Falvak a sánc mögött

Teljes szövegű keresés

Falvak a sánc mögött
Már a magyarok dunántúli megjelenésében is fontos szerepet töltött be az az út, amely aztán a kora Árpád-kori Vas vármegyében – mind stratégiai, mind gazdasági szempontból – a legjelentősebb forgalmat bonyolította le. Az itáliaiak a X. században Magyarok útja (Strata Ungarorum) néven emlegették az egykori Borostyánkő útnak azt a szakaszát, amely Észak-Itáliába fut be, a magyar források pedig Olaszok útjának (Via Latinorum) nevezték a XIII. században a Dunántúlt keresztülszelő útvonal hegyháti szakaszát, amely az Őrségen és Tótságon keresztül a Murához tart, hogy onnan a stájerországi Radkersburgon át Pettaunál (Ptuj, Szlovénia) elérje a Borostyánkő utat.
A kalandozó magyarok ezen az útvonalon jutottak el Itáliába, és ezen, illetve a Vasvárnál hozzá kapcsolódó Rába menti úton érkeztek később a külföldi kereskedők, esetenként az ellenséges hadak Magyarországra. Vas vármegye – mint határvármegye – ennek az útvonalnak a védelmét szolgálta határőrző népeivel, váraival és védelmi építményeivel.
Az Olasz út – vagy ahogy a középkor végétől napjainkig nevezik, a Katonák útja – nagyjából a mai 8-as főút vonalán (Székesfehérvár és Veszprém érintésével) érkezett a Hegyhátra, ahol Hosszúpereszteg határában fordult el Vasvár irányába, hogy aztán egészen az Őrségig a dombhát tetején mint a Zala és a Rába mocsaras vízgyűjtője közötti egyetlen természetes átjárón haladjon tovább.
Vasvárnál az utat és az egész Hegyhátat egy védelmi vonal, a földtöltésből és ácsolt faszerkezetből álló úgynevezett Nagy-árok (magnum fossatum), újabb keletű nevén Római sánc vagy Vasvári sánc zárta le. A majd nyolc kilométeres összefüggő sáncépítményen egyetlen átjáró volt, az a pont, ahol a Katonák útja áthaladt. Ezt a bizonyára erődített átjárót a mai napig Vaskapunak nevezi a népnyelv. (A kapu és a sánc egy szakasza ma rekonstruált formában látható a Katonák útja ma is használatos szakaszán, Vasvár határában.)
A sánc megkerülését a vasvári vár volt hivatva megakadályozni, amely egyben a megye irányítását végző ispán székhelye. Hasonló védelmi vonal nyomai maradtak fenn Muraszombat környékén, az egykori stájer–magyar határon, ahol a Radkersburg irányába vezető átkelőt a középkori oklevelek Német kapu néven említik. A két védelmi vonal között helyezkedik el az Őrség, melynek katonáskodó népei a vasvári ispánnak alárendelt őrnagy vezetésével látták el a közbeeső útszakaszok ellenőrzését.
Hogy minderről részletesebben szólunk, azt az indokolja: Oszkó a vármegyeközpont, Vasvár szomszédságában, közvetlenül a Vasvári sánc védelmi vonala mögött települt, méghozzá úgy, hogy határát egy jelentős szakaszon a Katonák útja jelölte ki. Helységünk történetének kezdetei tehát kétségtelenül a korai magyar határvédelem korszakáig (X–XI. század) nyúlnak vissza, és közvetve vagy közvetlenül a védelmi rendszer belső, vasvári vonalához kapcsolódnak.
Ez a védelmi rendszer a XII. század folyamán alakult át, megszűnése a XII–XIII. század fordulójára tehető, amikor a határ mentén felépültek az első kővárak (Dobra, Németújvár, Léka), és az addig lakatlan gyepűvidéket elkezdték betelepíteni.
A Vasvári sánc feltehetően 1117-ben, egy osztrák–cseh betörés alkalmával töltött be utoljára védelmi szerepet, de a közvetlenül mögötte elterülő, stratégiai fontosságú területet csak III. Béla király adományozta el a század vége felé. A sánc ellenőrző szerepe azonban tovább is megmaradhatott, hiszen még a XIII. század második felében is utal egy oklevél itt az átkelés szabályozottságára.
A határvédelmi rendszer átalakulásával vette kezdetét a Hegyhát középkorból ismert birtokszerkezetének kialakulása, amelyben meghatározó helyet kapott a Nádasd nemzetség szerteágazó rokonsága. Birtokai szinte kivétel nélkül a Vasvári sánc előterében, illetve a Mura mentén és a Tótságban (a Német kapu közelében) feküdtek, ami arra utal, hogy a határvédelemben is részt vevő várnépek vezetői a várjobbágyok közül emelkedhettek ki. Ez a nemzetség a birtokosa a XIII. században Oszkónak is, és ez az egyetlen olyan nemzetségi birtok, amely a sánctól keletre fekszik. (A nemzetségről részletesebben később szólunk.)
Oszkó neve éppen a sánc mögötti területek eladományozásával kapcsolatban tűnik fel először az írott forrásokban. II. Endre király – ahogy erre már utaltunk – 1217-ben írta össze a vasvári káptalan birtokait, köztük a káptalan központja, a vasvári Szent Mihály-templom körüli birtokrészt. A tulajdonképpen Vasvár határából kiszakított területből alakult ki a későbbi Szentmihályfalva, amely aztán csak a XIX. század végén egyesült Vasvárral. A birtok nyugati határa maga a sánc, keleten pedig – ahogy az oklevél is megemlíti – „Oszkó föld(birtok) határaival kapcsolódik össze”. Az oklevél semmi közelebbit – sem a birtokos nevét, sem a birtok jellegét – nem árul el Oszkóról. Sőt a következő adat, Győrvár 1266. évi határjárása sem mond többet, itt is csak említik a település nevét.
1291-ből származik az első olyan adat, amelyből egyértelműen kiderül a Nádasd nemzetség itteni birtoklása. Ebből az adatból és az ezt követő számos oklevélből azonban már az tűnik ki, hogy a nemzetség jó néhány ága birtokos itt, azaz a birtok már jóval előbb a kezükre kerülhetett.
Ha Oszkó korábbi történetéről szeretnénk még valamit megtudni, akkor az egész környéknek, a Sárvíz keleti medencéjének Árpád-kori birtokviszonyait kell áttekintenünk. Konkrét adatokkal ugyan a többi falu esetében is csak a XIII. század első felétől számolhatunk, de a birtokviszonyok és a helynevek együttes elemzésével óvatos következtetéseket a XIII. századot megelőző időkre is levonhatunk.
Az első okleveles adatokból az olvasható ki, hogy a terület szinte egésze királyi, illetve várbirtok volt. A Vasvári sánc vonalának végében is két ilyen birtok fekszik, északon a megyeközpont, Vasvár nagy kiterjedésű határával, délen pedig Győrvár kisebb birtokteste, amely 1266-ban mint királynéi birtok szerepel. Egyébként Győrvár eladományozása is a határvédelem átalakulásával függ össze, a birtokot ugyanis a szentgotthárdi apátság kapta meg, cserébe az apátság földjén, a stájer határ szélén felépült Dobra váráért, amelyet ily módon a király magához váltott.
A sánc képezi a nyugati határát a már említett Szentmihályfalvának, amely a XIII. század közepén egészült ki Lapsa birtokkal, s így aztán területe a sánc teljes hosszában egészen Győrvárig nyúlt le. Lapsa egy része egyébként már a káptalan 1217. évi birtokösszeírásában is szerepel (praedium Lapsa, azaz szolgákkal működtetett kis gazdaság), másik részét azonban majd csak 1254 körül nyeri el a káptalan IV. Béla királytól; az adománylevél szerint ez utóbbi terület eredetileg a vasvári várhoz tartozott.
Győrvártól északra, Lapsától keletre Pácsony birtok feküdt. Egy része már ugyancsak szerepel a káptalan 1217-es összeírásában (praedium Pachun – ami a későbbi Lakpácsony névnek felelhet meg). 1224-ben kapta királyi adományból a káptalan a birtok másik részét, amely ekkor ugyancsak várbirtok volt (terra Pachun ad castrum pertinens – ezt a részt jelölheti a későbbi Várnépepácsony név), de ebből az oklevélből tudjuk azt is, hogy a birtok másik részét egy bizonyos Dénes ispán adta korábban (1217 előtt) az egyháznak.
Az egykori Lapsa birtok területe idővel Pácsony határába olvadt, ez utóbbi település pedig – új helyre települve ugyan és némileg módosult határokkal – egészen a legújabb korig a vasvári káptalan birtoka maradt.
Győrvár keleti és Pácsony délkeleti szomszédja a ma Kalocsamajor néven ismert terület. Ez a birtok az Árpád-kori oklevelekben még Szarakad (Saracad, Zarakad) néven tűnik fel, és részben magánbirtok, részben várbirtok. A vasvári káptalan 1217. évi birtokösszeírásában is szerepel már Szarakad falu (villa Zarakad), amelynek birtokosát ugyan nem nevezi meg az oklevél, de annyit elárul, hogy a káptalannak hat szőlője van itt. 1266-ban két Szarakadot említenek, az egyik a várhoz tartozik (castri Zarakad), a másiknak a birtokosát nem, csak különleges nevét ismerjük (Luki Zarakad). Ez utóbbi talán azonos lehet azzal a földbirtokkal (terra Zarakad), amelyet IV. Béla király 1255-ben adományozott az olaszkai Vyda fia Bocholeriusnak. 1334-ben már Oszkói Kozma fiainak birtokában van, majd a XIV. század végére a Gersei Pethők kezére kerül, s ekkortól kezdik – az itt eredő patakocskáról – Kalocsa néven emlegetni. A Pethők birtokainak sorsában osztozva az újkorban a Festetics család vasvári uradalmához tartozott. A tíz-egynéhány házzal bíró kis település az 1960-as években néptelenedett el.
Kalocsától északra feküdt Karakó és Olaszka. A két birtokot nem tudjuk pontosan elválasztani egymástól, az oklevelekben is többnyire együtt szerepelnek, és birtokosaik is legalább részben azonosak.
Olaszka neve 1244-ben szerepel először írott forrásban, amely arról tudósít, hogy a tatárjáráskor elhunyt Potacha fia Dénes leányának férje, Isou megkapta az elhunyt olaszkai birtokainak egyharmadát. (Az oklevél szerint Isou egy bizonyos Márton ispántól váltotta vissza a birtokot.) Ezt egészíti ki – királyi adomány révén – az asszony második férje, Csói Mochia Karakó birtokkal. Mochia és felesége, Ilona asszony 1298-ban – örökösük nem lévén – olaszkai és karakói birtokaikat a vasvári káptalanra hagyták.
Olaszka többi része a rokonság kezén maradt még egy ideig, de 1340-ben már királyi birtok. Károly Róbert ekkor Kemend várával együtt Kőszegi Kakas Miklós fiainak adta, akiknek leszármazottai, a Rohonciak azonban csak 1403-ig birtokolták. Zsigmond király a hűtlen Rohonciaktól elvette a várat és tartozékait, és a Gersei Pethőknek adományozta. Ettől kezdve ez a falurész – amelyet Káptalanolaszkával szemben Petőolaszkának neveztek – a Pethő-birtokok sorsát követte. Olaszka 1941-ben egyesült a szomszédos Kozmafával, ekkor kapta a ma is használatos Olaszfa nevet.
Kozmafa története tulajdonképpen már közvetlenül Oszkó múltjához kapcsolódik: a kicsinyke falu Oszkó határából szakadt ki. A XIV. század első felében élt az az Oszkói Kozma (Cosma nobilis de … Vzkou), akiről mint birtokosról nyerte nevét a település.
Pácsony és Olaszka határaitól északra, tehát egészen a Hegyhát tetejéig, Oszkó mint az itt bemutatott környék legnagyobb kiterjedésű birtoka szerepel. Ez a birtok, ahogy már említettük, szinte teljes egészében a Nádasd nemzetség tulajdonában volt.
Röviden összefoglalva az eddigieket elmondhatjuk, hogy az első okleveles adatokból a Vasvári sánc mögötti területről olyan kép rajzolódik ki, amely bomlási állapotában mutatja be az egykori királyi és várbirtokokat. A birtokrendszer átalakulása kétségtelenül kapcsolatban áll a határvédelem szervezetének átalakulásával, mindenekelőtt a Vasvári sánc stratégiai szerepének megszűnésével. A legkorábbi ismert adomány (a későbbi Szentmihályfalva területe) III. Bélához köthető, a folyamat tehát legkésőbb a XII. század utolsó harmadában megindult, és mint az adatokból kitetszik, a XIII. század első felében felgyorsult.
Az adományosok között első helyen szerepel a vasvári káptalan, amely Szentmihályfalvától Pácsonyon át Olaszkáig összefüggő birtoktestet tudott kialakítani, de szereztek itt birtokot világi előkelők (Dénes és Márton comes) és várjobbágyok is (Csói Machia és feleségének rokonsága, akik feltehetően ugyancsak várjobbágyok voltak).
Az adománybirtokok közös jellemzője az, hogy részbirtokokból tevődtek össze, amelyek, ha idővel egy kézre jutottak is, csak több lépcsőben történt ez velük.
Mindez természetesen azt is jelenti, hogy területünknek a XIII. század előtt is fontos szerepet kell tulajdonítanunk, hiszen az adományozások éppen a birtokok „feleslegessé válását” jelzik. A korábbi állapotról azonban csak feltételezéseink lehetnek. Mindenekelőtt azt kell gondolnunk, hogy a terület népessége szoros kapcsolatban lehetett a vasvári ispáni vár, valamint a sánc ellátásával és védelmével.
A terület helynevei nagyon színes etnikai képre utalnak: Győrvár déli határában 1266-ban Nempti (Németi) helynév szerepel, Olaszka elnevezése újlatin nyelvet beszélő népességre utal, Oszkó keleti szomszédja pedig már a XIII. század óta a Csehi nevet viseli. A fenti helynevek ismeretében a szláv nevek (Oszkó, Pácsony, Karakó) értelmezésénél is inkább arra kell hajlanunk, hogy azok nem a helyben lakó szláv népesség nyomai, hanem csupán az idetelepített különböző eredetű népesség egyes csoportjaiéi. A telepítések természetesen történhettek több hullámban, nagy időközökkel is, az okokat inkább csak találgathatjuk.
Időben az első ok lehetett már maga a sánc építése is, amely rendkívüli méreteinél fogva számos munkás kezet igényelt, de munkaerőre szükség volt a későbbiekben a várszervezet és a védelmi rendszer ellátásához is. Ezeket a feladatokat a X–XII. század viszonyai között rabszolgák látták el, akiknek „beszerzéséről” többnyire a hadjáratok során gondoskodtak. A helynevek többsége ilyen német, cseh és egyéb eredetű szolganépességre utalhat.
Az első szabad telepesek csak a XII. század második felében jelentek meg a királyi birtokokon, legjelentősebb csoportjukat a korabeli nyelvben olasznak nevezett vallonok képezték. Olaszka neve – és templomának titulusa, a vallonok körében közkedvelt Szent Miklós – egy ilyen korai királyi telepítésre utalhat.
Ezeknek a településeknek a sorából Oszkó nem neve révén emelkedik ki (az jól illeszkedik a szláv többséghez), hanem birtokosai és nagy kiterjedésű határa miatt, amelyek szomszédaitól eltérő fejlődési pályáról árulkodnak.

A Katonák útja és a Vasvári sánc (Kiss Gábor-Tóth Endre nyomán)

A vasvári Vaskapu rekonstrukciója

Pácsony látképe Oszkó határából

Olaszfa látképe Oszkó határából

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT