Alsó- és Felsőoszkó lakosai | Száz Magyar Falu

Alsó- és Felsőoszkó lakosai

Egy falu régebbi históriájának bemutatása során általában a birtokosokról és a szomszédokról, nemes urakról, királyi és egyházi intézményekről esik szó. Ritkán hallunk lakóiról, azokról, akik megélték, sőt gyakran a szó szoros értelmében elszenvedték a történelmet.

1313-ban találkozunk először név szerint megnevezett oszkói lakosokkal, ekkor Mákfai Péter fia Bálint és oszkói jobbágyai: Belyd, Noster fia István, Domonkos, Mátyás és Mihály fia Péter tanúskodnak egy perben. A birtokos személye alapján gondoljuk, hogy a későbbi Felsőoszkó területén éltek.

Alsóoszkó birtokosai, a Nádasdy család tagjai – mint utaltunk rá – 1342-ben osztoztak meg birtokaikon. Míg azonban Nádasd esetében legalább a telkek felosztásáról említést tesz az oklevél, Alsóoszkóról csupán annyit árul el, hogy egy később leteendő eskü után osztják meg egymás között. Némileg többet tudunk Felsőoszkóról, amelyről a korábban részletezett testvérgyilkosság után kialakult hosszas perek nyomán nagyobb számú iromány maradt fenn.

A legrészletesebb egy 1376-ban kelt oklevél. Tanúsága szerint Felsőoszkón ekkor 37 jobbágytelek volt, amelyeken négy kivételével két-két jobbágycsalád lakott, volt továbbá még négy elhagyott telek is. Ezek szerint a faluban legalább (a káptalani részt nem számítva) hetven család élt, ami családonként öt-hat főt számolva háromszázötven-négyszáz lakost jelent. Középkori viszonylatban nagy lélekszám, főleg ha hozzávesszük a közvetlenül szomszédos Alsóoszkó mintegy száz főre becsülhető népességét is. Bizonyára ez indokolja, hogy a falunak ekkor már saját temploma van, amely az oklevél leírása szerint „torony nélküli kőegyház” (már egy 1364. évi forrás is említi). Az oklevél elmondja még, hogy a faluhoz szántóföldek, mintegy húsz királyi ekealjnyi fiatal erdő, harminc kaszásra való rét és 26 szőlő is tartozik.

A falu középkori életéből természetesen csak a rendkívüli eseményekről maradtak fenn beszámolók, többnyire a szomszédos birtokosok összezördüléseivel, az egymással ellenséges főurak háborúskodásaival vagy a jobbágyok szökésével, költözésével kapcsolatos ügyek. Az első ilyen adatok a XIV. század végéről származnak, a XV. század folyamán pedig szinte tömegessé válnak.

Miután Felsőoszkó birtokviszonyai a XIV. század végére tisztázódtak, a két birtokos, a vasvári káptalan és az Egervári család között alakult ki viszálykodás. 1391-ben a káptalan tett panaszt a nádor előtt, mivel Egervári Miklós fiai oszkói birtokára törve adót akartak szedni a jobbágyoktól, bírájuknak házát éjszaka feltörték és kirabolták, a templom mellett lévő káptalani borkimérés cégérét ledöntötték, a prépostot és a kanonokokat pedig halálra keresték. A vizsgálat a panaszt jogosnak találta, az ügy lezárását nem ismerjük.

A béke, ha helyreállt is, nem tartott sokáig. 1412-ben a káptalan Zsigmond király előtt tiltakozott amiatt, hogy amikor Tamás dékán és István őrkanonok a káptalan oszkói jobbágyától, Nagy Istvántól adót akart beszedni, az Egerváriak jobbágyai uraik biztatására fegyverrel elüldözték őket, Nagy Istvánt pedig a saját részükre költöztették.

Az oklevél a támadók között 32 személyt sorol fel név szerint, akiknek keresztneve és apjuk neve mellett már olyan megkülönböztető neveik is szerepelnek, mint: Kis, Chon, Chan, Kaszás, Gerse, Szántó, Sye, Baan, Kulcsár (Claviger), Kossa, Tót, Hermán, Kövér és Chwa. Megnevez az oklevél egy kovácsot és egy takácsot is, és azt is megtudjuk, hogy a falu bíráját ekkor Tamásnak hívták.

A vizsgálat a panaszt ugyan jogosnak találta, de a felek hamarosan kiegyeztek, annál is inkább, mert a megegyezésből kitűnik, hogy a jogtalanságok kölcsönösek voltak. 1413-ban a zalai konvent előtt foglalták írásba a megállapodást, amely szerint a káptalan meg nem történtnek tekinti három jobbágyának elköltöztetését és az Egerváriak jobbágyai által elkövetett hatalmaskodásokat, kártérítéssel tartozik Péter szabó megöléséért és javainak elviteléért, de nem kell fizetnie Fosztó Lőrinc meggyilkolásáért (mindkét gyilkosságot a káptalan olaszkai jobbágyai követték el).

Az oklevélből az is kiderül, hogy a viszály a káptalani birtokrész körül keletkezett, amelyről most ismét hangsúlyozzák, hogy az négy egész telekből áll, csupán a hozzájuk tartozó földek nagyságát kell tisztázni.

A megegyezést bizonyára az is siettette, hogy az Egerváriak időközben perbe keveredtek a Gersei Pethőkkel is. 1414-ben Borbála királynő előtt arról panaszkodtak, hogy a Pethők gabonát és szénát vittek el jobbágyaiktól, földjeiket felszántották, rétjüket lelegeltették. A vétkesek között húsz oszkói Pethő-jobbágyot sorolnak fel, köztük megint csak találhatunk érdekes neveket: Hermán, Kalocsa, Zomak, Tót (Sclavus), Szakállas, Pete és Szakács. Van közöttük egy figyelemre méltó személy is, egy bizonyos István, akit literátusnak azaz tanult embernek neveznek (magyarul bizonyára Deáknak hívták), ami a jobbágyok között ritkaságnak számít ebben a korban. Bírájukat is megnevezi az oklevél: (kereszt)neve Dénes volt.

Ebből az esztendőből még egy érdekes felsorolást ismerünk. Ekkor nagy számú vasvári és környékbeli személy (papok, polgárok, jobbágyok) vállaltak kezességet Gersei Pethő János kismákfai bírájáért, akit földesura csak így bocsátott el a fogságból, amelybe bizonyos kihágásai miatt jutott. A listán két oszkói jobbágy, Miklós fia György és Balázs fia György is szerepel, és ami feltűnő, ők nagyobb pénzösszegre, egy-egy márka megfizetésére vállaltak kötelezettséget. A sorban ott található „Péter presbiter, volt oszkói plébános”, aki pedig azért érdemel figyelmet, mivel mind ez ideig ő az egyetlen biztosan ismert plébános a középkorból (egy azonosíthatatlan adat szerint 1449-ben Ágoston a plébános).

Az Egerváriak Pethőkkel folytatott pere – amely újabb panaszokkal is bővült – még 1415-ben is zajlik, végkimenetelét nem ismerjük.

A század folyamán környékünkön egyre növekszik a hatalmaskodások száma és az általuk okozott kár mértéke is. Elöljártak bennük maguk a Gersei Pethők, de éppen ezért az ő birtokaik is fokozott veszélynek voltak kitéve. 1423-ben a szomszédos Csehiben birtokos László fia Miklós támadta meg a Pethők oszkói és olaszkai falvait, amikor is a jobbágyokat olyan súlyosan bántalmazták, hogy a panasz szerint a települések elnéptelenedtek. 1446-ban az alsólendvai Bánfi család familiárisai törtek rá Alsóoszkóra, ahol egy jobbágyot megöltek, másokat súlyosan megsebesítettek. 1462-ben Szécsi Miklós fiai fegyveres haddal támadtak Vasvár városára, és miután annak nagy részét felégették, a környékbeli Pethő-birtokokat, köztük Oszkót is, felprédálták, mintegy tizennyolcezer aranyforint kárt okozva (persze nem a faluban). Ugyanebben az időben, mint arról két, 1470-ben kelt oklevél is beszámol, Pethő Miklós az Egerváriak javait pusztította, felégette szinte valamennyi Zala és Vas megyei birtokukat, velük együtt az oszkói Egervári-részt is.

Az ellenségeskedések nem folytak mindig nyíltan, erről tanúskodik egy 1485. évi oklevél. Ekkor Pethő Miklós maga kért vizsgálatot, amiért Egervári László oszkói bírájának, Istvánnak a házát „bizonyos gonosztevők” megtámadták, és feleségét súlyosan bántalmazták. A vizsgálat megállapította, hogy az ügyben Pethő jobbágyai ártatlanok.

Elvétve arra is akad példa, hogy a problémákat jogi úton próbálták megoldani, bár a siker ilyen esetben is meglehetősen kétséges volt. 1501-ben például Gersei Pethő György Vas vármegye hatósága előtt tett panaszt, hogy Egervári Bereck püspök a tőle jogszerűen távozni akaró Egyházasoszkói Lőrincet nem engedte áttelepülni az ő általoszkói birtokára. A megye a püspököt figyelmeztette, hogy az ország szokásjoga szerint engedélyezze a költözést, ő azonban ennek változatlanul nem tett eleget.

A fenti adat azon kevesek közé tartozik, amelyek a középkori oszkói jobbágyok költözésére utalnak. Ezen kívül még egy adatot ismerünk, amely a falunkból elkerült személyre vonatkozik. Az 1409-ben Vasváron tartott nádori közgyűlésen összeírták a megyében ismert tolvajokat, rablókat és gonosztevőket, a listán a vasvári orgazdák között szerepel Oszkói Miklós. A kétes hírű személyről neve annyit elárul, hogy Oszkóról költözött Vasvárra, ami jelentős előmenetelnek számított abban a korban, hiszen jobbágyból városi polgár lett.

A középkor végéről már egy részletesebb forrással is rendelkezünk, amely némileg szélesebb betekintést enged a falu életébe. 1523-ban készült az az urbárium, amely az egykori Egervári-birtokoknak a Kanizsaiak kezére került részeit írja össze.

A falunak ezen a fertályán akkor 25 telek volt, közülük azonban csak hét lakott, a többi üres vagy elhagyott. A hét családfő két Gelencsér nevű (az egyikük Mátyás), Farkas Bertalan, Szabó István, László Pál (ő töltötte be a bírói tisztet), Szabó János és Ferenc Tamás.

A jobbágyok a földesuruknak Szent György és Szent Mihály napján ötven-ötven dénárt tartoztak fizetni földbér gyanánt, húsvétkor tíz tojást és két kalácsot, Nagyasszonykor egy csirkét és két kalácsot, karácsonykor pedig egy kappant és két kalácsot adtak ajándékba. Tavasszal mindenkinek egy hold földet kellett megszántania a földesúr számára, ősszel szintúgy és be is kellett vetni azt az úr gabonájával.

Azok a jobbágyok, akik az üres telkeket megművelték, egy hold után egy köböl gabonát fizettek, a más birtokán lakók tízből egy kepét adtak. Aratás idején az egész telkesek négy napot, a féltelkesek két napot arattak a földesúrnak. Kaszálniuk nem kellett, mivel a faluban nem volt földesúri rét, ellenben az egervári várnál kötelesek voltak dolgozni, ha a szükség úgy hozta. Volt a földesúrnak tilalmas erdeje is a faluban, amelyben négyszáz bécsi dénár büntetés terhe mellett tilos volt fát vágni. Tartozott száz hold irtásföld is a birtokhoz, a vasvári káptalan jobbágyai művelték, egy köböl gabonát adtak érte holdanként.

Az újkor elején megsokasodnak az összeíró jellegű források, 1549-ből már rendelkezünk olyan adólajstrommal, amely valamennyi birtokos telekszámát megadja. A birtokok aránya ekkor a következő képet mutatja: a Pethőknek különböző családtagok kezén összesen húsz portájuk volt (ebből hat puszta és három új), a káptalannak négy és fél, Nádasdy Tamásnak kettő (egy lakott és egy puszta), Egervári Mihálynak két és fél (másfél lakott és egy új). Lakott még tizenöt zsellér a faluban, nyolc a Pethőknél, négy az Egervári-birtokon, kettő a káptalani és egy a Nádasdy-részen.

A Pethő-jobbágyok vagyoni helyzetéről közelebbi információkat is kaphatunk egy 1548-ban készült összeírásnak köszönhetően. Egy pusztatelek mellett kilenc jobbágy nevét tartalmazza, sőt megadja állataik számát is: egy főnek van négy ökre és három lova, kettőnek négy ökre, négynek két ökre, egynek-egynek egy, illetve két lova, egy személynek pedig nincsen semmije. Az összeírtak családnevei: Ódor, Zalai, Varga, László, Jó (két fő), Fülöp, Cyan, Kwcyar (Kulcsár?).

A XVI. században háborús pusztítások és járványok tizedelték a falvak lakosságát, ennek következtében a lakott és lakatlan porták, illetve a zsellérek száma erősen ingadozik. Bizonyára érintette már a falut az 1532. évi török hadjárat, az 1558-as adóösszeírás pedig a pestis pusztítását jegyezte fel: ekkor tizenhárom telek volt üres a járvány miatt.

Az 1565-ben készült tizedjegyzékben a Nádasdy- és az Egervári-részen már csak zsellérek szerepelnek (a káptalan jobbágyait ez az összeírás nem említi), a Pethő-részen azonban a hét zsellér mellett élt még tíz telkes jobbágy (akik együttesen tizennyolc kepe tizedet adtak).

Tizenkét évvel későbbről is van egy tizedösszeírásunk, amely módot ad az összehasonlításra; igaz, csak Alsóoszkó, azaz a Pethő-rész esetében (itt szerepel először Alsó- és Felsőoszkó név alatt a két falu), mivel Felsőoszkóból csupán egyetlen Egervári-jobbágyot, Ódor Mihályt említi (ő egyébként nem szerepel az előző összeírásban).

1577-ben Alsóoszkóban tizenkét telkes jobbágy volt (a zsellérek számát ez az összeírás nem adja meg), akik összességében tizenkilenc kepe tizedet adtak. A jobbágyok közül csupán egy személy, Ódor Jakab egyezik meg név szerint a korábbi lista szereplőivel, nyolc olyan családfőt találunk, akinek a családneve az előző összeírásban is szerepel (László – egy fő, Ódor – az említett Jakabon kívül két fő, Jó – két fő, Chan – két fő, Zalai – egy fő). Három új névvel (Markos [Márkus?], Török, Pap) találkozunk, és három réginek (Erős, Varga, Gecse) veszett nyoma.

Hasonló eredményre jutunk, ha a jobbágynévsort az 1548. évi összeírással vetjük össze, az ott szereplő nyolc családnév közül hat szerepel a két későbbi lista egyikében. A nevek némelyike már feltűnik a középkori oklevelekben is (1412: Chan és Claviger, azaz Kulcsár).

Az igazi változást a 1570–1580-as évek hozták meg, amikor közvetlenül érzékelhetővé vált a török fenyegetés. Az 1588. évi adóösszeírásban már azt jegyezték fel a kettős faluról, hogy behódolt a töröknek. Ekkor a Pethő-részen is már csak három portát, egy zsellért, három szegényt, egy pásztort és egy pusztatelket írtak össze. 1610-ben mint „teljesen elhagyott” falut vették fel a jegyzékbe.

A XVI. század végi állapotokat érzékletesen mutatja be az a korabeli magyar nyelvű levél, amelyet „Ali bég Isten seggedelméből hatalmas török császárnak főszandzsákbégje és gondviselője Székesfejérvárott és Palotán” írt a Vas és Zala megye határán fekvő falvak – köztük Oszkó – lakóinak: „Mi legyen oka, hogy ti… az mi császár adóját ide Fejérvárra be nem hoztátok? Vagy sok az vakmerőség tőletek, miért hogy nem gondoltok, hogy az császár adójáért kel veszni mindnyájatoknak, azon módon fiatoknak és fejeteknek? Mindazonáltal ismég ezúttal is ezen címeres parancsolatainkkal bizonyos ember által intönk és nagy iszonyú büntetis alatt hagyánk és parancsolánk, hogy… az császár adójával nagy hamarsággal besiessetek. Rátok siketség miát iszonyu haraginkat ki ne várjátok.”

A kor első feléből számszerű összeírásaink nincsenek, csupán a jobbágyok török adóját ismerjük, amelyet hol Székesfehérvárra, hol Kanizsára fizettek. Innen tudjuk, hogy a falu – bizonyára egy, a fenti levélben kilátásba helyezetthez hasonló megtorlás következtében – huszonöt évig elhagyottan állt, az elmenekült jobbágyok leszármazottai (bizonyára újak kíséretében) csak 1614-ben térhettek vissza a kanizsai basa biztatására.

Az adók növekedéséből, az erősödő nyomás mellett, bizonyára arra is következtethetünk, hogy a lakosság száma is emelkedett: míg az újjátelepítés után négy forint ötven dénár császári adót fizettek, 1649-ben ez a tétel már tizenhárom forintot tett ki. A török földesúrnak fizetett adójuk és ajándékaik némi képet festenek a korabeli gazdálkodásról és életmódról is: a nyolcvan forint adó mellett húsz pint vajat, két köböl aszalt gyümölcsöt és másfél akó bort adtak (a császári adóhoz még három köböl liszt is tartozott). A felsorolt tételek közül a legérdekesebb a borra való utalás, hiszen a szőlőművelés hosszú távra való tervezést és rendszeres munkát igényel, ami rendezett viszonyokat feltételez.

A török jelenlét nemcsak az adón és az annak behajtásához kapcsolódó portyázásokon keresztül mutatkozott meg a falu életében, hanem az ellenkező oldalról, a védekezésben is. A keresztény földesurak – és rajtuk keresztül a vármegyei, valamint a katonai igazgatás – rendszeresen igénybe vették a jobbágyok munkáját a török elleni harcokban. 1619-ben Bejc, Kám, Újlak, Csehi, Olaszka és Oszkó lakosait rendelték ki a rumi Rába-átkelő karbantartására, 1651-ben az oszkóiaknak fenyőgerendákat kellett Körmendre szállítaniuk, 1652-ben pedig a Vasvár környéki falvakkal együtt Kapornakra kellett vonulniuk az oszkóiaknak erődítési munkálatokra.

Az 1654–58 közötti időszakból egy összeírás is fenn maradt az „Egervarhoz tartozando Gratuitus laborbeli Proventusról”, azaz az ingyenes munkáról, amely a legtöbb falu számára egy szakasznyi párkány (palánk) építését, vagy az ehhez szükséges alapanyag szállítását írja elő: „Oszko. Faluul hasonlokeppen egy darab parkant czinalni.”

Fenyegetést jelentett a helység lakóira nézve a környéken állomásozó keresztény katonaság is (Vasvár, Zalabér, Egervár), hiszen az ellátási gondokkal küszködő hajdúk gyakran sarcolták meg a vidéket. 1648-ban Nádasdy Ferenc tett panaszt Batthyány Ádámnál, hogy a Bérben (Zalabér) tartózkodó katonák oszkói jobbágyait bántalmazzák.

Az 1532. évi felvonulás után az 1664. évi hadjárat idején jelent meg ismét nagyobb tömegű török haderő környékünkön. Ekkor a szentgotthárdi csata színhelyéről visszavonuló szultáni sereg, amely a szomszédos Vasváron kötötte meg az emlékezetes békét, falunkon is keresztülvonult. Azt az útvonalat ugyanis, amelyen a törökök Vasvárra érkeztek, még a XVIII. században is „Szent Gotthárdról vezető Oszkai utnak” tartották. Ez az útvonal Vasváron vagy azt elkerülve Vasvár és Oszkó határában egyesült a Stájerországból Budára vezető főúttal, amelyen aztán a vesztes sereg Székesfehérvárra vonult vissza.

A hadak átvonulásának konkrét emléke nem maradt, de a környék török hagyományai bizonyára leginkább ehhez az eseményhez kapcsolódnak. Oszkó területén a szőlőhegy felett, a Borhordó út mentén található római kori halomsírokat, a Török-dombokat török sátorhelyeknek vagy ágyúállásoknak tartották a régiek.

A falut ért pusztítás csak közvetve olvasható ki a forrásokból, amire ebben az időszakban az Egervár várához tartozó javak összeírásai adnak módot. Egy 1660 körül készült conscriptio szerint Oszkóban tizennyolc jobbágyhely (részben fél, részben egész) tartozott a várhoz, ebből tizennégy lakott és négy lakatlan. 1672-ben tizennégy jobbágyhelyet írtak össze, amelyből azonban már csak négy volt lakott.

Mindezek ellenére a század végére mégis a környék legnépesebb falva lett Oszkó, 1690-ben (amikor még elméletileg van török földesura a falunak, hisz Kanizsa csak ebben az esztendőben szabadul fel) 23 jobbágy- és tíz zsellércsalád lakja, akiknek összesen 46 ökrük és 106 tehenük, illetve borjújuk volt (szőlőhegy ekkor már nincs a faluban!).

Ugyanekkor a szomszédos Olaszfán mindössze hat család lakott, ekkor kezdtek házépítéshez, Vasváron pedig csak negyven – feltehetően csak részben családos – lakos, illetve katona élt. Pap is csak Oszkón volt a tágabb környéken, ráadásul egy XVIII. század végi levél tanúsága szerint igen öreg, az 1690-es leírás szerint pedig a templom elhagyott.

Az első egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint 1698-ben Felsőoszkónak 192, Alsóoszkónak pedig 95 lakosa volt.

A XVIII. század elejétől már jól nyomon követhető a falu lakosságszámának alakulása és birtokosok szerinti összetétele. 1725-ből van egy részletes összeírásunk az egervári várhoz tartozó oszkói birtokrész jobbágyairól, amely a családfő mellett a fiúgyermekek vagy esetlegesen az egy háztartásban élő férfi rokonok, valamint zsellérek neve mellett feltünteti az igásállatok számát, a telki- és az irtásföldek nagyságát is.

Majd minden családnak van két „vonyos ökrö”, azaz igásállata (esetenként négy is), öt–tíz hold telki földje és kettő–öt hold irtásföldje, sőt két családnál pénzen vett földdel is találkozunk.

A tizennégy családból négy esetében nem tüntetnek fel fiúgyermeket, négy családban egy-egy fiú, a többiben kettő-három is szerepel. Három olyan család is van, amellyel a a családfő testvére és annak családja együtt él, ahogy a forrás mondja: „egy són, egy kenyéren”. Varga Györggyel és fiával például együtt él öccse és annak két gyermeke, sőt lakik a háznál egy zsellér is két gyermekével. Az ilyen jobbágycsaládnak persze a „gazdasági ereje” is nagyobb, amit az is mutat, hogy a családfőnek négy ökre volt, sőt a nála lakó zsellérnek is volt kettő (igaz, földje nem volt több az átlagnál, de ezt feltehetően állattartással ellensúlyozták).

Néhány évvel később még részletesebb összeírás készült az alsóoszkói jobbágyok vagyoni helyzetéről. 1725-ben a falunak ezen a részén tizenkét negyedtelkes jobbágyot írtak össze, akiknek egységesen négy pozsonyi mérőnyi földjük volt (ez mindössze néhány holdat tesz ki, de bizonyára írásföldek is tartoztak hozzá) és egy-egy kaszásnyi rétjük volt.

Nagyobb ingadozás mutatkozik az állatállomány tekintetében. A jobbágyok felének nem volt igásállata, a másik felének viszont – egy hatökrös gazda kivételével – két-két ökre volt, tehene mindenkinek, borjúja pedig kilenc főnek (többnyire egy vagy kettő). Sertést is tartottak majd minden háznál (átlagban kettő-három), és két helyen volt nagyobb számú birka.

Az egységes telki állomány ellenére a vagyoni eltérés jelentős volt az alsóoszkóiak között. A legszegényebb jobbágynak, Sipos Istvánnak egyetlenegy tehene volt, a leggazdagabbnak, az említett hatökrös gazdának, Ódor Jánosnak az ökrök mellett négy tehene, egy borjúja, 29 birkája és húsz sertése számláltatott meg. Ódor János tehetősségére utal még az is, hogy két üres jobbágytelket árendába vett a földesúrtól évi négy forintért. Tovább színezi Alsóoszkó társadalmának képét az is, hogy egy jobbágycsalád – László Mihály, György és Gergely – zálog címén kétszáz forint értékben birtokolt két jobbágytelket.

A korabeli gazdálkodásról némi képet nyújtanak az 1720. évi összeírás adatai. Eszerint a faluhoz 133 és fél pozsonyi köblös föld tartozik (nagyjából ugyanennyi holdat tesz ki), amely – a teleknagyságtól függően – három-hat-tíz köblös részekben oszlik meg a jobbágyok kezén.

A föld minősége közepesen homokos, a vetőmaghoz képest körülbelül négyszeres termést hoz. A földeket – amelyeket kétnyomásos rendszerben művelnek – kétszer szántják, az első alkalommal négy, a második alkalommal két ökörrel. Kaszálóik közepesek, rétjük elegendő, az erdőkből megfelelő mennyiségű tűzifájuk van, és lehetőségük van a makkoltatásra. 102 és fél kapásnyi (mintegy hat katasztrális hold) szőlő tartozik a faluhoz, ebből egy kapásnyi terület két akó bort ad (egy akó ára egy forint harminc krajcár).

Az újabb, az 1725. évi forrás arra utal, hogy népes jobbágycsaládokkal (gazdaságokkal) kell számolnunk a század első felében, csak így – és természetesen újabb telepesek érkezésére is gondolva – érthető meg az, hogy a kettős falu népessége a XVIII. század végére megnégyszereződött: az 1781. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Alsó- és Felsőoszkón 778 fő lakott. (Az 1720-as országos összeírás szerint Oszkón 34 család élt, ennek alapján a népességet ekkor kétszázötven-kétszázhetven fő körülire becsülhetjük).