Telkesek, zsellérek, földművesek
Telkesek, zsellérek, földművesek
Nyíracsádon a jobbágyfelszabadítás hatására a paraszti népesség jelentős mértékben polarizálódott. A földhöz jutott telkes parasztok és a zsellérek közötti gazdasági-társadalmi különbség még inkább elmélyült, s a föld nélküli réteg munkaerő-feleslegét a nehezen kapitalizálódó nagybirtok és a lényegében változatlan színvonalon dolgozó paraszti birtok nem szívhatta fel.
Szabolcs megyében a parasztság birtokában lévő földterület a jobbágyfelszabadítás után is az országos átlag alatt marad. Ugyanakkor ebben a megyében 1900-ban a földterület több mint kétharmada a száz holdon felüli birtokosok kezén volt, miközben másutt alig a fele. A Magyarország földbirtokviszonyait feltérképező 1935. évi országos összeírás Nyíracsádra vonatkozó adatsorai hiteles, tanulságos képet rajzolnak a paraszti birtokok nagyságáról, egymáshoz s a nagybirtokhoz viszonyított arányukról. A társadalmi rétegek nagyjából a birtokkategóriák szerint különültek el, hiszen a termőföld volt a legfontosabb termelési tényező.
Az összeírás adataiból egyértelművé válik, hogy életképes parasztgazdaságok csak elenyésző számban találhatók meg Nyíracsádon. A földterület több mint kétharmadát – mint említettük – a nagybirtok foglalja el. A birtokos parasztok kétharmada ugyanakkor öt holdnál kisebb területtel rendelkezik, amely önmagában nem elégséges egy család megélhetésének biztosításához. De a viszonylag nagyszámú öt–ötven holdas kategóriába tartozó gazda is átlagosan csak tizenkét hold földet birtokol. Ezen tartósan az sem segít, hogy a két világháború közötti időszakban a haszonbérbe adott területek növekszenek. Az így kialakult gazdaságok is csupán a törpebirtokosok kategóriáját növelik. A földbirtokrendezés eredményeiből kitűnik, hogy a földhöz juttatott 104 család is átlagosan csak ötholdas gazdaságokat tudott kialakítani.
A nyíracsádi parasztnépesség túlnyomó hányadát azok a gazdák tették ki, akiknek birtoka nem érte el a tizenkét–tizenöt holdat, s ezért nem voltak képesek annak jövedelméből családjukat eltartani. Ők tartósan vagy ideiglenesen a helyi uradalmakban vállaltak munkát vagy részes aratóként a Nyíracsádtól délebbre fekvő, jó búzatermő vidékeken egészítették ki a család élelmiszerkészletét, szerezték meg az egy évre szükséges búzamennyiséget. Az erdőgazdaság azoknak, akik a csemeteültetvény gondozására vállalkoztak, megengedte, hogy a facsemeték között köztes növényként kukoricát vagy burgonyát termesszenek.
A század eleji és a két világháború közötti paraszti családi gazdaságok többségére Nyíracsádon is az volt a jellemző, hogy a háztartás és a gazdaság ügyleteit nem választották szét. A termelés szerkezetét meghatározó elsődleges szempont a hagyományok diktálta keretek között a család szükségleteinek kielégítése volt. Ezzel magyarázható a biztonságra törekvő, „mindent termelő” gazdálkodói magatartás tartós fennmaradása. Ennek velejárójaként a gazdák mereven ragaszkodnak ahhoz, hogy az egyes munkafolyamatokat a hagyományos, öröklött eljárások szerint végezzék el.
A családok évenkénti pénzkiadásai szükségessé tették, hogy az önellátó gazdaságok, ha minimális mértékben is, de értékesítsék terményeiket.
A nyíracsádi parasztgazdaságok piaci szakosodása azonban részleges: bármilyen terményt szállítanak is piacra, mellette megtermelik az önellátáshoz szükségeseket is. E gazdaságok számára a piac, az árukapcsolatok rendszere félelmetes és nyomasztó, részvételük kényszerűség.
A XIX. század hetvenes éveiben végrehajtott tagosítás előtt a dűlőket parcellákra tagoltan hasznosították. A tagosítás hatása kimutatható a nyírségi falvak XIX. század végi határhasználatában is. Ezután vált aztán kötelező érvényűvé a háromnyomásos földművelés.
A nyomáskényszert a gazdák a legtöbb helyen egészen a hagyományos paraszti gazdaság felbomlásáig betartották. Csak a harmincas években szűnt meg végérvényesen. Nyíracsádon sohasem tagosították a birtokokat. Itt háromnyomásos gazdálkodást folytattak egészen az 1950-es évekig.
A nyíracsádi parasztgazdaságokban még a XX. század elején is úgynevezett fekete ugart hagytak. A három nyomásból az egyikbe került az őszi gabona, a másikba a tavaszi és az ültetés (kapás növények). A határ harmada maradt fekete ugarnak, amit az állatok használtak legelőként. Az első világháborút követően az állattartás belterjessé válásával és az ezzel együtt járó fokozott takarmányszükséglet következményeként néhány gazdaságban a fekete ugarolás megszűnt, és a helyén takarmányt termesztettek. A helyi uradalmakban már a múlt század második felében bevezették a váltógazdálkodást.
A gazdáknak az aratást egy-egy határrészben azonos időben kellett végezniük. Később a nyomáskényszer megszűnte után kötelező vetésforgó kényszere oldottabb lett, de kora őszre a vetésterületek közös legelőkké váltak a kukoricásokkal s a rétekkel együtt. Erre az időszakra minden gazdának a tarlót és a réteket legeltetés céljára rendelkezésre kellett bocsátani.
A szántóföld használatának rendjét Nyíracsádon is a háromnyomásos gazdálkodással együtt járó ugaroló szántógazdálkodás jellemezte. Szokásos rendjét már nem találjuk meg tisztán, ami elsősorban az új növények bevezetésével magyarázható. A szövetkezetek megalakulásukig a fekete ugart alkalmazták: a kihasznált földet (kukorica, zab után) ugarolták, azaz abban az évben nem szántották, csak trágyázták, a következő évben háromszor szántották, és mindegyik után boronálták, majd ősszel rozsot vetettek bele. A rozs után mindig kapásnövényt ültettek.
Nyíracsádon a határ ötfordulós. Csak három forgott évente, kettő pedig befogott föld volt. Azon mindenki szabadon gazdálkodott. Az évente változó három forduló: kapás, kalászos és ugar. A fordulók nem voltak egyformák. A befogott földben jobb búza termett, mint a fordulókban. A fordulórendszer 1945-ig állt fenn.
A háromnyomásos gazdálkodás idején a szűk határok miatt az állattartás és a földművelés között szoros összhang alakult ki, ami a faluközösség munkáját is összehangolttá tette. A szűk ugarlegelőn több állat legelt, mint amennyit az elbírt, ezért a határ s így a legelőterület felszabadítása a betakarítás idején a faluközösség gyors és összehangolt munkáját igényelte.
A múlt század második feléig a földművelésben a gabonaneműek termesztése dominált. A háromnyomásos vetéskényszerrel összekapcsolt gazdálkodásban a szálas és kapás takarmánynövények meghonosodására nem volt lehetőség. A hagyományos gazdálkodási rendszerben a kapások a nyomáson kívüli területen kaphattak helyet. Innen indult meg a kapások betörése először az ugar területére. Mindez alapvetően megváltoztatta a gazdálkodás korábbi jellegét. Az ugarlegelő csökkenésével az állattartás korábbi szerkezete is alapvetően megváltozott: a termesztett takarmányok felhasználása az istállózó állattartást vonta maga után. Az ugar és tarló legeltetése természetesen még ezután is megmaradt, de az istállózó tartás járulékává vált.
A fordulórendszer megszüntetése és a tagosítás csak a faluközösség szorítását iktatta ki, de a gazdálkodás korábbi szerkezetét nem alakította át teljesen. A rossz minőségű földeket a gazdák lényegében hasonlóan művelték, mint korábban. A pihentetésre és ugarhagyásra továbbra is szükség volt, s a tarlót is legeltették részben a takarmány, részben a trágyázás miatt.
A gazdaságok jelentős részében ma is általános az, hogy évenként cserélik a kalászos és kapásnövények termőterületét.
Az állatállomány összetételében a nyíracsádi paraszti gazdálkodás keretei között is – az általános tendenciának megfelelően – a lényegi fordulat a szarvasmarha fajtaváltása és ezzel párhuzamosan, ezzel összefüggésben az igásállatok közt a ló elterjedése.
A szarvasmarhát a nyíracsádi parasztgazdaságokban elsődlegesen igázásra használták. Emellett jelentős szerepe volt a termőföldek trágyázásában is, s a tejhaszon csak ezután következett. Ezzel magyarázható, hogy a nagy munkabírású magyart nem tudták kiszorítani a jobban tejelő, kisebb munkabírású fajták. Még a századelőn is kizárólag a nagy testű szürke marha dominanciája jellemezte a nyíracsádi parasztgazdaságokat, s csak 1942-ben jutott el odáig a fajtaváltás, hogy az állomány fele az intenzív gazdálkodásra is alkalmas fajtákból tevődik össze. A nyíracsádi parasztgazdaságok zömében a vizsgált időszakban nem találunk lovat. Csak a közép- és nagyparaszti gazdaságok tartottak, elsősorban azokat igázták.
A sertéstartás a nyíracsádi paraszti gazdaságok majd mindegyikében megjelenik, elsődlegesen a család hús- és zsírszükségletének kielégítésére szolgál. A legnagyobb számarányban a mangalica fajtát tartották. A harmincas évektől az állomány kétszeresére növekszik. Ez annak a következménye, hogy a szántóföldi gazdálkodás intenzívebbé válásával nő a takarmánynövények vetésterülete, amit az állatok hízlalására fordítanak. Így sertést több gazdaság már saját szükségleten felül is hizlalt a piaci értékesítés szándékával.
A juhtartás Nyíracsád paraszti állattartásában nem játszott jelentékeny szerepet. Az uradalmakban a juhtenyésztés annál nagyobb arányú volt. Jellemző, hogy a birkát tartó gazdák ragaszkodnak a megszokott fajtához, s merinó juhokat tartanak. A vizsgált korszak végéig – éppen úgy, mint a sertés és szarvasmarha esetében – nem megy végbe a fajtaváltás, mindvégig a merinó juhok maradnak túlsúlyban.
A nyíracsádi kisparaszti gazdaságokban eltérő számban, a gazdaság ágainak belső arányát tekintve is eltérő nagyságrendben, de mindenütt tartottak baromfit.
A statisztikai adatok tükrében jól látszik a baromfiak közt az egész állományban a tyúkfélék túlsúlya: 1935-ben durván az összállomány kétharmadát teszik ki, 1966-ban az összállományhoz viszonyított arányszám még nagyobb, durván öthatoda a teljes baromfiállománynak tyúkféle. Feltűnő az is, hogy míg az 1930-as években a a baromfi közel egyharmada lúd, addig az 1960-as években ez a számarány az egytizedre zsugorodik, s a ludak abszolút száma is csökken. A többi baromfi közül a kacsa tartása arányait tekintve egyik vizsgált időszakban sem túl jelentős, de az 1960-as évekre több mint kétszeresére nő. A pulykatenyésztés mindkét időszakban elhanyagolható.
A baromfitartás a parasztgazdaságoknak az az ágazata, amely kis befektetést kíván meg, viszonylag csekély a takarmányszükséglete, és elsősorban női munkaerő ráfordítását igényel. Mindezek következtében a paraszti gazdálkodás rendszerében kevés figyelmet fordítottak rá – valószínűleg ezzel áll összefüggésben az is, hogy a baromfitartással kapcsolatos hagyományok igen gazdagok archaikus elemekben s hiedelmekben –, a jelentősége csak akkor növekedett időlegesen, amikor valamely baromfiterméknek kedvező értékesítési, eladási lehetőségei nyíltak. Nyíracsádon az 1930-as, 1940-es években a libatartás, a ludak hizlalása, tolluk értékesítése volt ilyen, a parasztgazdaságok számára biztos jövedelemforrást jelentő tevékenység.
A nagyváros, Debrecen viszonylagos közelsége nyújtotta az eladási lehetőséget, az ide szállító kofák a nyíracsádi piacon, sokszor közvetlenül a házaknál vásárolták fel a baromfit, elsősorban a libákat.
A Nyírség déli részén csaknem minden falu határát az erdők rovására növelték. A földrajzi környezet átalakítása visszahatott az egész gazdálkodásra. Megváltoztak a növénytermesztés táji feltételei. Ez többek között abban is megnyilvánult, hogy az őszi vetésűek nyomásában a búzával szemben a rozs került túlsúlyba, megnőtt a rozs szerepe, mert a klimatikus viszonyok ennek a növénynek kedveztek.
A XIX. században a Nyírség falvaiban vetés- és fordulókényszeren alapuló, háromnyomásos rendszerű földművelés folyt. Ebből következett, hogy a takarmánynövények és a kapások szántóföldi meghonosodására nem volt lehetőség. Az ugar legeltetésen alapuló hasznosításából, a takarmányozás céljait szolgáló árpa, hajdina, zab és köles nagyarányú termesztéséből, a gabonafélék szalmájának, polyvájának, törekjének takarmányozásra való felhasználásából egyértelműen következett, hogy a földművelés ritmusa alá volt rendelve az állattartás, állattenyésztés igényeinek.
A termesztett növényféleségek elsősorban az ember közvetlen táplálkozási igényeit elégítették ki. Az ilyen értelemben vett hagyományos gazdálkodási rendszerben a kapások a nyomáson kívüli termelési egységekben, kertekben, szálláskertekben kaphattak helyet. Ez volt a dohány termesztésének kezdeti színtere is, innen került át szántóföldi művelésbe.
A kapásnövények (tengeri, burgonya) fokozatos szántóföldi térhódítása átalakította a gazdálkodás korábbi jellegét, megváltoztatta szerkezetét. Lényegesen csökkent az a földterület, amelyet pihentettek. A legelő és az ugar területének XIX. század végén elkezdődő fokozatos szűkülésével, a legeltetéssel együtt járó trágyázás is vesztett jelentőségéből. Mivel a gazdálkodás eredményességét lényegesen befolyásolta a trágyázás, az állatállomány számottevően nem csökkenhetett. Ezt viszont csak úgy lehetett elérni, ha az ugarföldön termesztett takarmányokkal biztosítani tudták a kiesett legeltetési lehetőséget. A gazdálkodás szerkezeti módosulásai így maguk után vonták az állattenyésztés rendszerének, korábbi jellegének strukturális változását is, a változás a belterjesebbé válás irányába hatott.
A Nyírségben 1868–1910 között úgy növekszik a búza és a rozs vetésterülete, hogy az összes szántóföld 46–49 százalékát foglalja el, s az összes szántóföldhöz viszonyítva jelentéktelenül csökken. E két kalászos mindvégig a legnagyobb területen vetett növény marad, a kettő közül a rozs termesztése mindvégig jelentősebb.
A kapások területe 1868–1906 között megduplázódik, s a századfordulót megelőző évtizedben már eléri az összes terület egyharmadát. A leggyorsabb és legszámottevőbb a dohány térhódítása. A takarmánynövényeket a nagyarányú előretörés jellemzi, közöttük is kiemelkedik a bükköny. Hasonlóan gyors térhódítás jellemzi a lóherét és a lucernát.
A századfordulót követő évtizedre alakulnak ki azok a termesztési arányok, amelyek a Nyírség, illetve Szabolcs megye szántóföldi gazdálkodását az 1940-es évek végéig jellemzik. A burgonya és a kukorica – hasonlóan a dohányhoz – a kerti jellegű művelésből került a nyomásba, s termesztése csak a XIX. század második felében lett általános. A kukorica és a burgonya elsősorban a parasztgazdaság saját szükségleteit fedezte, s csak kis része került értékesítésre. Döntő a szerepük az állatok takarmányozásában, de korábban (a burgonyáé még ma is) jelentős a paraszti táplálkozásban is.
A kukorica a Nyírség tölgyeseinek kiirtása után különösen fontossá vált a sertéstartásban, amelynek ezzel párhuzamosan a gazdasági udvar lett fő színtere.
Ez a három növény és a vetett takarmányok termesztése volt az, ami alapvetően átalakította a határhasználat és a gazdálkodás korábbi szerkezetét. A múlt század második felétől kezdve termesztésük biztosította az egyensúlyt az állattartás és a földművelés között; úgy tűnik, mindmáig. (A gabonafélék közül csak a rozs tartotta meg korábbi szerepét, ami a földrajzi feltételekkel magyarázható.)
Nyíracsádon a hagyományos rendben működő paraszti birtok gazdálkodásának alapja a kukorica- és burgonyatermesztésen alapuló állattartás.
A kapásnövények térhódítása nem szüntette meg az ugarhagyást, mivel erre mind a legelőterület, mind pedig a talajerő utánpótlása miatt szükség volt. Viszont a tavaszi gabonavetést kiszorította a határhasználat rendjéből, s a takarmányozásra használt árpa, hajdina, zab és köles szerepét fokozatosan a szálas és kapásnövények vették át. A vetéskényszeren alapuló fordulórendszer azonban egyre nagyobb terhet jelentett a gazdák számára. Részben azért, mert az ugar nagy területet vett el a művelésből (a homokos talajú déli részeken húsz-harminc százalékot), s mert a lakosság növekedésével és a határ terjeszkedési lehetőségeinek lezárulásával a földek egyre jobban elaprózódtak. Ezentúl nyilvánvalóvá vált a kapitalizálódó termelési viszonyok között a tagosítatlan határ, valamint a vetéskényszer korszerűtlen és fejlődésképtelen volta is. A tagosításnak azonban komoly akadályát jelentette mindenekelőtt az, hogy a határok különböző területein nem volt egyforma a föld minősége.
A mezőgazdasági összeírások adataiból egyértelművé válik, hogy Nyíracsádon a vizsgált időszak végéig a rozs volt a meghatározó termesztett gabona, jóllehet a periódus végére a búza vetésterülete valamelyest növekszik.
A megfelelő talajerő-utánpótlás szükségességének felismerése megteremtette a lehetőségét a század első felének mezőgazdasági szakirodalmában is ismertetett, a gazdasági szakírók által is ösztönzött zöldtrágyák alkalmazásának.
Bár a földterület művelési ágak szerinti megoszlását mutató mezőgazdasági statisztikák Nyíracsád esetében a szőlőskertek területének folyamatos növekedését mutatják, a paraszti gazdálkodásnak a szőlőművelés errefelé jelentéktelen ága maradt.
A Nyírségre oly jellemző dohánytermesztés a parasztgazdaságokban csak a második világháború után honosodott meg, korábban kizárólag az uradalmakban foglalkoztak dohánytermesztéssel. A nyíracsádi parasztgazdaságok, parasztháztartások munkaerőt adtak az uradalmi dohánytermesztéshez, a falu társadalmának jelentős hányada vállalt napszámosmunkát az ültetvényen.
A mezőgazdasági termelés Nyíracsádon még a két világháború között is döntően az emberi és állati energia hasznosításán alapult. Az egyetlen, a parasztgazdák által igénybe vett gép a cséplőgép volt. Elődjeként a ló igaerejére épülő járgányos gép is használatban volt Nyíracsádon. Csak a nagyobb gazdaságokban tűntek fel a ló vontatta kis vetőgépek és ekekapák. Az 1930-as években egyéb lényeges termelőeszközök kicserélődése is megindult. Így a fa gerendelyes fél vasekéket kezdték kiszorítani a vasekék.
A vaseke előbb az uradalmakban jelent meg, s csak azt követően honosodott meg a paraszti gazdaságok eszköztárában. A technikai újítások bevezetését a tizenöt-húsz holdas gazdák kezdték.
Az új, termelékeny munkaeszközök csak igen lassan terjedtek el, általános vélekedés volt, alapelvként megfogalmazódott, hogy a régi eszközt csak akkor cserélik újra, ha teljesen elhasználódik. A parasztgazdaságokban egészen a szövetkezetesítésig jobbára kézzel vetettek. A betakarítás még a századelőn is sarlóval folyt. Ekkortájt jelent meg a kasza, de kizárólagos betakarítási eszközzé csak a XX. század húszas éveinek elején vált. Az aratás eszközváltása a különböző gazdaságokban nem egyszerre fejeződött be.
A cséplés rendjét a gépesítés elterjedésével számos külső körülmény, többek között a tűzvédelmi szempontok figyelembevétele is szabályozta.
A nyíracsádi paraszti gazdálkodás képe a vizsgált időszakban minden vonatkozásában a nagyobb tájegység, a Nyírség gazdálkodásának általános tendenciáival vág egybe. A természeti tényezők meghatározó szerepén túl a hasonló birtokszerkezet, társadalmi rétegződés még tovább erősítik ezt. A nyíracsádi parasztgazdaságokat is sajátosan jellemezte egészen a kollektivizálás időszakáig a földművelés és az állattartás igen szoros egymásra épülése, az önellátásra törekvés, a mindenáron való földszerzés, hiszen az itteni gazdák is a földjük növelését tekintették gazdaságuk bővítése egyetlen lehetséges útjának.
Birtoklevél 1945-ből
