Kossuth Lajos azt üzente…
Kossuth Lajos azt üzente…
Forradalmi hullám söpört végig Európán 1848 tavaszán. Párizs, Milánó, Prága, Bécs után a pesti ifjúság március 15-én letépte évszázados bilincseit, és lerakta egy új Magyarország alapjait. Az országgyűlés egyhangúlag megszavazta a Kossuth által kért kétszázezer katonát és a hadsereg felállításához szükséges 42 millió forintot. Ekkor hangzott el Kossuth szállóigévé vált mondása: „Én kérni akartam, de Önök felállottak, s én leborulok a nemzet nagysága előtt.” Komárom vármegye közgyűlése 1848. augusztus 24-én szavazta meg az országos keretből a reá eső kétezer-háromszáz újoncot és százkilencvenezer forintot.
Kossuth maga is részt vett a hadsereg megszervezésében. Járta az országot, és gyújtó hatású beszédeivel, fegyverbe hívta a magyarságot. Előbb Esztergomban, majd Komáromban is elhangzott ajkáról a riadó: „Veszélyben a haza!” Október 18-án este hat órakor érkezett meg az esztergomi hajóállomásra. Innen az ujjongó tömeg kíséretében a Fürdő Szállóba ment. Másnap, október 19-én reggel kilenc órakor tovább folytatta útját Komárom felé, ahová követte őt a kíséretében lévő ezerötszáz nemzetőr. A hozzájuk csatlakozott nyolcszáz esztergomi nemzetőr aznap délben indult el Komáromba. Éppen a szüret ideje volt Neszmélyen. Nyilván sokan megcsodálták a Dunán úszó rengeteg hajót nem is sejtve, hogy a nemzet vezére is ott van a fedélzeten, s tán éppen a neszmélyi táj szépségében gyönyörködik.
Az 1848–49-es szabadságharcnak valóságos fókusza volt Komárom. Nem kevesebb, mint négy véres csata zajlott le a város birtoklásáért. Ezek az ütközetek közvetlenül vagy közvetve érintették a vármegyéhez tartozó falvakat, városokat is, beleértve körükbe Neszmélyt.
Windisch-Grätz osztrák tábornok december elején indította meg támadását Magyarország ellen. December 27-én a Görgey Artúr vezette honvédsereg feladta Győrt, majd Komáromot megerősítve Neszmélyen keresztül Buda-Pest felé vonult.
A fővárost azonban nem tudták megvédeni. A kormány s az Országgyűlés Debrecenbe menekült. Komárom 1849. január elejére az osztrák sereg gyűrűjébe került. Megkezdődött a vár négy hónapon keresztül tartó ostroma. 1849. tavasza döntő fordulatot hozott a szabadságharc menetében. A Tiszánál összpontosult honvédsereg – Görgey, Klapka, Damjanich tábornok vezetésével – ellentámadásba ment át. Április 22-én felszabadult Komárom vára. Négy nappal később Klapka irányításával a magyarok elfoglalták a Duna jobb partját is.
Ekkor vetődött fel a történelmi dilemma: Buda alá, vagy Bécs ellen? Görgey Buda ostroma mellett döntött, s április 30-án megindult a magyar főváros irányába. Ekkor vonult át másodszor Neszmélyen a sereg.
Május 21-én a honvédsereg – háromheti ostrom után – beveszi Buda várát. Ugyanezen a napon hozták tető alá Varsóban a magyar szabadság sorsát megpecsételő osztrák–orosz szövetséget. Az egyesült osztrák–orosz haderő túlsúlya miatt a honvédsereg ismét hátrálni kényszerült. Nyugatról Haynau, északról Paskievics tábornokok indítják meg haderejüket. Komárom ismét az ellenség gyűrűjébe került. Görgey serege ekkor éppen itt állomásozott. A kormány mellett működő fővezérség elrendelte a visszavonulást, a következő – Neszmélyt is említő – parancsot küldte Komáromba:
„Az összes sereg fővezérétől.
A Felső-dunai sereg parancsnokságának Komáromban
Pest, 7. július 1849.
Elmulasztván a legjobb idő, és az ellenségtől elfoglaltatván a jobb part Neszmélynél, és talán a körülbelüli magasságok szinte ellenséges kezekbe létezvén, mint katona tanácsot, mint fővezér azon parancsolatot küldöm, hogy minekelőtte az egész kiparancsolt sereg magát körösztülvágva a Dunát elérni egyekezne, inkább Komáromban maradjon és negyvenezernyi erejével kétannyi ellenséget foglalatoskodtasson […] Mindenesetre azonban, mivel annyi lovasságot úgysem lenne képes Komárom körül fenntartani, háromezer lovast Paks felé, hol egy híd készen várja, küldeni el ne mulasszon.
Útközben nem érhetvén Komáromba, egy futár által küldöm. Mészáros Lázár altábornagy fővezér.”
Mészáros altábornagy július 7-én másodszor próbált bejutni Komáromba. Először július 2-án, azonban az ostrom miatt hajóját Pathnál kénytelen volt visszafordítani. Második kísérlete sem járt sikerrel, mivel az osztrákok Nyergesújfalunál elzárták az országutat.
A szabadságharc utolsó győztes ütközete 1849. augusztus 3-án zajlott le. Ekkor Klapka Komáromból kitörve még Győrt is elfoglalta. Ez a csata ácsi ütközet néven vonult be hadtörténelembe. Klapka, a kiváló stratéga támadásának irányát most sem lehetett kiolvasni a csapatmozgásokból. Először Dunaalmás, Mocsa felé vonult, és csak a délutáni órákban fordult az igazi célpont: Ács felé.
Az almási református prédikátor, Barsi János precíz pontossággal jegyezte fel a az eseményeket: „1849. augusztus 3-án hajnalban megtámadták a honvédek a helyiségben a németeket és elkergették Neszmély felé. Több lövések dördültek ágyúból is mindkét részről és az alsóvégről a helyiségnek egy ellenséges ágyúgolyóbisa a torony mellett a harangok táján süvített el.” A csata áldozatairól írja az almási prédikátor: „Az almási csatában három ismeretlen honvéd és három császári katona esett el.”
Az augusztus 3-i nagy győzelem után a harcoló felek fegyverszünetet kötöttek. A demarkációs vonal pontos meghatározását az 1849. augusztus 23-án kelt hadseregparancs tartalmazza. Eszerint: „A tegnapi parancs következtében kihirdetett fegyverszünetre vonatkozó határvonalak a következők:
A Duna jobb partján részünkről; Herkály puszta (itt írattak alá később Klapka a várfeladási föltételei) Csém, Mocsa, Naszály, Almás, Neszmély falvak; az ellen részéről: Ács, Igmánd, Tata, Szomód, Süttő; a két elválasztó közti tér semleges.”
A községből a komáromi vár védelmében részt vett Tetzer János honvéd katona, Turán Sámuel honvéd és Iván Ferenc honvéd tizedes.
1848. november 10-én Fónod János neszmélyi prédikátor leányát Fónod Teréziát, Hittig Péter főhadnagy kérte feleségül. Az esküvőt november 18-án szűk családi körben, nagy hirtelenséggel rendezték meg, mert az ifjú férjnek tovább kellett vonulni alakulatával. A prédikátor fia, Fónod Márton, tüzér hadnagyként szolgált a magyar honvédseregben.
A szabadságharc leverését követő retorzióról már sok mindent megírtak. Van azonban a Haynau-féle megtorlásnak egy olyan része, amelyről alig szólnak a krónikák. Nevezetesen arról, hogy: „A felkelő seregnél szolgálatban állott honvédeknek, főleg azoknak, kik, vagy mint rokkantak végképpen elbocsátva, vagy pedig komáromi elbocsátó levéllel (Geleitschein) ellátva nincsenek, az előrelátható bajoknak kikerülése céljából a nősülés a felsőbbi rendeleteknél fogva eltiltva lévén, miheztartás végett közhírré tétetik.”
Neszmély egyházi krónikája gyakorlati példáját is adja ennek a tilalomnak. Történt ugyanis, hogy a korábban említett Iván Ferenc honvéd tizedes, jegyesével, Anda Sárával házasságkötésre jelentkezett Fónod János neszmélyi prédikátornál.
1849. november 26-án a lelkész a következőket jegyezte fel: „Ezen köz (vagy közbeli) Iván Ferencz, az 1841-iki sorshúzás alkalmával a neszmélyi helyiség helyett katonává lőn, s a 19. számú Herczeg-Hessen Homburg-Fülöp nevét viselő gyalogsor ezredben szolgált. 1848.-ikban zászlóaljának egy századával – a honvédekhez általment s az 1849-iki október első napján a Komáromi Várnak a Császári és Királyi Seregeknek történt feladása alkalmával, mint a várőrséghez tartozó káplár vagy tizedes ő is Geleitscheinnel hazabocsátatott.
Házasodása alkalmával a fellebb írt lelkész (Fónod János) utasította őtet, mint nemcsak egyszerű honvédet, hanem mint regularis vagy császári-királyi és még idejét ki nem töltött volt katonát a komáromi Várparancsnoksághoz házasodhatási engedelem végett, de ő Instantiával (kérelemmel) folyamodott Tekintetes Alispán Huszár Ferencz Úrhoz, aki az Instancia hátiratában úgy nyilatkozott, hogy: Geleitscheinje által a további katonai szolgálat alól felszabadítottnak tekinthető.”
A neszmélyi református eklézsia halotti anyakönyve szerint a szabadságharc alatt az: „1849. május 11. Szabolts Megyébe kebelezett Eszlár Helységbeli születésű 2. számú zászlóaljhoz tartozó honvéd közvitéz s reformáta vallású Csató József 21 éves, [valamint az] 1849. szeptember 1. Neszmélyi jobbágy gazda és volt honvéd őrvezető Iván Sámuel 26 1/4 éves” honvédeket temette el a falu lelkésze.
A forradalom szelleme annak leverését követően is tovább élt. 1850 őszén, október 2-án a neszmélyi szőlősgazdák szembeszálltak a földesúr dézsmaszedőivel. Történt ugyanis, hogy – két év késéssel – az uradalom almási gazdatisztje és hat embere megpróbálta behajtani az 1848-as és az 1849-es dézsmát. Az uradalom abból indult ki, hogy az 1848 áprilisában hozott törvény csak az úrbéres szőlők esetében törölte el ezt. A törvényben nem volt szó az indusztriális (szorgalmi) jellegű egyéni megváltás alá eső szőlőkről. Ezek dézsmájának ügyét csak az 1853. évi úrbéri pátens rendezte véglegesen. Ezért a törvényesség szempontjából az uradalom eljárása nem volt támadható.
A törvényeket másként értelmezve, saját érdekük védelmében mégis felléptek a bortermelők. Így adódhatott hogy, az eljárás ellen bujtogató Rajthó Márton és Lévai Sándor véleményét Varga János hegybíró elfogadta, s október 2-án közölte az uraság embereivel, hogy nem járul hozzá az évi musttermés felméréséhez. Ekkor a behajtással megbízott gazdatiszt a tatai járás főszolgabírójánál bepanaszolta a lázadókat. Másnap már hat uradalmi ember látott hozzá a bordézsma megállapításához szükséges „akolás” elvégzéséhez.
Az eseményeket az alábbiak szerint örökítette meg egy gazdatiszt: „Reggeli 9 óra tájban kimenvén […] az első szöllő birtokos, Barsi János pincéjében a bortermést öszve írtuk volna, már távolról lármával hangzó szavakat hallottam – feltekintvén a hegy felé, láttam, hogy egy tömegben, mintegy 14 neszmélyi lakos ásóval, durungokkal és karókkal felénk jönni futamítottak […] Az első kinek neve Kaszap Istvány, kérdé tőlünk nagy hangosan – mit akarnak? Én erre azt feleltem a törvények értelmében, szokásos jogunknál fogva a dézsmás szöllőkbeli bortermést akarjuk akolni és öszve írni. Erre fent nevezett Kaszap Istvány azt válaszolá – »hát nem tudják az Urak, hogy az 1848-iki törvény szerént a szabadság napján minden dézsma megszűntetett és mi adózni és katonát tartani köteleztettünk – takarodjanak el, mert különben mind agyonverjük…«.”
A panaszos levél, melyben Karika Zsigmond uradalmi ügyész a neszmélyiek elleni fellépést kérte még aznap eljutott a tatai főszolgabíróhoz és a komáromi vár kapitányához, Simunich tábornokhoz. A várparancsnok október 25-én közölte Vecsery Károly alszolgabíróval, hogy nem tűri a lázadást. A négy csendőr és egy hajdú kíséretében megjelenő alszolgabíró le is fogja a hangadó Pap Ferencet, Kaszap Istvánt és Nagy Ferencet. A neszmélyiek azonban megfutamítják az alszolgabírót, aki kocsiján menekülve még látja, hogy a csendőrökre támadó tömeg egyiküket súlyosan megsebesítve kiszabadítja vezetőit.
A lázadás leverésére Szalay főszolgabíró a megyefőnöktől két század katonát kér. Az egyszázadnyi egységet „a törvény s fensőbb rendeletek sikeresítése, egymás részéről pedig a tulajdon szentségének megóvására” október 28-án a helyszínre vezényelték. A nyolcvan Deutschmeister ezredbeli katonával szemben már értelmetlennek tűnt az ellenállás. A zendülők feladták a küzdelmet.
A megtorlás természetesen nem maradt el. A házkutatások során a főszolgabíró Rajthó Márton házában olyan kormányellenes iratokat talált, mint Lamberg meggyilkoltatása, Latour az akasztófán, gr. Zichy Ödön halála, a Szökött huszárok, Rózsa Sándor, Uram-bátyám és öcsém, Küzd a magyar, Komáromi Értesítő, Pesti Hírlap. S csak tetézte a bajt a padláson fellelt nagy mennyiségű Kossuth-bankó. Október 31-én néhány neszmélyi gazda elindult I. Ferenc József császár udvarába Fonód János lelkész Zichy gróf elleni panaszos levelével. Mire azonban megérkezhetett volna, a karhatalom kiverte a neszmélyiekből a szabadság gondolatát. Fonód tiszteletest s vele Iván Istvánt, Vas Pap Ferencet, Mike Józsefet, Pap György Ferencet, Iván Ferencet, Miskolczy Jánost, Sárközi Jánost, Nagy Sándort, Pap Jánost, Schreiner Antalt, Balogh Istvánt és Pathó Istvánnét letartóztatták. Rajthó Mártont, a november 8-án Bécsből visszatérő küldöttség vezetőjét hasonló sors várta. A függetlenség és a polgári szabadság hagyományait azonban sohasem adta fel a falu. Ennek volt újabb demonstrációja, amikor – jóval később – 1894. március 24-én, Kossuth Lajos halála alkalmából gyászközgyűlést tartottak. A református templomban a gyászistentiszteleten Czibor József lelkész emlékezett meg a magyar szabadság bajnokáról, s imában kért áldást az elhunytra. Később 1948-ban a forradalom és szabadságharc centenáriumának országos ünnepségei keretében a Neszmélyen működő pártok száz diófa elültetésével emlékeztek a hősökre.
Az ősei emlékét őrző Fónod Csaba 1998. február 8-án levelében a forradalom és szabadságharc közeledő százötvenedik évfordulója alkalmából a következőket írta Neszmély község polgármesterének, Jobbágy Istvánnak: „Családunk sírjai a neszmélyi temetőben vannak, így Fónod Márton 48/49. tüzér hadnagy és sógora Hittig Péter gyalogos főhadnagy sírja is […]. A kisebbik fiú, Fónod Károly, mint tizedes (tüzér káplár) harcolt. Később Csép község ref. lelkipásztora lett […]. Kevés embernek adatik meg a mai világban, mint nekem, hogy ha ritkán is, de meglátogathatja, dédapja és ükapja sírját. Ezért ápolom emlékeimben Neszmély községet és annak temetőjét, mint a múlt eltörölhetetlen emlékét…”
Fónod Márton egykori tüzér hadnagy 1870-ben (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Fónod Márton egykori tüzér hadnagy sírja (Juhász Mihály felvétele)
