Az élet fordulói | Száz Magyar Falu

Az élet fordulói

Az emberélet három nagy szükségét, sorsfordulóját: a születést, lakodalmat, halált a szokások, hiedelmek sokasága kísérte s kíséri napjainkban is.

Nyíracsád a nagycsaládos települések sorába tartozott. Igen általános volt még a XX. század első évtizedeiben is, hogy az asszonyok hat–tizenkét gyermeket szültek, sőt nemritkán ennél is többet. A Központi Statisztikai Hivatal 1960-ban készített jelentése szerint a település 1218 házas asszonya közül 107 szült öt gyereket, 198-an hat–kilencet, 44-en tíz–tizenötöt, hárman pedig tizenhatot vagy annál is többet. A négy gyereket vagy annál többet szülők aránya 36,8 százalék volt.

A bő gyermekáldást azonban – a település lakóinak nagy szegénysége, az elmaradott egészségügyi viszonyok következtében – tragikusan magas csecsemő- és gyermekhalandóság kísérte a múltban. Mértéke a XVIII–XIX. század fordulóján gyakran a hetven százalékot is meghaladta, sőt még 1948-ban is arról számolt be a község szociálpolitikai bizottsága, hogy ez az arány harmincszázalékos.

A második világháborút követően fokozatosan csökkent a gyermekek száma, ezt tükrözi az ugyancsak a KSH által 1960-ban készített statisztika, mely szerint a településen száz családra százhetven gyermek jut, s ezen belül is a tizenöt évesnél fiatalabbak száma csak 126. Napjaink családtervezése következtében az egy-két gyermekes családmodell az általános a településen, ritka a három vagy ennél több gyermek.

A régiek hite szerint a fogamzás Isten akaratától függött. Akik mégis megpróbáltak azzal szembeszegülni, azok a fogamzás elkerülésének közismert módszerét alkalmazták: igyekeztek minél tovább szoptatni a gyermeket, mert úgy hitték a szoptatás alatt nem eshetnek teherbe. Magzatelhajtással csak elvétve próbálkoztak.

A viselős asszonyok életmódja, öltözete, táplálkozása nem változott, ugyanazokat az ételeket ette, mint a család többi tagja. Ugyanúgy dolgozott, mint annak előtte, hiszen a megélhetéshez szükség volt az ő munkájára is. Így aztán gyakran megesett, hogy a határban szülte meg s a kötényében vitte haza gyermekét.

A viselős asszonyt nem volt szabad megdobni semmivel, mert annak – a hiedelem szerint – anyajegy formájában nyoma marad a gyermeken. Óvakodni kellett a csúnya, szokatlan, ijesztő látványtól is, mert ez is befolyásolhatta a születendő gyermek külsejét, egészségét.

Nyíracsádon 1958-ig otthon szültek az asszonyok, majd azt követően egyre többen a debreceni kórházban, s az utóbbi évtizedekben már ez az általános gyakorlat.

Az otthoni szüléseket a bába vezette le. Mikor a fájások erősödtek, a férj vagy valaki a rokonságból, szomszédságból elment érte. Előfordult, hogy mire a bábaasszony megérkezett, valamelyik jelen lévő nőrokon vagy más tapasztaltabb asszony segédletével már meglett a gyermek. A sokáig elhúzódó szülést úgy igyekeztek gyorsítani, hogy gőzölgő víz fölé guggoltatták a vajúdót. A fájdalom enyhítése céljából a bába sétáltatta, járkáltatta a nőt, kenegette a hátát, derekát, hasát.

Az 1900-as évek elején az acsádiak emlékezete szerint gyakori volt, hogy állva, valamiben erősen megkapaszkodva szültek az asszonyok, később azonban – amikor a nők többsége ágyban fekve hozta világra gyermekét – csak egy-egy nehezebb szülés esetén alkalmazták ezt a megoldást. Szórványosan az ülve szülés is előfordult, ilyenkor a vajúdót gyalogszékre ültették, hátulról valaki átfogta, a bába pedig a lábához térdelt.

Amikor a gyermek megszületett, a bába elvágta a köldökzsinórt, majd kötést tett a gyermek köldökére, ezt púpkötőnek hívták. Megkenegette az asszony hátát, karját, vizes ruhával végigtörölte, lemosta, végül egy kis bort vagy pálinkát adott neki, hogy erőre kapjon. Elaludni azonban nem hagyta, mert akkor – hitük szerint – örökre elaludt volna a frissen szült asszony.

A bába ellátta az újszülöttet is, megfürdette, bepelenkázta. A pelenkát régi, a viseléstől már puhává kopott lepedőből, pendelyből vagy ingvállból szaggatták. Aki tehette gyolcsból kisinget varrt vagy varratott, s ezt adták felülre a gyermekre. Fejére gyolcsból készült főkötő került. Két karját szorosan a teste mellé helyezve egy nagy párnába bepólyálták, melyet madzaggal vagy szalaggal szorosan átkötöztek, ily módon mozgását szinte teljesen korlátozták. Az újszülött helye kezdetben az anyja mellett volt az ágyban, később bölcsőbe vagy fateknőbe tették.

A falunak 1797-ben már volt bábája. Ezt tükrözi a református egyház korabeli számadása, melyben a curátor gondosan feljegyezte, hogy 1797. december 21-én, „Mikor Nagy Istvánnét Bábának a’ Helység meg fogadta, a’ mi Ekklnk részéről vettem bort á 4 xr”, sőt még azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „Az Orosz Ekkla is annyit vett”. Tudunk egy Bódis Örsébet nevű bábáról is, aki 1848-ban, 77 éves korában halt meg. A lakosság lélekszámának gyarapodásával nőtt a bábák száma is. A XIX. század utolsó harmadában Molnár Lajosné, Burgya Demeterné, Kocsis Jánosné, Girtler Jánosné segítette világra a nyíracsádi újszülötteket, a XX. században Bűte Bálintné, Gerő Jánosné, Beke Lajosné, Csoborkó Jánosné. A XIX. század végétől rendeletileg írták elő a tanult bábák alkalmazását az ország egész területén. A nyíracsádiak többnyire a faluhoz legközelebbi Debreceni Királyi Bábaképezdében szerezték oklevelüket. A település 1914. évi szervezési szabályrendelete szerint a község két bábát, vagyis szülésznőt alkalmazott, 240-240 korona javadalmazással. Kötelességük volt a rendes szülésnél a gyermekágyast és az újszülöttet nyolc napig gondozni, azokat naponta egyszer, szükség esetén többször is meglátogatni. Ezért a vagyonos felektől hat korona díjazásban részesültek. Ha nem volt a falubelieknek pénzük, gyakran naturáliákban (termény, tojás, baromfi) törlesztettek.

A vagyontalan, szegénységi bizonyítvánnyal rendelkező lakosokat kötelesek voltak ingyen ellátni.

A bába tevékenységét, kötelességeit a hatósági előírásokon túl a falu íratlan törvényei is meghatározták. Huszonnégy órán belül köteles volt a szülést bejelenteni a hatóságnak. Ez többnyire csak abban az esetben hárult rá, ha a gyerek halva született, illetve nem sokkal születése után meghalt vagy például ha házasságon kívüli kapcsolatból származó újszülöttet, ahogy mondták, zabigyereket segített a világra.

A keresztelőt igyekeztek a szülést követő néhány napon belül megtartani. Ha fennállt a veszélye, hogy az újszülött nem éri meg a templomi keresztelőt, a görög és római katolikusoknál szükségből a bába is megkeresztelte: kevés szenteltvizet vagy ha az nem volt otthon, tiszta vizet kereszt alakban háromszor a gyermek fejére öntött a keresztnévvel kezdett következő mondat kíséretében: „…én téged megkeresztellek az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ámen.”

A keresztelő időpontját tekintve általános volt a vasárnap. Az újszülöttet a komaasszony vitte a templomba a bábaasszony kíséretében. Mikor elindultak, ezt mondták: „Pogányt viszünk, keresztényt hozunk.” A keresztelőről a következő szavakkal tértek haza: „Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk.” Az ilyenkor szokásos vendéglátás pompáját a család anyagi helyzete határozta meg. A szegénység illetve a sok gyerek miatti gyakori keresztelők következtében azonban legtöbbször szerény keretek között zajlott le.

A település zömét kitevő görög katolikusoknál a család minden gyermekéhez ugyanazt a komát hívták. Ő volt a törzsökös, örökös vagy tőke koma. Elnevezése azt tükrözi, hogy kiválasztása, fontos szerepe – a helyi hagyományok szerint – már a házasságkötéssel megkezdődött. A házasuló legény legjobb barátját kérte fel erre a tisztségre.

A koma feleségével, menyasszonyával a templomi szertartás során a házasulók háta mögött álló, komagyertyát tartó egyházi tanúként az új pár közös életének kezdetektől résztvevőjévé vált. Anyagi és erkölcsi segítsége, jelentős áldozatvállalása a megszülető keresztgyermekek életének jeles alkalmain túl a család hétköznapjainak sorában is érezhető volt. Az egykor oly erős komasági viszony fennmaradásában jelentős szerepe volt a hiedelemnek, miszerint akinek sok keresztgyermeke van, az a túlvilágon nem szenved. Újabban már rokon, testvér, unokatestvér is lehet koma. A település református lakossága általában mindegyik gyermekéhez más személyt kért fel komának.

A szüléshez és az újszülött személyéhez is számos hiedelem kapcsolódott a múltban. A gyermek görcsre kötött köldökzsinórját megőrizték, majd hétéves korában odaadták neki, s ha ki tudta oldani, azt mondták, szerencsés lesz. Olyan is volt, aki egész életén át magával hordta egy kis rongyba varrva, hogy így biztosítsa a szerencséjét. Hasonlóképpen szerencsésnek mondták a burokban született gyermeket.

A hiedelem szerint az, aki foggal jött a világra – és a bába nem tördelte ki –, hétéves korában elhagyta a családját, és elment garboncásnak. Roppant erős lett, a fákat tőből húzta ki, s sárkánnyal járt.

Szülés után az asszony gyermekágyat feküdt, ennek ideje – a szülés nehézségétől, a család vagyoni helyzetétől függően – egy-két héttől, hat hétig terjedt, bár ez utóbbi elvétve fordult elő. A gyermekágyas táplálásáról a rokonok, komaasszonyok gondoskodtak, akik komacsészében naponta főtt ételt vittek az anyának, s jutott a családnak is.

Úgy tartották, a gyermeknek különösen a keresztelőig, az anyának az avatásig árthatnak a rossz lelkek, ezért egész éjszaka égették a lámpát, nehogy elvigyék vagy kicseréljék az újszülöttet. Veszélyt jelenthettek bizonyos – egyébként nem ártó céllal érkező – látogatók is. Ezért, óvintézkedésként, ha menstruáló nő érkezett, megtörölte az inge aljával az újszülött fejét, hogy ne legyen ótvaros. Ha ezt elmulasztották, az ótvaros gyereket csak úgy tudták meggyógyítani, ha nagypénteken éjszaka a kanálisban megfürdették.

Ha szoptatós asszony jött látogatóba, „meg kellett fejni az ágyat”, vagyis az érkező ráfejt egy kevés tejet a gyermekágyasra, miközben azt mondta: „Az enyémet nem adom, a tied nem kell.” Erre azért volt szükség, nehogy elvigye a gyerekágyas tejét.

Ha sok teje volt az asszonynak, azt nem volt szabad kiönteni, legfeljebb csak a csepegőbe (az eresz alá), ahol nem járt senki. Tilos volt a gyermekágyas asszony ágyára leülni, mert ezzel elvehették az anya tejét, mely „ráragadt az ágy szélére ülőre”. A tilalom nemcsak az asszonyokra, hanem a férfiakra is vonatkozott.

Az újszülött békés, nyugodt alvása végett az első fürösztő vizét a mezsgyére, csepegőbe, az udvar olyan helyére öntötték, ahol nem járt senki, nehogy elvigye valaki az álmát. Naplemente felé kellett kiönteni, hogy jobban tudjon aludni a gyermek. Keresztelőig nem volt szabad sehová elvinni az újszülöttet, mert „az álmát odahagyja”.

Leginkább azonban a szemveréstől, a szemmel való rontástól tartottak. Ennek megelőzésére esténként szenteltvízzel csapkodták meg a gyermeket a keresztelőig, piros vagy égszín szalagot kötöttek a csuklójára, s fonákul, kifordítva adták rá a kisinget.

Aki tudta magáról, hogy ártó szeme van, gyorsan megköpködte a gyermeket, hogy megelőzze a bajt. Ismert eljárás volt a szemverés orvoslására, hogy a rontó személytől kért néhány hajszállal a gyermek orcáját megfüstölték vagy az elégetett hajszálat beletették egy kevés vízbe, s ezzel kenték meg a gyerek homlokát, száját, keze fejét.

Faluszerte ismert és gyakorolt gyógymód volt a szemmel verés gyógyítására a szenesvízkészítés, a szénótás. Korábban szinte minden asszony csinálta. Ha ez nem vezetett eredményre, a falubeli ótóasszonynál próbálkoztak. Előfordult, hogy a szomszéd faluba, Nyírábrányba vitték át a gyermeket, mert híre szerint az „ábrányi asszony” a szemverés gyógyításának specialistája volt.

A szénoltáshoz többnyire seprűből kihúzott cirokszálat vagy galagonya-, illetve akáctövist használtak. Volt, aki a tűzhelyből kiszedett zsarátnokkal, vagyis parázzsal végezte el a műveletet. Minden esetben hét vagy kilenc szál (darab) kellett hozzá. A cirokszálat, tövist egymás után meggyújtották egy bögre víz fölött, a következő szöveg kíséretében: „Se nem egy, se nem kettő, se nem három, se nem négy…” Így mondták hétig vagy kilencig. Miután a pernye leült a pohár aljára – amit a bekövetkezett rontás biztos jelének tartottak –, a kifordított bal kéz két középső, vízbe mártott ujjával keresztet rajzoltak a gyermek homlokára, két tenyerére és talpára. A megmaradt vizet az ajtó sarkára öntötték.

A gyermekágyas asszony tisztátalannak számított. Ezt az időszakot az avatás néven ismert egyházi szertartással egybekötött szokás zárta le. Általában hat hét után került sor rá. A pap ekkor imát mondott a szülő asszonyért, hálát adott az Istennek a szülésért és a gyermekért. Az oltár előtt a gyermeket felemelte, illetve körbejárt vele, bemutatta őt az Úrnak.

A korábban szigorúan megtartott szokásrend szerint a gyermekágyas asz-szony nem mehetett ki a faluba, még az utcára sem, amíg át nem esett az avatás szertartásán. Ez a kórházi szülések elterjedésével elvesztette jelentőségét. A katolikus egyház liturgiájában megmaradt az avatás szertartása, de nem önállóan, hanem a keresztelési szertartás részeként, a református egyház liturgiájából pedig – annak megújulása után – teljesen kimaradt.

Az emberélet fordulópontjaihoz fűződő hagyományok közül a házasságkötés, lakodalom szokásköre és hiedelemköre a leggazdagabb. A gyermekkorból kinőtt lányok és fiúk a nagylánykorba és legénykorba éréssel a falusi társadalom sajátos jogállású rétegébe kerültek, tevékenységük jelentős részét a leendő házastárs kiválasztásának szándéka vezérelte. Egymás tulajdonságainak, természetének, munkához való viszonyának, szorgalmának, életrevalóságának megismerésére, a leendő házastárs kiszemelésére jó alkalmat teremtettek a különböző együttes munkaalkalmak. A falu többségét alkotó szegényebb fiatalok napszámosként többek között Asszonyrészre, Buzitára, a Guti-erdőre, Debrecenbe jártak.

A fiatalság társas életében a közös munkaalkalmak közül legjelentősebb szerepe a kenderfeldolgozáshoz kapcsolódó dörzsölőnek és fonónak volt. Nyíracsádon nagyjából 1960-ig, novembertől februárig négy-öt fonó volt, ahová a lányok tizenhárom éves koruktól férjhezmenetelükig jártak.

A fiatalok közötti kapcsolatteremtésére jó lehetőséget biztosítottak a két böjti időszak kivételével évente több alkalommal megrendezett táncos összejövetelek, bálok. Ezeket főként Marci Sándor, Rapaport és Klein Dezső kocsmájában, majd a Vince kocsmában, a Rákóczi utcán a Demeter-féle színben, ritkábban valamelyik iskolában tartották. Jó időben gyakoriak voltak az úgynevezett udvari bálok, melyeket elnevezésüknek megfelelően valamelyik ház udvarán rendeztek a jó idő beköszöntével. Lehetőséget adtak a fiatalok ismerkedésére a lakodalmak, a rokoni, baráti látogatások, a vasárnap délutáni piac és templom környéki séták, sőt bizonyos mértékben a templomba járás, a görög katolikus fiatalok esetében pedig a pócsi búcsú. A harminc kilométernyire lévő Máriapócsra vezető gyaloglás során a fiatalok kölcsönös érzelmének elismerését jelentette, mikor a leány elemózsiás szatyrát vagy kosarát a legény vitte, cserébe pedig a lány a legény levetett csizmáját vette a vállára.

A legények szerda, szombat és vasárnap este látogatták a lányos házakat. Azt mondták, máskor csak a hugyosok szoktak járni. Kezdetben a legény még többedmagával ment, később aztán elmaradoztak mellőle a cimborák. Kettesben ilyenkor csak akkor maradtak rövid ideig a fiatalok, mikor a legény távozásakor a leány kikísérte a pitvarajtóig.

Az udvarlás sajátos formája alakult ki a falu külsőségén, Asszonyrészen, a dohánykertészeknél (kukásoknál) dolgozó acsádi napszámoslányok körében, akik csak hetente egyszer jártak haza a faluba. Amelyik lánynak már volt szeretője, annak minden este az vitte ki a faluból a lány anyja által elkészített ételt. A vacsoravitel egyben a naponkénti találkozás, udvarlás lehetőségét is jelentette a két fiatal számára.

A település mai idősebb nemzedéke körében még általánosan gyakorolt szokás szerint a szombat esti udvarlás során a leány a legénynek hímzett zsebkendőt adott szerelmi ajándékként, amit az hétközben ténylegesen használt, s szombatonként este visszavitte a lánynak tisztára cserélni. A kapcsolat elmélyülésével a leány hímzett surckötőt ajándékozott a legénynek ugyancsak szerelmi ajándék gyanánt.

A településen gyakorolt szerelmi jóslások gazdag hagyománya segítségével a lányok elsősorban azt igyekeztek kideríteni, mikor mennek férjhez, ki lesz a jövendőbelijük, milyen nevű, milyen foglalkozású. Ebben volt segítségükre például az András napján (november 30.) vízbe állított, kilenc számításba jöhető legénynévvel ellátott szilvafaág, melynek elsőként kivirágzó darabja megmutatta milyen nevű lesz a férjük. Ha az ugyancsak ezen a napon vízberakott meggyfagally karácsony viliájára kizöldült, a következő évi férjhezmenetelt jósolta. A lányok három szalmakoszorút fontak e jeles napon, s igyekeztek az eperfa ágaira feldobni. Amelyik lánynak ez az első dobásra sikerült, azt jelentette, hogy egy év múlva férjhez megy, akinek csak a másodikra, még két évet kellett várakoznia. A harmadszori próbálkozás már hosszú lányságot, vagyis kései esküvőt jósolt. Az András napi ólomöntés a leendő férj foglalkozását volt hivatott megjövendölni. A Luca-napi kerítésszámlálás során, ha a bekötött szemű lánynak kilencedikként hajas, azaz kérges fát sikerült megszámlálnia, az módos legényt jósolt jövendőbeliül, a pucér fa pedig szegényt.

A lányok számára a legfontosabb célt jelentő házasodást a kiszemelt legénnyel mágikus eszközök és cselekedetek egész sorával igyekeztek biztosítani, természetesen titokban, a kiszemelt tudta nélkül. Úgy tartották, ha az elsőszülött fiúgyermek magzatmázával bekent ujjával megérinti a lány a legény valamely testrészét, akkor biztosan magához láncolja. Magához bűvölhette a lány a legényt, ha annak kilenc bal lába nyomából felszedett földet, s ellopott kapcadarabját három kedden éjjel-nappal főzte.

Számos változata élt a megétetésnek: a leány nemi szervének szőrével vagy menstruációs vérével szennyezett inge kimosott levével sütött pogácsát, s azt etette meg a gyanútlan legénnyel. Gyakori volt a menstruációs vérnek az almába szúrt lyukba csepegtetése is, akárcsak a megszárított, majd összetört levelibéka csontjának almába tétele és megétetése.

Általánosan gyakorolt eljárásnak számított a katolikusok körében Nyíracsádon a rábűtölés. Ilyenkor „egy napot felfogadtak” vagyis a hét egy kiválasztott napján se nem ettek, se nem ittak semmit, csak imádkoztak, amíg el nem érték céljukat. Azt mondták a régi öregek az olyan házaspárokra, akik nem rendes úton, hanem szerelmi varázslások, bűbájos praktikák révén kerültek össze, hogy azért nincs rendes életük, mert nem Isten rendelésével kerültek össze, hanem összefűzték őket.

A párválasztásban főként a vagyoni, vallási szempontok s a családról, a szülőkről alkotott vélemény volt a meghatározó a múltban. A szegények szabadabban választhattak, náluk hangsúlyosabb szerepet játszottak az egyéni tulajdonságok, a személyes vonzalom. Fontos szempont volt az is, hogy elkészült-e már a leány stafírungja.

A görög katolikus dominanciájú településen a párválasztásban évszázadokon keresztül meghatározó szerepe volt a vallásnak. Vegyes házasságra csak elvétve került sor a XVIII–XIX. század folyamán. Ilyenkor olyan vallási egyezséget kötöttek, hogy a leendő gyermekek nemük szerint követték szüleik vallását. A XX. század elejétől, amikor gyakoribbá váltak a vegyes házasságok, a kisebbségben lévő felekezethez tartozó református házasuló fél átadta a vallását, s a születendő gyermekek mindegyikét a görög katolikus házastárséra keresztelték. Ez volt a gyakorlat a reformátusok körében a római katolikus féllel kötött házasság esetén is. A folyamat megállítására 1936-ban a nyíracsádi presbitérium olyan szigorú határozatot fogadott el, hogy a református egyház kárára kötött házasfeleket az egyház halottjainak tekintik, esketésük napján meghúzatják a templomi harangot, mindazokat, akik mostantól fogva átadják gyermekeiket más vallásra, öt esztendőre eltiltják az úrvacsoravételtől, s az eltiltottak nevét minden úrvacsoraosztáskor felolvassák a templomban. 1950-ben (!) újabb szigorítás gyanánt kimondták a szülők vétkességét is, két évre őket is eltiltva az úrasztalától. Ez azonban még így is jóval enyhébb büntetésnek számított, mint a katolikusoké, akiktől egész életükre megvonták a gyónás és áldozás jogát a reformátusoknak adott reverzális esetén.

A falun kívülre mutató exogám házassági kapcsolatok a XVIII. század végén, a XIX. század elején az alacsonyabb lélekszámú reformátusságra voltak jellemzőek. Ez az arány ebben az időben az anyakönyvi adatok alapján ötven százalékot meghaladó volt, míg a görög katolikusoké nem érte el a húsz százalékot sem. A reformátusok főként a közeli Vámospérccsel, Ábránnyal, néhány érmelléki településsel, a debreceni tanyavilággal, majd a megnövekedő református lakosságú Mártonfalvával álltak házassági kapcsolatban, a görög katolikusok pedig Lugossal, Körtvélyessel, Penészlekkel, Béltekkel, majd a XX. század elejétől (Nyír)Ábránnyal, valamint (Nyír)Mártonfalvával, Nyíradonnyal. Az 1900-as évek elején a helybeli felek közötti házasságkötések a dominánsak, bár a vőlegények mintegy egyharmada más településről származott, s ekkor már főként a görög katolikusok körében.

Míg a XX. század elején a lányok túlnyomó többsége 18–22 évesen kötött házasságot, de nem volt ritka a 15–16 éves menyasszony sem, addig a legények 23–27 éves korukban, a katonaidő letöltése után. Ennél fiatalabb korban házasuló legényt szinte alig találni ebben az időben.

A hosszabb-rövidebb ideig tartó udvarlást követően került sor a leánykérésre. Általában a legény maga kérte meg a leányt annak szüleitől, s csak abban az esetben vitt magával valamelyik idősebb férfi rokona vagy cimborája személyében kérőt, ha bizonytalan volt a leány és szülei válaszában.

A leánykérést hamarosan követte a jegyváltás. Jegyajándékba a második világháborút megelőzően a legény fejre való fehér delinkendőt és fekete ternót vett kontyoló kendő gyanánt a menyasszonynak. Viszonzásul a menyasszony csipkés szélű zsebkendőt adott viasz vőlegénybokrétával, valamint jegyinget, amit az esküvőre vett fel először a férjjelölt.

A gyűrű mint jegyajándék még a két világháború közötti időben is ritkaságnak számított, inkább csak a módosabbaknál fordult elő, de ott is csak a menyasszony részére. Ma már egyértelműen a karikagyűrű felhúzása jelenti a jegyváltást.

A jegyváltást ünnepi vacsora követte. A legszegényebb réteg a múltban a jegyváltás ünnepélyes részét gyakran elhagyta, az egyébként minden házasuló számára kötelező iratkozás – vagyis a házassági szándék bejelentése a papnál, majd 1894-től a községházán is – jelentette számukra a jegyben járás kezdetét. A pap a lakodalmat megelőző három vasárnap a templomban kihirdette a házasulókat.

A lakodalmakat az emberi emlékezettel tetten érhető időszakban főként késő ősszel tartották. A házassági anyakönyvi adatok azonban azt mutatják, hogy a XVIII–XIX. században ezek igazi csúcspontja az év első hónapjaira, a farsangi időszakra esett mind a görög katolikusoknál, mind a reformátusoknál. Az utóbbi évtizedekben éves szinten nagyobb fokú kiegyenlítődés tapasztalható, megnőtt a nyári hónapokban tartott esküvők száma, de megmaradt a késő őszi hónapok jelentősége is.

A görög katolikusok napjainkban sem lakodalmaznak a nagyböjti időszakban.

Az esküvő napja a reformátusoknál évszázadokon keresztül a szerda volt, a görög katolikusoknál viszont a szerda és péntek kivételével a hét valamennyi napja szerepelt, koronként változó intenzitással. A XVIII–XIX. század fordulóján például a vasárnapi esküvők voltak a leggyakoribbak. Az 1960-as évektől a szombat vált szinte kizárólagos lakodalmas nappá Nyíracsádon.

A lakodalmi előkészületek az esküvő napjának kitűzésével megkezdődtek. Felkérték tisztségére a nagyvőfít és kisvőfít, akik három héttel az esküvő előtt megkezdték a hívogatást. A vendégek széles köre miatt ma ez jóval hamarabb történik, s már nem a vőfély tiszte, hanem a szülőké és az ifjú páré. Régen a jóval szerényebb lakodalmi étkezés biztosítása sokkal kevesebb előkészítést igényelt.

A lakodalom – akárcsak régen, napjainkban is – kétházas, vagyis külön tartják a vőlegény és menyasszony rokonai számára. Teljes menetét a vőfély irányítja. Ő mondja a búcsúztatók, beköszöntők szövegét, ő irányítja a lakodalmi menetet, vezényli az ülésrendet, az enni- és innivaló felszolgálását, a menyasszonytáncot.

A vőlegénybúcsúztató után a násznép elindul a menyasszonyos házhoz. Itt hosszabb-rövidebb színjátékot követően (nem akarják a násznépet beengedni, meszelést, takarítást mímelnek, a menyasszony helyett öregasszonyt vezetnek elő) a vőfély elbúcsúztatja a menyasszonyt, és a rövid vendéglátást követően a sorba rendeződött násznép nótázással kíséri az ifjúpárt a polgári esküvőre, majd onnan a templomba.

Az 1894. évi XXXIII. törvénycikkel kötelező jelleggel elrendelt állami anyakönyvvezetést követően évtizedekig tartotta magát az a gyakorlat, hogy míg az egyházi esküvőt – felekezeti hovatartozás nélkül – a lakodalom napján tartották, a násznép részvétele mellett, ünnepélyes keretek között, addig a polgári szentesítésre a lakodalmat megelőző napokban, minden külsőség nélkül, csupán a két tanú jelenlétében kerítettek sor.

A násznép útját hangos muzsikaszó, éneklés, jókedvű lakodalmi kurjantások jelezték a faluban. Az utcán, a kapukban álló bámészkodóknak menyasszonypogácsát dobálták a menetből. A férfiakat kulacsokból borral kínálták.

A lakodalom napjához is számos mágikus cselekedet, jóslás, hiedelem kapcsolódott. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a különböző előjeleknek. Ha az esküvő napján esős, borongós volt az idő, azt mondták, az új pár, főként a menyasszony élete is olyan szomorú lesz. Ha a násznép után tengerivel megrakott szekér jött az úton vagy valaki tele vederrel ment az utcán, akkor úgy hitték, az ifjú pár gazdag lesz. Rossz előjelnek számított, ha fekete macska szaladt át előttük az úton.

Ha bosszúból meg akarták rontani az ifjú párt, a nászmenet vonulása mentén lévő ház padlásán éppen akkor ugrasztottak egymásnak két dühös kakast, mikor az ifjú pár odaért, hogy nekik is olyan, viszállyal terhes életük legyen. Ugyancsak rontó célt szolgált a kútba dobott bezárt lakat, mellyel mindaddig megakadályozták, hogy a menyasszonynak gyermeke legyen, míg a lakatot ki nem vették, és ki nem nyitották.

A görög katolikus esküvői szertartás során, amikor a megkoszorúzáskor a pap a templomban az ifjú pár fejére tette az égi koronát – a „Megkoszorúztatik Isten szolgája, N., az Atya és Fiú és Szentlélek nevében” szavak és áldás kíséretében –, s az véletlenül leesett a menyasszony fejéről, még évtizedekkel ezelőtt is úgy tartották, ez annak a jele, hogy a menyasszony már nem volt szűz. Ugyancsak ennek bizonyítékát látták abban is, ha a menyasszony fátylát tartó mirtuszkoszorú esett le. „A segge alá tette a koszorút” – mondták ilyenkor.

Az esküvő után a vőlegényes háznál a kapu előtt bölcsőben vagy cigányteknőben élő gyermeket rengettek, hogy az ifjú párnak is legyen vagy kilenc. Gabonát és tengerit szórtak rájuk. A menyasszonnyal felrúgattak egy vízzel telt vedret, hogy könnyen szüljön majd. A házban fel kellett néznie a szabad kéménybe, hogy a születendő gyermekének is olyan fekete legyen a szeme, s olyan kormos a haja, mint a kémény. A befogadó rítus és az ügyességi próbák jegyeit viselték magukon a menyasszonynak adott feladatok: vizet húzattak vele a kútból, kezébe adtak egy nagy kerek házikenyeret, melyet meg kellett szegnie, guzsalyt hoztak neki, hogy bizonyítsa, milyen jól tud fonni. Megkóstoltatták vele az ételt is, hogy ő is olyan jóízűt főzzön majd, mint a szakácsasszony.

A lakodalmi vacsorára általában kilenc óra tájban került sor. Ezt követően az első tánc a szakácsnéké volt. Régen elmaradhatatlan volt a hívatlanok tánca is, akik csoportosan jelentek meg maskurának öltözve. Volt köztük terhes asszony, dúcos, drótos tót, tollas zsidó, cigány, s egy táncra bárkit felkérhettek. Megkínálták őket étellel, itallal, a magukkal hozott bakóba (tarisznyába) a háziak útravaló gyanánt csőrögét vagy sima kalácsot raktak.

Éjféltájban került sor a menyasszonytáncra. A szokás napjainkban is él, jelentős értékekkel gyarapítván az ifjú pár közös indulását.

Hajnalban a kontyoláskor az elnevezésnek megfelelően még a második világháború körüli években is valóban kontyba tűzték az új asszony haját, kendővel bekötötték a fejét, s a menyasszonyi ruha helyett kontyoló ruhát vett fel. Napjainkban már az asszonnyá válást jelképező szimbolikus fejbekötés is gyakran elmarad, s a fehér menyasszonyi viseletet az éppen aktuális divatú ruhára cserélik le ilyenkor. Hajdan a menyasszonyos háztól a rokonok hériszbe mentek a vőlegényes házhoz. Kalácsot, bort vittek magukkal. A menyasszonynak is ők hozták el a ruháját, amibe felkontyolták.

A kontyolást követően az új asszony feladata volt az úgynevezett komakalács felszeletelése, mellyel a lakodalom valamennyi résztvevőjét megkínálta. A kemencében sült, házikenyér nagyságú komakalácsot a nagykoma, tőkekoma hozta. Újabban a torta vette át szerepét.

Hajnal felé általában a mulatság lassan véget ért. Az új pár közös életük első vasárnapján elment a templomba. Elkezdődött életük új szakasza, az egymás után sorjázó gyermekek nevelése, a közös küzdelem.

Az emberélet harmadik szüksége, az egyén életét végérvényesen lezáró halál. A hozzá kapcsoló hiedelmek közül ma is számos ismert a településen, főként a görög katolikusok körében. A húsvéti pászkaszentelésről mindenki igyekezett hazafelé, mert úgy tartották hajdan, hogy, aki utolsónak marad, még abban az évben meghal. A templomi esküvő alatt az ifjú pár háta mögött tartott két komagyertya lobogása hitük szerint megmutatja, melyikük fog előbb meghalni: akié csak pislákolva ég, az megy el előbb.

A halni készülő meglátja nemcsak a saját halálát, hanem azt is, ha környezetében valakit már kísér a kaszás. Bizonyos előjelek is utalnak hiedelmük szerint a visszavonhatatlan elmúlásra. Ezt jelzi, ha a kutya nagyon vonít és lefelé tartja az orrát, ha a tükör, pohár vagy a ház sarka megreped. Aki után az ajtó magától kinyílik, hamarosan meghal. Akinek az ujja hegye és tenyere rozsdafoltos lesz, meghal valakije. A falubeliek álomfejtése szerint döglött disznóval, meszeléssel vagy lobogóval álmodni halált jelent. Ha valakinek a szemfogát húzzák ki álmában, az közeli hozzátartozó elvesztését jelenti.

Szép halálnak mondják, ha valaki hirtelen hal meg, anélkül, hogy sokat szenvedne, hosszasan beteg lenne. Amikor valaki meghal, nem szabad nagyon siratni, mert felsírják, lelke nehezen szakad el a földi léttől.

Amikor bekövetkezett a halál, a tükröt fekete kendővel letakarták. Az elhunytnak felkötötték az állát egy fejkendővel, lefogták a szemét, rá fémpénzt tettek, nehogy felpattanjon, mert akkor azt mondták, vár valakit maga után. Majd megmosdatták, a férfiakat meg is borotválták. A mosdóvizet, törlőruhát egy félreeső helyen, ahol nem jártak, elásták. Az idősek, akik már számoltak a halállal, jó előre előkészítették a fekete ruhájukat. Az asz-szonyokat, ha még megvolt a fekete kontyoló ruhájuk, régen többnyire abba öltöztették. A lányt viszont fehérbe – mintha menyasszony lenne –, koszorút azonban nem tettek a fejére. A szülés során meghalt asszonyt és újszülöttet együtt temették el, az anya karjaiba téve kisdedét.

A felravatalozás a nagyházban történt, a mestergerenda alatt. A koporsót fekete ruhával letakart két székre vagy mosószékre tették. A halott alá lepedővel letakart szénát raktak a koporsóba.

Nyáron a nagy melegben a hentesek jégverméből hozott jeget tettek a koporsó alá, az ablakot akácfalombbal sötétítették be, s lómintával (M. longifolia), mantikával (Calendula), borsfűvel (Satureja hortensis) szagosították a házat.

1972. május 1-jét követően – amikor átadták a település ravatalozóját – is szokásban maradt az elhunyt házánál történő virrasztás. Az utóbbi évtizedben azonban már valamennyi felekezet a templomban tartja. A görög katolikusoknál parasztáz a neve, melyen a család kérésére továbbra is részt vesznek a Rózsafüzér Társulat asszonyai. A háznál tartott virrasztást követően kaláccsal és borral kínálták meg a résztvevőket, a templomi virrasztás során ez már elmarad.

Korábban a sírt rokonok, ismerősök szomszédok ásták, de mindig csak a temetés napján, mert az éjszakára nyitva hagyott sír szerencsétlenséget hoz. Régen padmalyos sírt ástak.

A harangozó a temetés kezdésére gyűlőt húzott. A gyászolókat a halottas háznál kitárt nagykapu, sárga homokkal felszórt udvar fogadta. A koporsót lezárták, majd kivitték az udvarra. A ravatal mellett napjainkban is szigorúan megszabott rendben állnak a végtisztességtevők: a halott fejénél a pap, tőle jobbra a közvetlen hozzátartozók, balra pedig a többi gyászoló.

A görög katolikusok temetési szokásai számos régies mozzanatot megőriztek. Még ma is él a halottcsókolás szokása, olyan formában, hogy a halottól való búcsúzáskor, az áldás előtt, amikor éneklik a „Jertek, adjunk búcsúcsókot az elhunytnak” kezdetű, ma már úgy mondják, keresztcsókolási éneket, a pap körbejár a kereszttel, és ezt csókolják meg a hozzátartozók, rokonok, jó ismerősök. A keresztre adott csók a halottnak szól, a neki adott búcsúcsókot jelképezi.

A temetés pompája, a harangozás gyakorisága a család vagyoni helyzetétől, az elhunyt megbecsülésétől függött, akárcsak a letételek száma. Miközben ugyanis a halottat rokonok, ismerősök két rúdon vitték, a temetőbe vezető út jelesebb pontjain, a templom előtt, a kereszteknél, keresztutaknál letették a koporsót a földre, s a pap olvasta az evangéliumot. Az első letétel mindig a halott házának kapujában volt.

A temetés pompáját a görög katolikusoknál a halottas lobogók száma is jelezte. A módos temetési menetben hat zászlót is vittek, de a legszegényebbekén is volt kettő. A templomi lobogó színe függött az elhunyt életkorától. A fiataloknak általában fehéret, pirosat és feketét, az öregeknek pedig sötét színűeket vittek. A XX. század elején különösen gyakran használták az Amerikába kivándorolt acsádi görög katolikus hívek által ajándékozott két lobogót.

A temetői szertartás során – napjainkban csakúgy, mint hajdan – a görög katolikus pap beszenteli, majd az elföldelés előtt lepecsételi a sírt, vagyis négy keresztet rajzol a négy sarkára, hogy Krisztus második eljöveteléig zavartalan legyen a test pihenése. A hagyomány szerint Krisztus sírját is lepecsételték.

Minden külsőséget mellőző temetése volt régen a halva született vagy a szülés után nem sokkal elhunyt, „keresztvizet nem ért” csecsemőnek. Gyakori volt a bábatemetés is, amikor a bába végezte el egyedül az elhantolást. A kisgyereket gyakran valamelyik rokona sírjába tették. A régmúltban az öngyilkosokat a temető árkában temették el, ennek emlékét a napjainkban is ismert, „döglött kutyának árokban a helye” szólás őrzi.

A temetést követő halotti torra, melyet a görög katolikusok komásnyának neveznek, paszulylevest főztek régen. Mondták komásnyás paszulynak vagy halottas paszulynak is. A komásnyán szokásban volt, hogy egy kis kalácsot vagy kenyeret – igyekeztek minél többen megfogni – a magasba emelgettek, s közben énekelték: „A megdicsőült atyánk fejire nyugodjék békében.” Hasonlóképpen cselekedtek egy üveg borral is. Éjszakára az elhunytnak kenyeret és vizet tettek az asztalra a görög katolikusok.

A halottaikról való megemlékezés jegyében napjainkban is általános, hogy gyászmisét, illetve istentiszteletet mondatnak a templomban a hozzátartozók. Az alkalmakhoz kötött temetői látogatások sorában jelentős a nagypénteki sírgondozás, ilyenkor a virágvasárnapi szentelt barkából is visznek a hantokra. Mindenszentekkor paraszlik misét (a parasztáz népies elnevezése) tartanak a temetőben, imádkoznak, s a pap beszenteli a sírokat. Ma már azonban elmarad a korábban erre az alkalomra sütött három kerek, megfont tetejű kalács kivitele a temetőbe, melyet megszentelés után a paraszlikon résztvevők közösen fogyasztottak el. Utoljára 1970-ben került erre sor a görög katolikus temetőben.

A faluban elkülönülten temetkeztek a különböző vallásfelekezetűek. Az egykori Nagykállói, valamint Mihálydi út és Temető utca által határolt részen volt a település lakói által legrégibbnek mondott úgynevezett Ótemető, melynek egy része a görög katolikusoké, másik elkülönült része pedig a reformátusoké volt. Az 1785-től vezetett református halotti anyakönyv bejegyzése szerint egyházuk 1806. november 22-én temetett először ide, vagyis még korábbi sírkertje is lehetett a községnek, ennek helye azonban nem ismeretes. A görög katolikusok már a XIX. század végétől a Ger utcai temetőt használták, ennek a mai Zöld utcával határos részén volt a második világháborúig a zsidó temető, azt megelőzően az Orbáristában. A nagy lélekszámú görög katolikusság újabb nyughelyét 1914 tavaszán szentelték fel a Nyíradony felé vezető egykori Kállói út, a mai Kossuth utca mentén. A Köztemetőbe – melynek egy kis része korábban a baptistáké volt – ma már vallási elkülönülés nélkül temetkeznek.