Források
Források
A Nyírség peremén. Ligetalja faluja. A Nyírség legrégebbi tájneveink egyike, a középkorban Nyír formájában volt ismeretes. A nyírfákban gazdag vidék nevét a nyírfáktól kapta. A táj jellemzői a nagyjából észak-déli irányú homokhátságok, a köztük lévő lefolyástalan völgyekben található, nagyobbára szikes tavakkal, nagy kiterjedésű lombos erdőkkel, illetve ligetes facsoportokkal. A tájleírásokat (Hunfalvy János: A Magyar Birodalom Földrajza különös tekintettel a néprajzi viszonyokra. Budapest, 1886. 46–47.; Borsy Zoltán: A Nyírség természeti földrajza. Budapest, 1961. 133.; Kádár László: A magyar nép tájszemlélete és Magyarország tájnevei. Budapest, 1941.) nagy részletességgel, történeti tájszempontok alapján az 1990-ben megjelent kistájkataszter összegezte (Marosi Sándor– Somogyi Sándor, szerk.: Magyarország kistájainak katasztere I–II. Budapest, 1990. Dél-Nyírség, I. 260–264.). A megyemonográfiák közül leginkább használható természetföldrajzi vonatkozásban is az 1939-ben megjelent, Dienes István szerkesztette Szabolcs vármegye-monográfia (Szabolcs és Ung. k. e. e. Vármegyék), Budapest, 1939. Nyíracsádot illetően újabban egyre inkább Ligetalját emlegetnek Nyír, illetve Nyírség, még kevésbé Dél-Nyírség helyett. A Nyírség egészére, de különösen a Dél-Nyírségre jellemző növényzet, a flóra és fauna gazdag, ligetes-erdős- facsoportos típus: a liget. A Ligetalja elnevezés ennek ellenére mesterséges tájnév. 1920-ban, a Szabolcs megyei-, nyírségi járások újrarendezésekor létrehozott ligetaljai járás elnevezésnél használták először. Ekkor a járás székhelye a Ligetalja faluja: Acsád, illetve teljes nevén Nyíracsád lett. Legújabban, a járások felszámolása után kezdik az egész Dél-Nyírséget újból Ligetalja névvel illetni. (Kálmán Béla: Nevek világa. VI. kiadás. Debrecen, 1991.; Gyulay Mihály: Magyar igazgatástörténeti helynévlexikon. Budapest, 1989.; Taar Ferenc: Sorsfordulón. Ligetaljai változások. Debrecen, 1994.; Dankó Imre: Egy keletkezőben lévő tájnevünkről, Ligetaljáról. Névtani Értesítő 21. Budapest, 1999. 117–123.).
A község újjászületik. Acsád-Nyíracsád keletkezéséről, legkorábbi történetéről 1312-ig (első írásos említéséig) névtani és régészeti adatokra alapozottan azt állíthatjuk, hogy Acsád-Nyíracsád honfoglaláskori vagy kora Árpád – kori település. (Dienes István: A honfoglaló magyarok. Budapest, 1978. 55.). Neve eredetileg Acsa, a honfoglalás elttről ismert bolgár-török Acsa személynévből keletkezett. A névtan az ilyen puszta személynévből történt helynévalakulást, -adást magyar névadási módnak nevezi. Az Acsa helynév -d birtokos képzős alakja azt jelenti, hogy az a bizonyos hely, terület, település, birtok Acsáé, Acsa tulajdona. Acsa-Acsád közvetlen környékén több honfoglalás- vagy kora Árpád-kori magyar névadású hely-, illetve helységnevet ismerünk: Buzita, Pércs stb. (Dankó Imre: Két „magyar névadási mód” környezetünkben: Acsa-Acsád, Péter-Pércs. Múzeumi Kurir 62. 1991. 25–31.; Dankó Imre: Nyíracsád a X–XII. században keletkezett falu. Névtani tanulmányok a falunévről. Nyíracsádi Élet, I. 1991. 3. sz.; Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. A–K., L–ZS. Budapest, 1988.). Nyíracsád Árpád-kori történetéről, a község helyét és messze környékét birtokló Gutkeled nemzetségről bőségesen szólnak nemzetségtörténeti összefoglalásaink. (Wertner Mór: A magyar nemzetségek a XVI. század közepéig I–II. Budapest, 1891. A Gutkeledekről: I. 243–288.; Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I–III. Budapest, 1900–1901. – A Gutkeled nemzetségre nézve: II. 1901. 19–91.; Nyíracsádra nézve: II. 1901. 20–21.). Nyíracsád középkori történetéről az oklevéltárainkban szereplő, jobbára birtoklástörténeti adatok alapján állította össze Németh Péter a legfontosabb tudnivalókat (Németh Péter: A középkori Szabolcs megye települései. Nyíregyháza, 1997. 17–18. Az idézett Oklevéltárak a következők: Nagy Imre, Nagy Iván, Véghely Dezső, Kammerer Ernő, Lukcsics Pál [szerk.]: A zichi és vásonkeöi gróf Zichy család idősb ágának okmánytára. Codex diplomáticus domus senior comitum Zich et Vásonkeö. I–XII. Pest, 1871–1931.; Nagy Imre, Tasnádi Nagy Gyula [szerk.]: Anjou-kori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis I–VII. Budapest, 1878–1920.; Varjú Elemér, Iványi Béla [szerk.]: Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli losonci Bánffy család történetéhez I–II. Budapest, 1908–1928.). Acsád középkori történetére vonatkozóan is haszonnal forgatható Módy György rövid összefoglalása a ma debreceni Erdőspuszták néven ismert guti erdőségről (Módy György: A debreceni erdőspuszták története 1945-ig. Debrecen, 1981.). Nyíracsád középkori történetének egyik központi, a község egész történetére kiható kutatási tárgya a falu XII–XIII. századból származó, eredetileg római katolikus, ma református temploma. (B. Benkhard Lilla: Nyíracsád, ref. templom. Régészeti Füzetek 42. Budapest, 1991. 79.). A XVI. század derekán a fau egyöntetűen református lett, a XVI–XVII. század folyamán nem pusztult el, bár többször kellett lakosainak elmenekülniük a helységet veszélyeztető, Erdélyre törő zsoldosseregek elől. Ha csökkenő létszámmal is, de mindig visszatértek. A község települési gondjai voltaképpen csak a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc bukása után oldódtak meg. A Neoaquistica Commissio a korábbi birtokosok mellőzésével a község nagy részét a Vécsey családnak adta.
A Vécseyek, hogy birtokukat jövedelmezővé tegyék, ruszin és román görög katolikus jobbágyokat, javarészt zselléreket telepítettek 1740 táján Acsádra. Mind a ruszin, mind a román telepesek a XVIII–XIX. század folyamán asszimilálódtak. (Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945. Budapest, 1985.; Bíró Sándor–Bucsay Mihály–Tóth Endre–Varga Zoltán: A magyar református egyház története. Budapest, 1949.; Barcsa János: A Tiszántúli Református Egyházkerület Történelme I–III. Debrecen, 1908. Nyíracsádra nézve: II. 1711–1822. 307.; Pirigyi István: Magyarországi görög katolikusok története. Nyíregyháza, 1991.; Lásd Dienes István (szerk.): Szabolcs Vármegye i. m. Budapest, 1939. számos részét. A nyíracsádi református egyház, de a község egészének történetére nézve is jó, részletező összeállítás az egykori nyíracsádi református lelkész, Sebők István: A nyíracsádi református egyház története (1917) című kéziratos munkája. A Tiszántúli Református Egyházkerület és a Kollégium Levéltára I. 8. C. S.). A község történetére a XVIII–XIX. századi feldolgozások, adatok, utalások alapján összeállított történeti helységnévtár ad felvilágosítást (Major Zoltán, Radics Kálmán, Szaszkóné Sin Aranka [szerk.]: Történeti Helységnévtár. Bihar megye és a Hajdúság 1773–1808. Budapest, é. n. [1990], 24–25.). Nyíracsádon egészségtelenül alakultak a birtokviszonyok, a nagybirtok szinte az 1945. évi földreformig döntő módon meghatározta a község életét. Sem a jobbágyfelszabadítás, sem a különböző földosztások, földreformok nem tudtak változtatni ezen a meghatározottságon. Az agrárproletáriátus helyzetén sokat javított – ha az alapvető kérdést nem is oldotta meg – a mezőgazdasági termékváltás, a kertészkedés erőteljes terjedése, a méhészkedés és a rendkívül rossz közlekedési helyzetbe került községben kifejlődött nagyarányú fuvarozás. Mind az ipar, mind a kereskedelem megmaradt kisszerű, falusi ipar, illetve kereskedelem szintjén. A XVIII–XIX. század fordulóján betelepült zsidóság egy része bérletes mezőgazdasággal, más része közvetítő nagykereskedelemmel foglalkozott. (Márton Béla: A Nyírség helységei. Debrecen, 1929.; Süli-Zakar István–Béres Csaba: Hajdú-Bihar megye. A térbeli társadalmi-gazdasági fejlődés lehetőségei és problémái. Debrecen, 1992.)
Száz év barázdái. A nagy szomszéd vonzásában. Mind az első, mind a második világháború során Nyíracsád sokat szenvedett, nagyok voltak a veszteségei. A második világháborút megelőzően hajtották végre Nyíracsádon is a fasiszta ”zsidótlanítást”. A második világháborút követő demokratizálódási folyamat nagy eredménye volt az 1945. évi földreform, amit azonban a kommunista kollektivizálás, a termelőszövetkezeti mozgalom erőltetése tönkretett. Az 1940-es évek végén, majd az 1950-es évek elején és végül az 1960-as évek végén nagyarányú elvándorlás indult meg. Az 1998–1990-ben végbement demokratizálódás, az önkormányzati rendszer bevezetése sok szunnyadó erőt ébresztett fel. Célul tűzték ki a község újfajta demokratikus, kulturális, urbanizációs, természetvédelmi-idegenforgalmi igényű fejlesztését. (Fábián Lajos: Szabolcs, Szatmár, Bereg vármegyék területének és közigazgatási beosztásának változásai 1000–1995. Nyíregyháza, 1997. 18–19.; Taar Ferenc [szerk.]: Sorsfordulón. Ligetaljai változások. Debrecen, 1994. i. m.). Nyíracsád Debrecennel együtt a Dél-Nyírséghez tartozva, a középkoron át Bihar vármegye része volt. Debrecen és Nyíracsád között az alapjaiban eltérő gazdasági-, társadalmi és kulturális fejlődés ellenére számtalan kapcsolat állt és áll fenn. A reformáció elterjedésével a Debrecenhez fűződő kapcsolatok különösen felerősödtek, és Debrecen központi szerepköréhez igazodva (ipari-kereskedelmi központ, oktatási-felsőoktatási központ, egészségügyi központ, közigazgatási központ stb.) mindmáig tartanak. Nyíracsád 1820-ban Bihar megyéből Szabolcs megyéhez került, ahonnan 1950-ben Hajdú-Bihar megyébe olvadt. A későbbiek során Nyíracsád Debrecen város körzeti települése volt egészen 1990-ig, az önkormányzati rendszer bevezetéséig. Nyíracsád szinte az élet minden vonatkozásában Debrecen vonzáskörébe tartozik. Kivételt képez a görög katolikus egyház, amely korábban hajdúdorogi, majd nyíregyházi–máriapócsi vallási-egyházi kapcsolatokkal rendelkezik (Hunek Emil [szerk.]: Nyíregyháza és Szabolcs vármegye községei. Budapest, 1931. 342–348. ; Debrecen történelme I–V. Debrecen, 1984–1997.; Süli-Zakar–Béres Csaba: Hajdú-Bihar megye. A térbeli társadalmi-gazdasági fejlődés lehetőségei és problémái. Debrecen, 1992. i. m.).
Telkesek, zsellérek, földművesek. Iparosok, kereskedők. A Nyíracsádon folyó mezőgazdasági termelés jellegéről beszédes adatokat közölnek a korabeli mezőgazdasági statisztikák. (Történelmi Statisztikai Kötetek, Mezőgazdasági Statisztikai Adatgyűjtemény 1870–1970., Magyarország földbirtokviszonyai az 1935. évben.) A nagyobb tájegységre vonatkozó helyismereti irodalom mellett (Borovszky Samu [szerk.]: Szabolcs vármegye, é. n., h. n.,; Hunek Emil [szerk.]: Nyíregyháza és Szabolcs vármegye községei. Magyar Városok Monográfiája VII. Budapest, 1931., Dienes István [szerk.]: Szabolcs vármegye. Vármegyei Szociográfiák. Budapest, 1939.) Márton Béla tanulmányai (A Nyírség mezőgazdasági élete. Debrecen, 1933., A Nyírség mezőgazdasága 1935-ben. Debreceni Szemle XIV. 3. 45–49.) adatgazdag áttekintést adnak e témáról, Viga Gyula (A dél-nyírségi települések paraszti gazdálkodása. Szabolcs-Szatmári Szemle 1977. 1. 92–103.) és Dobrossy István (Dohánytermesztés a Nyírségben. Debrecen, 1978.) munkái pedig részletes elemzései egy-egy területnek. Nyíracsádon is azok az ipari és kereskedelmi ágazatok alakultak ki, melyek az agrárközpontú közösségekben általában jelen voltak. Míg a korábban megjelent összefoglaló feldolgozások csupán néhány adalékkal szolgálnak a kérdéskörre vonatkozóan, addig az 1800-as évek utolsó évtizedeitől folyamatosan rendelkezésünkre álló iparlajstomok és egyéb levéltári források segítségével tételesen is nyomon kísérhetjük az egyes mesterségek alakulását, változását (a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár [HBML] iratai: IV. A. 4/b 6, 17, 54. A feudális kori összeírások nyilvántartása., XXI. 201/b. Szabolcs vármegye Ligetaljai Járás Nyíradony I. fokú Iparhatósági Iparlajstroma, IX. 201/e. A kamarai választójoggal bíró iparosok és kereskedők Szabolcs vármegyei lajstroma 1902–1939 között, valamint a VI. 306., a IX. 201. c., a XXI. 201. a. 25, 26, 27., a XXII. 655/a, a XXIII. 7/b. 4, 5., a XXIII. 257., a XXXIII. 257. jelzettel ellátott iratok.
Vallások békességben. Az egyes egyházakra vonatkozóan egyháztörténeti munkák nyújtanak eligazítást. Így Barcsa János: A Tiszántúli Református Egyházkerület története. (Debrecen 1906), Papp György: Szabolcsi görög katolikus paróchiák. (In: Szabolcs vármegye. Szerk.: Dienes István, Budapest, 1939. 136–146), Pirigyi István: A Hajdúdorogi Egyházmegye története. (In: A Hajdúdorogi Bizánci Katolikus Egyházmegye Jubileumi Évkönyve 1912–1987. Szerk.: dr. Timkó Imre, Nyíregyháza, 1987. 17–45.), Katona Zoltán: A nyíracsádi görög katolikus egyház története a XX. században. (Kézirat.) A római katolikus egyházra vonatkozóan l. Soós Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése, Budapest, 1985. A baptistákról Szilágyi Sándor ír: A nyíracsádi baptista gyülekezet 75 éve (Nyíracsádi Élet, 2000. 10. sz. 2.). A templomokról Módy György–Nyakas Miklós–Rácz Zoltán: A megye településeinek története és épített emlékei. In: Hajdú-Bihar megye évszázadai. (Szerk.: Angyal László András, Debrecen 2001.); Nagy Márta: Ortodox ikonosztázionok Magyarországon (Debrecen, 1994.), valamint Bartha Elek: Vallásökológia (Debrecen 1992.) című munkái ajánlhatók. Az egyházak tulajdonába évszázadok során számtalan műkincs került. Dávid Katalin tett kísérletet az egyházművészet meghatározására (Dávid Katalin: Magyar egyházi gyűjtemények kincsei. Budapest, 1981.). Először a református egyház tárgyaival foglalkozunk. Az általános áttekintést nyújtó munkák (A hit asztala. Budapest, 1994.) mellett a XVIII. században készült úrasztali borospohár a debreceni ötvösség jelentőségét mutatja (P. Szalay Emőke: A református egyház klenódiumai. Nyíracsádi Élet 1996. 8. 2., illetve uő.: Debreceni ötvösség. Debrecen, 2001.). A református egyház kincsei közé tartoznak a XVII–XIX. század között készült ónedények (Weiner Mihályné: Ónművesség Magyarországon. Budapest, 1971. – a jegyek meghatározásánál uő: Zinngiessermarken aus Ungarn. Budapest, 1978.). Az úrasztali terítők ugyancsak évszázadok emlékeit őrzik (Takács Béla: Református templomaink úrasztali terítői. Budapest, 1983.). A nyíracsádi terítők levéltári adataira vonatkozóan P. Szalay Emőke: Úrihímzések Hajdú-Biharban címmel ad áttekintést (Debrecen, 2000.). A református templomberendezésben a szószék feltehetően a XVIII. században készült debreceni asztalosmunka lehet. Ehhez látsd Varga Gyula: Adatok a debreceni asztalos céh és a népi bútor történetéhez (in: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988. Szerk: Módy György és Újváry Zoltán. Közreműk.: Gazda László. Debrecen, 1990. 93–162.) és P. Szalay Emőke: Iparművészeti emlékeink (In: Hajdú-Bihar megye évszázadai. Szerk.: Angyal László András, Debrecen 2001. 111–123.). Az egyházakhoz a tárgyak általában ajándékozás utján kerültek, ez vonatkozik a nyíracsádi klenódiumokra is (Zoltai Lajos: A régi Debrecen vallásos buzgósága és áldozatkészsége. Debreceni Képes Kalendárium. 1930. 7–13.). A görög katolikus tárgyak vonatkozásában eligazítást ad Kárpáti László: Az ortodox egyház tárgyai. (In. A hit asztala, i. m.). Az ünnepekre lásd Bartha Elek: Görög katolikus ünnepeink (Debrecen, 1999.), Magyari Márta: Húsvéti szokások a nyíracsádi görög katolikusok körében (In: Néprajzi Tanulmányok A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 141–159.), Újváry Zoltán: Karácsonyi szokások Hajdúdorogon (In: Újváry Zoltán: Varia folkloristica. Debrecen, 1975. 36–50.), Szabó Ildikó: A görög katolikusok élete Nyíracsádon (Szakdolgozat.).
Mesterek, iskolák. A témakörre vonatkozó összefoglaló írás nem látott napvilágot. Csupán szórványos információk, részadatok publikálására került sor. Néhány acsádi adat is található a Thury Etele szerkesztésében közétett Iskolatörténeti adattár 2. kötetében. (Pápa, 1908.), Glück Jenő cikkében: A nagyváradi görög katolikus levéltár magyar vonatkozású iratanyaga (Levéltári Szemle, 1999. 1. 33-43.), akárcsak Szögi László: Magyarországi diákok a Habsburg Birodalom egyetemein. I. 1790–1850. (Budapest–Szeged, 1994.) című jegyzékében. A település görög katolikus iskolájának összeírása is szerepel J. Frater Zsuzsa: Népiskolák Bihar megyében 1770/71-ben. (Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve XII. Debrecen, 1985. 5–21.) című közleményében. A kapitalizmus korának népoktatási viszonyairól napvilágot látott cikkében Hebeny Zoltán: Adalékok a Szabolcs megyei elemi iskoláztatás történetéhez, 1868–1914 (Szabolcs-Szatmár megyei Helytörténetírás V–VI. Nyíregyháza, 1985. 129– 157.) a településre vonatkozóan is közöl néhány adatot. Konkrétan a helyi iskola korabeli viszonyaival foglalkozik Vajda Mária: Adalékok a nyíracsádi görög katolikus iskola történetéhez 1–3. (Nyíracsádi Élet 1992. 9. 3., 10. 2., 11. 3.). Hozzáférhető nyomtatásban az acsádi iskolákkal kapcsolatos adatokat is tartalmazó, Tokaji Nagy Lajos által összeállított, a Szabolcs megyei tankerület iskolatanácsához címzett elnöki évi jelentés 1870-ről a népnevelési közoktatás tanügyi viszonyairól (Nyíregyháza, 1871.), valamint a Kiss József által készített, A Szabolcsmegyei Tankerület 1872-dik évi tanügyi állapotáról szóló elnöki jelentés (Debrecen, 1873.), csakúgy, mint A Szabolcsmegyei népiskolák 1873-ik évi tanügyi állapotáról szóló elnöki jelentés s Hajdúkerületi tankerületekben levő községek 1873-ik évi közoktatási állapotának táblás kimutatása (Debreczen, 1874.) is.
A nyíracsádi iskolák történetének feldolgozásához különösen nagy segítséget jelentett a helyi református és görög katolikus lelkészi hivatalok megmaradt iratanyaga. Különösen gazdag forrást őriz a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, a XVIII. századtól kezdve az iskolák államosításáig. A Hajdúdorogi Görög Katolikus Püspökség Levéltára a két világháború közötti időszak iskolatörtének feltáráshoz nyújt forrásanyagot. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzati Levéltárban az alispáni jelentések, a közigazgatási bizottság, a tankerületi felügyelőség iratanyagában lelhetők fel az iskolatörténetre vonatkozó adatok. A település iskoláinak történetére vonatkozóan meglehetősen kevés iratanyagot őriz a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár. A gyűjtemény iratcsoportjainak számbavétele megtalálható Mervó Zoltánné, Hajdú-Bihari iskolák (Debrecen, 1985.) című segédletében.
A kéziratban lévő munkák közül különösen jól használható Sebők István 1917-ben készült írása: A nyíracsádi református egyház története. (Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, I. 8. c. 5.) Főiskolai szakdolgozatként készült Tóth Zoltán: A debreceni iskolakollégium szerepe a Tiszántúl népoktatásában. Nyíracsád község iskolájának története a reformkorban. (Kézirat, Nyíracsád, 1993.), valamint Lőrincz Lászlóné: Nyíracsád iskolájának története 1945–1985. (Kézirat, Nyíracsád, 1988.)
Séta a ház körül. Az építési gyakorlattal kapcsolatban l. a Hajdú-Bihar évszázadai (szerk.: Angyal László András, Debrecen, 2000.) című összeállításban Rácz Zoltán: Építészettörténeti áttekintés (77–87.), valamint Varga Gyula: A népi építkezés (89–109.) című írását. Nyíracsádról szólván, jórészt történeti adatokra hivatkozik Dám László: Lakóházak a Nyírségben című dolgozatában (Debrecen, 1982.); ennek egyik fejezetét (A lakóház alaprajzi és funkcionális tagolódása a Nyírségben) később egy tanulmánygyűjteményben szintén közzétette (Hagyomány és építészet. Debrecen, 1995. 119–135.). A népi építkezés itteni emlékeiről olvashatunk még Viga Gyula: A Dél-Nyírség udvarformái (Múzeumi Kurír, 1980. 33. 78–91.) című cikkében, valamint a Huszonegy néprajzi közlemény (Debrecen, 1994. 25–44.) című kötetben, továbbá Varga Gyula: Népi műemlékek kutatása Hajdú-Biharban (A műemlékvédelem negyedszázada Hajdú-Bihar megyében 1958–1983. Debrecen, 1984. 81–88.) és A falusi lakóházak stílusváltozatai Hajdú-Bihar megyében. (In: Építészet az Alföldön. Nagykőrös, 1989. II. 71–83.)
Bekecs, lajbi, vászongatya. A település viseletére vonatkozóan rendelkezésünkre álló, igen csekély forrásanyagot – köztük a görög katolikus egyház 1780-as évektől vezetett anyakönyvében megőrzött limitáció (iparosok árjegyzéke); a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Nyíracsádra vonatkozó iratanyagai, mint például a házivászon-készítés jelentőségét tükröző kenderáztatók kérdéskörével foglalkozó képviselő-testületi jegyzőkönyv 1946-ból (HBML XXII. 655 a. 1. 1946.); a már említett iparhatósági íratok, iparlajstromok, a térségre vonatkozó monografikus feldolgozások – jelentős mértékben egészítették ki archív fotók és a helyszínen folytatott gyűjtőmunka.
Görhe, dübbencs, gombóta. A település táplálkozási szokásairól önálló néprajzi tanulmány nem készült. Így a helyszínen végzett kutatómunka mellett a korábban megjelent néprajzi összefoglalásokra, résztanulmányokra támaszkodhatunk. L. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935.); Kisbán Eszter: A táplálkozáskultúra (in: Magyar Néprajz IV. Budapest, 1997. 417–584.); Bődi Erzsébet: Hagyományos ételek és étkezési szokások Mátészalkán (In: Mátészalka néprajza. Debrecen, 1992. 95–125.), valamint Magyari Márta: Húsvéti szokások a nyíracsádi görög katolikusok körében. (In: Néprajzi tanulmányok prof. Ujváry Zoltán tiszteletére. Debrecen, 1992. 141–160.)
Az élet fordulói. A különböző életkorokhoz is köthetően a népi gyógyászat helyi szokásait tette vizsgálat tárgyává Károlyi György: Feljegyzések a népi egészségtan és gyógyítás köréből. Nyíracsád, 1956–59. és 1964. (Déri Múzeum Évkönyve 1965. Debrecen, 1966. 241–255.) Számos nyíracsádi adatot is tartalmaz Vajda Mária: Népélet. (In: Vámospércs története. Szerk.: Gazdag István. Vámospércs, 1995. 193–260.) A temetők művészetéről szóló írásokban is találunk nyíracsádi hivatkozásokat. Így Takács Béla: A fejfák esztétikája (In: Hajdú-Bihar temetőművészete, főszerk.: Szőllősi Gyula, Debrecen, 1980. 133-170.), valamint Horváth Imre: Temetőkertek művészete (In: Hajdú-Bihar megye évszázadai, Debrecen, 2000.) című munkájában. A Néprajzi Múzeum, a Déri Múzeum Néprajzi Adattárában található gyűjtések, pályázatokra beadott kéziratok mellett, melyek főleg a lakodalom szokáskörével, hiedelmekkel foglalkoznak, rendkívül értékes forrásul szolgálnak a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárában, a Hajdúdorogi Görög Katolikus Püspöki Levéltárban, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban és a községi lelkészi hivatalokban fellelhető dokumentumok, különösen a keresztelési, házassági és halotti anyakönyvek, továbbá a terepmunka során szerzett tapasztalatok, a helyi szokáshagyományt rögzítő magnó-, fotó- és videófelvételek. A születés hagyománykörét dolgozta fel L. Zsadányi Tünde kéziratos munkája: A születéshez kapcsolódó szokások és hiedelmek Nyíracsádon.
