Virágzó középkor
Virágzó középkor
Szent István (1001–1038) a magyar állam igazgatásában nagy szerepet szánt a vármegyéknek. A Duna bal és jobb partján alakult ki a Győr, a Komárom, az Esztergom központú ispánság. Korábban a felsorolt vármegyék északi fele rövidebb ideig szláv uralom, déli része pedig hosszabb időn át a Frank Birodalom részét képezte. Ez adta az alapját Györffy György hipotézisének: a magyar vármegyerendszer nem szláv, hanem frank mintát követve jött létre.
Komárom vármegye jó példája annak, hogy ezek a magyar igazgatási alapegységek a nemzetségek szállásterületén álló s ott meghatározó szerepet játszó nemzetségfő várához kapcsolódva alakultak ki.
A szállásterület egyharmada a Ketel utód Katapán nemzetség birtoka maradt. Györffy szerint a Duna jobb partja Kurszán vezérnek jutott. A Duna mente Neszmélytől keletre eső része a fejedelmi udvarhoz tartozott. Az itt kialakult szállásváltó út Kurszán 904-ben bekövetkezett halálát követően került Árpád és Tétény birtokába. Később Árpád dédunokája, Lehel (Lél) és a tőle származtatott Zovárd nemzetség bírta e tájat. E nemzetség korai birtokairól nem maradt fenn leírás. Az oklevelekben későn megjelenő Neszmély Györffy szerint „alig sorolható ezek közé”.
Komárom kialakulásáról Anonymus a következőket jegyezte le: „Árpád vezér egész Pannonia meghódítása után hűséges szolgálataiért nagy földet adott (Ketelnek) a Duna mellett ott, ahol a Vág beletorkollik. Itt utóbb Ketel fia Alaptolma várat építtetett, és azt Komáromnak nevezte. Ennek a várnak szolgálatára odaadta mind a magával hozott, mind pedig a vezértől nyert népnek kétharmadát.” Később itt temették el a nemzetségfő Ketelt és Tolmát is.
István király a nemzetségfői várat kisajátította, és megtette a vármegye központjává. Itt a hatalmat a király által kinevezett várispán (comes) gyakorolta, de jelentős hatalommal rendelkezett az udvarbíró is. A vármegye lakosságát a várnép, a várjobbágyok, a szabad parasztok, és a rabszolgák alkották.
Komárom és környéke már ebben a korai időszakban is fontos kereskedelmi központ volt. Ezt tanúsítja a Szent István korában, 1037-ben kelt bakonybéli alapító oklevél is, amely említi a komáromi várat és révet. Falunk azonban még hosszú időn át nem tűnik fel az írott emlékekben. A Neszmélyt is magában foglaló Komárom vármegyéről a krónikás a következőket írta: „Komárom vármegye szolgála Dunára, / Mellynek Csallóközre kiterjed határa, / Ács, Kocs, Tata, Neszmély, Szőny, Komárom vára, / Mely még ellenségnek nem jutott karjára.”
A jeles történész, Csánki Dezső és mások szerint Neszmélyt 1235 körül „Villa seu possessio Nezmel” meghatározással, azaz falu- vagy jobbágyfaluként említi oklevél. Neszmélyt a korbeli kútfők később többször
is a pannonhalmi apátság Almás és Fyzegtu [Füzitő] nevű birtokaival szomszédos faluként említik. IV. Béla 1236. március 2-án kelt oklevele megerősíti, hogy a Nezmellel határos Almás a Szent Márton-hegyi (ma Pannonhalma) apátság birtoka. 1237–1240 között IV. Béla a nyitrai főesperessel, Albeus mesterrel összeíratja az apátság birtokainak határát. A felmérés eredményét rögzítő okirat szerint Nezmel Almással és Fyzegtuval határos falu.
A tatárjárást követően az ország újjáépítéséhez szükséges pénz előteremtésére IV. Béla Henel Enok kamaraispánnak, a hozzá rendelt Neszméllyel együtt, zálogba adta Komárom várát s tartozékait. A király ezekben az években többször is megfordult ezen a tájon. Egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy minél több erős várat építsen ki a Duna mentén. IV. Ince pápához intézett levelében a következőket írja: „…egész Európának is üdvösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás vize, […] itt álltunk mi is bár felkészületlenül és súlyos csapás után, tíz hónapon át ellen a tatároknak, pedig országunk akkor még úgyszólván teljességgel várak és védők híján szűkölködött.”
A község határában három vár nyomai idézik a rég múlt időket. Oklevelek nem őrzik sem keletkezésük körülményeit, sem pusztulásuk időpontját. Bél Mátyás leírása szerint a falut Szentmiklóspusztától elválasztó rögös dombok egyikén, amely alatt maga a falu húzódik meg, egy vár romjai állnak. A helybeliek azt tartják, hogy azt a „Gustusok”, azaz a gótok népe emelte. Az előkerült urnák, pénzérmék és egyéb tárgyi emlékek mindenképpen arra utalnak, hogy a honfoglalást megelőző időszakban már állt itt valami. Az ismert föld alatti járatokból a gyerekek gyakran különféle korsók maradványait hozzák elő.
Kisebb erődítmények sorakoztak más dombokon is. Ezeket mély völgyek választották el egymástól. A tudomány mai ismeretei szerint Korpás-kő vára a falutól mintegy három és fél kilométerre egy Duna-parti magaslaton állt. Az eredetileg ovális építmény északnyugati vége a vasúti pálya rézsűjének kialakítása során pusztult el. Az erődítményt védő tíz-tizenkét méter széles, helyenként két méter mély várárokból Árpád-kori kerámiák kerültek elő.
A Nagyvár romjai a református templomtól egy kilométerre délkeleti irányban állnak. A három oldalról meredek lejtőkkel határolt magaslaton fekvő, középkori építésű erődöt délkeletről keskeny gerinc köti össze a Melegessel. Nyugatról a Disznós-kúti-völgy, keletről szakadékos oldalú mélyút határolja. A vár középső részén egy kőből épült torony pinceszintjének maradványa látható. A toronybelső átmérője négy, külső átmérője nyolc méter. A várfalat három oldalról meredély, egy oldaláról pedig negyven méter széles és a Magyarországon máig ismert legmélyebb, tizenöt méter mély várárok védte.
A Nagyvár a közhiedelemmel ellentétben nem római eredetű. A régészek körében ismert ovális alakú Kisvár a nagy vártól északkeletre fekszik, s egy mélyút választja el a Várhegytől. Ezeket az erődítményeket vélhetően a Kanizsayak birtokolták. Ezt valószínűsíti, hogy 1403-ban Kanizsay Miklósnak és Istvánnak, Komárom vármegye főispánjának s a helység egykori címerének közös motívuma a szárnyas sasláb.
IV. Béla várossá kívánta fejleszteni a Neszméllyel határos Füzitőt. Ennek érdekében az itteni hospeseknek (telepeseknek) a budai polgárokéival azonos szabadságjogokat biztosított. 1263-ban vám- és révhellyé tette a települést, s megpróbálta az elnéptelenedett Szőnyt és Keszit is benépesíteni. Terve azonban nem valósult meg. Szőnyt és vidékét, benne Neszmélyt ekkor a Zovárd nemzetségbeli Miklós szerezte meg.
A király 1265. április 1-jén kelt oklevelében Komárom várát és tartozékait – Nezmelt is – a budai kamaraispánnak, Walter comesnek adományozta. Waltert három évvel később, 1268-ban iktatták be birtokába. 1276-ban a Hont-Pázmány nemzetségbeli Tamás bán Komárom ispánja és a váruradalom birtokosa.
1277-ben vagy 1278-ban a Csák nemzetség szerezte meg a várat. Ez 1283-ban az Aba nemzetségbeli Péter tárnokmester, 1286 körül a Szécs nemzetségbeli Miklós, 1298-ban a birtokról Komáromi névvel is illetett Pál tulajdonába került.
Komáromi Pál 1307-ben bekövetkezett halála után a várra és a vármegyére Csák Máté és a vele szemben Károly Róbert király pártján álló Tamás esztergomi érsek is ki akarta terjeszteni hatalmát. Előbb 1308–1314-ig Csák Máté állított ispánt és várnagyot. 1315-ben azonban Károly Róbert (1308–1342) az őt megkoronázó Tamás esztergomi érseknek adományozta Komárom várát és a Neszmélyt is magában foglaló vármegyét.
Tamás a várat 1317-ben ostrommal vette el Csák Mátétól. Ekkor a király birtokában megerősíti az érseket. 1320-ban Tamás érsek Bars városáért és vármegyéjéért cserében visszaadta a királynak Komárom várát és a vármegyét. 1332-ben Donch mester lett Komárom, Zólyom és Győr vármegye ispánja.
Neszmély következő ura Lokietek: Erzsébet királyné rokona, az előkelő sziléziai lengyel családból származó Miklós mester volt, aki Lajos herceg nevelőjeként 1332-ben érkezett Magyarországra. A királyi udvarban töltött évek alatt gyakran járta be a Visegrád–Komárom közötti utat. Utazásai során megnyerte tetszését Neszmély falu Dunáig terjedő házsora. 1339-ben megtudta, hogy jelentős nagyságú birtok örökös nélkül maradt, s így az visszaszállt a királyra. Miklós befolyásával élve lépéseket tett megszerzéséért. A király megbízta udvari tisztjét, Pyrothos Mihályt, hogy az esztergomi káptalan képviselőjével, László kanonokkal mint tanúval járja be a területet, jelölje ki a határjeleket, s a helyszínen győződjék meg arról, hogy a birtok valóban elhalt ember hagyatéka-e. Ha igen, akkor Miklós mestert Hancko és Mátyás nevű rokonaival együtt iktassa be a birtok tulajdonába.
A király és a káptalan képviselője 1339. december 6-án érkezett Neszmélyre. A kérdéses birtok határainak kijelölésére meghívták a környező területek birtokosait, illetőleg azok képviselőit. A határkijelölésen a következők jelentek meg: néhai Cyrolicus Pyrchtold fiai képviseletében János, a király képviselőjeként Vilmos, a wytani (vitányi) vár várnagya, a pannonhalmi apátság részéről a tatai apát, az esztergomi szigeti apácák tisztje, Péter, a moyki (majki) prépost és más szomszédos nemesek.
A határjárás résztvevői megállapították, hogy a kérdéses határrész birtokosa valóban utód nélkül halt el, s így a birtokkal a király rendelkezik. Megújították a határjeleket. A jelenlévők az alábbiakat fogalmazták meg: „Az utód nélkül maradt […] ezen határokkal körbevett, neszmélyi birtokot szántóföldekkel, cserjékkel, dunai révvámmal, vízi és szárazvámmal, melyet jövet-menet fizetni kell, a dunai halászattal, két szigettel, név szerint Nezmelzygeth-el (Neszmély-szigettel) és a Fyurzigeth-el (Für-sziget) együtt a Nagy-Duna közepéig átadják Polonia-i Miklós mesternek Lajos herceg tanítójának valamint unokatestvéreinek Hanckonak és Mátyásnak. Ellentmondással nem találkoztak, így beiktatták őket birtokukba.”
Mindebből kiolvasható, hogy a pannonhalmi apátság birtokát képező füzitői vámot elkonfiskálták korábbi tulajdonosától, annak apátja később, a fenti döntés nyomán keletkezett birtokvitában úgy nyilatkozott, hogy a tatai apát a maga jogán volt ott, és nem képviselhette Pannonhalma érdekeit.
Miklós, az újonnan beiktatott birtokos ettől kezdődően Neszmélyi Miklósként szerepel a korszakbeli forrásokban. 1341. április 30-án az esztergomi keresztesek konventje előtt Weech unokája Miklós comes Neszmély, Radvány, és Monoros nevű Komárom és Esztergom vármegyei birtokaiból kiadja Zuard (Zovárd) és Péter fiait megillető részt. Miklós leányának pedig a neki járó leánynegyedet.
1342-ben Vitus nyitrai püspök és Vilmos pannonhalmi apát tiltakozott a királynál azért, mert füzitői vámot „…békétlen időkben hatalmaskodó emberek Nezmeel faluba helyezték át, s amelyet most ugyanabban a Nezmeel faluban szednek be. E tiltakozással kívánták visszaszerezni korábbi vámszedési jogukat. Károly Róbert 1342. május 26-án a Hont vármegyei Damason (ma Ipolydamásd), nem pedig, ahogyan az oklevél későbbi hibás másolata nyomán elterjedt a Komárom vármegyei Almáson kelt oklevelében visszaadta a vámszedés jogát a főapátnak.
1344-ben I. (Nagy) Lajos király korábbi nevelőjét titkos kancellárrá nevezte ki. Miklós később esztergomi kanonok, majd pécsi püspök lett. Neszmély az ő személye révén vált közismertté a királyi udvarban. Oláh Miklós esztergomi érsek a következőképpen emlékezik meg róla: „míg nappal Isten igéjével táplálta híveit, éjjel kimenvén a közel fekvő erdőbe, onnét a szegények számára vállán hozott fát, hogy nemcsak püspöksége jövedelméből, hanem keze munkájával is segítsen rajtuk”.
Neszmélyi Miklós később megkapta Nagy Lajos királytól a Heves vármegyei Poroszlót is. Ekkortól egyes források Miklóst és a neszmélyi birtokot is öröklő Hancko fiakat poroszlaiaknak nevezik.
1347-ben Nagy Lajos király átírta az esztergomi káptalan által 1339-ben kiadott oklevelet. Ebben az olvasható, hogy Károly Róbert utasítása szerint a „…Camarun vármegyei Nezmel birtokot fia nevelőjének a Frakonya-i Leusko és Plespah urak nemzetségéből származó Zavam-i Henricus fiának”, azaz Miklós comesnek adományozta.
1359-ben Neszmély falut Miklós – akkor már pécsi püspök – átadta unokatestvéreinek. Ugyanebben az esztendőben László veszprémi püspök négy falu – közöttük Neszmély – lakosait átkozta ki azért, mert nem fizették meg a tizedet. Az ezt taglaló pergamen a település nemes birtokosai között említi Hancko (Hanchko) mestert. Felsorolja a falu érintett lakóit is, nevezetesen: Gergely villicust (gazdát), Ratolth fia Jánost, Karachun fia Gegent, Tibus fia Bartalt, Joanka fia Györgyöt, Simon fia Nyikast, István fia Feuldert, Pál kovácsot, Desew villicust (gazdát), Geurgwi (dictus) Kocht, Tamás fia Jakabot, Nana fia Chamatot, Beu (dictus) Pétert és Pétewyt (dictus) Kocht.
Az említettek a királyt képviselő Lőrinc előtt kijelentették, hogy a jövőben a tizedet évente két részletben fizetik, mégpedig Szent Márton és vízkereszt nyolcadán. Amennyiben nem fizetnének, a püspök a tartozás kétszeresét hajthatja be rajtuk, királyi parancs és bírói eljárás nélkül.
Hancko mester egyébként – mint ezt egy másik okiratból tudjuk – nem riadt vissza birtokának erőszakos gyarapításától. Emiatt 1363. július 10-én vita folyt Hancko és a pannonhalmi apátság között. A győri káptalan tanúsítványa szerint a pannonhalmi apát részéről Tuluk Pál királyi ember és a kanonok András mester, a míg a nezmeli Hancko mester oldaláról koacyi Márk királyi ember és a kanonok Mihály mester vett részt a vitatott földterület határának bejárásában. A vitatott terület határait előbb Tuluk Pál, majd Hancko mester képviselőjének útmutatása szerint járták be. Hancko embere 55 hold, csak részben művelhető sziklás talajú terméketlen földet tulajdonított a magukénak.
A kérdéses terület birtokviszonyainak rendezésére Bubek István országbíró 1364. április 7-én újabb határbejárást rendelt el. Egyértelmű bizonyítékot sem az egyik, sem a másik fél nem tudott ezúttal sem felmutatni. Így az országbíró a hatályos jogszokás szerint az első birtokos, Szigfrid apát 1364. július 8-án tett esküje alapján augusztus 22-én, a vitatott földterületet a pannonhalmi apátságnak ítélte. Még ugyanebben az évben, azaz 1364-ben, Pozsony város bírájának, Jakus grófnak a közreműködésével, ismét Neszmélyre került a füzitői vámszedés joga. (A pannonhalmi apát óvást emelt az intézkedés ellen a győri káptalannál.)
Ebben az időben Neszmély gazdaságilag jelentősebb szerepet játszik a térségben, a pannonhalmi főapátság birtokát képező Almásnál. Ezt támasztják alá az 1405. november 13-án, Visegrádon Zsigmond által kiadott ítélő levél következő sorai: „1365 febr. 23. Szigfrid pannonhalmi apát és a konvent a Komárom vármegyei Nezmel falu mellett pusztán és lakatlanul álló s így csak csekély hasznot hozó Almas nevű birtokukat, ahol hozzájárulásukkal I. Lajos ispotályt létesített, concensus fizetés ellenében, feudaliter átadják a király phisicusának, Ferenc mesternek az ispotály építkezése irányítójának, aki már megkezdte a birtok benépesítését.”
A fenyegető török veszély miatt a főurak szívesebben láttak a trónon egy férfit. Így viselte a királyi palástot 1385–86 között a rövidre szabott életű Anjou II. Károly. A trónról eltávolított Mária időközben ahhoz a Luxemburgi Zsigmondhoz ment férjhez, aki 1387-ben lett Magyarország uralkodója. A vitatott füzitői vám ügyében a harmadik döntést 1393-ban éppen Zsigmond király hozta meg.
Ekkor a pannonhalmi apát panasza szerint az apátság Füzitő nevű birtoka, vámja, négy malma és Béla falu a közelben lévőkkel együtt idegen kezekbe került. Az előadottak alapján kérte ezeknek visszaszármaztatását. Zsigmond 1393. február 15-én elrendelte a javak visszaadását, ami egy 1393. április 11-én kelt oklevél szerint rendben meg is történt. 1396. február 20-án, Visegrádon, Jakus pozsonyi bíró örökösei tiltakoztak Zsigmond királynál neszmélyi birtokjoguk eladományozása ellen.
A király többször is járt itt. Erről tanúskodik az 1404. június 26-án kiadott adott oklevél. Kíséretével együtt 1407. július 6-án, majd 1412. márciusában Ulászló lengyel király társaságában ismét megfordult e tájon. Valószínűleg ekkor tekintette meg azt a vizahalászatot, amelyre a szemtanú Windecke mester az alábbiak szerint emlékezik: „1412-ben Zsigmond király sok előkelő külföldi vendéggel együtt fényes kíséretével nézte végig Komáromnál a tavaszi vizafogást. Ekkor a Vág torkolatánál sok száz halász gyűlt össze. Vas végű cölöpökkel elrekesztették a Dunát, és a kettős cölöpsor alsó kapuján át ebbe az óriási csapdába terelték az ár ellen úszó óriáshalakat. Sípszóval, dobbal, kurjongatással riasztották, terelték őket, és mikor már egymás hegyén-hátán hemzsegtek a cölöpkerítések között, megkezdődött a mészárlás. A zátonyos partra űzött, megszigonyozott állatok kopoltyúján és száján láncot húztak át, így vontatták szárazra. Hat óriási viza és 5000 kisebb tok volt a zsákmány. A parton már készen álltak a sóshordók és a bárkák. A nagy halakat felaprították, és sóshordókba rakták, a kisebbeket elevenen a bárkába dobták.”
Még ebben az esztendőben hatezer aranyforintért Zsigmond király kezébe került Nezmeli Hancko fia János valamennyi birtoka. 1422. június 6-án aztán a király Garai Miklós nádornak zálogba adta Komárom várát, a hozzá tartozó Komárom és „Nezmel” oppidumokat, azaz mezővárosokat: Almást, Füzitőt, Szőnyt és más falvakat, a birtokokon szedett száraz és vízi vámokat, a Duna- és a Vág-rév vámjait, halászati jogát, valamint a szőlő, a bor és a gabona kilencedét.
Már Zsigmond uralkodása elején megjelent a török a déli végeken (rigómezei csata, 1389). Ezzel kezdetét vette a mintegy négy évszázados küzdelem a török expanzió ellen. Albert király 1439 nyarán a törökök ellen szervezett hadjáratáról. Thuróczy János krónikája ekképpen emlékezik meg az eseményekről: „…uralkodásának második évében elterjedt az a fontos hír, hogy Amurát, a törökök császára hadinépének nagy erejét mozgósítva, meg akarja támadni Magyarországot. Ezért Albert király összehívta a főnemesekből álló országgyűlést, és velük együtt azt a határozatot hozta, hogy nem várja meg, míg az ellenség behatol az ország belsejébe, hanem vitéz karral ellene vonul. Magyarország egész katonai erejét mozgósítva, nagy hadsereget gyűjtött össze, és azon a helyen ütött tábort, amelyet a nép nyelvén Titel révnek hívtak […]. A magyarok pedig megunták a hosszú tábori szállást, leginkább azért, mivel közülük sokan szenvedtek a vérhastól: régi szokásuk szerint »farkast« kiáltva, a király akarata ellenére külön-külön és össze-vissza elszéledtek, otthagyták a királyi tábort. Albert király Budára érve megbetegedett.” Betegsége nem engedte meg, hogy lóháton vagy kocsin tegye meg az utat Bécsbe, ezért gyaloghintón szállították. „Csak odaérhessek egyszer – mondotta –, ahonnét Bécset megláthatom, megbomlott egészségem tüstént helyreáll.” Erzsébet királyné elkísérte beteg férjét bécsi útján. Ez Neszmélynél megszakadt, mivel a királyné nem engedte, hogy onnan tovább vigyék a súlyos állapotban lévő uralkodót. Remélte, hogy a neszmélyi pihenő, a szép természet, a jó levegő, javulást hoz férje állapotában. A király kíséretében ott voltak azok a bécsi orvosok is, akik október 13-án Visegrádra elébe mentek. Az uralkodó halála közeledtét érezve végrendelkezett. Arra az eshetőségre számítva, hogy fia születik, úgy intézkedett, hogy három magyar, három cseh, két osztrák főnemesből és Prága város megbízottjából alakítandó tanács lássa el a gyám teendőit. Fiának székhelyül Pozsony városát jelölte ki.
A végrendelkezés után ötödnapra, 1439. október 27-én reggel 8–9 óra között, 42 éves korában meghalt. Az utókor azt a forrást, amely mellett az uralkodó elhunyt, Albert király kútjának nevezte el. (A néphit azonban mind a mai napig azt tartja, hogy a király dinynyére ivott vizet, és ezért kapott vérhast. Ugyanis a hagyomány szerint a királyi karaván elvonultával a kút környékén rengeteg dinnyehéjat találtak a helybeliek.)
A főurak, figyelmen kívül hagyva Albert végakaratát, mely szerint Bécsben, a Szent István-dómban kellett volna őt eltemetni, holttestét Neszmélyről Székesfehérvárra vitték, és ott helyezték örök nyugalomba. Belső szerveit Neszmélyen, a mai református templomban temették el. Pray György, a híres történettudós, az 1770-es évek közepén településünkön járva felfedezte azt a réztáblára vésett feliratot, amely erről tudósított. Értesítette az uralkodónőt, Mária Teréziát, aki a réztáblát Bécsbe vitette, és ott a Szent István-templomban helyeztette el.
Albert halálával veszélyes helyzet állt elő az országban. Nincs uralkodó, és a végeken ott a török. Az országnagyok egy része Nagy Lajos lengyelországi unokájának, Jagelló Ulászlónak kínálta fel a koronát. A Komárom várába visszavonult királyné 1440. február 22-én fiút szült, aki a László nevet kapta a keresztségben. Ettől kezdődően azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy megszerezze a trónt fia, a későbbi V. László számára. Ez korántsem tűnt egyszerű feladatnak, hiszen a lengyelpárti főurak voltak többségben. Tudta, hogy a trónörököst a magyar urak csak akkor fogadják el királyuknak, ha az esztergomi érsek helyezi Székesfehérváron a Szent Koronát az újszülött fejére.
Erzsébet ebből fakadóan első feladatának a trónt jelentő korona megszerzését tekintette. Ezért bűbájos udvarhölgyét, Kottanner Jánosné Wolfram Ilonát, Visegrádra küldte azzal a feladattal, hogy fia számára szerezze meg azt. Az udvarhölgy sikerrel oldotta meg a veszélyes megbízatást. (A korona megszerzésének kalandos történetéről részletesen olvashatnak a Száz falu sorozatban megjelent Visegrád-kismonográfiában.)
Az 1440 januárjában Budán összeült királyválasztó országgyűlés Ulászlót választotta királlyá, azzal a kikötéssel, hogy nőül veszi Erzsébet királynét. Az Ulászlóval kötött házassági szerződéssel március közepére érkezett meg Krakkóból Komáromba a két követ, Thallóczi Máté és Marczali Imre.
A királyné, mivel fiút szült, vonakodott a házasságtól, gondolván, hogy akkor gyermeke már nem foglalhatja el a trónt. Megkérdezte a követeket, hogy mi a véleményük a fiával kapcsolatban. A válasz így hangzott: „Nagyságos úrnőm, ha tízéves volna is a fia, akkor sem ismernénk el urunknak, mert nem állhat élünkre a törökök ellen.”
A trón megszerzését mindenek fölé rendelő Erzsébet kalandos úton Székesfehérvárra vitte gyermekét, ahol Szécsi Dénes esztergomi érsek 1440. május 15-én Szent István koronájával megkoronázta.
A Komáromban született V. László trónigényét ennek ellenére sem tudták érvényesíteni: az ország uralkodója végül is I. Ulászló (1440–1444) lett. Rövid uralkodásának az életét követelő várnai csata vetett véget. A Fekete-tenger partján vívott csatáról azt jegyezte fel a krónika, hogy a Hunyadi János vezette ütközet már-már eldőlt a magyar–lengyel sereg javára, amikor a fiatal uralkodó – látván a török sereg hátrálását – maga is a küzdők közé rontott. Az ellenség felfedezve a királyi zászlót minden erejével a testőrezredre támadt, és végezetül magát a királyt is megölték.
Mivel I. Ulászlónak nem volt utódja, a főurak most már elismerték V. László trónigényét, de a kiskorú király mellé Hunyadi János (1446–1452) személyében uralkodói jogkörrel kormányzót állították az ország élére.
V. László (1445–1457) szintén megfordult Neszmélyen. 1456-ban zálogba adta Széchy Dénes esztergomi érseknek Komárom várát a hozzá tartozó településekkel együtt. 1457. május végén Budáról indulva a Duna mellett Bécsbe utazik. Május 29-én és 30-án Neszmélyen tartózkodik. Itt felkeresi azt a helyet, ahol édesapja – Albert – elhunyt, és ahol belső szervei pihentek. 1460. augusztus 26-án Pálóczy László országbíró utasította a győri káptalant, hogy zálogjogon iktassa be Széchy Dénes esztergomi érseket Komárom várába és a hozzá tartozó birtokokba. A falvak mellett ekkor négy mezővárost említ az oklevél: Komaromot, Zewnt (Szőnyt) Nezmelt és Thanyt. Az említett mezővárosok sorában a Győr–Buda kereskedelmi út mentén fekvő Neszmély jelentőségét növelte piactartási joga és fejlett szőlőkultúrája.
Neszmély pecsétnyomata (Mudrák Attila felvétele)
IV. Béla pecsétnyomója (PL.)
)
Károly Róbertnek 1342. május 26-án Damason (Ipolydamásd) a füzitői vám ügyében kiadott oklevele (PBFL Archivum Vetus Capsa 2. lit. O., Mudrák Attila felvétele)
Albert király nagy pecsétje (PL.)
Albert király kútja (Mudrák Attila felvétele)
Albert király (Hegedűs András reprodukciója)
Erzsébet királyné (Hegedűs András reprodukciója)
