Újhold, új király | Száz Magyar Falu

Újhold, új király

A földműveléssel foglalkozó, falusi közösségekben élő emberek életét évszázadokon keresztül hasonló szokások határozták meg az egész Kárpát-medencében. Környékünkön ez a hagyományos életmód csak a XIX. század második felében kezdett felbomlani, majd a XX. század folyamán szűnt meg véglegesen, bár halvány nyomai még napjainkban is felfedezhetők.

Kevesen gondolnak arra, hogy amikor a mezei munka alatt előveszik a pintes üveget és ivás előtt a földre loccsantanak egy kortyot, ezzel a mozdulattal az ősi hagyomány – az italáldozat – emlékét őrzik. Vannak olyan szokások is, amelyeket nagyon is tudatosan tart meg a falu. Ilyen például a templom búcsúnapja, amely a templom felépülésétől kezdve egészen napjainkig a közösség egyik legfontosabb ünnepe. De vannak olyan elemei is a hagyományos életmódnak, amelyekről már csak a legidősebbek körében élnek emlékek vagy már csak a szájhagyomány szól.

A néphagyomány legjellegzetesebb megnyilvánulásának napjainkban általában a népviseletet tartják, a hagyományos falusi viselet vidékünkön azonban már a XIX–XX. század fordulóján kikopott a használatból. A millenniumi megyesorozatnak a népéletről szóló fejezete ugyan még említést tesz a Hegyhátról írva is néhány viseleti elemről, de már általában a polgári öltözék terjedéséről, és az egyszínűvé válásról ír: „…az úgynevezett Hegyháton, ezt a tarkaságot nagyrészt szürkeség váltja föl. A barna és a fekete szín mellett túlnyomóan a szürke szín uralkodik itt a férfiak viseletében. Széplakon a piros posztós kivarrású szűr még becsben áll; Nagy-Tilajban a birkabőr-bélléses barna parasztbunda a rendes téli felső, Olaszkán fekete szűrt hordanak, míg a dolmány s nadrág rendesen szürke, épp így Pácsonyban, Kozmafán, Alsó- és Felsőoszkón, a hol a szürke bekecs a téli felső öltöny. Baltavárott és Kis-Béren szintén viselik a bekecsen kívül a piros posztódíszes fehér szűrt. Pető-Mihályfán, Alsó-Telekesen szürke, Karátföldön, Boldogasszonyfán barna a férfiak ruhája.”

Vidékünk hagyományos viseletét nagyjából úgy kell elképzelnünk, mint ahogyan a közeli Mikosd pusztán élő Sobri családot ábrázolta 1845 körül a rajzoló. Bár a polgári ruhadarabok – női főkötő, férfikabát – már ezen a képen is felfedezhetők, de a legfontosabb hagyományos elemek – a nők esetében a hosszú szoknya, a rékli és a nagykendő, a férfiaknál a vászongatya, bő ing és a szűr – jellegzetesen megmutatkoznak.

A XIX. századi írásos emlékek is többnyire ilyen ruhadarabokról tesznek említést. A férfiak esetében a peres anyagokban gyakran szerepel az „öreg szűr” vagy „cifraszűr” mint lefoglalt zálog, de találkozunk a fehér vászonruhák (gatya és ümög) említésével is. A nőkről ilyen jellegű leírás nem maradt fenn, de a szerencsés véletlennek köszönhetően egy jobb módú oszkói asszony egész ruhatárának felsorolását megismerhetjük egy 1840-es években készült vagyonbecsüből (az összeírás egyébként azért készült, mert a férj „javait pazarolni kezdette”, s így az asszony természetesen elsősorban saját értékeit igyekezett számba vétetni).

Az összeírásba az asztalkendők, szakasztóruhák, ágyneműk, ruhaanyagok és kenderfonalak mellett szerepel: két „asszonyi hosszú ümög”, tíz különféle anyagokból készült szoknya, két rékli (az egyik „muszka prémes új posztó”), öt különböző kötény, nyolc „fejrevaló”, kilenc „keszkenyők” és egy „hosszú kendő”.

Ilyenfajta ruhadaraboknak már a nyomát sem találjuk a XX. század elején készült családi fényképeken, ahol már mindenki polgári ruhában látható. Az egyes hagyományos darabok a köznapi viseletben, illetve esetenként az öregek vagy speciális foglalkozást űzők (juhászok, kanászok) körében maradtak fenn.

A legidősebbek még emlékeznek öreg férfiakra, akik az 1920-as évek körül vászoningben és -gatyában jártak, amihez – főleg a szőlőhegyre menet – nagy, rézcsattal felszerelt bőr tarisznyát hordtak. Ilyen viselethez hosszabbra növesztett, a nyak vonalában körbevágott hajviselet tartozott.

Ezt a megjelenést írja le a Vasvári Újság 1928-as évfolyamában is egy színes rövid hír, amely a Felsőoszkóból fogadott kismákfai kanász „bevonulását” írja le, nem részletezve ugyan viseletet, de annak összképét jól visszaadva: „Dudaszóval vonult be Kismákfára az új kondás. Hétfőn estefelé különös hang zavarta meg Kismákfa csendjét. Első pillanatban az öregek azt hitték, hogy valami medvetáncoltató oláh támadt fel a régi időkből, a fiatalok pedig azt gondolták, hogy valami vándor jazzband tévedt a faluba. Mikor azonban kíváncsian az utcára siettek, csodálkozva látták, hogy se nem medvetáncoltató, se nem jazzbandtól erednek a különös hangok, hanem a Felsőoszkóból fogadott új sertéspásztor tartja ünnepélyes bevonulását Kismákfára. A régi pásztoröltözetben feszítő, hájjal kikent hajú, pörgekalapu új kondás hétszergörbe furkósbotjával maga előtt hajtva jól megtermett kanját, vígan szóló dudával a hóna alatt ünnepélyesen végigballagott a falun s így foglalta el új »hévatalát«”.

A viseletből szinte napjainkig használatos darabok az idősebb férfiak esetében a kékfestőkötény (amely mint „munkaruházat” maradt használatban), a nőknél pedig a jellegzetesen megkötött fejkendő és a nagykendő.

A hagyomány másik látványos megnyilvánulása a díszítőművészet. Ennek – ha lehet mondani – még kevesebb emléke maradt fenn, bár az a néhány faragott tárgy, amit a faluból ismerünk, gazdag formakincsről árulkodik.

A viselettel együtt a népi díszítő hímzés is eltűnt a századfordulóra, helyét a polgári hatást mutató „slingülés” és horgolás vette át. A textilneműek közül egyedül a vászonszőttesek őriztek meg hagyományos formákat. A fehér abroszok piros díszítőszalagjai szép, geometrikus mintákkal készültek, azonban nem helyi munkák, hanem a környékbeli – elsősorban a szomszédos Csehi faluban élő – takácsmesterek munkáját dicsérik.

Az egykor használatos hímzések emlékét ma már csak írásos adatok őrzik, amelyekben a cifraszűr mellett a női ruhák és ágyterítők díszítésére van némi adat. A már említett vagyonbecsü ruhaneműi sorában például gyakran szerepel a „tót hímes” kitétel, ami vagy hímzéstechnikára, vagy egy jellegzetes mintára utal.

Kis számban ugyan, de nagyon szép – és jól datálható – fafaragás, illetve bevéséssel díszített fatárgy és építészeti elem maradt fenn a faluban. Nagy részük a szőlőhegyi présházakhoz kapcsolódik, kívülük mindössze két bot és egy gereben tartozik ebbe a körbe.

A botok közül az egyik – egyenes, keményfából faragott, felső részén csontgyűrűkkel díszített – egy csontból faragott juhászkampó fejét őrizte meg (maga a kampórész, amelyet eredetileg valószínűleg kosfej díszített, sajnos, letörött, de a bot továbbra is használatban maradt, legalábbis erre utal, hogy a törött felületet lecsiszolták).

A kampó díszítését bevésés és színes viaszberakás (spanyolozás) adja, egyik oldalán bárány, másik oldalán pedig csőréből virágot eregető madár alakja látható. A minta mellett „G A” monogram olvasható, ami lehetőséget ad arra, hogy a számos környékbeli faragóemberhez hasonlóan, ennek a botnak a készítőjét is azonosítsa a további kutatás. A kampót ugyancsak csontból faragott gomb rögzítette a bothoz, szegélyén virágminta fut körbe. Több, a közvetlen és távolabbi környékről ismert hasonló darab alapján készítését a XIX. század elejére tehetjük.

A másik bot ugyancsak töredékes, fából készült, domború faragású kampósbot része, amelynek kampója és vége egyaránt letört. (A bot a szőlőhegy környékén került elő, fennmaradása valószínűleg annak köszönhető, hogy permetkeverő botnak használták, amire a rajta lévő rézgáliclerakódás utal.) Megmaradt részét indásan körbefutó virágminta fedi, amelyen az egykori festés nyomai is megfigyelhetők. Mintája és faragási technikája alapján készítésének ideje a XIX. század utolsó harmadára valószínűsíthető.

A gereben talpán bevésve egyszerű szív- és tulipánminták láthatók, értéküket növeli, hogy köztük az 1843-as évszám olvasható.

A tulipán- illetve virágminta kedveltségét mutatja, hogy a szőlőhegyi présházak szinte kizárólagosan geometrikus jellegű díszítései között is feltűnik. Az egykori Mozsár-féle pincéből származó 1794-es mestergerenda feliratos bevésését stilizált tulipánminta indítja, és hasonló, egyszerű virágminta figyelhető meg az egykori Gombás-pince fazárjának oszlopán is. A szőlőhegyen fennmaradt egyéb díszítőművészeti elemeket az építészeti emlékek között mutatjuk be, mivel azok – gerendák, fazárak és prések – többnyire elválaszthatatlan részei az épületeknek.

A népviselet és a díszítőművészet mellett elsősorban a népszokásokat kapcsolja még a közvélemény a hagyományos paraszti élet látványos megnyilvánulásaihoz. Róluk falunk esetében jóval több emlék maradt fenn, mint az előbbiekről, sőt egyes szokások szinte napjainkig élnek.

A naptári ünnepekhez és jeles napokhoz kapcsolódók nagy része ismert volt a faluban. Egy 1952-ben készült néprajzi felmérés a lucázást, a regölést és az aprószentek-napi korbácsolás emeli ki, de a sort folytathatjuk a húshagyókeddi tréfákkal, a húsvéti pirostojás-dobálással, a pünkösdöléssel, a szüreti felvonulással és a betlehemezéssel. A felsoroltak közül a két utóbbi még ma is él, a többi pedig – a pünkösdölés és a regölés kivételével – elvétve ugyan, de még a hetvenes években is előfordult.

A regölés mint nagyon régi szokás különös figyelmet érdemel, bár Oszkón már nem nagyon emlékeznek rá. A szomszéd faluban, Olaszfán ma is van olyan család, amelynek tagjai még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is regöltek. Szilveszter napján, különlegesebb jelmez nélkül, házról házra járva kántálták a következő szöveget: Emitt keletkezett egy nagy kerek bástya, / Abban legelészik egy csodafülü szarvas, / Csodafülü szarvasnak ezer ága-boga, / Ezer szentmise-gyertyája / Gyújtatlan gyulladjék, / Altatlan aludjék. / Azt is megengedte az a nagy Úristen / Régi rejtem, régi törvény, / Hej, regö, rejtem.

A pirostojás-dobálás kevésbé ismert szokásáról is érdemes szólni, annál is inkább, mivel ez is fennmaradt egészen a közelmúltig. Húsvét napján a gyerekek a friss piros tojásokkal kimentek a rétre, ahol azon versenyeztek, ki tudja magasabbra dobni a saját tojását anélkül, hogy az összetörne. A nagyra nőtt tavaszi fű mellett a „babonázás” óvta a tojásokat a sérüléstől. A gyerekek lábuk között egyik kezükből a másikba téve a tojást a következő mondókát mormolták: „Babona, babona, tyúktojás, ne törj össze, kis tojás!”

A jeles napokhoz mulatságok is kapcsolódtak. A legjelentősebbek a búcsúi és a szüreti bálok voltak, de az egyéb egyházi és világi ünnepségekhez is kapcsolódtak zenés-táncos rendezvények. A helyszínt többnyire a falu kocsmái (volt időszak, amikor egyszerre négy-öt is működött a faluban), illetve az azokhoz kapcsolódó pajták biztosították. A zenére és táncra alkalmat adtak természetesen a lakodalmak is, az éneklésre pedig a családi vagy baráti összejövetelek, de leginkább a szőlőhegyi borozgatások, amelyekre ünnepnapon gyakran jöttek össze a férfiemberek.

A zenét és a táncot is már a polgári ízlés határozta meg a XX. század elejétől, a csárdás mellett polkát, one step-et („vanszteppet”) és énekes-játékos változatokat jártak. Míg a XIX. századból egyáltalán nincsen adatunk az effajta szórakozásról, a XX. század elejétől többnyire újságcikkekből értesülhetünk a nem mindig szerencsés kimenetelű bálokról.

1907. szeptember 22-én írja a Vasvár és Vidéke című újság, hogy a falubeli legények azon verekedtek össze: „lengyelkét avagy csárdást húzzon-e a kisbéri cigány”. A cikkekből tudjuk, hogy kisbériek mellett „csehi válogatott magyar cigányok” húzták a talpalávalót, már amikor engedélyt kaptak rá. A bálok ugyanis gyakran végződtek véres verekedésekkel, ami miatt alkalmanként a zenét is betiltották.

Az 1907. évi búcsúról például így számolt be a fenti újság: „A felsőoszkói búcsú. A hegyháti búcsúk elseje páratlanul csendességben folyt le április 28-án. Mintha csak teljesen kihalt volna a fiatalság minden életkedve. A főszolgabíró tapintatos eljárása, a zeneengedély megtagadása, s dupla csendőri felügyelet kirendelése, nem különben a folyton szakadó eső lehetetlenné tették a máskor szokásos véres verekedést. …A cigányzene szünetelt… mindössze egy szerény külsejű gramafonos mutogatta be elavult kottadarabjait a Czekk-féle korcsmában…”

A ma az öregebbek és a fiatalabbak által ismert nóták többsége egyaránt közönséges magyar nóta, katonadal vagy jobb esetben új stílusú csárdásos dallamra énekelt népdal. Kevés mutat helyi jellegzetességet, csak érdekességként említünk néhányat. A közismert Szépen úszik a vadkacsa a vízen kezdetű népdal dallamára énekelték a következő nótát, amelynek érdekessége, hogy Alsóoszkó nevének régies, Kisoszkó formája maradt fenn a szövegében: Kisoszkai lány, mikor hozzád jártam, / Ablakid alatt de sokszor megálltam, / Kérdezd meg a muskántlivirágot, / Hány jó éjszakát töltöttem el nálad.

Országosan ismert az a katonadal, amelynek oszkói változatát az ismert népzenegyűjtő, Volly István jegyezte le 1944-ben: Az oszkói vasútállomáson / Áll egy gőzös, áll a hetedik vágányon, / Az elsőnek, jaj, de füstöl a kéménye, / Azon visznek az olasz határszélre.

A nóta szövegét a gyűjtő 1988-ban küldte el az oszkói szőlőhegyen táborozó fiataloknak üdvözletképpen, amit ők ugyancsak egy helyben tanult és a tábor indulójává vált mulatónótával viszonoztak: Mikor mentem a borospince felé, / Még az övegek is sírtak, / Pintes öveg hullatja könnyeit, / Az is, az is engem sirat, / Sirass, sirass pintes öveg, / Jaj, de sokszor átöleltelek, / Megfogtam a kerek fenekedet, / Jaj, de jót ittam belöled, öveg, / Jaj, de jót ittam belőled!

A kevéske emlék ellenére állíthatjuk, hogy a XIX–XX. század fordulóján még eleven volt a néphagyomány. Erre utal többek között az a tény is, hogy egy tragikus eseményből ballada is keletkezett. Énekelt szövegének ugyan csak egy töredéke maradt fenn, de a keletkezés körülményeit részletesebben ismerjük. A történet szerint a szőlőhegyen a hegypásztor puskájával rá akart ijeszteni egy cseresznyefát dézsmáló gyerekre. A lövés azonban eltalálta a fiút, aki bele is halt a sérülésbe. Nem tudjuk, mikor történt az eset, a ma ismert szöveg csupán annyit árul el, hogy Szentháromság vasárnapja (pünkösd utáni első vasárnap) volt aznap: „Szentháromság vasárnapján, galambom, öcsém. / Vették el az életemet, galambom, öcsém.”

Hasonló szöveget őrzött meg egy sírkő, amely ma a temetői emlékhelyen áll. A síremlék aljára feltehetően nem is annyira sírverset, mint inkább egy siratóének szövegét vésték fel valamikor 1901 körül: „1901 virágvasárnapja, / az volt életemnek legutolsó napja, / látom szüleimet mellettem könnyezni, / életemet nem tudom meghosszabítani, / adja meg az Isten fönn a magas égben, / vigadhassunk együtt Jozsefát-völgyében: / Dícsértessék a Jésus neve!”

Kevés eredeti népmese és monda ismert a faluból, közülük éppen egy egészen friss lejegyzésű történet mutat leginkább régies jellegzetességeket:

„Két fa csiszolódott össze. Sírt a fa, sírt a fa. Aszongya:

Miota szenvedsz itt.

Mer’ azér’, aszongya, ott egy bünös lélek van a két fa között, azér’ sír a fa, mikor fúj a szél. Aszongya:

Száz esztendeje, de – aszongya – még száz évig.

Hű – aszongya – Akkor neked igen sok éved van még!

Ennek az erdőnek beszéte ugye a öreg.

– Nem – aszongya. – Hamarosan kivágják és én is megszabadulok.”

Az egykor bizonyára falunkban is mesélt históriák csak nyomaikban és egyéni értelmezésekben tűntek fel a közelmúltban. A törökök előli bujdosás emlékét egy monda foszlánya őrizte meg. A nyolcvanas évek közepén egy idős asszony még elmesélte, hogy a nagyanyjától hallotta – aki szerinte talán még a török időkben nőtt fel –, hogyan hívogatták magyar nyelven a törökök az erdőkben elrejtőzött magyar lányokat: „Kati, Juci, Sári, gyertek elő, elmentek már a kutyafejű törökök!”

Ebbe a körbe tartozik az az eset is, amikor a szőlőhegy feletti erdőben található Török-dombokat (valójában római kori halomsírok) az első világháborús tüzér a törökök ágyúállásaiként írta le.

Népszerűek voltak egykor a betyártörténetek, Savanyú Jóskáé közismert a faluban, már csak azért is, mivel az egyik család (Rozsdás Báró) meggazdagodását vele magyarázzák. A történet szerint a híres betyárnak volt az oszkói szőlőhegyen egy cinkosa, akinél a lopott holmit szokta elrejteni. Egy alkalommal, amikor a pandúrok üldözték, ennek a pincéjébe akarta bedobni a nála lévő pénzeszacskót, tévedésből azonban a szomszéd ablakán hajította be. Amikor aztán visszatért a pénzért, természetesen az orgazda nem tudta azt visszaadni. Savanyú Jóska, azt gondolván, hogy becsapták, később bosszúból felgyújtotta a présházat. A nagy tűzben a szomszédos pince is leégett, de a véletlennek köszönhetően meggazdagodott tulajdonos könnyen újjáépítette. Ajtajára az 1878-as évszámot véste, amely ténylegesen egybe esik a betyár tevékenységének időszakával (1884-ben került börtönbe).

A ritka alkalmakkor, leginkább a szőlőhegyi borozgatások idején mesélt történetek többsége a saját katonaélmények vagy a tipikus katonatörténetek (a baka és a huszár) és pajzán mesék közül kerül ki.

A fentiek ismeretében meglepően hat, hogy – főként az idősebb nők körében – viszonylag gazdag, élő hagyománya volt a ludvérccel, garabonciással, rontással és gyógyítással kapcsolatos hiedelmeknek még jó évtizeddel ezelőtt is. A férfiak azonban mindezt már kétkedve hallgatták, amit jól szemléltet az alábbi történet. Egy idős házaspárnál a ludvércről érdeklődtem, mire az asszony minden ismérvét elmondta: a kéményen jár, ember formában jelenik meg, de tehén- vagy lólábáról fel lehet ismerni. Azt is elmondta, hogy ő a ludvércnek a nyomát is látta, ugyanis egyszer az Alsóoszkói-csapásban akkora rakás hányást találtak, hogy arról az emberek azt mondták, hogy ezt csak a ludvérc tehette. A férj erre megjegyezte: „Ej, Reza, nem láttál te még igazi részeg embert hányni!” A ludvércről egyébként egyesek azt is tudni vélik, hogy egyszer leszállt a Csillag-hegyen egy sózókörtefára, és elcsavarta annak a tetejét.

A garabonciás hasonlóan jól ismert jelenség volt, bár egyes jellemzőit keverték már a ludvércével. Azt azonban szinte mindenki tudta, hogy a felhőkben jár vagy szegény ember alakjában vándorol. Mesélték, hogy egyszer megfordult a faluban is. Betért egy házhoz, és aludttejet kért, de „elhazudták”, erre ő megmondta, hogy a ládában van. Nagy könyve volt, abból imádkozott, aztán egy felhő leszállt, abba beleült és eltűnt.

A rontás és a gyógyítás alapvető módszerei szintén ismertek voltak a faluban. Rontani Szent György vizével lehetett, amely a Szent György-napján gyűjtött hajnali harmatból készült, a rontást megállapítani és elhárítani „szenyes vízzel” próbálták, amely imádság mellett vízbe dobott parázzsal készült. A rontás megelőzésére a ruhák kifordítása vagy szép gyermekek esetében a leköpdösés is szokásban volt.

A bajok megelőzését a különféle tilalmak szolgálták, amelyek közül a legismertebbek az újholdhoz kapcsolódtak. Újhold napján nem volt szabad új munkát kezdeni, meszelni, de még trágyázni sem. Az akkor mosott ruháról azt tartották, hogy abba könnyen belevág a villám. Általában szerencsétlen napnak tartották a keddet és a pénteket is.

Az újhold ugyanakkor segíthetett a gyógyításban. Ismert volt az a szokás, hogy az emberek a bajukat-betegségüket „ráköszönték” az újholdra. Ilyenkor a következő versikét mondták: Újhold, új király, engem vendégségbe hívattál, / de én nem mehetek el, betegségem küldöm el.

Voltak természetesen olyan „boszorkányos asszonyok” is, akik a bonyolultabb esetekben segíteni tudtak. A környéken a legismertebb ilyen személy a gersei (ma Gersekarát, Vasvár mellett) Kuminé volt, aki 1901-ben halt meg, 75 éves korában, de még ma is sokan ismerik a nevét (az ő boszorkányosságai külön könyvet töltenek meg). Az oszkóiak is gyakran fordultak hozzá, de arról is tudunk, hogy voltak, akik egészen Kanizsáig elmentek javasasszonyhoz.

A két világháború között két olyan asszony volt a faluban, akik boszorkányosság hírében álltak: az egyik Andorné, a másik az öreg Vasné, ez utóbbiról azt is tartották, hogy Kuminé barátnéja volt. Konkrét tevékenységükről – a téma kényes volta miatt – sajnos ma szinte semmit sem tudunk.

Szorosan kapcsolódik ide, illetve néhol természetszerűen elegyedik is egymással a vallásos néphagyomány. Vannak olyan régies elemei, mint például a Nagyasszony és Kisasszony napja közötti napfelkeltevárás, melynek egyszerű magyarázatát úgy adták a régiek, hogy ilyenkor a legszebb a nap (az okok azonban bizonyára jóval mélyebbre nyúlnak, s kétségtelen a kapcsolat a helyi szokás és a távoli Csíksomlyó búcsúsainak hajnali napba nézése között). De vannak olyan részei is, amelyek szorosabban kapcsolódnak a hivatalos egyházi liturgiához – mint például a körmenetek, különböző szentelések és fogadalmi ünnepek –, amelyek ennek köszönhetően nagyrészt napjainkig fennmaradtak. Itt mindenekelőtt a helyi búcsúról és a helyiek búcsújárásairól kell szólni.

Már említettük, hogy az oszkói búcsú (Szent György napja, április 24.) a környék egyik legjelentősebb búcsúja volt. Már az első egyházlátogatási jegyzőkönyv is feljegyezte 1698-ban, hogy ilyenkor nagy számban jönnek össze az emberek a környékről. A népszerűség oka kettős: egyrészt a környező falvak búcsúnapjai közül ez az első az esztendőben, másrészt pedig az is hozzájárulhat, hogy a XVII–XVIII. század fordulójáig Oszkó számos település plébániaközpontja volt. A búcsú ma is jelentős ünnep a falu életében, de különösebb szokás nem kapcsolódik hozzá.

A búcsújáróhelyek közül az oszkóiak rendszeresen látogatták a vasvári kegyhelyet, de szívesen felkerestek távolabbi célpontokat is, mint például Búcsúszentlászlót vagy Sümeget. Csoportosan és évi rendszerességgel zarándokoltak Kiscellbe (Celldömölk) a vasváriak fogadalmi búcsújárásához csatlakozva (Őrangyalok Királynéja ünnepén, szeptember első vasárnapján).

A Vasvárról induló zarándoklatot a domonkos barátok vezették, az oszkóiak és olaszfaiak Újlaknál csatlakoztak hozzájuk. Kámon és Gércén keresztül az utat egy nap alatt tették meg Kiscellig, ahol harangszóval és körmenettel fogadták őket. Az esti megérkezéstől éjfélig szentségimádás volt a templomban, utána a helyi híveknél kaptak szállást a zarándokok. A búcsújárás szokása egészen az 1940-es évek végéig megmaradt, politikai nyomásra szakadt meg.

A vallási ünnepekhez kapcsolódó hagyományok zöme megegyezik a dunántúli gyakorlattal, nehéz közülük helyi jellegzetességet kiemelni. Hosszas ismertetésük helyett inkább két olyan részletet említünk, amelyek ismét csak régiességük miatt érdemelnek figyelmet. A középkorra nyúlnak vissza a húsvéti Krisztus-keresés szokásának gyökerei, melynek lényege, hogy húsvét vasárnapján hajnalban a hívek imádkozva járják végig a falu határában található keresztfákat. A Győr környékén még ma is élő szokásnak vidékünkön nincs lejegyzett hagyomány, Oszkóba azonban még az elmúlt másfél évtizedben meghalt legöregebb emberek tudtak róla annyit, hogy az idősebb asszonyok húsvét reggelén ki szoktak menni a határba imádkozni.

A másik érdekesség az úgynevezett archaikus népi imádságok körébe tartozik. Az ugyancsak középkori eredetű vallásos szövegeket a szájhagyomány tartotta fenn évszázadokon keresztül, lejegyzésükre szinte az utolsó pillanatokban, az 1960–70-es években került sor. Az Ómagyar Mária-siralom hangulatát idéző imádságok egyike Oszkón is fennmaradt, az alábbiakban egy húsz évvel ezelőtt lejegyzett szöveget mutatunk be: Názáretben van egy nagy mustromfa, / Kívül aranyos, belül kegyelmes, / Abban mondatik hétszer hét szentmise. / Én is ott hallgattam szeretett Szent Fiammal, / ártatlan Jézusommal. // Egyszer csak elkapják mellőlem kegyetlen zsidók, / Utcákról utcákra keresem, sehol sem találom. / Előtalálom Szent Lukács evangelistát, / Kérdem tőle: nem láttad-e szeretett Szent Fiamat, / ártatlan Jézusomat. // Ó, Anyám menj el a nagy Kálvária hegyére, / Ott van a kereszt, arra van felfeszítve, / Vas dárdákkal nyitogatják, ecettel-epével itatják, / tövissel koronázzák. // Ó, Anyám, Anyám, menj el a feketeföld színe alá, / Az Ádám magvai közé, kiáltsd, hirdesd: / aki ezt az imát háromszor elmondja, üdvözül.