Nyíracsád Összefoglaló
Nyíracsád
Összefoglaló
Összefoglaló
Nyíracsád első említése 1312-ből ismeretes. Honfoglalás kori magyar falu, a Tiszántúl északkeleti részén elterülő kistáj – Nyír, illetve Nyírség, a Tisza árterületéből kiemelkedő ligetes-erdős homokhátság – déli részén.
A Gut-Keled nemzetség birtoka, majd hosszú időn át, több más birtokos mellett, a Dobi családé. Ma is álló temploma a XII. században épülhetett. A reformáció idején az egész település a kálvini reformációt fogadta el.
A XVII. század harcaiban nem pusztult el, jóllehet többször kellett lakosainak főleg az Erdélyre törő idegen zsoldos csapatok pusztításai elől hosszabb-rövidebb időre elbujdosnia. Bár létszámuk állandóan csökkent, falujukat nem hagyták el, sőt a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc bukása után (1711) a visszatérő maradék végleg megülte. A törököt kiűző, Erdély függetlenségét felszámoló udvar előbb a kamara kezébe adta, majd pedig aulikus főuraknak juttatta.
Az új birtokosok közül a legnevezetesebb a gróf Vécsey család. Uraik a csekély létszámú visszatért magyar lakosság mellé a XVIII. század első évtizedeiben nagyszámú román jobbágyságot telepítettek, ruszinok is csatlakoztak hozzájuk. Az ortodox román és ruszin jobbágyokat itt érte egyházaik uniója: a XVIII. század második felében már mind a román, mind a ruszin telepesek görög katolikusok. A XVIII. század második felében és a XIX. század folyamán a román és a ruszin lakosság teljes mértékben asz-szimilálódott.
Az elmúlt századok egyik legpusztítóbb, ragályos betegsége a pestis, melyet neveztek egyebek mellett fekete halálnak is, a település történetében példa nélkül álló népességpusztulást okozott. 1739. november 9. és 1740. május 1. között, majd négy hónapi rövid szünet után új erőre kapván 1740. szeptember 1-jétől december 7-ig, 481 férfi és 423 nő, összesen 904 személy halálát okozta, kiknek nevét, életkorát, családi állapotát is ismerjük az egykori pestises összeírásból. A járvány a falu lakóinak 76,6 százalékos, más számítások szerint 53,5 százalékos népességvesztésével járt, messze meghaladva az országos átlagot.
Nyíracsád településének képét a hagyományos építkezés jellemezte. Kialakulásában fontos szerepet játszottak a természetföldrajzi körülmények. A táj déli, keleti és északi területeit mindenekelőtt futóhomok, löszös homok és homokos lösz borítja. Ezek az igen laza talajféleségek speciális építési technikákat igényelnek, a falak statikai szilárdságát fával kellett biztosítani: a váz nemcsak magát a falat erősítette, hanem megoldotta a födém és tetőszerkezet alátámasztását is.
A nyíracsádi paraszti gazdálkodás jellegét elsődlegesen a föld minősége és mennyisége határozta meg, hiszen a termőföld volt a legfontosabb termelési tényező. Életképes parasztgazdaságok csak elenyésző számban találhatók meg itt, mivel a földterület kétharmadát a nagybirtok foglalta el. A szántóföld használatának rendjét a háromnyomásos gazdálkodással együtt járó ugaroló szántógazdálkodás jellemezte. A gabonafélék közül a rozs termesztése a legjelentősebb, a kapásnövények közül a dohány az uradalmi birtokon nyer teret, a kukorica és a burgonya pedig a parasztgazdaságok takarmány- és élelmiszer-szükségletét fedezte. Az állatállomány összetétele a paraszti gazdálkodás keretei között akkor változott meg jelentős mértékben, amikor a szarvasmarha fajtaváltása lezajlott, s ezzel párhuzamosan a ló lett az első számú igásállat. Sertést és baromfit minden gazdaságban tartottak elsősorban a családok húsigényének kielégítésére.
A népviseletben is szerepe volt a gazdálkodásnak. A kenderből szőtt házivászon alapanyag a XIX. század végén még mind a női, mind a férfi viseletben fellelhető volt. Belőle készítették a nők alsó, ráncos szoknyáját, a pendelyt, amit barnára festve nyáron felső ruhaként is viseltek, a csigacsináló és lakodalmi főzőkötőt, a férfiak bő, nyári és vastagabb, szűk téli gatyáját, munkában használatos ingeit. A női felsőruhák alapanyaga, szabásvonala többnyire követte a divat változásait: az 1930-as évekig a kétrészes, bő szoknyás, az 1950-es évekig a derékban szabott, majd pedig az egybeszabott, szűk aljú ruha vált elterjedtté, elébe kötőt kötöttek. Jellegzetes öltözékként hűvösebb időben nők és férfiak egyaránt hordták a varrónők által készített kék színű ujjatlan posztó lajbit és ujjas bekecset.
Az étkezések, ételeknek a hagyomány az alapja. Nyíracsádon szívesen vállalják a múlt táplálkozási szokásait, ételeiket, függetlenül attól, hogy milyen gazdasági körülmények között élnek. Az édesanyák, nyíracsádi asszonyok által varázsolt ízek gazdag konyhát hoztak létre. A rozskenyér, a pászkakalács, a páratlan ízű dübbencs tészták, a nyírségi apró töltött káposzta, a legkülönbözőbb levesek, a málé és a görhe a sok más finom ízzel jelenti a nyíracsádi konyha alapelemét. Húsvétkor a legszebb és a leggazdagabb az ünnepi asztal és a leglátványosabbak az étkezési szokások.
A településre a múltban a rendkívül bő gyermekáldás volt jellemző, amelyet azonban az elmaradott egészségügyi viszonyok következtében tragikusan magas csecsemő- és gyermekhalálozás kísért. A görög katolikusok körében a családi élet fontos sorsfordulóin, de a mindennapok során is, különösen kiemelt, meghatározó szerepe volt a komasági viszonynak. A település görög katolikus lakosságának temetési szertartása is számos archaikus vonást őrzött meg.
Nyíracsád lakosainak életében századokon keresztül jelentős funkciókat töltött be a vallásosság. A több felekezetre különülő településen a XVIII. századtól máig meghatározó a görög katolikus egyház szerepe, a lakosság túlnyomó többsége tartozik kötelékébe.
A település 1711-et követően újjászervezett református egyházának iskoláját és tanítóját egy 1785-ös összeírás említi először. Az azt megelőző évtizedekből csupán a lelkészek tanítói tevékenységéről van tudomásunk. A kicsiny létszámú és rendkívül szegény eklézsia iskolája a Debreceni Kollégium közelsége ellenére nem lett annak partikulája. A két világháború közepéig egyetlen tanteremmel és tanítóval működött, ekkor kapott egy új egy tantermes iskolát és szervezték meg a második tanítói állást.
Az 1740-ben alakult görög katolikus egyház rutén tanítási nyelvű iskoláját, az 1770/71-ben készült felmérés emberemlékezet óta működőnek mondja. Húsz növendéke ekkor olvasást és írást tanult. A nyelvi váltás, nem tudjuk, mikor következett be, de a magyar mellett a rutén nyelv használata, még ha egyre csökkenő mértékben is, az 1880-as évek végéig tetten érhető.
