Dombok, vizek, erdők
Dombok, vizek, erdők
Ha térképen próbáljuk megkeresni falunk pontos helyét, a Vas és Zala megye határán húzódó dombvonulat oldalában bukkanhatunk rá Oszkó nevére. Térképtől függően hol a Vasi-Hegyhát, hol a Kemeneshát, bonyolultabb esetben a Felső-Kemeneshát név szerepel a dombok felett, de az a leggyakoribb, hogy egyáltalán nem jelölik meg közelebbről vidékünket. Bár a térképet vizsgálva rögtön látjuk, hogy a Rábával párhuzamosan futó dombhát jellegzetes földrajzi jelenség, melynek kezdő- és végpontja – az Őrség és a Kemenesalja – is közismert, jól körülhatárolható kistáj, maga a terület mégsem ismert mint elkülönülő egység. A Hegyhát és a Kemeneshát fogalmát más és más módon határozza meg a földrajzi, a néprajzi és a helytörténeti irodalom, az élő gyakorlat pedig valószínűleg ma ezek egyikével sem esik egybe pontosan.
A magyar földrajztudomány legújabb hivatalos tájbeosztása az Őrség határát képező Lugos-pataktól a Rába és Marcal összefolyásáig terjedő területet Kemeneshátnak nevezi. Ez az úgynevezett középtáj az Alpokalját, a Sopron–Vasi-síkságot és a Zalai-dombvidéket is magában foglaló nagytáj, a Nyugat-magyarországi-peremvidék része, és további két kistájra, az Alsó- és Felső-Kemeneshátra oszlik (ezek határát a Kám–Csipkerek vonalon húzták meg). Ebben a felosztásban a Vasi-Hegyhát elnevezést az ország legnyugatibb csücske, a Szentgotthárdtól dél-nyugatra eső terület viseli. Az elnevezések önkényességét mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy ez a hegyhát a Szentgotthárdtól északra, a Rába túloldalán lévő dombvonulattal képez egy kistájcsoportot, amelyet Felső-Őrség–Vasi-hegyhát néven neveznek meg, ámbár ennek a területnek már semmi köze sincs a történelmi-néprajzi értelemben vett Őrséghez.
Természetesen a földrajzi kistájak körülhatárolása elsősorban földrajzi, ott is inkább természetföldrajzi szempontok alapján történik, elnevezésükkor azonban elvárható lenne, hogy figyelembe vegyék a történelmi neveket és a helyi gyakorlatot. Ennek hiányára éppen a Kemeneshát elnevezés kapcsán hívta fel a figyelmet egyik legismertebb földrajztudósunk, Kogutowicz Károly 1936-ban: a „Kemenesalja tájnévvel kapcsolatos fogalomzavarnak véget kell vetnünk. A földrajzi irodalomban helyszíni ismeretek hiányában, pusztán térképszemlélet alapján az az önkényes és teljesen indokolatlan megállapítás lopakodott be, hogy a Kemenesalja valami kidomborodó felszínalak, tehát nem helyes a Kemenesalja elnevezés, így lett belőle »Kemeneshát«. Ilyent a helyszínen nem ismernek. A Kemenesalja ellenben a nép ajkán élő tájnév.”
A figyelmeztetés azonban mit sem ért, a mesterséges elnevezés kiszorította az élő tájneveket nemcsak a földrajzi szakirodalomból, hanem a területtel foglalkozó idegenforgalmi és ismeretterjesztő kiadványokból is, teljesen összekuszálva ezzel az Őrségtől a Rába–Marcal szögéig terjedő terület tagolását és megjelölését.
Kogutowicz még olyan módon tudta leírni a területet, hogy az általa – elsősorban ugyancsak természetföldrajzi szempontok alapján – meghatározott kistájak történelmi-néprajzi szempontok alapján elkülönülő egységekkel estek egybe. Az említett területet két nagy részre osztotta, a Hegyhátra és Kemenesaljára, amit annyival egészített ki, hogy a Hegyhát folytatásában, a Kemenesalja fölött húzódó erdős dombvonulatot a helyi Cser elnevezés alapján Vasi-Cserhátnak nevezte.
A Hegyhátat a következő módon írta le: az „Őrség folytatásában a Zala és a Rába között 60 km-nél is hosszabb, hatalmas karéj alakjában következik a Vasi-Hegyhát. Itt bontakoznak ki teljes szélességükben azok a kavics fennsíkok, amelyekkel az Őrségben már megismerkedtünk, és amelyek a kemenesaljai Cserhátban még tovább É-ra folytatódnak. …A rábáninneni kavicshátak vonulatának végső tagja Kemenesalja… A területet két részre kell választanunk. Az északi rész a kavicstakaró megmaradt fennsíkja, a vasi Cserhát, amely 20-40 m-nyire emelkedik ki a környezetből. A déli rész a Marcal bal parti melléke, alacsony hullámos lapály, melyen több apró vulkánhegy ül. Ez és a Rába jobb parti ártere és terasza alkotja a Cserhátat körülvevő voltaképpeni Kemenesalját.”
A részletesebb leírásból kiderül, hogy a Hegyhát és a Kemenesalja, illetve Cserhát közötti határt Sárvár vonalában húzza meg, bár felhívja a figyelmet arra is, hogy a Hegyhát déli és északi része Vasvár vonalában az éghajlat, a talaj és a növénytakaró alapján élesen elkülönül. Ez az elkülönülés lesz az alapja annak a későbbi gyakorlatnak, hogy területünket két részre bontják, akár a fent említett Alsó- és Felső-Kemeneshátra, vagy csupán – némileg szerencsésebb módon – Hegyhátra és Kemeneshátra. Ez utóbbi esetben Oszkó éppen a két kistáj határára esik, ami a helytörténet művelői között már hosszú évek óta vitára ad okot a falu táji hovatartozását illetően.
A Hegyhát–Kemeneshát felosztás tehát újabb keletű, elsősorban természetföldrajzi szemléletet tükröz és semmi esetre sem esik egybe a történelmi-néprajzi határokkal. Ezt bizonyítják a néprajzi leírások is, amelyek inkább a Kogutowicz-féle tagolással esnek egybe. A magyar nép táji-történeti tagolódását bemutató munka például így írja le a Hegyhátat: „Az Őrség területéhez kapcsolódva a Rába és a Zala folyók között Sárvár térségéig, a Kemenesaljáig terjedő dombvidék Vas és részben Zala megye területén.” A terület körülhatárolásában itt is vannak bizonytalanságok, ami azonban elsősorban abból fakadhat, hogy a Hegyhát egészére vonatkozó kutatások mind ez ideig nem készültek.
Az a néhány néprajzi munka, amely a Hegyhátról ír, mindig egy szűkebb, a gyűjtőhöz közelebb álló területre vonatkoztatta az elnevezést. Az 1896-os millennium alkalmából kiadott Magyarország vármegyéi és városai sorozat Vas megyei kötete a néprajzi fejezetben a Kemenes (!) déli részeként jelöli meg a Hegyhátat, és Telekestől Bögötéig – köztük Oszkóról is – idéz ide vonatkozó példákat. Nagy József (1862–1943), aki elsőként alkalmazta a magyar néprajzi irodalomban a Hegyhát tájnevet, és akinek mind ez ideig a legrészletesebb ide vonatkozó leírások köszönhetőek, a XIX–XX. század fordulóján megjelent munkáiban elsősorban mint szülőhelye és gyermekkori lakóhelyei (Vaspör, Halogy, Nagymizdó) tágabb környékéről ír a Hegyhátról. Mozsolics Amália (1910–1997), a neves vasvári születésű régésznő pedig Vasvár környéki (Gerse, Karátföld, Petőmihályfa, Oszkó) néprajzi gyűjtésének adta a Hegyháti hagyományok alcímet.
A Hegyhát tájnév a XVI. század második felétől igazolhatóan létezett, és a XVII. századtól már arra is vannak adatok, hogy Oszkó is beletartozott abba a körbe, amelyre az elnevezést alkalmazták. Az első adat a terület nyugati határáról származik: 1568-ban Ivánc egy része kapcsán említik a Hegyhátat. Egy XVII. századi okirat hegyháti hajdúkról tesz említést, akik között döröskeiek és vasváriak is szerepelnek. A Gersei Pethő család XVI– XVII. századi birtokjogi irataiban gyakran szerepel (először 1587-ben) a hegyháti districtus (kerület), amely a család és rokonságának birtokait foglalja magában Sárfimizdótól Oszkóig.
A XVIII. században, amikor ezen birtokok java része a Festetics család kezére kerül, annyival egészül ki ez a megjelölés, hogy a Hegyháttal gyakran szerepel együtt a Farkas-erdő neve (1715: hegyháti és farkaserdei jobbágyok). A két történelmi név által jelölt terület összekapcsolása annyiból érdekes, hogy az általuk jelölt terület (a Farkas-erdő Vasvártól Sárvárig terjedt) fedi le tulajdonképpen azt a természetföldrajzi egységet, amelyet a régebbi földrajzi irodalom Hegyhátként tárgyalt. Ahogy tehát a Kemenesalja a Cserháttal vagy Cser-erdővel alkot szerves egységet, úgy a Hegyhát a Farkas-erdővel.
Az elnevezést az egyházi és világi közigazgatás is használta, a hegyháti esperesi kerület az Őrségtől Vasvárig terjedő területet jelölte, és a hegyháti járás is kisebb-nagyobb eltérésekkel a megyének ezt a részét fedte le.
Oszkó nem mindig tartozott ehhez, előfordul, hogy neve a kemenesalji vagy az ennek osztódásaként létrejött jánosházi, más néven alsó-kemenesalji járásban szerepel (ez azonban csupán közigazgatási kérdés, a Kemenes, Kemenesalja elnevezés más értelemben egyáltalán nem volt használatos vidékünkön).
A Hegyhát tágabb értelmezése egészen a XX. századig élt, ezt mutatják a századfordulón végbement helynévrendezés eredményei is, amikor az Őrség határán fekvő Szentmártontól a Sárvár közelébe eső Gyertyánosig alkalmazták a Hegyhát- megkülönböztető előtagot (Hegyhátszentmárton, Hegyhátgyertyános; ez utóbbi Bejc faluval történt egyesítése óta a Bejcgyertyános nevet viseli).
A Hegyhát természetes központja mindig is Vasvár volt, amely a középkorban megyeszékhely és királyi város, az újkorban pedig birtokközpont és mezőváros, majd a XIX. század második felétől járási központ. A vasvári járás létrejöttével és a település XIX–XX. század fordulóján meginduló fejlődésével a Hegyhát elnevezés beszűkült Vasvár tágabb környékének megjelölésére, és többnyire ebben az értelemben használatos ma is.
A fentiek alapján tehát elmondhatjuk, hogy Vasvár környékének megjelölésére okkal használjuk a Hegyhát elnevezést, sőt indokolt lenne annak ismételt kiterjesztése az Őrségtől a Kemenesaljáig (mindenekelőtt a földrajzi irodalomban). Oszkót tehát hegyháti településként kell meghatároznunk, mint ahogy tette azt a községi elöljáróság az előző fejezetben már említett 1864. évi helynévgyűjtési kérdőív kitöltésekor: „Vasmegye Hegyháti szolgabírói járás, melyhez tartozik. Különben is ezen vidék, környék és táj »Hegyhát« név alatt ismertetik.”
Maga a Hegyhát dombvonulata domborzati és talajtani szempontból is jellegzetes képződmény. Önálló tájjá valamikor két és fél–három és fél millió évvel ezelőtt vált, amikor területe a jelentős kéregmozgások következtében kiemelkedett, a vele szomszédos Kisalföld pedig lesüllyedt. Ezek a mozgások alakították ki a Nyugat-Dunántúl mai domborzati képét és vízrajzát, ekkor alakult ki a Rába, a Zala és a Marcal folyó nyomvonala, melyek között a Hegyhát fennsíkja képezi a vízválasztót.
A dombvonulat mint természetes útvonal az emberi történelem évezredei során átjárót biztosított a két vízgyűjtő mocsaras, átjárhatatlan területei között kelet– nyugati irányba, a magyar történelem évszázadaiban pedig ez a természetes határ választotta el egy jó szakaszon Vas és Zala vármegye területét.
A Hegyhát a kiemelkedéskor kissé megbillent déli irányba, ennek következtében északi, a Rábára néző oldala meredek, hirtelen hatvan-hetven métert is emelkedik, déli oldala viszont enyhén lejtős, fokozatosan ereszkedik alá. Fennsíkja egyenletes, nem mutat jelentős szintkülönbséget, az Őrség határánál mintegy 270 méteres tengerszint feletti magassággal indul és Vasvár környékén is még 230-240 méter körül mozog. Jól megfigyelhetjük ezt, ha Szombathely vagy a 8-as főút irányából közeledünk Oszkó felé. Vasvárnál egy erős emelkedőn keresztül jutunk fel a fennsíkra, ahol néhány kilométeres egyenletes haladás után először egy nagyobb, majd egyre enyhébb lejtőn keresztül gurulunk be Oszkóba, ahonnan szelíd dombok kíséretében nyílik meg az út Zala megye felé.
A fennsíkot valamikor összefüggő kavicstakaró fedte, amelyet még a földtörténet pliocén korszakában (öt és fél millió évtől két és fél millió évig), a Hegyhát kiemelkedése előtt az ősfolyók terítettek el az Alpok lábainál. Ezt a kavicsréteget a kiemelkedés óta takaróként hordják magukon a dombok, amelyet azonban az eltelt évmilliók már számos helyen megtépáztak.
A kavicstakaró összefüggő darabjai éppen környékünkön maradtak fenn a jeli arborétumtól Vasváron át Gersekarátig, illetve Gősfa, Bérbaltavár és Jeli között. Ez a jellegzetes, sárgás, magas vastartalmú és néhol erősen agyagos kavics – amely jóval gyengébb minőségű építőanyag, mint a Rába mentén elterülő fiatalabb kavicstakaró anyaga – jól megfigyelhető akár a szőlőhegyek rossz minőségű talajában is, de tömegében az egyre ritkábban művelt kavicsbányákban mutatkozik meg, ahol sokszínű rétegei évmilliók üzeneteit hordozzák.
A néhol húszméteres vastagságot is elérő kavicsréteget néhány méteres lösz takarta, ez azonban a víz és a szél munkájának nyomán ma főleg a völgyekbe átrétegződve mutatkozik meg. Oszkó környékén már nyomát sem találjuk, legközelebb a dombok túloldalán, Csehinél bukkan fel. Ez a lösz a jégkorszakok hideg, száraz időszakában a szelek által lerakott porból alakult ki, és a jégkorszakok közötti felmelegedések és az utóbbi tízezer év csapadékosabb időszakaiban állt össze agyagos, vályogos talajjá.
A kavicstakaró alatt korábbi földtörténeti korok lerakódásai rejtőznek, amelyekből vidékünkön többnyire a homok és az agyag mutatkozik meg erőteljesen. A két talajtípus Oszkón belül is határozottan elkülönül egymástól, míg a falu magasabban fekvő részein a homok a jellemző, az alacsonyabb területek felé haladva az agyag válik meghatározóvá.
Mindkét talaj kialakulása a Kárpát-medence helyén évmilliókkal ezelőtt létezett Pannon-tengerhez köthető. A mélyebben fekvő agyag ennek a tengernek az elsekélyesedése, tóvá alakulása során ülepedett le. A kékeszöldtől a sárgás színig hajló, meszes zárványokat is magukban foglaló agyagrétegek lerakódása több mint húszmillió évvel ezelőtt kezdődött, és egészen a tó mintegy hat és fél millió éve bekövetkezett teljes kiszáradásáig tartott.
A homok a tó kiszáradt medencéjében a pannon korszak utolsó egymillió évében (hat és fél–öt és fél millió év) alakult ki, száraz, meleg éghajlaton. Vidékünkön ekkor füves puszták terültek el, ahol kardfogú tigrisek, őszsiráfok, őslovak éltek. Ennek a gazdag állatvilágnak a maradványai kerültek elő a meszes homok közül a közeli Bérbaltaváron.
A domborzati adottságokból következően az északi oldalon nem alakultak ki nagyobb vízfolyások, az egyébként bő vizű források által táplált patakocskák rövid úton a Rába mellékfolyóiba, a Csörnöcbe és Herpenyőbe futnak. Közülük az egyik legnagyobb a Kám határában, a mai jeli arborétum területén eredő Koponyás-patak, melynek vizét egykor malmok egész sora hasznosította (itt őröltettek hajdan az oszkóiak is). A déli oldalon hoszszabb és több mellékágat is összegyűjtő patakok futnak, amelyek mind a Zalába igyekeznek. Ezek közül a leghosszabb (26 kilométer) és a legnagyobb vízgyűjtő területtel (154 négyzetkilométer) rendelkező vízfolyás a Sárvíz. A patak Sárfimizdó környékén ered (a helynév maga is – Sárfő – a forrásra utal), és Győrvárig keleti irányba folyik, majd itt egyesülve az északról érkező Verna-patakkal déli irányba folytatja útját egészen Zalaszentivánig, ahol a Zalába torkollik.
A Verna tulajdonképpen az Oszkóból érkező két patakág folytatása. Az egyiket napjainkban is Sió néven ismerik, a másik azonban ma már névtelen, bár a középkori oklevelektől egészen a XIX. századi kéziratos térképekig gyakran szerepel Vérvize néven. A két ág további mellékvizeket gyűjtött össze, amelyek forrásai a magasabban fekvő dombok aljában rejtőztek.
A számos patakocska különleges vízi világot alakított ki, amelyet a Zala régi vízrendszerének egyik kutatója így írt le: „A Sárvíz patak völgye is vizenyős volt, a sásos szénát termő rétek esős időben még gyalog is járhatatlanok, nem egyszer vitte el a már lekaszált, megszárított füvet a víz. Rekesztések, halastavak, posványos berkek is vannak, békás tók, füzesek, kenderföldek bőségesen tűnnek elő a dűlőnevek tanúsága szerint… A Pácsony, Oszkó, Kozmafa, Olaszka vidékéről jövő mellékvizei is kenderes kerteket öntöznek, halastavak gátjaitól dagadnak, rekettyés bozótjaiban gémek fészkelnek… A XIX. század közepe táján árokkal kezdik kiszárogatni a posványokat, malmokat bontanak el, vagy alkalmasabb helyre helyeznek át.”
A kiszárítást a XX. század utolsó harmadában a nagyüzemi mezőgazdaság fejezte be, olyan szomorú eredménnyel, hogy Oszkó környékén ma már csak a Sió főágában folyik rendszeresen némi víz, a többiből csupán időszakos vízfolyás lett.
A Sárvíz és mellékágai szélesen elterülő medencét alakítottak ki a Hegyhát déli oldalában, amely védettségének és vizekben való gazdagságának köszönhetően különösen alkalmas volt az emberi megtelepedésre. A medencében számos település alakult ki, közülük Oszkó fekszik a legbeljebb, közvetlenül a Hegyhát fennsíkja alatt, amely itt egészen elkeskenyedik.
A Hegyhátat valamikor hatalmas, összefüggő erdőség borította, melynek Vasvár és Sárvár közötti szakaszát Farkas-erdő néven emlegetik a középkortól napjainkig. Az elnevezés bizonyára az erdőség egykori legveszedelmesebb lakóira utal, amelyekről még ma is tud egyet s mást a helyi hagyomány. Az olaszfai szőlőhegyen például őriztek is egy állatkoponyát, amelyről azt tartották, hogy a környék utolsó farkasáé lett volna (a koponya a vasvári múzeum gyűjteményébe került, a természettudományos vizsgálatok megállapították, hogy valóban farkasé).
A dombvonulat északi, hűvösebb oldalát gyertyános-bükkösök borították, magát a fennsíkot tölgyerdők. A fennsík tulajdonképpen napjainkig lakatlan maradt, a dombok lábainál fekvő települések is csak folyamatos irtással tudták kialakítani kisebb-nagyobb határukat. A falut szinte körülzáró erdő, amely menedéket ad a török elől menekülő lakosságnak vagy elrejti a szegényeket pártoló betyárokat, a hegyháti falvak hagyományában meghatározó motívum.
Az erdőség a középkorban és a kora újkorban szinte érintetlen maradt, sőt a török hódoltság idején jelentős területeket foglalt vissza a korábban megművelt földekből. A Farkas-erdőt ekkor csak a marhák legeltetésére és a disznók makkoltatására használták, az épület- és tűzifa-kitermelés méreteihez viszonyítva jelentéktelennek számított. Annak ellenére, hogy a sárvári uradalomhoz tartozott, a felsőoszkóiak marháikkal szabadon járhatták akár Sárvárig is, itatásra pedig még a Herpenyőhöz is lehajthatták őket. Az alsóoszkóiak viszont csak a Borhordó útig mehettek el állataikkal, azon túl már fizetség fejében legeltethettek.
A Farkas-erdő nagyobb mértékű pusztulása a XVIII. században indult meg, amikor egyrészt hamuzsír égetéséhez faanyaga miatt, másrészt pedig a környező falvak határának növelése céljából intenzíven irtani kezdték. Míg az előbbi a tulajdonosok és bérlők kezdeményezésére történt, az utóbbi az uradalom ismételt tiltása és pereskedései ellenére. A pusztítás mértékét jól jelzi egy 1770. évi adat, amely szerint csak az oszkói Ebtulok körül akkora területen vágták ki a fát, hogy arra egy egész falu rátelepülhetett volna (az adat minden bizonnyal a szőlőhegyre vonatkozik!).
A rablógazdálkodás majd egy évszázadon át tartott, és az erdőterület jelentős visszaszorulását okozta. Hasonló mértékű változásokhoz vezetett aztán a modern erdőgazdálkodás is, amely, ha nem is mennyiségében, de minőségben változtatta meg az erdőket. Ma már alig találni tölgyest a környéken, bükkös is csak mutatóban van. Az akác és a hatvanas évektől kísérleti jelleggel egyre nagyobb mértékben telepített lucfenyő a jellemző fafajok. Oszkóban ma már csak a szőlőhegy kapujában álló két évszázados tölgyfa emlékeztet az egykori Farkas-erdőre.
A falu látképe nyugat felől
A Hegyhát és a Sárvíz medencéje (Kiss E. Csaba rajza)
Évmilliók rétegei az oszkói kavicsbányában
Farkaskoponya az olaszfai szőlőhegyről
Évszázados tölgyek a szőlőhegy bejáratánál
