élete végéig Borbála asszonyt illesse. Mivel testvérei még életében elhunytak, az uralkodónál sikerült elérnie, hogy 1426. május 18-án Zsigmond király, ellentétben a magyar szokásjoggal, engedélyezze: Pipo halála után Ozora vára tizenkét helységgel együtt adomány címén az özvegy kezében maradjon annak élete végéig.

A főurat élete vége felé köszvény kínozta, állítólag utolsó török elleni hadjáratát hordágyról irányította. 1426 novemberében még részt vett a török elleni havasalföldi hadjáratot előkészítő tanácskozáson, de nem sokkal később rokonánál, Nagyváradon megbetegedett, visszaszállították Lippára, ahol hamarosan elhunyt. Tetemét a fehérvári egyház általa alapított kápolnájában helyezték el. Az oltár lábánál fekvő márvány sírkövön a XVI. században még olvasható volt a felirat: „A vitézlő és nagyságos firenzei Scolari Fülöp úr, Temesvár és Ozora grófja sírhelye. Meghalt az Úr 1426 évében, december 27-én.” A török hódoltság időszakában, mint annyi másnak, ennek az emlékjelnek is nyoma veszett.

Ahogy sok más jeleséget, úgy Pipót sem kímélte az utókor pletykavágya, aminek lényege az, hogy – egy semmiféle okirattal sem bizonyított feltételezés szerint – kegyvesztett lett a királynál. Antonio Bonfini, Mátyás király korának történetírója, aki „nem járt el különös elmeéllel, nem rostálta forrásait”, azt a megdöbbentő hírt közli Pipóról, hogy árulásáért Zsigmond kivégeztette. Mivel – úgymond – a velenceiektől hagyta magát megvesztegetni, szájába olvasztott aranyat öntetett, hogy elégedjen meg végre a harácsolással. Ezt a verziót egyetlen forrás sem említi, táptalajt a feltételezéshez Pipónak a politikából való gyors eltávozása jelenthette. Cáfolja ugyanakkor az, hogy hűtlenség miatt kegyvesztett embertől a vagyont el kellett volna kobozni, a családot pedig a funkcióból eredő kamarai pénzekkel el kellett volna számoltatni, de egyik sem következett be. Sőt 1432-ben „különös kegyelemből, királyi hatalma teljéből” mindenkinek megtiltotta, hogy Pipo és emberei által okozott károkért az özvegyet, akit Zsigmond „úgyszólván saját árvájának tekintett”, pereljék.

Pipo halála után az özvegy Ozorán lakott, de jóval szerényebb körülmények között, mint korábban. Erre utal az, hogy a férje meghívásából házában tartózkodó Masolino festőnek háromszázhatvan forinttal maradt hátralékban. Ugyanekkor a várkastély bejáratánál (a mai templom felé néző oldalon) kápolnát építtetett. E kápolnába a városbeliek is bejárhattak, ehhez búcsúengedélyt szerzett a pécsi püspöktől. 1429-ben már elkészült, mert ekkor kapott a pápától engedélyt várkáplán tartására. Az özvegy megnyerte perét a keresztes lovagokkal szemben, akik Borzás és Gyánt határából kívánták birtokaikat növelni. A városlakókkal is meggyűlt a baja, mivel nem vették jó néven, hogy az évi ötven forint mellett rendkívüli adót, a stajert és borkilencedet azoknak is fizetni kellett, akiknek kevés termett. Az egyezkedés sikerrel járt, 1427. október 9-én Borbála asszony Ozorán, Benedek fehérvári prépost közvetítésével, megerősítette a mezővárosiakat néhai férje által kiadott kiváltságaikban. Sőt elengedte a rendkívüli adó fizetését és a borkilencedet mindazon gazdának, akinek hatvan csöbörnél (hozzávetőlegesen négyszáz liter) nem termett több bora.

1427-ben a rokon Derecskeyek Ozorát és tartozékait szerették volna megszerezni, de tárgyalások eredményeként Borbála Dalmad és Somogy birtokkal kielégítette igényüket. Ennél többet valószínűleg nem óhajtott a rokonoknak adni sem ekkor, sem később. Ezt támasztja alá az, hogy a nagy pártfogó, Zsigmond király halálát követően, 1438-ban Pipo özvegye, „nehogy halála esetén a birtokok hálátlan kezekre jussanak”, Albert király hozzájárulásával Héderváry Lőrinc nádornak és fiainak: Istvánnak, valamint Imrének adta Ozora várát és tartozékait. A székesfehérvári Boldogasszony káptalanja előtt kiállított okiratban indokként szerepel, hogy Héderváry Lőrinc férje barátja, aki „szíves szolgálattal volt segítségére az időnként felmerülő viszontagságokban”. Az új tulajdonosok kötelezték magukat arra, hogy a grófné háborítatlanul élvezheti birtokait, közterheit átvállalják, peres ügyeiben Borbála nevében, saját költségükön eljárnak, „oltalmazzák és megvédik ellenségeinek és azok ügyvédeinek mindenféle háborgatásától”. Borbála valószínűleg 1442-ben halt meg.