Ezen helységnek örökös földesurai

Teljes szövegű keresés

Ezen helységnek örökös földesurai
A XVIII–XIX. századi forrásokat és földrajzi-történelmi leírásokat vizsgálva azt láthatjuk, hogy falunkban három meghatározó birtokos volt ebben az időben: a Festetics, az Egervári család és a vasvár–szombathelyi székeskáptalan. Ha kicsit is ismerjük a Vasi-Hegyhát történetét, akkor bátran feltételezhetjük, hogy ezek a birtokviszonyok lényegükben megőrizték a középkori állapotokat. Köztudott ugyanis, hogy a Festeticsek vidékünkön a Nádasd nemzetségből származó Gersei Pethő család birtokait szerezték meg, a vasvári káptalan és az Egerváriak pedig már a XII–XIII. század fordulójától birtokosok a környező falvakban.
A Nádasd a Hegyhát legkiterjedtebb nemesi rokonsága volt a középkorban, közös birtokaik szinte kizárólag ezen a területen helyezkedtek el, ami egyértelműen utal a kistáj történetéhez fűződő szoros kapcsolatukra. Amikor a XIII. század elején a nemzetség tagjai sorra tűnnek fel az oklevelekben, a család már annyira szerteágazó, hogy közvetlen kapcsolatot nem lehet felfedezni az egyes ágak között.
A nemzetség tagjai a XIII. században még közösen birtokolták szinte valamennyi földjüket, a birtokrészek egymás közti cseréje és felvásárlása csak a század végére jutott el odáig, hogy az egyes családok lakóhely szerint is elkülönültek egymástól. Ilyen folyamat során alakult ki a nemzetség négy főága. Közülük háromból jelentős nemesi családok váltak, ezek a Nádasdy, a Darabos és Gersei Pethő család. A negyedik éppen az Oszkói lett volna, ha ez az ág nem hal ki már a XIV. század közepén, még mielőtt itteni birtokai és helyi kötődései véglegesen megszilárdultak volna (ennek következménye, hogy Oszkói vagy helyesebben Oszkai nevezetű nemesi család nem is létezett sem a középkorban, sem az újkorban).
Vegyük szemügyre most közelebbről a közös nemzetségi birtokokat, források hiányában ugyanis csupán ezek árulhatnak el valamit a nemzetség XIII. század előtti történetéről. Ahogy már utaltunk rá, a birtokok többsége a Hegyháton feküdt, méghozzá elég pontosan követve annak határait az Őrségtől Vasvár környékéig. Nyugatról keletre haladva a legfontosabb, ma is ismert települések a következők: (Őri)Magyarósd, (Felső)Marác, Halogy, Nádasd, Katafa, Gerse, Sár (Petőmihályfa-Hegyhátszentpéter), Mákfa és Oszkó.
A birtokok másik, kisebbik tömbje távolabb, a megye és egyben az ország délnyugati határán, Muraszombat környékén (ma: Murska Sobota, Szlovénia) volt található. A jelentősebbek a következők: Dolina (Dolina), Bokrács (Bokraci), Ivanóc (Ivanovci) és Petánc (Petanjci). Az utóbbi különleges figyelmet érdemel, hiszen közvetlenül a stájer–magyar határon fekszik, mindössze néhány kilométerre a középkorban Német kapu néven ismert határátkelőtől, ahol a Katonák útja elhagyta az országot (Gederóc, újabb nevén Kőhida, ma Gederovci Szlovéniában).
A birtokok egyik csoportja tehát a Vasvári sánc előterében helyezkedett el, a másik pedig az ország határán, a külső gyepűvonal mentén, ami feltehetően arra utal, hogy a nemzetség eredete a határvédelmet ellátó katonai népesség körében kereshető. A népesség tömegét az úgynevezett őrök adták, akik a várispánság joghatósága alá tartoztak, közvetlen irányításukat pedig a várnépek vezető rétegéből, a várjobbágyok közül kikerülő tisztek látták el.
Bár a várjobbágyok nem voltak szabad jogállású személyek – földjeiknek is csak használói, amiért szolgálattal tartoztak a várnak –, királyi adomány révén szabaddá válhattak, és elindulhattak a társadalmi felemelkedés útján, s az többnyire a köznemesség soraiba vezetett. Ilyen adományok elszórtan már a XII. századtól ismertek, de tömegessé csak a XIII. században váltak. Míg ez utóbbi korszakból – közvetett vagy közvetlen formában – a királyi adománylevelek is fennmaradtak, addig a korábbi időszakról ez csak a legritkább esetben mondható el; ezért vagyunk kénytelenek több úgynevezett várjobbágynemzetség, így a Nádasdiak esetében is feltételezésekre hagyatkozni.
Amikor ennek a nemzetségnek az első tagjai a XIII. század elején feltűnnek az oklevelekben, már kivétel nélkül szabad birtokosként szerepelnek, sőt idővel a királyi udvarban szolgálatot teljesítő személyeket is találunk közöttük. Mindez arra utal, hogy a várjobbágyok sorából való kiemelés korábban, de legkésőbb a XII. század végéig megtörténhetett. A legvalószínűbb időpontnak III. Béla király (1172–1196) uralkodásának időszaka tűnik, amikor, mint fentebb láttuk, a határvédelem rendszere jelentősen átalakult.
Azok a várjobbágyok, akik ekkor adományként elnyerve az általuk használt várföldeket a szabad birtokosok sorába léptek, nem feltétlenül alkottak a szó szoros értelmében vett családot, sokkal inkább egy több szálon összefonódó közösséget. Az illetők kapcsolatát a közös erőfeszítéssel elért társadalmi helyzet és az ezzel összefüggő birtokadomány fűzte még szorosabbá, szervezte a továbbiakban vérségi alapon számon tartott rokonsággá, nemzetséggé. Erre utal az a tény is, hogy a nemzetséget nem egy közös ősről (esetleg az adományszerzőről), hanem a nemzetség központi birtokáról, a Vasi-Hegyhát közepe táján elhelyezkedő Nádasd faluról nevezték el.
A nemzetségi összetartozás tudata hosszú évszázadokig fennállt, még a XV. század folyamán is találunk olyan adatokat, amikor különböző ágak távoli rokonságban álló tagjai lépnek fel jogigénnyel az egykori nemzetségi birtokok ügyében.
A középkorban az összetartozás-tudat egyik leglátványosabb megnyilvánulása a címerhasználat volt, az egyazon nemzetségből leszármazó családok az egykori nemzetségi címer fő motívumát családi címereikben tovább használták. Így volt ez a Nádasd nemzetség esetében is: a nádszálak között álló vadkacsa képe megtalálható a Nádasdy, a Darabos és a Gersei Pethő család címerében. Maga a címer, amelynek ma ismert legkorábbi ábrázolása egy XIV. századi sírkövön maradt fenn, úgynevezett beszélő címer, a vadvízi világra utaló kép a nemzetségnek nevet adó helynevet jeleníti meg.
Az Egervári család ugyan csak a XIV. században jelent meg Oszkón, de története jóval korábbra nyúlik vissza. A Geregye nemzetség, amelyből származott, Vas megyei eredetű, története a XII. század végéig követhető nyomon. A nemzetség egyik ága Bihar megyébe került, és egyes tagjai országos méltóságokat is betöltöttek, ami kétségtelenül arra utal, hogy ez a rokonság úgynevezett úri nemzetség volt.
Ősi birtokaik Vas megyében, a Rába mellett, a mai Gyanógeregye falu környékén, valamint Vas és Zala megye határán, Egervár és Zalaegerszeg között terültek el. Itt szerepel a XIII. század utolsó harmadában az a Kalmer nevezetű személy, akinek egyik fiától a Geregyei, másiktól az Egervári család származott.
Az Egervári család a XIII–XIV. században a vagyonos köznemesség soraiba tartozott, de a XV. században emelkedésnek indult, és egy országos főméltóság, Egervári László horvát-szlavón bán (meghalt 1495-ben), továbbá egy főpap, Egervári Bereck tinini püspök (1523-ban halt meg) került ki a családból. A főúri ág azonban Egervári László korán elhunyt fiaival kihalt, és a vagyon előbb a Kanizsai, majd a Nádasdy család kezére került.
A falu birtoklástörténetének harmadik főszereplője, a vasvári káptalan is csak a XIV. században szerzett birtokrészt Oszkón, de a környéken – mint a korábbi fejezetekben láttuk – ez az egyházi intézmény volt az egyik legrégebbi és a legnagyobb összefüggő területtel rendelkező birtokos. A káptalan olyan papi közösség, amely kezdetben a püspöki székesegyházakban segítette a főpapok munkáját (székeskáptalan), idővel azonban más jelentős egyházi központokban is létrejöttek hasonló intézmények (társas káptalan).
A káptalanok egyházi feladataik mellett világi célokat is szolgáltak: mint úgynevezett hiteles helyek hosszú évszázadokon keresztül ezek az intézmények bonyolították le a polgári és büntetőperes eljárások bizonyos részfeladatait, állították ki és őrizték az ehhez kapcsolódó hivatalos iratokat.
A vasvári társas káptalan létrejöttét a megyeközponthoz kapcsolódó egyházi intézmény, az esperesség indokolta. Megalapításának ideje nem ismert, de a XII. század közepén már kétségtelenül létezett. A középkor folyamán a győri egyházmegye egyik legjelentősebb egyházi központjává és Vas megye, illetve a szomszédos területek legismertebb hiteles helyévé vált. A vasvári káptalan a XVI. század második felében a megyeközponttal együtt a török elől Szombathelyre menekült, ahol tovább folytatta működését, a szombathelyi püspökség megszervezése után már mint székeskáptalan.
Itt, Vasvár környékén a XII. század végétől jutott földadományokhoz, melyeket a XIII. század végére Vasvártól Pácsonyon át Olaszkáig összefüggő birtoktestté alakított. Ezt a kis uradalmat a későbbiekben is igyekezett bővíteni, többek között Oszkó irányába is.
Oszkó neve – mint már említettük – a XIII. század folyamán két alkalommal is (1217, 1266) szerepel okleveles forrásban, de mindkét alkalommal csak mint terrát, azaz földet vagy földbirtokot jegyzik, és számunkra sajnálatos módon még a birtokos személyét sem jelölik meg. A század legvégéről, 1291-től már sorban kerülnek elő a föld birtokjogához kapcsolódó oklevelek. Ezekből derül ki, hogy Oszkót a Nádasd nemzetség uralja, akik a rokonsági fok szerint felosztották ugyan egymás között a birtokot, de részbirtokaikat szinte valamennyien megtartották.
Birtokosok itt a Nádasdy család tagjai (a család alapítójának, Petenegynek az unokái Razlaus fiai, László és Vencel, valamint László fia István) a Darabos család (az alapító Imre unokája, Itemer fia Imre, valamint ennek fiai, Domonkos és Imre); a rokonság makvai (ma: Kis- és Nagymákfa Vasvár mellett) tagjai, akikből idővel a Gersei Pethő család nő majd ki (Mákfai Csama fia Márton, Mákfai Itemer fia Péter) és néhány közelebbről meg nem határozható családtag (Herena és Geuge, valamint János fiai, Mihály és László).
Ismerünk két olyan birtokost is, akik nem köthetők közvetlenül a Nádasd nemzetséghez, de ők csak kisebb részeket tartottak kezükben. Egyikük, egy bizonyos Márkus ispán, akinek apja nevét sem adja meg az oklevél, 1292-ben szerepel. Az általa uralt terület, a korábban már említett Márkusfölde a XIV. század végén a Halastói család birtokában volt, majd 1411-ben Gersei Pethő Jánoshoz került, s ezután végleg beolvadt Alsóoszkó határába.
A másik idegen birtokos az az Oszkói Kozma, akiről mint birtokosról Kozmafa nyerte a nevét. Apját, így közelebbi rokonságát sem ismerjük, fiai, János és Dénes 1334-ben, ő maga pedig 1340-ben szerepel Oszkói név alatt, kései leszármazottaikkal azonban már mint kozmafalvai nemesekkel találkozunk az oklevelekben.
A Nádasd nemzetség tagjai közül Itemer fia Péter 1291-körül kezdte birtokait Oszkón központosítani, s ezzel egy új családi ágat alapítani. Az oklevelek hol oszkói, hol mákfai birtokosnak nevezik, így valószínű, hogy a nemzetség mákfai rokonságához kapcsolódott közelebbről. Apját Itemernek hívták, s bár ez a név a Darabos családban is előfordul, valószínű, hogy apja az az Itemer fia Itemer lehetett, aki 1236-ban a Sár-patak mellett adott el egy birtokot. Ennél közelebbit azonban róla sem tudunk. Magáról Péterről és családjáról már részletesebben szólnak a források, jól kirajzolódik belőlük a rövid életű Oszkói ág története.
A család szövevényes kapcsolatairól és bonyolult birtokviszonyairól érdekes képet fest az 1291. évi oklevél. Péter comes és – minden bizonnyal közelebbi – rokonai, Mihály és László (János fiai) a nádor előtt pereskedtek Razlaus fiaival, Lászlóval, Lőrinccel és Vencellel, valamint László fia Istvánnal (a Nádasdy család tagjaival), továbbá Itemer fia Imrével és ennek fiával, Domonkossal (a Darabos család tagjaival) Halogy és Tótlak ügyében.
Hosszas pereskedés után született meg a megállapodás, hogy Péter, valamint Mihály és László elállnak a pertől, és meghagyják a birtokokat a másik félnek, cserében viszont Razlaus fiai és László fia István oszkói örökölt birtokukból egy részt átadnak Péternek. A megállapodáshoz beleegyezését adta Vencel fia Gergely, aki a Nádasdy családból származó peres ellenfelek unokatestvére volt.
Itemer fia Péter 1292-ben Oszkói Márkustól váltotta meg pénzért azokat a vitatott földterületeket, amelyek az Itemertől (feltehetően itt Péter nagyapjáról lehet szó) származó Herenától és Geugétől jutottak Márkus kezére. 1293-ban Nádasdi Itemer fia Imre és ennek fiai, Domonkos és Imre adtak el oszkói birtokrészeket neki, és ugyancsak ők még ebben az esztendőben egy birtokcserét is végrehajtottak egymás között. Ez utóbbi ügyletnél azt is elmondják, hogy Oszkón örökölt földjük egészét elcserélik Péterrel, aki Deregnén ad hasonló értékű részt nekik.
1298-ban már fiai, Bálint, Benedek és Péter léptek fel birtokjogi ügyekben, ami minden bizonnyal azt jelenti, hogy Péter ekkor már meghalt. A fiúk tovább folytatják az oszkói birtokrészek felvásárlását. Megveszik Mákfai Csama fia Márton teljes oszkói birtokrészét.
A családnak másutt is voltak földjei és jobbágyai, mint arra egy 1302-ben kelt oklevél is utal. Ennek értelmében Péter özvegye és fiai öt márkáért visszaadták Gerse (ma Gersekarát) birtokot András comes fiainak (ők a Gersei Pethő család ősei). Addig bizonyára zálogban volt náluk, a másik fél viszont feltehetően erőszakkal foglalta vissza tőlük, erre utal az oklevél azon kitétele, hogy a birtok tíz márkával volt megterhelve, amit a felek ekkor semmissé nyilvánítottak. Ez az utolsó ma ismert adat, amely a család birtokszerzéseire utal, a későbbiekben már csak Oszkó körül bonyolódnak ilyen természetű ügyeik.
A felsorolt adatokból kiderül, Péter és fiai arra törekedtek, hogy a nemzetség többi tagjaitól megszerezzék az oszkói birtokrészeket, ami az oklevelek tanúsága szerint a Darabos család és a mákfai rokonság esetében teljes egészében sikerült is. Ekkor alakulhatott ki az az újkorig fennálló birtokjogi helyzet, amelynek alapján a falu két része elkülönült: a határának mintegy háromnegyedét kitevő Felsőoszkó a Péter comes és fiai által megszerzett birtokokból tevődött össze, míg a maradék egynegyed – Alsóoszkó és Kozmafa – a nemzetség más tagjainak és az idegen birtokosoknak a kezén lévő földekből alakult ki.
Ilyen állapotot rögzítenek a XIV. század közepéről fennmaradt oklevelek, amelyekből az is kiderül, hogy a Nádasd nemzetségből származó családok közül a Nádasdy tartott még meg nagyobb birtokokat Oszkón.
Olaszka 1340. évi határjárásából már idéztük az oszkói és kozmafai szomszédok nevét, az ott említett Beke fiai, István és Beke Péternek az unokái voltak, Péter fia Pető pedig a fia.
Egy 1342-ben kelt birtokosztályból Oszkó másik, itt Általoszkó néven szereplő részének birtokosairól kapunk információkat. A birtokrészt, amely ekkor már nyilván különálló település is, László fia János és István fia Lőrinc osztotta meg egymás között, ők a Nádasdy család alapítójaként ismert Petenegy unokája, illetve ükunokája voltak. Lőrinc mellett 1360-ban már János fia Benedek, 1376-ban pedig ennek testvére, Dénes is szerepel Általoszkóhoz kapcsolódó ügyekben. Az oklevelek latin szövegében nevük mellett néha előfordul a de Ozko azaz oszkói kitétel, amit azonban úgy kell értenünk, hogy „oszkói birtokos”. A család szorosabban kötődött nádasdi birtokaihoz – valószínűleg az említett családtagok is ott laktak –, amit a gyakrabban előforduló „de Nadasd” azonosító és a későbbiekben állandósuló Nádasdy családnév is jelez.
A Nádasd nemzetség Oszkói ágának története a XIV. század közepére két unokatestvérre, Beke fia Bekére és Pető fia Miklósra szűkül le (Beke fia Istvánt csak egy alkalmommal említi egy oklevelél, Péter fia Bálint pedig 1313-ban szerepel utoljára, ami nyilván azt jelenti, hogy még a családalapítás előtt vagy fiatalon, örökös nélkül meghaltak). Miklós és (II.) Beke viszonyát csöppet sem nevezhetjük testvérinek, a források alapján mindkettőjük pereskedő természetűnek tűnik, aminek aztán – mint látni fogjuk – tragikus vége lett.
1353-ben Miklós saját édesanyjával pereskedett annak az oszkói és surányi birtokokban lévő özvegyi jogai miatt. A családi viszályt az özvegy védelmében fellépő királyné által megbízott bírák – köztük a későbbiekben fontos szerepet játszó Miklós zágrábi püspök – az özvegy jogainak érvényesítésével csendesítették le.
1355-ben Miklós és (II.) Beke között folyt pereskedés, amely onnan indult, hogy Miklós apja, Pető végrendeletében négy oszkói jobbágytelket hagyott a vasvári káptalanra Beke tudta nélkül (a vasvári káptalan oszkói birtoklása innen veszi kezdetét). Beke ezért beperelte a vasvári káptalant, a káptalan viszont interdiktum (egyházi büntetés, a szentségek kiszolgáltatásának tilalma) alá vetette Miklóst és jobbágyait, mivel a végrendelet értelmében neki kellett volna megvédelmezni jogaiban az adományozottat.
A viszály még ebben az esztendőben odáig fajult, hogy Miklós megölte unokatestvérét. A családnak így az egyik ágon magva szakadt, a másik ág viszont a testvérgyilkosság miatt elvesztette birtokait. A Nádasd nemzetség oszkói ága ilyenformán a harmadik generáción túl nem jut tovább (sem Beke, sem Péter nem lehetett ekkor még családos, mivel a későbbi oklevelek sem a feleségek, sem a gyermekek jogairól nem tesznek említést). Miklós további sorsáról semmit sem tudunk.
A család azonban csak férfiágon halt ki. Miklósnak három leánytestvére is volt ugyanis, akik közül az egyik Oszkó további történetében meghatározó szerepet játszott. A leányok – Klára, Egervári Miklós felesége, Ilona, Bezerédi Jakab felesége és Margit, aki ekkor még hajadon volt – 1355-ben kapták meg testvérüktől a családi örökségből őket illető részt, a leánynegyedet Mákfán.
A gyilkosság utáni zavaros időkben sokáig nem hallunk róluk, majd csak 1378-ban történik ismét közvetett említés róluk, amikor a családi birtokokból az anyjukat illető részt kapja meg Klára, illetve Bezerédi Jakab fia Miklós és Ivánci Miklós fia László. Az adatból kiderül, hogy a harmadik leánytestvér Ivánci Miklós felesége lett.
A három nővér közül Klára élt a legtovább (még 1386-ban is részt vett az apja birtokairól folyó perekben), és ő volt az, aki meghatározó szerepet játszott Oszkó további sorsában, mint azt az alábbiakban látni fogjuk.
A testvérgyilkosság után zavaros viszonyok alakultak ki Beke és Péter egykori birtokai körül. A már említett Miklós zágrábi püspök rögtön adományba kérte ezeket a királytól, de a Nádasd nemzetség több tagja is tiltakozott mondván, hogy mint rokonokat őket illetik meg azok. A pereskedés évtizedeken keresztül tartott. Miklós, aki 1358-tól esztergomi érsek lett, 1365-ben megegyezett a nádasdi nemesekkel, hogy átadja nekik Dolina, Bokrács, Ivanóc és Mihalóc falut, magának pedig csak Hosszúoszkót és Nagymákfát tartja meg. Miklós érsek halála után rokonához, Apáti Jakabhoz kerül a falu, aki azt 1368-ban zálogba, majd 1370-ben birtokcserével örök jogon Mezőlaki Zámbó Miklósnak adta.
Ezután már Zámbó Miklós, aki előbb óbudai várnagy, majd tárnokmester volt, pereskedett tovább a nemzetség különböző tagjaival.
1376–77-re sikerült kiharcolnia, hogy megkapta a falu felét, ami azonban szó szerint is csak félsiker volt, így új akcióba kezdett. 1381-ben elérte, hogy a király érvénytelenítette a néhai Miklós érsek és a nádasdi nemesek közti egyezséget, s a nekik juttatott részt új adomány címen maga kapja meg. Közben azonban – feltehetően 1378 körül – Oszkói (az oklevelek inkább Mákfainak nevezik) Pető fia Miklós nővére, Klára asszony a királynőtől azt a kegyet nyerte el, hogy testvérének birtokait fiú örökös módjára örökölhette.
A két „jogos birtokos” fél 1386-ban egyezett meg, hogy amennyiben sikerül visszaszerezni a birtokokat a jogtalan bitorlóktól (itt bizonyára nádasdi nemesekre gondoltak), akkor Oszkót Klára asszony és rajta keresztül az Egervári család kapja.
Az egyezségnek minden bizonnyal sikerült érvényt szerezni, 1386 után ugyanis Oszkó (értsd Felsőoszkó) birtokosaiként – a káptalan mellett – kizárólag az Egerváriak szerepelnek. Egy 1393–94. évi perben, amely Vasvár határait volt hivatva megállapítani, Oszkó irányába Egervári Mihály fia Miklós fiai: Mihály, Lőrinc, János, Tamás és István szerepelnek mint szomszédos birtokosok. Az Egervári család ettől kezdve egészen a XIX. századig megőrizte oszkói birtokait.
A vasvári káptalan mindeközben valószínűleg megtartotta azt a négy jobbágytelket, amelyek eladományozása volt a viszálykodások alapja. Legalábbis semmi nem utal arra, hogy a XIV. század második felében valaki
is kétségbe vonta volna az adomány érvényességét. 1391-től kezdődnek azok az ellenségeskedések, amelyek a két felsőoszkói birtokos, a káptalan és az Egerváriak között szinte mindennaposakká váltak. Ezektől eltekintve a káptalan is zavartalanul élvezte oszkói birtokait egészen a XX. századig.
Alsóoszkó (ekkor Általoszkó) birtokviszonyaiban sem történt változás a XV. század elejég. 1393-ban egy oklevél Nádasdy János fia Benedek általoszkói bírájáról tesz említést, ami egyértelműen igazolja, hogy a falu a Nádasdy család kezén maradt. Változás feltehetően csak 1403 után állt be, amikor Zsigmond király a hűtlenné vált Nádasdy és Darabos család elkobzott birtokait hívei körében osztotta szét. Általoszkó eladományozásáról nem maradt fenn oklevél, de az a tény, hogy a falut néhány év múlva már a Gersei Pethő család kezén találjuk, egyértelműen erre utal.
Egy 1406-os oklevélből tudjuk, hogy a Nádasdy család birtokai – köztük Oszkó – a Szécsi és a Gersei Pethő család kezére jutottak, s Nádasdy Tamás és fiai a királyhoz hű nemesek között szövetségest keresve igyekezett visszaszerezni őket. Falunk esetében azonban ez a törekvés nem vezetett sikerre, a zálogjogon megszerzett részektől eltekintve Alsóoszkó egészen a XVIII. századig a Pethőké maradt.
Itt néhány szót szólnunk kell a Gersei Pethő családról, hangsúlyozva azt, hogy – bár szintén a Nádasd nemzetségből származott – nem nemzetségi jogon, hanem királyi adomány révén jutott Alsóoszkóhoz. A család a nemzetség mákfai ágából származik, ősük egy bizonyos Csapó (Chopou comes), akinek fiai közül – szépen gyarapodó birtokai kapcsán – főleg András szerepel sokat a XIII. század végi oklevelekben.
András gyermekei ígéretes jövőnek néztek elébe, 1316-ban azonban egy politikai leszámolás áldozata lett szinte az egész família. Egyetlen leánygyermek, Margit maradt életben, akit a király egyik kedvelt hívéhez, Magyar Pál gimesi várnagyhoz adott feleségül, és egyúttal fiúsította, azaz lehetővé tette számára, hogy a családi vagyon egészét örökölje. Ekkor azonban jelentkezett egy közeli rokon, Márk fia Pető (Margit másodfokú unokatestvére, Csapó egyetlen élő fiági leszármazottja), aki szintén igényt tartott az örökségre. Hosszas pereskedés után sikerült is visszaszereznie az ősi földek egy részét, és további szerzeményekkel is gyarapította ezek sorát. Ez a Pető lett a Gersei Pethő család alapítója és névadója.
A család Zsigmond király, majd I. és II. Ulászló idején futott be szép karriert, amelyet újabb és újabb birtokadományok és országos hivatalok jeleznek. 1507-ben II. Ulászló király Gersei Pethő Jánosnak, a királyi gyermekek udvarmesterének címert adományoz, amely a nemzetség vadkacsás címere mellett a rokon családok címereit foglalja magában. A címerlevél különlegessége, hogy megjelenik rajta a király és gyermekei, Lajos és Anna egész alakos képe is.
Pető unokái, László és Péter révén a család az egyre terebélyesedő birtokok szerint két – horvátországi és magyarországi – ágra szakadt. A címerszerző fia, János 1572-ben bárói, leszármazottai 1666-ban grófi rangot nyertek, de a XVII. században a család másik ága is elnyerte a báróságot. A család 1766-ban mindkét ágon kihalt.
Amint már említettük, az első közvetett adat arra vonatkozóan, hogy Oszkó (Alsóoszkó) a Gersei Pethők birtokában van, 1406-ból származik. Közvetlen adat azonban csak 1414-ből maradt fenn: az Egerváriak és a Petők közötti viszálykodás kapcsán keletkezett, amelyet az oklevél két évvel korábbra vezetett vissza. Innentől kezdve már folyamatosan a Pethők kezén maradt Oszkó ezen része, a család birtokjogát senki sem vonta kétségbe, legfeljebb a szomszédos birtokosokkal és a rivális családokkal való összeütközésekről hallunk (mivel a csetepaték elszenvedői leginkább a jobbágyok voltak, ezekről a következő fejezetben szólunk).
Meg kell emlékeznünk még egy rejtélyes családról, a Kisoszkóiakéról. A fent ismertetett rendszerben további birtokosoknak már nem nagyon lenne helyük, ennek ellenére a XV. század elejétől több nemes is szerepel Kisoszkói megkülönböztető névvel, ami kétségtelenül oszkói birtoklásra utal. 1411-től 1469-ig László, Tamás, Dénes, Gergely és Mátyás jelenik meg ezen a néven az oklevelekben, sajnos anélkül, hogy apjuk nevét megadnák, ami szinte lehetetlenné teszi a pontosabb azonosítást (1417–1420 között a vasvári káptalan tagjai között találjuk Kisoszkói János kanonokot is).
Így csupán feltételezésekre hagyatkozhatunk, amelyek közül az tűnik a leginkább valószínűnek, hogy a Kisoszkó név a későbbi Kozmafát jelöli. Utaltunk már rá, hogy ez a falucska Oszkó határából szakadt ki, birtokosait pedig még a XIV. század közepén is oszkói nemeseknek nevezik. A feltételezést támogatja az a tény is, hogy a Kozmafa(lva) név – egy 1417-es említés után – csak a XV. század második felétől állandósul, és ebben az időszakban ismerünk egy-egy Dénes nevű személyt Kisoszkói (1469) és Kozmafalvai (1481, 1484) megkülönböztető névvel.
A középkor végén már csak egyetlen lényegesebb változás történt a falu birtokviszonyaiban, amely az Egervári család történetével függ össze. A família főnemesi ága nagyon rövid életű volt, amikor Egervári László 1495-ben meghalt, csupán egyetlen fiúörököst hagyott maga után. Özvegye, Rozgonyi Klára hamarosan újra férjhez ment, méghozzá egy jelentős főnemesi család tagjához, Kanizsai Györgyhöz. A házasság nyilvánvaló célja a két vagyon egyesítése volt, amit csak siettetett Egervári István korai halála s a reménybeli új örökös, Kanizsai László megszületése. Kisebb-nagyobb családi perpatvarok árán – melyekben a legjelentősebb ellenfélnek Egervári Bereck püspök számított – sikerült a vagyon átmentése, és 1513-ra az Egervári vagyon nagyobb része – vele az oszkói részbirtok is – a Kanizsai család kezére került.
Azonban a nagy múltú Kanizsaiak sem élték túl sokkal az Egerváriakat, Kanizsai László halálával ugyanis 1525-ben fiágon kihalt a nemzetség. Örököse – miután 1533-ban fiúsította a király – László egyetlen leánya, Orsolya lett. A hatalmas vagyonnal az Egervári-örökséget is megkapta, benne az egervári uradalmat, Egervár várával, mezővárosával (a családról, tagjairól s ott regisztrált szerepéről bővebben olvashatnak a Száz falu sorozatban megjelent Egervár kötetben), valamint Gősfa, Lakhegy, Telekes és Oszkó falvakban lévő birtokrészekkel.
Az Egervári család köznemesi ága Egervári László örökségéből ugyan kiszorult, de saját birtokait megtartotta Egerváron és környékén, sőt a távoli Körös megyében is. Birtokai közé tartoztak oszkói részbirtokok is, amelyeket a család egészen a XIX. századig megtartott.
Egervári László öröksége a Kanizsaiakon keresztül hamarosan egy másik jelentős főrangú család kezére került, 1535-ben ugyanis Nádasdy Tamás feleségül vette Kanizsai Orsolyát, és így a két család vagyona egyesült.
Nádasdy Tamás annak a Nádasd nembeli Nádasdy családnak a leszármazottja volt, amely a XV. század elejéig Alsóoszkót is birtokolta. A köznemesi család felemelkedése a XV–XVI. század fordulóján kezdődött, és éppen Nádasdy Tamás személyében jutott a csúcspontra, aki Mohács után előbb Szapolyai János, majd Habsburg Ferdinánd oldalán kamatoztatta politikusi tehetségét. 1527-ben Buda várának kapitánya volt, majd a Habsburg-oldalra való átállása után Vas vármegye főispánja lett, és innen kezdve pályája meredeken emelkedett. Sorra kapta meg a legjelentősebb országos tisztségeket, volt horvát bán, országbíró, dunántúli főkapitány, és végül a nádori méltóságot is elnyerte, amelyet 1554-től 1562-ben bekövetkezett haláláig töltött be.
A fentiekben bemutatott birtoktörténeti folyamatok végeredményét tárják elénk a kora újkorból fennmaradt első részletes összeírások. Vas vármegye 1549-ben készült adólajstromában a következő oszkói birtokosok szerepelnek: a vasvári káptalan, Egervári Mihály, Nádasdy Tamás, ifj. Pethő János, Pethő László, Pethő Péter, Pethő Benedek, Pethő Gáspár és özvegy Eördögh Lászlóné (ez utóbbi is valószínűleg valamelyik Pethő-rész örököse vagy zálogbirtokosa).
A XVI–XVII. századi birtokviszonyok képét a zálogbirtokok megjelenése színesíti, főleg az elaprózódott Pethő-rész jobbágytelkei kerültek különböző nemesi családok kezére hosszabb-rövidebb időre. A zálogosításoknak nem minden esetben maradt nyoma, csak elvétve akadunk egy-egy szerződésre, de az újkorban már egyre gyakoribb összeírások egyértelműen utalnak az idegen birtokosok egyre nagyobb számú jelenlétére. 1545-ben például Pethő Péter zálogosította el vasvári és környékbeli birtokrészeit – köztük oszkói részbirtokát – Choron Andrásnak. 1555-ből arról értesülünk, hogy Egervári Mihály birtokrészei is zálogban vannak.
Arra is utalnak adatok, hogy az oszkói birtokosok egymás között zálogosítottak el jobbágytelkeket. Ilyen szerződés jött létre Egervári Mihály és Pethő András között 1560-ban. Sőt arra is van példa, hogy jobbágyoknak zálogosítanak el telket, mint például a már említett Egervári Mihály, aki a vasvári káptalan egyik felsőoszkói jobbágyától vett fel kölcsönt, és ennek fejében adta neki zálogba egyik elhagyott jobbágytelkét.
Jelentős változást a török megjelenése hozott, ami nemcsak azt jelentette, hogy a település pusztulásnak indult, hanem azt is, hogy a megmaradt lakosság kettős adóztatás alá került.
Székesfehérvárt 1543-ban foglalták el a törökök, s ettől kezdve arra törekedtek, hogy a Dunántúlon mind nagyobb területre terjesszék ki közvetlen vagy közvetett fennhatóságukat. A közvetett fennhatóság azt jelentette, hogy az általuk meg nem szállt, de portyázó csapataikkal elérhető településeket is adófizetésre kötelezték. Határa az 1570-es évekre elérte a Rába vonalát, ahol ki is építették – legalábbis elméletben – saját közigazgatási rendszerüket. Jánosháza, Vasvár és Egervár központtal olyan területi egységek (náhije) jöttek létre, amelyek elsődleges feladata az adóbehajtás volt Vas megye délkeleti részéről.
Az adók többnyire török tisztviselők javadalmai voltak, őket tekinthetjük tulajdonképpen az egyes falvak török földesurainak. Egy 1649. évi magyar összeírás részletesen bemutatja Oszkó adóztatásának haszonélvezőit: „Ez a Falu legh elsőben Fejérvárrá hódult volt Agh Derécz Iszpaiának… Ezután Memhet Ispaianak attak fl. 16. Az után elpusztult az falu s sokáigh pusztán volt, hanem Kanisai Csonka Huszain Oda Bassa szállétotta megh, az kinek lehet 30 esztendeje… Ezután visza kerültek ismét Fejérvárrá, Habi Aga volt Iszpaiájok… Az után ugjmint 11 esztendővel kerültek Adli Oda Bassához Kanisára… Most bírja őket Adoni Memhet Iszpaia Fejérvárrá…”
A tömör áttekintés a XVI. század végéig nyúlik vissza, kiderül belőle, hogy a XVII. század elején a falu teljesen elnéptelenedett, újjátelepítésében egy kanizsai török játszott szerepet, majd a későbbiekben fehérvári és kanizsai török tisztviselők kezén volt. A XVII. század végére kialakult helyzetet jól mutatja egy 1690 körül készült összeírás, amely felsorolja a falu keresztény és török földesurait is: a kanizsai Homich aga mellett hat magyar birtokosról tesz említést.
Erre az időszakra azonban már – a zálogbirtokosok elszaporodása mellett – egy jelentős változás is történik falunk birtokviszonyaiban. A Wesselényi-összeesküvésben való részvétele miatt fej- és jószágvesztésre ítélték gróf Nádasdy Ferenc országbírót, királyi helytartót. Az ítéletet 1671-ben végrehajtották, a grófot kivégezték, vagyonát lefoglalta a királyi kincstár. Ezekből válogatva vásárolta meg 1676-ban Széchenyi György kalocsai érsek az egervári, szentgyörgyvári és a pölöskei uradalmat. A birtokokról maga és testvére, Lőrinc valamint ennek gyermekei számára 1677-ben királyi adománylevelet is kapott.
Ez idő tájt a környező birtokok – Oszkó, Gősfa, Szentlőrinc, Fancsika, Lakhegy – mellett számos távolabb fekvő Vas megyei falu is Egervárhoz tartozott, köztük olyan egykori Nádasdy-birtokok, mint Nádasd, Halogy, Marác és Ivanóc, amelyek még a XIII. században a Nádasd nemzetség birtokügyeiben gyakran szerepeltek együtt Oszkóval.
A Széchenyi család megjelenése megint csak megérdemel egy kis kitérőt, hiszen településünk – ha csak közvetve is – ismét szerepet kap egy jelentős család felemelkedésében. A Széchenyi család jövőjét ugyanis szorgalmas birtokvásárlásaival György érsek alapozta meg, de még jelentősebb a magyar katolikus egyház újjászervezésének érdekében folytatott munkálkodása. A jeles egyházi személyiség hosszú élete (1592–1695) során volt csanádi, pécsi, veszprémi és győri püspök, majd kalocsai érsek, és végül 1685-től haláláig esztergomi érsek. Számos egyházi intézményt alapított, jelentős öszszegeket fordított jótékonysági célokra és építkezésekre. Oszkó közelében az általa újjáalapított vasvári domonkos kolostor őrzi emlékét.
Széchenyi György már életében jelentős birtokokat adományozott testvére, Lőrinc családjának, örököse pedig unokaöccse, György lett, aki egyházi pályára lépett fiútestvérei mellett az egyetlen ágon vitte tovább a nemzetséget. Ez az ifjabb György, aki grófi címet is szerzett, volt Széchenyi István, a legnagyobb magyar ükapja.
Ifjabb Széchenyi György már 1679-ben megkapta nagybátyjától az „egervári jószágot”. Az oszkói birtokrész tizennégy jobbágyportából állt, amely azonban az újabb és újabb zálogosítások miatt egyre fogyott, míg végül a XVIII. század közepén a Festetics család megvásárolta. Így mire a kettős település egészét átfogó első összeírások, az 1767. évi urbáriumok elkészültek, a Széchenyi családot már nem találjuk ott az oszkói birtokosok között.
A Festeticsek éppen a Széchenyi-részek felvásárlásával vetették meg lábukat Oszkón (elsőként Festetics Pál vásárolt 1694-ben Felsőoszkón hat jobbágytelket), de jelenlétük a Pethő család alsóoszkói birtokának megszerzésével vált meghatározóvá.
A családban az első nagy vagyonszerző Festetics Pál, aki a XVII. század második felében pénzügyleteivel alapozta meg a famíliája gazdagságát. A módszeres birtokgyarapítást és -szervezést fiatalabb fia, Kristóf – akit kizárólagos örökösévé tett – valósította meg. Ő hozta létre azt a hatalmas vagyont, amely Zala, Vas és Sopron megyében, illetve Somogyban elterülő birtokaival a család gazdagságát egészen a XX. századig biztosította.
Birtokszerzeményei közül a legjelentősebbek a Gersei Pethők dunántúli birtokai (a Pethőktől került a Festeticsek kezére a család későbbi központja, Keszthely is). Miután 1730-ban meghalt Pethő János, és vele kihalt a család Dunántúlon birtokos ága, Festetics Kristóf a család másik ágától megvásárolta az örökségre való jogot, majd a nőági leszármazottaktól is felvásárolta az elaprózódott birtokrészeket. 1741-ben Mária Teréziától királyi megerősítést nyert a megszerzett birtokokra, bár ezután még hosszas – igaz, sikeres – pereskedést folytatott a különböző jogigénnyel fellépőkkel szemben.
Alsóoszkó tehát mint Pethő-örökség jutott a Festeticsek birtokába, de bővítették azt, mint láttuk, a Széchenyiektől és az Egerváriaktól megvásárolt felsőoszkói részekkel. A család ily módon a falu legjelentősebb földesura lett. A Mária Terézia-féle urbáriumok szerint 38 jobbágyportája (jórészt féltelkek és néhány egész) volt Alsó- és Felsőoszkón, míg a vasvári káptalannak csak hét (egy kivételével negyedtelkek), az Egerváriaknak kilenc (két negyed-, a többi nyolcadtelek). A jelzett arányok már egészen a jobbágyfelszabadításig megmaradtak.
A jobbágyfelszabadítás után mindhárom birtokos tartott meg oszkói birtokrészeket, amelyek részben majorsági földek, részben pedig erdők voltak. A Festeticsek az 1860-as években kezdték eladogatni a felsőoszkói majorságukat, amely nagyrészt a korábbi uradalmi mérnök, Győry Lajos kezére került. Az alsóoszkói major – amely a környező Festetics-birtokok legnagyobbika volt – egészen a XX. század elejéig megmaradt, igaz, a századforduló táján már bérlők üzemeltették.
A major területét 1909-ben kezdték el kiparcellázni, majd fokozatosan adták el a szántóföldeket és erdőbirtokokat is. Az Egervári-birtok maradványát falubeli gazdák vásárolták fel. Még 1930-ban is számon tartották a faluban az „Egervári-birtokosságot”, ezzel a névvel azokat jelölték, akik itt vettek földeket (jelentősebb birtokos nem volt köztük, mert a falu közgyűlési jegyzőkönyve megjegyzi, hogy közülük senki sem tagja az elöljáróságnak).
A káptalani birtokok ugyancsak megmaradtak az államosításig, bár ezek jó részét egy területrendezés során, 1924-ben Pácsony határához csatolták.
A XX. századra a falu egyetlen jelentősebb földesura a Rusznyák-Höhn család volt, amely a Győryek birtokát örökölte meg. A mintegy kétszáz holdas birtokon egészen az államosításig gazdálkodott rokonsága, az államosítás után pedig ebből jött létre a faluban az első termelőszövetkezet.

A Nádasd nemzetség címere egy XIV. századi sírkövön (szentgotthárdi apátság)

Az Egervári család címere az egykori fancsikai (Egervár) kápolnából

A vasvári káptalan középkori pecsétje

A Nádasd nemzetség oszkói ága

A Nádasdy család Oszkón birtokos tagjai

A Gersei Pethő család címere

Egervári Bereck püspök sírköve az egervári templomban

Széchenyi György érsek képe a vasvári domonkos kolostorban

Festetics György, a család egyik legismertebb tagja

Győry Lajosné (meghalt 1875-ben) és Győry Zsigmond (1859) sírköve az oszkói temetőben

A Rusznyák család nőtagjai az 1920–30-as években

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT