Határok járása

Teljes szövegű keresés

Határok járása
Az előző fejezetben láthattuk, hogy Oszkó a szomszédokhoz képest egységes, nagy kiterjedésű birtokként jelenik meg a legkorábbi írott emlékekben. Hozzátehetjük: jórészt természetes határok veszik körül, azaz a falu a Sárvíz vízgyűjtőjének északi medencéjét teljes egészében kitölti, határai északnyugattól délkeletig a Hegyhát erdőségeiben vesznek el. Jól szemléltetik ezt az állapotot az 1784–85-ben készült, úgynevezett I. katonai felmérés térképlapjai is, amelyeken még kiterjedt erdőségek övezik a patakvölgyben elterülő falut.
A helység és felségterülete tulajdonképpen ezeknek a patakvölgyekbe is lenyúló erdőségeknek az irtásával alakult ki, és fokozatosan terjeszkedett a még használható földterületek irányába, egészen a Hegyhát pereméig. A határ a dombperem vonalát követve jócskán benyúlt az erdőségekbe is, ahol kezdetben – az erdők bőségének köszönhetően – bizonyára csak nagyjából, az utak vonalához igazodva tartották számon. Így lett Oszkó északnyugati végvonala a Katonák útja, illetve az azzal részben azonos vasvár– csipkereki út, az északkeleti pedig a Borhordó út.
Az Oszkót is érintő legkorábbi határjárás, a vasvári káptalan 1217. évi birtokösszeírásában szereplő vasvári birtokrész (a későbbi Szentmihályfalva) északi határának tömör leírása is ezt a természetes állapotot mutatja be: „ennek a földnek az egyik határa egy szilfánál kezdődik a nagy sánc (materia magna) felett, és egy közúton halad tovább, majd összekapcsolódik Oszkó határaival”.
A későbbi, részletesebb leírások ezt a kapcsolódási pontot úgy jellemzik, hogy az út itt ereszkedni kezd Oszkó felé, azaz a dombhát peremére ér.
Az erdőségeken kívüli művelt területeken a határ fontosabb pontjait természetes képződményekhez, nagyobb fákhoz kötötték, amelyek között a határvonalat mesterséges jelekkel – földhányásokkal, árkokkal, megjelölt fákkal – jelezték. A jelentősebb határpontok, az úgynevezett sarokhatárjelek több falu határának találkozásánál álltak, s többnyire szilárdan megmaradtak az évszázadok során, csupán a köztük futó szakaszokat vitatták olykor a szomszédos birtokosok.
A középkorból három ilyen sarokhatárpontot ismerünk, amelyek nagyjából meg is jelölik a település kiterjedését: az első Szentmihályfalva, Pácsony, Oszkó már említett hármas határa, a második Csehi és Oszkó közös határának kezdőpontja, a harmadik pedig Olaszka, Kozmafa és Oszkó ugyancsak hármas határa.
Az első határpont az a hely, amelyet fentebb, a természetes határok szemléltetésekor már bemutattunk. A legkorábbi részletes leírás, Szentmihályfalva és Lapsa 1334. évi határjárása így mutatja be: Szentmihályfalva határa a Kökényes-völgy fejétől délre fordulva eljut „egy Vártető (Warthetew) nevezetű helyre, ahol tudni illik a Vasvárról Általoszkóra vezető út ereszkedni kezd, és itt összekapcsolódik Pácsony és Oszkó földbirtok határával”.
Ezt a helyet nem a mai Vasvár–Oszkó közút mellett kell keresnünk, hanem attól délebbre, még a Katonák útjától is kissé lejjebb. Az oklevél által említett út nem más, mint az oszkói Alsó-csapás, amely egykor Vasvárra tartott. A kelet–nyugati irányú út a régi térképek tanúsága szerint a mai vasút vonala után nem sokkal északnak fordulva jutott fel a dombhátra, ahol aztán északnyugatnak tartva a mai Csokonai utca vonalában futott be Vasvárra.
A Vár-tető évszázadokon keresztül biztos pontja volt Oszkó és a szomszédos községek határának. A középkorban az innen kiinduló határvonal körül voltak viták a Pácsonyban birtokos vasvári káptalan és az Oszkó ezen részén birtokos Egervári család között. Maga a határpont csak a XVIII. században lett civódás tárgya, amikor a vasvári káptalan próbált meg Szentmihályfalva irányából Oszkó felé terjeszkedni.
Maga a helynév – Vár-tető – egyelőre még nem magyarázható meg egyértelműen, ugyanis erősségre utaló épületmaradványok a környéken nem találhatók. Elképzelhető, hogy az elnevezés csupán arra a tényre utal, hogy itt, a dombháton vagy „tetőn” kezdődtek egykor a vasvári vár földjei. Lehetséges azonban az is, hogy valami közvetlenebb kapcsolata volt a területnek a vasvári várral, ugyanis az út mentén, ha vármaradványok nem is, de jelentős földmunkák nyomai jól láthatók. Újabban merült fel az a lehetőség, hogy a szabálytalan alakú gödrök kora Árpád-kori vasbányák meddőhányói lennének, amelyek a vasvári vár irányításával folyó X–XII. századi vasfeldolgozáshoz szolgáltatták a nyersanyagot. A feltevés annál is indokoltabb, mivel az említett út észak felé tartó (ma is meglévő) szakaszának meghosszabbításában található a Kökényes-völgy, ahol a régészek XII. századi vaskohókat tártak fel.
A második határpont Oszkó és Csehi közös határának kiindulópontja, amelyet 1376-ban így határozott meg egy oklevél: a határ „két út, a Gubese uttya és a Csipkerek uta elágazása mellett, délről két határjelben” kezdődik. Ez az elágazás a Katonák útja és a Borhordó út kereszteződésének környékére tehető, de – mint az oklevél szóhasználatából is kitűnik (nem kereszteződésről ír, hanem elágazásról) – nem a mai, a jeli arborétumnál lévő útkereszteződés értendő rajta. Valószínű, hogy arról az elágazásról van szó, ahol a Katonák útjával Oszkó nyugati határában összekapcsolódó vasvár–csipkereki út ismét elválik a településeket elkerülő távolsági útvonaltól.
Az elágazást a környék 1790. évi térképe ugyan nyugatabbra teszi, de hogy a középkori határjárás mégis csak ezen a környéken haladt, az kitetszik abból is, hogy a határjárás következő pontja egy Zakoltafű nevezetű hely. A csak XVIII. századi másolatból ismert oklevél helynevei sok bizonytalanságot hordoznak, de itt nem nehéz felismernünk a Szakóta-fő helynevet, amely a Széplaki-patakba igyekvő Szakótai-patak forrására utal, amely, illetve amelyek (mivel több forrásról van szó) közvetlenül a Borhordó út mellett találhatók.
A középkorból ismert harmadik sarokhatárpont Oszkó déli határában, a Vérvize és a Sió-patak összefolyásának környékén, a későbbi Sió-dűlőben volt. A határpontot Olaszka 1340. évi határjárása így írja le: „Az első határjel észak felől indul a Vérvize nevezetű patak mellett három régi sarokhatárjelben, melyek közül az első dél felé a nevezett Szent Mihály-egyházé és Káptalané (Olaszka), a második ugyanitt nyugat felé az oszkói Pető fia Péteré, valamint Beke fia Istváné és Bekéé (Oszkó), a harmadik észak felé az ugyancsak oszkói nemesé, Kozmáé (Kozmafa).” Ez a határpont is szilárdnak mondható, a középkori oklevelek is csak Olaszka rendszeresen megújított határajárásainak kapcsán említik.
A Vérvize patak és a Vár-tető közötti vonal – Felsőoszkó és Pácsony határa – volt a középkorban a legvitatottabb határszakasz. A XIV. század végétől kezdve majd a XV. század folyamán Pácsony birtokosa, a vasvári káptalan és a Felsőoszkóban birtokos Egervári család között szinte folyamatos a viszálykodás státusáról.
További határpontokat már csak az újkorból ismerünk. Ekkor már elsősorban az erdős területek birtoklása körül alakultak ki szomszédok közötti perlekedések. Ennek nyomán maradt fenn egy jelentős határpont, a Csavari temetése nevet viselő tölgyfa, amelyről részletesen szólnak a XVIII. századi határperek, és pontosan megjelölték a korabeli birtoktérképek is. Ebben a sarokhatárpontban öt falu határa futott össze, ami különleges fontosságot adott a helynek. A határpontot 1760-ban így írta le az egyik határper tanúja: „az Csavari temetést, ahol az előtt egy régi lövöldöző fa volt, melynek az törzsökje most is megh vagyon, eöt határ ütközik öszve, úgy mint napkeletrül Csehi vagyis Farkas Erdeje, délrül Kiss-Béri, Pető-Olaszkai és Kozmafai, napnyugatrul pedig Also Oszkoi.”
Az elnevezés arra utal, hogy a fontos határpontot nemcsak egy öreg fával jelölték meg (amelyre ráadásul rendszeresen lövöldöztek, mint alább majd látni fogjuk), hanem egy bizonyára nem minden napi sorsú ember eltemetésével is. Szokás volt ugyanis a régi világban, hogy azokat a halottakat, akiket valamilyen okból (keresztség vagy az utolsó kenet hiánya, hirtelen vagy erőszakos halál) nem lehetett a temető megszentelt földjében elhantolni, a határvonalak mentén helyezték végső nyugalomra, ezzel is erősítve a határpontok sérthetetlenségét. Csavari temetéséről egy tanú azt is elmondta, hogy ezt a helyet „máskép Ember Eölésnek hivnak”. Tehát az eltemetett emberről, ha többet nem is, de annyit megtudhatunk, hogy erőszakos halállal halt meg.
A keleti határszakaszon még egy jeles határpontról emlékeznek meg a perek. A Borhordó út és az Alsóoszkóból a csehi szőlőhegyre tartó út kereszteződésénél állt egy tölgyfa, amely ugyancsak „lövöldöző fa” volt. Csordás Pál újlaki lakos, aki harminc évig volt csordás Oszkóban, 1760-ban így vallott emlékéről: „Hogy az Borhordó és Oszkorul Csehi hegyre járó út mellett, lévő lövöldöző fa (melynek most tsak az helye vagyon) fönt állott, jól emleti az fatens, s tudja, hogy szokás szerint az Csehiek az fába Húsvét napján szoktak belé lövöldözni, s hogy azon fát elvesztették, tudja azt is, hogy Also Oszkoi határban az völgykút ágánál választottak egy más fát, melybe ugyan Húsvét napján szokások szerint Csehiek lövöldöztek, s azt is tudja, hogy azon fát az menkő megh ütőtte, de előbb lövöldöztek bele, hogy sem az menkő belé ütöt, vagy nem megh feledkeztek róla.”
A kissé kacifántos leírásból sok minden kiderül, mindenekelőtt az, hogy a csehiek Oszkó irányába igyekeztek terjeszkedni, amit a határjelek elpusztításával és újak kijelölésével próbáltak elérni. Rendkívüli lehetőséget kínált erre a határjeleknek elsősorban Vas és Zala megyében divatos megjelölése, a határfákba való lövöldözés. A különleges szokás, amely elsősorban azt szolgálta, hogy a határpontokat rendszeresen megjelöljék, egyben azt is lehetővé tette, hogy a lövöldözéstől előbb-utóbb elpusztuló fa helyett idővel újat válasszanak, akár oly módon is, hogy ekképpen a határokat kijjebb tolják.
A bemutatott határpontok már lehetővé teszik, hogy a hiányzó sarokpontok helyét is kijelöljük, és így körülrajzoljuk Oszkó határát. Lényegében csak egy pont hiányzik a térképről: a faluhatár északnyugati sarka, ahol Szentmihályfalva, Zsidófölde, Újlak és Oszkó határai találkoznak. Közvetve azonban ezt a pontot is kijelöli egy oklevél. Szentmihályfalva már többször idézett 1334. évi határjárása ugyanis, mielőtt elér végpontjához, a Vár-tetőhöz, érinti ezt a sarkot is, ha nem nevezi is meg mint négyes határt.
A határjárás Vasvár központjából, a káptalani és a királyi várost elválasztó határtól kiindulva a mai Oszkói utca vonalában tartott kelet felé, de hamarosan letért észak felé, és a már ugyancsak említett vasvár–csipkereki útban folytatódott.
Az út a mai Vasvár–Oszkó közút vonalával párhuzamosan, tőle néhány száz méterre futott, és valahol a későbbi oszkói vasútállomás körül kapcsolódott össze a Katonák útjával, és arról idővel letért Csipkerek irányába (az útvonal egy szakasza az egykori vasútállomás és Vasvár határa között ma is megvan).
A határ ezen az úton „ugyancsak kelet felé tartva eljut egy völgy fejéig, amelyet a nép nyelvén Kökényesvölgyének neveznek, majd innen dél felé fordul, és utakat átugorva keresztül halad egy bozótoson, majd elérkezik a Vártetőnek nevezett helyre”, amelyről már tudjuk, hogy Szentmihályfalva, Oszkó és Pácsony hármas határa. A dél felé tartó határszakasz tulajdonképpen Oszkó és Szentmihályfalva határa, a Kökényes-völgy feje pedig a keresett négyes határ, amelytől északnyugatra Zsidófölde, északkeletre Újlak, délnyugatra Szentmihályfalva, délkeletre pedig Oszkó terült el.
A határponttól kelet felé indulva a következő módon járhatjuk körül Oszkót. A falu északi határa a vasvár–csipkereki út, illetve a vele nagyrészt egybeeső Katonák útja vonalán futott végig egészen a Borhordó út környékéig, ahol délnek fordult, és részben az út vonalát követve tartott egészen a mai olaszfai szőlőhegytől kissé északkeletre lévő Csavari temetéséig. Ettől a ponttól keleti, délkeleti irányban az Olaszka és Kozmafa közötti dombháton futott végig, majd leereszkedett a Sió és a Vérvize patakhoz (Kozmafának Oszkó határából való kiszakadása után ez a határ mintegy ezer-ezerötszáz méterrel északabbra tolódott). A patakok összefolyásától előbb északnak, majd keletnek fordulva jutott el a határ a Vár-tető dombjáig (a nem egészen szabályos határvonal arra is utalhat, hogy esetleg itt is kiszakadt egy kisebb rész az eredeti birtoktestből).
A falu belső határairól kevesebbet tudunk. A XIII–XIV. században elkülönülő Felsőoszkó (korabeli nevén, Hosszúoszkó vagy Egyházasoszkó), Alsóoszkó (Általoszkó) és Kozmafa egymás közti határait sem ekkor, sem a későbbiekben nem vitatták, így pontos leírásuk nem is maradt fenn. A XX. századig fennálló határok legkorábbi emlékeit a XVIII. század végi kéziratos térképek őrizték meg, a korábbi állapotokról csak feltételezhetjük, hogy több-kevesebb eltéréssel megegyeztek velük.
A falu belterületéről csak néhány, nehezen azonosítható határrészletről van leírásunk a XIII. század végéről, amelyek az ekkor kialakuló birtokrészek közötti határokat jelölték ki. Az első ilyen leírás 1291-ből származik, amikor a Nádasd nemzetség tagjai adnak át egy birtokrészt a később Oszkói néven is emlegetett Itemer fia Péternek. A kevés biztos fogódzót tartalmazó határleírás így szól: „az első határjel egy mocsár feletti füzesben kezdődik kelet felől, innen egy kettős sarokhatárjelhez megy, majd innen nyugat felé fordul, és itt két földhatárjel emelkedik egy út mellett, amelyet átugorva két határjelhez fut, majd ezektől leereszkedik egy sarokhatárjelhez, amely egyfelől elválasztja ezt a földet Chama földjétől”.
A következő határjárás 1292-ből maradt fenn, ekkor Oszkói Márkus és az említett Itemer fia Péter birtokai közötti határt vonták meg a következő módon: „az első határjel észak felől indul, ahol két, Peresztegről és Kámból érkező út összekapcsolódik, innen tizenegy határjelen keresztül leereszkedik a Sédfő rétig… (ezek a határjelek) választják el nyugat felől Oszkó földet, kelet felől pedig a nevezett Márkus comes földjét”.
Az első határjárásból mindössze annyi derül ki, hogy egy kelet–nyugati irányba futó határról van szó, amelynek végpontja – az oklevélben szereplő Chana/Csoma név alapján – a falu nyugati határába, a Csoma-erdő környékére tehető. A határnak itt a későbbiekben nem volt jelentősége, mivel mindkét oldalán Péter comes földjei feküdtek, sőt idővel a szomszédos birtokrészek is az ő kezére kerültek, és beolvadtak Felsőoszkó határába.
A másik határjárás már több fogódzót tartalmaz. Bizonyos, hogy a kiindulópontja a falu északi határán futó utak mentén kereshető, talán éppen a már bemutatott Oszkó–Csehi sarokhatárpontnál, végpontja pedig a mai Nádfej-dűlő területére tehető. Nevezett pontról az 1760. évi határvizsgálat egyik tanúja a következőket mondta: „az megh irt Nádfejétül fogva pedig Fölsö-Oszkoi határt más különös jelek birása szerint különböztetik az Alsooszkoi határtul”. A határ tehát ilyenformán a későbbi Felső- és Alsóoszkót, ez utóbbin belül is annak egy részét, az éppen ebben az oklevélben szereplő birtokosáról Márkusföldének nevezett birtokrészt választotta el egymástól.
Márkusföldéről egyébként a legrészletesebb forrás, egy 1394. évi oklevél is csak annyit árul el, hogy „Márkusfölde, más néven Oszkó birtok vagy birtokrész”, amely Egervári Mihály Oszkó nevű birtokának szomszédságában fekszik. Néhány XIV–XV. századi adat után neve véglegesen akkor tűnik el a forrásokból, amikor 1411-ben zálogjogon Gersei Pethő János kezére kerül. Ezután feltehetően Alsóoszkóba olvadt be (ekkor földterületnek nevezik, tehát nem lakott település).
Az Alsó- és Felsőoszkó közötti pontos határt csak a XVIII–XIX. századi térképekről ismerjük, ezek alapján a határvonalat a következőképpen követhetjük nyomon: a Sió-dűlőből – Olaszka és Pácsony határából – a nyugati patakág mentén halad északnak egészen az Alsóoszkói-csapásig. Azon keletnek fordul, elhalad a két falu határát jelölő keresztfa mellett, majd a temetőhöz tart, és ennek déli oldalán elmegy egészen a Nádfej-rétig. Itt a patak mentén a Postaútig halad északi irányba, majd a Postaúton keletnek fordul, és egészen a Borhordó útig tart, ahol összekapcsolódik Csehi határával.
A két falurész megművelt határát – a nagyságrendi különbségek ellenére – a XIX. század közepén egyaránt tíz-egynéhány dűlőre osztották, amelyek a következők voltak: Alsóoszkóban: Csapás-fői, Nádfeji, Felső-Kismezői, Alsó-Kismezői, Cseres, Szajki, Farkaslyuki, Nyergesi, Sajmeggyesi, Hegytáji, Osztályi, Keleti-Sió, Nyugati-Sió, Magyarósi; Felsőoszkóban: Pap-dűlő, Hosszú-berek, Kántó-csapás, Csillag-hegy, Ebtulok, Rókalyuk, Szedernyés, Szent-kút, Malom út, Homoki, Pusztaszőlők, Kutfeji, Avasalja, Hólingó, Csoma, Alsómező.
A határban természetesen még számos kisebb-nagyobb területet jelöltek önálló névvel. A (felsőoszkói) káptalani jobbágyok irtásföldjeinek 1776. évi összeírása önmagában is közel negyven dűlőnevet tartalmaz, nagy részük ma is élő név. Ilyenek a már említetteken kívül: Szurdék, Dögös hálás, Halastó, Kis-irtás, Öreg-irtás, Völgyek, Vasvári út, Egres-kút süreje.
A határ képében elsősorban az irtások terjedése hozott változást a XVIII– XIX. században. Felsőoszkó területéről mindhárom birtokos jobbágyaira vonatkozóan van irtásbirtok-összeírás ebből az időszakból. Kiderül belőlük, hogy szinte valamennyi dűlőben (azaz szinte minden irányba) terjeszkedtek a szántóföldek, és minden jobbágynak volt legalább egy–négy hold irtásföldje. Az erdőirtás lényegében a XX. századig folyt, az 1920-as években vágták ki és fogták művelés alá az alsóoszkói Sió-erdő maradványait a Pácsonnyal határos területeken.
A leglátványosabb változást a határban a szőlőhegyek létesítése hozta. Még a XVIII. század közepén, Festetics-birtokon (egy adat szerint a sárvári uradalom földjén!) létesült az Ebtulok- vagy Új-hegy, amelynek területét ugyancsak erdőirtással alakították ki. A Csillag-hegy a XIX. század első felében az Egervári-birtokon jött létre, korábbi irtásföldek területén.
A szántóföldek ismertetett terjeszkedésével és a szőlőhegyek létrejöttével lényegében kialakult a falu határának mai képe, amelyen csak a XIX. század második felének tagosítása, majd a nagyüzemi mezőgazdaság változtatott némileg.
A falu határának belső tagolódását nagyban befolyásolta a vasútvonal megépítése, amelyhez a vasúttársaság 1868-ban kisebb mennyiségben szántóföldeket, nagyobb részben erdőket vásárolt meg (a földbirtokosok közül a Festetics családtól, Győry Lajostól és Tulok Jánostól, továbbá a községtől és több gazdától). A vasútvonal nem méretével, hanem inkább irányával befolyásolta a terület tagolódását, megépítése után ez jelölte ki az erdőhatárt a település nyugati részén.
A falu területében a legújabb korban egyetlen lényegesebb változás állt be. 1928-ban a határ déli részén, az úgynevezett pácsonyi határszél egy jelentős területét hivatalosan Pácsonyhoz csatolták, mivel az a káptalan birtoka volt, és elsősorban pácsonyiak művelték. Bár az átcsatolásból a falunak gyakorlatilag nem származott kára, az elöljáróság mégis határozottan – bár eredménytelenül – tiltakozott, amint azt a községi jegyzőkönyv is megörökítette: „Kimondja a képviselő-testület, hogy Pácsony községhez átcsatolt területekre való jogát fenntartja és annak visszacsatolását a község érdekében éppen oly fontosnak tartja, mint a Csonka-Magyarországtól elszakított területek visszacsatolását.” Ez a néhány sor jól jellemzi azt a ragaszkodást, amellyel a falubeliek őseik földjéhez kötődtek.

Felsőoszkó határa észak felől

Oszkó határai, Alsóoszkó és Felsőoszkó dűlőivel (Kiss Gábor rajza az 1918. évi kataszteri térkép nyomán)
Alsóoszkó: 1. Beltelek, 2. Temetői-dűlő, 3. Nádfej, 4. Csapástói, 5. Cserfáki, 6. Kis mező, 7. Felső-cseres, 8. Cseres, 9. Csepe völgye, 10. Farkaslyuk, 11. Sajmeggyes, 12. Hegytáj, 13. Osztályi, 14. Magyarósi, 15. Tótó, 16. Nyugati-Sió, 17. Keleti-Sió, 18 Nyerges, 19. BujaFelsőoszkó: 1. Beltelek, Postaúton felül keleti, 3. Gyertyánosi, 4. Cseri, 5. Temetői dűlő, 6. Farkas-erdő, 7. Újhegy, 8. Csillaghegy, 9. Hegy melletti rókalyuk, 10. Halastói, 11. Rókalyuki, 12. Malom úti, 13. Puszta-szőlői, 14. Postaúton felül nyugati, 15. Puszta-szőlői, Postaúton alul nyugati, Alsó-mezői, 18. Csoma-erdő, 19. Pácsonyi határszél

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages