Békeévek, háborúkkal
Békeévek, háborúkkal
A háború árnyéka vetül a településre 1914 nyarán. Augusztus 1-jén elrendelték az általános mozgósítást. Komárom megye besorozott katonái főként a megyeszékhelyen felállított 12. gyalogezredbe, illetve az 5. tüzérosztályhoz kerültek. Így a neszmélyi hadkötelesek vonatai is a komáromi állomásról indultak a távoli harcmezőkre. A megye fiai nem kevesebb, mint négy hadszíntéren küzdöttek: szerb front (1914), orosz front (1914), olasz front (1915) és román front (1916).
Aztán visszafelé is jöttek már a katonavonatok, hozták a sebesültek tömegét. A posta pedig egyre sűrűbben kézbesítette a döbbenetes híradást tartalmazó táviratot: „X. Y. hősi halált halt a hazáért.” S amikor elfogytak a legények, sor került a nagybajuszú népfölkelőkre is. Ki is ürült a falu rendesen. Az eke szarva mellé pedig az asszonyok álltak. A harangok is megkapták a behívót, ahogy a krónikás feljegyzésében olvashatjuk: „A nagyobbik harangot 1787-ben öntötték Budán. Ezt a harangot a világháborúban ágyúnak vitték el.” A háborús ellátás biztosítása érdekében felmérték a települések gabonakészletét. A tatai járás 25 településén 1916. évi október hónapban végrehajtott gabonarekvirálás eredményeként 276,8 mázsa búza, 307,77 mázsa rozs, 166,12 mázsa árpa és 1594,55 mázsa zab gyűlt össze. Ebből Neszmély hatvan mázsa zabbal vette ki a részét.
S miközben a négy fronton küzdő osztrák–magyar hadsereg győzelmesen harcolt – mindenütt ellenséges földön állva –, a belső front összeomlott.
Agitátorok lepték el az országot a háború befejezését és a hadsereg leszerelését követelve: „Nem akarok többé katonát látni!” – így hangzott Károlyi Mihály hadügyminiszterének, Linder Bélának a közismertté vált kifakadása. Akkor dobatta el a fegyvert a magyar katonával, amikor a kisantant csapatai minden oldalról átlépték az ország határát.
A világháborút az 1918. november 3-án, az olaszországi Padovában kötött fegyverszüneti egyezmény zárta le. Az első világháborúból kilencen hadirokkantként tértek vissza. A község lakói közül hősi halált halt: Anda János, Anda József, Bátki Zsigmond, Berger József, Bitter Ferenc, Bitter Sándor, Bodócs Sándor, Czéher Ferenc, Csirke Sándor, Dávid József, Erdélyi József, Guzli József, Guzli Sándor, Hatala József, Iván János, Iván József, Iván Sándor, Iván Sándor, Juhász Bálint, Juhász István, Kalkó József, Kelemen József, Koch József, Kurdi Pál, Lajos József, László Gyula, Lucza Lajos, Mike Sándor, Mórocz János, Németh János, Pap Ferenc, Pap István, Pavek János, Pénzes Lajos, Pirityi József, Pogrányi István, Polvet János, Pónya János, Pvanda József, Rajtó Márton, Rapavi József, Schenkengel Sándor, Seres Bálint, Simon János, Süveg János, Szigethy Lajos, Takács M. János, Tavozy Gyula, Teker Ferenc és Vajas István.
Magyarország háromfelvonásos tragédiája 1919. március 21-én, a Kun Béla vezette Tanácsköztársaság kikiáltásával vált teljessé. Neszmélyen a Kommunista Párt vezetésével 1919. március 23-án alakult meg a nemzeti bizottság. Elnöke Harcsa Péter, tagjai Szőnyi István és Miklósi Béla, tanítók, Gobaschitz József, Lévai János, Rossz János, Rapavi József, Rabavi István, Víg Dániel, B. Mike Sándor, Víg Dánielné (Szigethy Zsófia), Mészáros Etel, Bertalan Júlia Víg Etel, Patkó Jánosné lettek. Jegyzője Szelle Ferenc.
Állami kezelésbe vették a klosterneuburgi kanonokrend neszmélyi uradalmát. A kommün idején felszólították Gombos Géza dunaalmási plébánost, hogy fejezze be a papi szolgálatot. Ha ezt megteszi, állami fizetést biztosítanak számára. Mivel a parancsot megtagadta, betiltották összes járandóságait, még a pusztákon levő betegek látogatására sem kapott kocsit, azokhoz is gyalog kellett mennie.
A diktatúra bukása után bevonult a román megszálló sereg: először 1919. augusztus 17-én kvártélyozott be Neszmélyen és Almáson. Az itt elszállásolt katonák számtalan erőszakos cselekményt követtek el. Októberi viszszavonulásuk során sok élelmet elhurcolva ismét érintették Almást és községünket.
A vörösterror, majd a románok elvonulását követő fehérterror sem kerülte el Neszmélyt. A katonaság összeszedte a Kommunista Párt tagjait, s két napig a Wenninger-villában őrizték őket. Innen Dunaalmásra, majd a tatai Esterházy-kastélyba vitték a foglyokat. A kegyetlen vallatás következtében kevéssel szabadulását követően belehalt sérüléseibe Szőnyi István református tanító.
Mindezek után, és közben 1920. június 4-én a Trianon-palotában aláírták a háborút lezáró békediktátumot.
Az 1920-as évek elejétől figyelemre méltó változások következtek be a község társadalmi, gazdasági életében. A háború, a forradalmak és Trianon utáni megújulás jeleként 1922-ben felépült a háborús években megszűnt Fuchs-féle téglagyár utódjaként Neszmély egyetlen komoly iparvállalata, a Hacker-féle téglagyár. A Hacker Ödön és Fia cég alapította, tavasztól őszig napi négy–öt pengő bér fizetése mellett mintegy száz, az év többi részében harminc munkásnak biztosított megélhetést. A működtetéssel járó feladatokat két tisztviselő, egy üzemvezető és egy gépész látta el. A tulajdonosok nagy gondot fordítottak a munkavédelemre. Ennek köszönhetően a két világháború között senkit sem ért említésre méltó baleset. A két körkemencével üzemelő téglagyár az 1930-as évek elején évi három és fél millió téglát és másfél millió cserepet állított elő. 1936-ban állítólag emberi hanyagság következtében tűz pusztított a gyárban.
Az ezt követően végrehajtott korszerűsítés eredményeként a termelés 1937-ben évi hat-hét milliós darabszámra nőtt. A gyár termékeit a soproni ipari kiállításon aranyéremmel díjazták.
A tégla és a cserép előállításához szükséges nyersanyagot a neszmélyi legeltető gazdatársulattól bérelt, majd 1939-ben örök áron megváltott tizenkét és fél hold területű bánya biztosította. A kitermelt nyersanyagot iparvasúttal szállították a gyárba. Termékei közül a téglát Komáromban, Esztergomban és Budapesten értékesítette, a cserepet az egész ország területén forgalmazta.
Erre az időszakra esik a község határában lévő kiváló agyagot felhasználó fazekasság fénykora. A faluban mintegy tíz fazekasfamíliát tartottak számon. A legismertebb: a Nyitrai, a Csizmadia és a Vizer család és Csémi László. A legnagyobb műhellyel a Nyitrai dinasztia rendelkezett. A kialakult hagyományok szerint a korongozás a férfiak, a festés a nők feladata volt. Az ukrán származású Vizer Nikifor 1919-ben telepedett le Neszmélyen. Munkáin érdekesen keverednek a helyi motívumok a szláv színvilággal. A falu lakói közül többen foglalkoztak kosárfonással és selyemhernyó-tenyésztéssel.
Új színt hoztak a helyi közéletbe az olyan, Komáromból áttelepült értelmiségiek, mint például Keleti József állatorvos, aki családjával összefogva az 1920-as évek elején kezdte építeni a nevét máig őrző villát. Az állatorvosi praxisát gyakorló Keleti szeszfőzdét alapított, irányította az itt igen nagy jelentőségű vízvédelmi munkálatokat, csurgókutakat létesített.
Változást hozott a lakosság életében az is, hogy 1923-ban tizennyolc holdon bérleti jogot biztosítottak a Zsellérek Legeltetési Társulatának. Hetven hold földet pedig parcelláztak a klosterneuburgi kanonokrend rókás-dűlői birtokából, végül az építkezést a vasútállomás mellett házhelyként kiosztott 24 hold földdel segítették.
A gazdasági élet erősödésére utal, hogy 1926-ban Lévai József vezetésével már Hangya Szövetkezet és Hangya vegyeskereskedés, 1933-tól Gazdakör működött a településen. A gabona betakarítását Guzli József és Lévai Ferenc cséplőgépei könnyítették.
A világi civil szervezetek közül 1925-től a Leventeegyesület, az Önkéntes Tűzoltótestület, az 1930-ban alakult Polgári Lövészegylet színesítette a társadalmi életet. Kikapcsolódást és szórakozást jelentettek a dunai csónakázások, a szigeteken eltöltött vasárnapok.
1935-ben egy katasztrális holdnál kevesebbet 216, egy–öt holdat 188, öt és ötven hold közöttit százhúsz, száztól ötszázat három, ezer–háromezer katasztrális holdat egy gazda, illetve földtulajdonos birtokolt. A legtöbbet 1945 előtt a klosterneuburgi augusztinus kanonokrend: 1846 katasztrális holdat, ebből 1034 hold erdő (1935). A község 5092 katasztrális holdnyi határából szántó 2099, rét kilencven, szőlő 165, legelő 444, erdő 1199, kert 56, terméketlen 1034 katasztrális hold.
1936 nyarán Neszmély község lakói ritka sporttörténelmi eseménynek lehettek tanúi. Az olimpiai láng Görögországból Berlinbe vezető útvonala a települést is érintette. A staféta éjszaka közeledett a falu felé, még nem is derengett, de az ünneplő lakosság az utcán tolongott. Minden szempár Süttő irányában kutatott, és várta felvillanni, feltűnni a lángot. Különös, mesébe illő látvány volt, ahogy előbb csak egy kis pont jelent meg az éjszaka horizontján, s imbolyogva mindegyre közeledett. Hangos taps és ováció fogadta az atlétát, aki keresztcsíkos trikóban futott, és jobb kezében magasra tartotta a fáklyát. Az olimpián 52 nemzet versengésében a magyar csapat Németország és az USA után a harmadik helyen végzett.
A berlini olimpia idején még béke honolt Európában. 1939. szeptember 1-jén kitört az újabb világháború. Még 1938. szeptember 29-én ült össze Münchenben Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország tanácsa, itt mondták ki, hogy Csehszlovákia német, lengyel és magyar lakosságú területei visszatérnek az anyaországhoz. A Felvidék kérdésében nagy jelentősége volt a Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter által november 2-án Bécsben tető alá hozott határozatnak, amely kijelölte Csehszlovákia és Magyarország új határát.
A Magyar Honvédség – Horthy kormányzó vezetésével – 1938. november 6-án vonult át Neszmélyen, és Komáromnál átkelve a Dunán birtokba vett egy körülbelül tizenkétezer négyzetkilométernyi területet. Ezzel Neszmély megszűnt határközség lenni. A honvédség egyes alakulatai Dunaalmásnál – az akkori kikötőből – keltek át a Duna északi partjára. Megindult a vendégjárás: Dunaradványra és vissza Neszmélyre. Húsz év után ismét ölelhette a testvér a testvért, rokon a rokont. Almásfüzitőnél üzembe lépett a kompjárat, és ismét eggyéforrott a mesterségesen kettévágott Duna mente.
Mire aztán 1941 tavaszához értünk, megismerkedhettünk a hatalmas német ármádiával. Az esztendő márciusában végeláthatatlan oszlopokban vonultak Neszmélyen keresztül a páncélosok a Balkán irányába. Ekkor még nem sejtettük, hogy a most barátságosan mosolygó német katonákat pár év múlva mint az országot megszálló erőket „köszönthetjük”.
S mire az esztendő első fele lepergett, benne voltunk az újabb háborúban. 1941. június 26-án légitámadás érte Kassát. 32 polgári személy meghalt, több mint száz megsebesült. Ezt követően, június 27-én, Bárdossy László miniszterelnök bejelenti a parlamentben: Magyarország és a Szovjetunió között beállt a hadiállapot. Németország már június 22-én megtámadta a szovjetszövetséget. Minden harmadik férfit fegyverbe szólítottak. A 2. magyar hadsereg – mintegy kétszázötvenezer katona – a Don mellé, az orosz frontra került.
A neszmélyi hadkötelesek ezúttal is, miként az első világháborúban, főként a megyeszékhelyre, Komáromba vonultak be, mely ekkor Budapest után a legnagyobb katonavárosa volt az országnak. A következő fontosabb alakulatok állomásoztak itt, illetve mentek innen a frontra: 22. gyalogezred, 52. gyalogezred, 6. tüzérosztály (lovas), 2. motorizált tüzérosztály, 101-es hidászzászlóalj, 52. utászzászlóalj, 6. felderítő lovasszázad.
A 2. magyar hadsereg sorsáról, szóljon az anyai ágon komáromi származású és a neszmélyi Keleti-villában nevelkedett Nemeskürty István: „Kétszázötvenezer magyar férfi áll a Don partján 1943. január 12-én. A hőmérséklet váratlanul csökken: –35 fokot mutat a hőmérő. Befagytak az akkumulátorok, az őrök keze ráfagy a puskára. Vakító fehérség, csend. Csak meghalni lehet, hátrálni nem.”
A komáromi alakulatok a 6. hadosztályhoz, illetve a III. hadtesthez tartoztak. S hogy milyen emberfeletti kínokat kellett kiállniuk katonáinknak, arról idézzük Lajtos Árpád, vezérkari őrnagy néhány sorát: „Az Urivnál betört erők éjjel a 6. könnyű hadosztály déli szárnya ellen támadtak […] a Hadtest vezérkari főnöke jelentette, hogy a szabadban való tartózkodás az óriási hidegben teljesen megtörte az emberek fizikai és erkölcsi erejét, egész sorok maradtak megfagyva.”
A III. hadtest parancsnoka, Stomm Marcell altábornagy írja búcsúparancsában: „lőszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit”. Aki pedig nem esett el a roppant orosz túlerővel szemben folytatott harcban, azok legtöbbje fogságba jutott. S hogy mi lett a sorsa a fogságba került magyar katonáknak, arról ismét Stomm Marcell tábornok tájékoztat bennünket: „Egy ötezer főből álló magyar hadifogolyoszlop, melyet szovjet őrség kísért, a rendkívüli hidegben eltévedt, és őrségestül együtt utolsó emberig megfagyott.”
A szovjet hadsereg közeledett az ország határához, a Kárpátokhoz. A magyar kormányzat kezdeményezte a német hadvezetésnél a kint lévő hadosztályok hazahozatalát. E kérdés megvitatására Horthy kormányzó, a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök Kleissheimbe, Hitler főhadiszállására utazott. Itt Hitler közölte döntését, mely szerint elhatározta Magyarország megszállását. A határon felsorakozott német csapatok 1944. március 19-én, vasárnap, az esti órákban átlépték a határt, s „mint szövetséges” megszállták az országot. Ismét a német hadsereg vonult keresztül Neszmélyen. De most nem mosolyogtak, nem integettek. Megszállóként érkeztek, gépfegyverük célpontot kutatva fenyegetően meredt előre.
Így érkezett el az ország a háború utolsó fázisához, amikor három magyar hadsereg, hétszázötvenezer katona állt fegyverben. Az angolszász légierő szinte naponta bombázta Neszmélyt és környékét. Az almásfüzitői Wacuum Oil Company 1944. augusztus 9-én szinte teljesen megsemmisült: a kétszáz amerikai Liberator a földdel tette egyenlővé. A levegőben az angolszászok, a szárazföldön a szovjet hadsereg nyomult előre. Karácsonyestére körülzárták Budapestet, és a front elérte a községet is, amely a háború során kétszer került tűzvonalba.
Az orosz csapatok először december 27-én, másodszor pedig a nagy tavaszi offenzíva során, március 21-én foglalták el a falut. Hogy mi is történt ezekben a tragikus napokban, és miként élte meg a lakosság a háborús eseményeket, arról az eseményeket átélők emlékeznek: „A szovjet csapatok december 27-től január 6-ig tartották megszállva a falut. A németek védelmi vonala előbb a katolikus templomnál volt. Majd visszavetve állásaikat, a Wéber-féle vendéglőnél szilárdították meg a frontot. 6-án reggel a Duna-parton vonultak a Tigrisek, és a Jegyző köznél jöttek fel. A tankok fehér ponyvával voltak letakarva. Március 21-én a Templom köznél kompjárat működött.”
Egy másik emlékező a következőképpen rögzíti a történteket: „A község lelkészei, Mészáros Antal plébános úr és Hercegh Vilmos tiszteletes úr egész ősztől minden vasárnap kérték a népet, hogy a hordókból engedjék ki a bort, hátha ezzel a várható kegyetlenkedéseket mérsékelni lehet. Sajnos senki sem hallgatott rájuk. Már hallatszott az ágyúszó Dorog-Süttő felől. Karácsony másnapján felrobbantották a közelünkben a Nyároska patak hídját […]. Délután megjelent egy-egy orosz felderítő. Hol az utcán, hol a járdán jött bujkálva […]. Azt akarták megnézni, hogy fel van e robbantva a híd, és vannak e németek a faluban. Azok a házaknál tisztálkodtak, borotválkoztak, és készültek elvonulni. Nem sokan voltak, 40-50 fő. Egy orosz felderítő koldusnak öltözve próbálta a hidat megközelíteni. Pogrányi Lajos bácsi mérgében beszaladt a házába és sodrófával tért vissza. A tábori csendőrök szedték ki az oroszt a kezéből és elvitték. Úgy látszik vagy megszökött tőlük, vagy elengedték, de éjjel mikor elfoglalták a falut a Mária Reparatrix társaság apácáinak zárdájáig, már egyenruhában felgyújtotta az öreg Pogrányi bácsi már amúgy is belövést kapott házát.
Egy német Tigris páncélos minden éjjel lejött Almásról a Duna parton és a mi házunknál foglalt tüzelőállást. Első éjjel egy orosz figyelő a katolikus templom tornyából lelőtte az idős Hordós nénit. A német tank a torkolattüzet észlelve lelőtte a tornyot az orosszal együtt. Még azon az éjszakán két idősebb ukrán katona jött, hogy a zárdánál agyonlőtt testvérüket temessük el. Apám (id. Németh Lajos) mondta nekik, hogy nem vérzik, csak a mellén van egy golyó ütötte seb. El kellett temetnünk, közben elfoglalták a zárdát. Leírhatatlan, mit műveltek a bent lévő nővérekkel. A két testvér kihajtotta az idős esperes urat, hogy a testvérüket temesse el. Apám biztatta, hogy ne féljen, ezek rendes hívő ukránok lehetnek, mert papot hoztak a temetéshez […].
Apámékat, kb. 200 civilt szilveszterkor Almáson és Neszmélyen összeszedték és a Sipsó-völgyön, Gombáspusztán, Tardoson át Agostyánig vitték. Itt esteledett rájuk január 1-én. Pincékbe bújtak meg. Itt imádkozott értük utoljára Mórocz József baptista teológushallgató. Éjjel nagy német ellentámadás indult, Budapest felmentésére. Akik apámmal a támadás irányába futottak, többé-kevésbé életben maradtak. Akik a hat orosz kísérővel a harc elől menekültek, azokat a gombási mélyútban (kb. 50 fő) agyonlőtték, hogy maguk könnyebben menekülhessenek. Volt olyan család, a dunaalmási Tarr család, ahonnan így öt főt, apát, két fiát, két vejét végezték ki. Neszmélyen közben folyt az oroszok között a szilveszteri és újévi dáridó. A Keleti-villában volt a hadosztály-parancsnokság. A vörösboros vödröket fehérborral öblítették ki […].
Január másodikán hajnali 4 óra körül erős morajt hallottunk Komárom felől. Fehérre meszelt német tankok és fehér leples német gyalogság bontakozott ki a ködből. A Keleti-villa alatti szőlőkben részegen fekvő orosz rajvonalat puskalövés nélkül, kézigránáttal és puskatussal verték agyon. Egy-két nap alatt Dorog-Esztergomig jutottak előre.”
A háborúnak ezt a fázisát tárgyalja Bárczy János százados, aki a Szent László hadosztály tisztjeként a Duna bal partján harcolt az előnyomuló szovjet csapatokkal szemben: „Január 5-én olyan süket csend volt, mely egyelőre igazolni látszott a német előrejelzést. Ez a csend azonban, melyet Dorog, Pilisvörösvár felől szüntelenül morajló, tompa ágyúdörgés festett alá, így nyugtalanítóbb, idegesítőbb volt mindennél […]. Láttam egy […] elit hadosztályt (talán a »Wiking« lehetett) átkelni a zajló Dunán Nyergesújfalu alatt, megdöbbentő rövid idő alatt, félelmet keltő szervezettséggel, rutinnal hajtva végre ezt az elismerten legnehezebb műveletet.”
A Duna jobb partján visszavert szovjet haderő január 6-án a bal parton indított ellentámadást Komárom irányába. 7-én már elérték a Vág folyót és a város előtt álltak. Egy hétig tartott az ostrom. Január 14-én azután előbb a Stuka zuhanóbombázók, majd a német Tigrisek indultak ellentámadásba. Az eredmény mintegy hatvan kilőtt orosz tank. A szovjeteket egész a Garamig nyomták vissza.
Ezt az ütközetet örökíti meg a már idézett neszmélyi krónikaíró is: „Január közepén meg a Duna túlsó partján jöttek fel az oroszok. Így a község megint közvetlen tűzvonalba került. Főleg nehéztüzérség lőtte a falut, valamint kisebb orosz harci gépektől kellett óvakodni. De átlőttek puskával is, ha kidugtuk a fejünket a vasúti töltés fölé […]. Német katonaorvosok megvizsgálták a falu asszonyait-lányait. Tavaszodott. Ibolyaszedés közben a Gete-patak partján megtaláltam Sándor Dezső csendőrtiszt-helyettes holttestét. Tüskésdróttal volt összekötve és az arca az agyvelejével együtt a tarkóján jött ki. Én megismertem, mert a pincénkből (Takács-féle pince) szemem láttára vitték el. Családja Máriapócsról minden évben eljön […].
1945. március 21. reggel. Tata-Szomód felől erős lövöldözés és tankmoraj hallatszott. Fél 12 és dél között a Korma-föld felől a Getei úton sebesült német katonák vonultak le a faluba, majd kelet felé. Később megtudtam, hogy a Korma fölött […] próbálták megállítani az orosz támadást […]. 42 német katona van eltemetve, nagyrészt az én földemben. Egyet apám élve talált meg. Bogyókon és elesett bajtársai kenyérzsákjaiban talált maradékon élt. Beküldte apám Miklósra, ott tudtak vele beszélni. Valaki mégis elárulta. Öt nap múlva Tatáról kijött a GPU. Egy lánctalpas jármű után kötötték dróttal és elindultak vele Tata felé. Szerencsétlen, míg bírt futott utánuk. Mikor elesett tovább húzták, és részegen röhögve nézték a tankról, hogy elkopik […].
A Kalin-várnál még 21-én délután szuronyroham alakult ki, mert olyan közel voltak egymáshoz a védekező németek és a támadó oroszok. Itt kb. 100 orosz és 35 német halott volt. Másnap Piszkénél bekerítették a németeket, akik ólajtókon, üres szekrényeken stb. igyekeztek átúszni Karvára. A partról lőtték őket az oroszok puskával, géppisztollyal. A visszavonuló német csapatok be nem kerített zöme sem járt jobban, mert őket akkor robbantották fel, mikor legtöbben voltak a komáromi hídon.
1945. nagypéntek. Megint zlj. pk.-ság nálunk, de orosz. Pont Komszomol-gyűlés volt mikor berobogott egy motoros hírvivő, valamit jelentett, mire örömordítás közben sapkájukat a levegőbe dobálták. Apám kérdezte tőlük, hogy minek örülnek olyan nagyon? Mondták, hogy elesett Bécs. (Ezen a napon ölték meg Apor Vilmos győri püspököt is.) Apám kérdezte, hogy most meddig mentek, Berlinig? Mondták, hogy »Nem, hanem New York-ig.« Valószínű a gyűlésen erről volt szó.
Tátról már egy héttel előbb feljött az úgynevezett Dunai Folyami Flottilla. Délben ott, ahol most a millecentenáriumi emlékpark van, minden monitor után egy pontont kötöttek, arra a tisztek pisztollyal egy-egy század orosz katonát tereltek be. Az elsőt mindjárt telibe találta egy Zsitvatőn lévő német Bofors légvédelmi ágyú. A monitor leadott egy géppuskasorozatot a túlsó partra, majd visszafordult újabb »rakományért«. Addigra a tisztek újabb századot tereltek a másik pontonra, úgy, hogy a katonák tarkójára szegezték a pisztolyt. Este 5-re megvetették a lábukat Radványon, s felgyújtott kazlak és pajták fényénél elfoglalták a falut. A január 1-jei német ellentámadás során bomba- és légiakna-találat érte a községházát és a jegyzői lakást. A két középület több magánházzal együtt romba dőlt. Ettől kezdődően bérelt magánházban kapott otthont a hivatal. Légi és tüzérségi találatot kapott Hacker Ödön téglagyára is, mely ennek következtében 1945 júniusáig üzemképtelen volt. Ekkor részben helyreállították.” Mészáros Antal plébános a következőket jegyezte fel ezekről a drámai napokról: „Végtelenül szomorú, hogy 1944. december végén a háborús terepharc a plébánia területére ért. Ez ideig a füzitői olajművek gyakori bombázásai a munkát, az idegeinket bénították meg, a sok állandó német és magyar katonai beszállásolással együtt. Ez év utolsó hetében azonban Dunaalmás és Neszmély harci területté vált. Már hetek óta hallatszott az ágyúdörgés, míg végre december 26-án Neszmélyen már jelentkeztek az orosz beszivárgók. A németek itt erősebben ellenálltak az almásfüzitői olajfinomító védelme miatt. A hegyes, dombos vidék is alkalmas volt erre […] Napokon keresztül a plébánia, ill. a szomszéd fürdőszálló volt a német és orosz ellenfél érintkezési pontja. Aknavetők, tankágyúk, puskalövések pásztázták az utakat és rombolták az épületeket […] Különösen az almási római katolikus templom rongálódott meg súlyosan, szép barokk tornyát egészen összelőtték […] Ugyancsak lelőtték a neszmélyi római katolikus templom legfelső részét […].A lakosság a pincékbe húzódott. A lakásokban minden préda lett, amit a lakosok elrejteni vagy magukkal vinni nem tudtak. A kétfajta katonaság és a helybeli előmerészkedők egyaránt zsákmányoltak […] Mivel a plébánia utcafrontba esett, annak udvarát, épületét állandó aknavetések, puskalövések pásztázták végig. Így nem maradhattunk az épületben, öreg szüleim és húgommal együtt egy védettebb fekvésű és pincéjű házba (Diósi R. rk. családhoz) húzódtunk […].
Mindez egyhetes frontharc alatt történt, ekkor azonban a falu nem került még véglegesen orosz kézre, mert 1945. január 1-jére virradóra megérkező német erők visszanyomták őket Dorogig […]. A visszavonuláskor az orosz csapatok számos, főleg fiatal férfi lakost magukkal vittek. A katonai ellenfelek maguk gondoskodtak nagyrészt a halottaik eltakarításáról, a határban is vannak több helyt névtelen, főleg német sírok. Helybeli polgári lakost is temettünk jó néhányat […].”
A háborús vészhelyzetben, 1945. január 20-án jelent meg Komárom vármegye főispánjának rendelete, amelyben arra utasította a főszolgabírókat, hogy propagálják a lakosság körében a Németországba történő ideiglenes kitelepítés eszméjét. Kérte, hogy juttassák el hozzá a kitelepülni óhajtók névsorát. Javasolta, hogy hívják fel a figyelmet ennek szükségességére, utaljanak a már megszállás alatt állott területeken történtekre. Fontosnak ítélte a kitelepülés népszerűsítését. Módszerként azt ajánlotta, hogy esetleg küldjenek bizottságot Dunaalmás, Neszmély és más községekbe, így győzve meg a lakosságot az átélt borzalmak valóságáról. Feltétlenül kívánatosnak tartotta a fiatalság, asszonyok, leányok távozását. A körlevél szerint a leghelyesebb az lenne, ha minden magyar kitelepülne.
A véres harcok sok áldozatot követeltek. A tragikus veszteségeket híven tükrözik a neszmélyi református egyházközség halotti anyakönyvének korabeli adatai.
A második világháború hősi halottai és áldozatai falunkból: Anda Bálint, Asztalos Sándor, Baudentisztl Antal, Becsei István, Becsei József, Csémi László, Csémi Lászlóné, Csordás István, Deutsch Éva, Deutsch Mihály, Deutsch Mihályné, Filipsz Sándor, Guzli János, Hatala Gyula, Hordós István, Hordós Istvánné, Juhász Márton, Juhász Sándor, Karsai József, Kátai István, Barassó János, Lévai Sándor, Kecskeméti Pál, id. Kelemen Sándor, Kelemen Sándor, Kurdi József, Lábár Jánosné, Mike Gyula, Mike Rezső, Mórocz József, Natkai Imre, Németh István, Papp Bálint, Papp Kálmán, Polvet János, Schmidt József, Szigethy Zsigmond, Takács József, Tárnok János, Vörös Lajos, Zelenka Árpád, Zsemlye József, Rossz János, Zwerger Adolf.
Felhívás az első világháború időszakából (Községi archívum)
Első világháborús frontharcosok: a két Iván fivér (Jobbágy István gyűjteményéből)
Kárász János első világháborús katona 1914–1916 körül (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Az első világháborús hősi emlékmű felavatási ünnepsége az 1930-as évek elején (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Az első világháború hőseinek emlékműve korabeli képeslapon
Neszmély az 1920-as évek elején (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Cséplés a Becsei család udvarában az 1920-as években (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Neszmély főutcája az 1920-as évek közepén (képeslap Juhász Mihály gyűjteményéből)
Hacker Ödön téglagyára az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején (Juhász Mihály gyűjteményéből)
A téglagyár az 1936-os tűz után (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Csémi László: Tányér és fazok (Sperl Zsuzsanna gyűjtése, KDM, Tata)
Csizmadia József: Lekvárosfazekak (Sperl Zsuzsanna gyűjtése, KDM, Tata)
Vizer Nikifor: Boroskancsó (Sperl Zsuzsanna gyűjtése, KDM, Tata)
A Nyitrai család műhelye: Kuglófsütő (Sperl Zsuzsanna gyűjtése, KDM, Tata)
Nevezetes helyek, épületek az 1920–1930-as években (Juhász Mihály gyűjteményéből)
A Neszmélyi Tűzoltó-egyesület az 1920-as években (Juhász Mihály gyűjteményéből)
A község elöljárói az 1930-as években. A hátulsó sorban balról a második Kecskeméti János bíró, az első sorban jobbról a második Szelle Ferenc jegyző (Juhász Mihály gyűjteményéből)
A tűzoltó-egyesület színjátszói az 1930-as években (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Fürdőzők a Kis-Dunán az Árvaházi(Rozicska)-sziget keleti sarkánál 1930–1932 körül. Bal szélen áll Lábár János halászmester. Előtte ül későbbi felesége, akit 1945-ben lelőttek a szovjet katonák (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Lábár János halászmester és barátai az általa fogott nagy hallal (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Lábár János halászjegye és vízi jártassági igazolványa (Juhász Mihály gyűjteményéből)
„Bográcsolásra” induló csónakázók az Árvaházi-szigetnél (Juhász Mihály gyűjteményéből)
A kirándulás fénypontja: „bográcsolás” és borozgatás a szigetek egyikén (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Neszmélyi lakodalom az 1930-as években (Juhász Mihály gyűjteményéből)
A Csizmadia család az 1930-as évek első felében (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Második világháborús sebesültek a győri hadikórházban. Középen harmonikával a neszmélyi Kárász Zsófia későbbi férje, Keszeg István (Juhász Mihály gyűjteményéből)
A Magyar Vöröskereszt értesítője Neszmély hősi halottjáról, ifjú Polvetz Jánosról (Juhász Mihály gyűjteményéből)
Mike Rezsőnek, a háborús harcok egyik áldozatának halotti anyakönyvi kivonata (Juhász Mihály gyűjteményéből)
A neszmélyi hidak felrobbantásáról szóló 1945-ös jelentés (Neszmély, Polgármesteri Hivatal irattára)
