A békeidők nem hoznak virágzást
A békeidők nem hoznak virágzást
A kiegyezés fordulópontot jelentett a nemzet, így Ozora életében is. Visz-szatértek a közéletbe a szabadságküzdelem miatt emigrációba, belső politikai száműzetésbe kényszerített vagy önként visszavonult egykori vezetők. A megye élére 1848 kormánybiztosa, Sztankovánszky Imre került. Az ozorai sikert ezredesként irányító Perczel Mór országgyűlési képviselő lett, a pákozdi győzelemben ozorai nemzetőröket kommandírozó Perczel Miklós őrnagy Baranya főispáni teendőit látta el. Nem kellett többé besúgóktól félni, nyíltan és büszkén vállalhatták az egykori nemzetőrök, honvédek múltjukat. Gomba módra szaporodtak a honvédegyletek, és szerepük nem elsősorban a múlt felidézése, hanem a lehetetlen körülmények között élő, nyomorgó tagjaik segítése lett.
Az ozorai zsellérekből sorozott honvédek sikerrel követelhették jogos járandóságukat. Ennek fényes bizonyítéka a Sztankovánszky Imre főispánhoz küldött kérelem, amelyben a szabadságharc alatt besorozott 68 honvédnek ki nem fizetett fejpénzét kérelmezte a még élő 24 ozorai lakos. A szabadságharc után tizenhét évvel megkapták járandóságukat.
A kiegyezés éve Ozora község képzeletbeli emlékkönyvébe szomorú szenzációt is szolgáltatott. Július 25-én óriási jégverés és felhőszakadás a szőlőket és a gyümölcsfákat annyira tönkretette, hogy nem csupán a termés ment veszendőbe, de az ültetvények maguk sem tudták kiheverni a pusztítást. A be nem takarított zabot, főzeléknövényeket, kukoricát a vihar csonkig letarolta. Ezt követően „az iszonyatosan szegény és elkeseredett település” elöljárósága kérelemmel fordult a honvédelmi miniszterhez, hogy a tizenhét éve rendszeres téli katonai beszállásolás alól kapjon felmentést. Indoklásukban szerepel az is, hogy más szomszédos településeknek ily terhet egyetlen évben sem kellett teljesíteni. Ezt követően tíz évig szüneteltek is a beszállásolások, majd ismét kérelmekkel kellett ostromolni a hatóságokat, hogy ismert szegénységüket méltányolva ne az ő, hanem a módosabb települések terheit növeljék.
A hatóságok jóindulatán felbátorodva 1869-ben az uradalombéli szőlőbirtokosok kísérelték meg terheiket véglegesen lerázni. Az igazságügy-miniszterhez folyamodtak a herceg Esterházy Pállal 1857-ben kötött megváltási szerződés megsemmisítéséért. A megállapodás szerint kilencedet és bérleti díjat kellett volna osztrák pénzben fizetni, de valójában tizenegy évig elodázták kötelezettségük teljesítését. Az eredeti megállapodás vizsgálatára utasított megye nem találta a megyehatóság anyagában a kérdéses megállapodást.
Az 1871-es törvény értelmében megszűntek a mezővárosok. Ozora esküdtjei, Lévai Imre bíróval az élen, arról nyilatkoztak, hogy a település nagyközségként továbbra is önálló kíván maradni. A vármegyei főjegyző által jóváhagyott községi alapszabály szerint a 3800 lelkes településnek önálló jegyzője, húsz választott és húsz virilis jogú (legtöbb adót fizető) képviselőből álló testülete, valamint bíróból, helyettesből, jegyzőből, pénztárnokból, közgyámból és négy tanácsbeliből álló elöljárósága működött. (Az erre vonatkozó módosításokat lásd a Függelék VI-ban.) A nagyközség később kialakított pecsétjének címerrajzán „Tolnavármegye Ozora község 1903.” felirat szerepel. A feliratba ágyazott pajzsot a vár stilizált képe, valamint szőlőfürt levelekkel borította.
A községi képviselő-testület virilis és választott képviselőin kívül az elöljáróság nem képviselő tagjai is teljes joggal vehettek részt az üléseken. A község képviselő-testülete két rendes közgyűlést tartott: tavasszal megvizsgálta és elfogadta az előző évi számadást, nyári ülésén pedig a következő évi költségvetést. A szervezési szabályrendeletben rögzített feltételekkel, a falu számára fontos kérdésekben évente gyakran nyolc–tizenkét alkalommal is rendkívüli közgyűlésre került sor. Néha egyazon témában többször is. Minden lényeges kérdésben a jogszabályokkal és a vármegyei szabályrendeletekkel nem ellentétesen rendeletet kellett alkotni: szervezésről, tűzrendészetről, bor, hús, sör, égetett szesz utáni adókról, fedeztetési díjakról, járdaépítésről, ingatlanok vagyonátruházási illetékéről, hirdetési díjakról. E határozatok a vármegyei jóváhagyást követően váltak hatályossá.
A választott, az első embernek számító községi bíró évi fizetése mindössze százötven, a pénztárosé száz forint volt. A szakmai kulcsember, a képzett jegyző javadalma ezeket sokszorosan felülmúlta, ő a 280 forint készpénz mellett 32 pozsonyi mérő (mintegy 1600 kilogramm) búzát, tíz akó (560 liter) bort, négy öl (mintegy 14 köbméter) kemény hasábfát, negyven mázsa szénát és a községi tulajdonból 2/4 telket (legelővel 24 hold), kapott saját használatra. A tanácsbelieknek fizetés nem, hivatalos küldéskor napidíj járt. A község „szervezkedési” szabályrendelete a működéshez szükséges teendőket, feladatokat tartalmazta. A két hivatalszolga (vagyis kisbíró) és három éjjel-nappali szolgálatos rendőr százötven-százötven forintért, a két hegybíró honpolgári választott kötelezettségből látta el feladatát, a négy hegyőrt, valamint a szőlőhegyi csőszök javadalmazását a tulajdonosok fizették.
1876-ban a rendőrök helyett kevesebb kiadással járó (ekkor már az éves bevétel felét pótadóból irányozzák elő) és más községi feladatra is használható kisbírókat és baktert óhajtottak beállítani, de a vármegye nem hagyta jóvá mondván, a közrend fenntartásához a faluban a rendőrök jelenléte szükséges. A megállapítás jogosságát bizonyítja a község 1889-es kérelme, amikor azért kéri csendőrőrs felállítását, mert „a nagyközségben a verekedések, a kihágások és lopási esetek gyakoriak, a tamási csendőrőrs messze van, a helyi rendőrség pedig elégtelen”. A környező uradalmi puszták miatt a határban a személy és vagyonbiztonság veszélyeztetett. A kérelmet elfogadták, és az ozorai csendőrőrs öt fővel kezdte meg a szolgálatot. A „silány gabonatermés”, takarmányhiány miatti munka- és keresetkiesés éveiben még tovább romlott a különben sem rózsás közbiztonság, sokasodtak a karhatalom feladatai.
Miközben a dualizmus 1870-es éveit a gazdaság, a kereskedelem, közlekedés, egészségügy fejlődése jellemzi, Tolna megye a pusztákon állandóan jelenlevő tüdőbaj mellett a szinte menetrendszerűen visszatérő járványok leküzdésével viaskodott. Az 1873 karácsonyán Tolnán észlelt himlőjárvány végigszáguldott a megyén. Az elsősorban gyermekeket támadó betegséget Ozorán 1874 januárjában ötvennyolcan (három felnőtt) kapták meg, és negyvenhárom gyermek szervezete képtelen volt legyőzni a kórt.
1882 decemberében ismét támadt a himlő, Ozorán ötvennégy megbetegedés történt, és tizenegy be nem oltott fiatal hat meg. Óvintézkedésként betiltották a közösségi összejöveteleket, pótolták az elmaradt oltásokat, de alig számolták fel a himlőjárványt, 1883-ban sorozatos vörhenymegbetegedések következtek, négy helyi halálos áldozattal. 1886-ban újabb veszélyes betegség, a kanyaró szedte áldozatait. Kétszázhatvankilenc betegből huszonhatot nem tudtak meggyógyítani. 1895-ben roncsoló toroklob, hasi hagymáz és a vörhenymegbetegedések okozták a legtöbb gondot dr. Sümegi József körorvosnak.
Hullaház nem lévén a járványok terjedését segítette, hogy a zsúfolt lakásokban nem tudták megfelelően elkülöníteni a halottakat. Ezért 1895-ben a község hullaház és járványkórház építéséről döntött. 1897-ben a megye északi részén „hólyagos himlő”-járvány pusztított. Az állítólag vándor cigányok által behurcolt nyavalya félszáznál több megbetegedést és hét halálos áldozatot okozott. Az előrelátó intézkedés ekkor hozta meg gyümölcsét, mert Ozorán – hála a járványkórháznak – valamennyi beteget sikerült elkülöníteni és meggyógyítani.
Az, hogy kevés ozorainak tellett orvosra, csak a bajok egy részét jelentette, mert sokuknak bizony a mindennapi ételre sem futotta. Százával éheztek, nyomorogtak a megye egyik legszegényebb településén. Módos gazdák kis számban éltek a faluban, az uradalmi bérlők munkásigénye pedig nem növekedett. Egyre többen próbálkoztak kivándorlással, útlevelet kiváltva Amerikában remélték a szerencsét, ám a település népessége a pusztákról bevándorlással a kivándorlás ellenére a századforduló környékén folyamatosan nőtt.
Az Esterházy-uradalmak bérlői kihasználva az óriási munkaerő-túlkínálatot a létminimum alá szorították a napszámot és a részesbéreket. A végső elkeseredés szülte aratósztrájkok végeredménye az uradalmak erőfölényét mutatta, miközben a sztrájkolók a korábbinál is kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. A Ferenc Jóska-i boldog békeidők nem hoztak felvirágzást Ozorának.
Az idős Perczel Mór kiegyezés után készült fényképe és aláírása
„Ideiglenes híd Ozorára a Sió tsatsornyán” Kopácsky Vincze szekszárdi építőmester tervvázlata 1873-ból
