Trianon és az újabb háború | Száz Magyar Falu

Trianon és az újabb háború

A trianoni békeszerződés közvetlenül érintette Nagy- és Kisnardát. Magyarország feldarabolásával ez a két település Ausztriához került, az innen délre eső – többségükben horvátok és németek lakta – településekkel együtt. A Sigray Antal gróf vezette nyugat-magyarországi kormánybiztosság az antant erélyes közbelépésére 1921 nyarán vonta ki a kormánycsapatokat Nyugat-Magyarországról. Mire azonban az osztrákok bevonultak volna, már a felkelőkkel találták magukat szemközt.

A Velencében 1921 októberében aláírt kormányközi megállapodás nyomán aztán a felkelők átadták a kijelölt területet az osztrákoknak, Sopronban és környékén népszavazással döntöttek a terület hovatartozásáról, a határ többi szakaszán pedig a határmegállapító bizottság feladata volt dönteni azok esetleges kiigazításáról. Az osztrák–magyar határmegállapító bizottság 1921. július 27-én alakult meg Grazban: az antantot francia, olasz, angol és japán katonatisztek képviselték, Ausztria megbízottja Stefan Neugebauer miniszteri tanácsos, míg Magyarországé előbb Keresztes Artúr ezredes, utóbb Villani Frigyes követségi tanácsos volt.

A Népszövetség Tanácsa 1922. szeptember 17-én hozott határozatával kerültek vissza Magyarországhoz 1923. január 10-én Kis- és Nagynarda, Alsó- és Felsőcsatár, Német- és Magyarkeresztes, Horvátlövő és Pornóapáti. Sajátos helyzet alakult ki Alsócsatárnál, ahol az egyik cigány házat pontosan kettészelte az államhatár, annak az egyik fele Ausztriához, a másik Magyarországhoz tartozott mintegy másfél esztendeig, addig, amíg hosszas egyeztetés után nem módosították újra a határvonalat. Azután már megkerülte a házat.

A visszacsatolásnak persze előzménye volt. 1921. szeptember 6-án Kis- és Nagynarda, Alsó- és Felsőcsatár, Csém (Schandorf, Ausztria) és Csajta (Schachendorf, Ausztria) horvátjai nagy tömegben a szombathelyi megyeháza elé vonultak, ahol a csémi plébános, Biritz Ferenc volt a tömeg szószólója. Kijelentette, hogy a horvátok Magyarországhoz kívánnak tartozni, s ha kell, szándékuknak fegyverrel is érvényt szereznek. Dr. Kausz Gyula csémi ügyvéd horvátul buzdította a megjelenteket. A főispán, Cziráky József és Lingauer Albin nemzetgyűlési képviselő, a Vasvármegye című megyei lap főszerkesztője köszönték meg a hűségnyilatkozatot, s hangsúlyozták, hogy a horvátokat a jövőben is „szeretet veszi körül a magyar hazában”.

Szeptember 22-én Felsőőrött (Oberwart, Ausztria), a magyar felkelők központjában – az átadó bizottság helyi képviselői előtt – demonstráltak a nagy- és kisnardaiak, az alsó- és felsőcsatáriak, a csajtaiak (Schachendorf, Ausztria), a csémiek (Schandorf, Ausztria), az incédiek (Dürnbach, Ausztria), valamint a sámfalvaiak (Hannersdorf, Ausztria).

Március 9-én a Felsőcsatárra igyekvő határmegállapító bizottságot Kuntár József nagynardai plébános és dr. Kausz Gyula csémi ügyvéd vezetésével kisnardaiakból, nagynardaiakból, csémiekből és alsócsatáriakból álló tömeg fogadta a település határánál. A náluk lévő magyar nemzeti zászlókat terítették a földre, s így megállásra kényszerítették az autókat. Hangsúlyozták, hogy kérik Magyarországhoz való visszacsatolásukat, majd magyar zászlókat lengetve és a magyar himnuszt énekelve vonultak a meghallgatás helyére. A nardaiak visszacsatolás iránti kérelmét Verhás István községbíró tolmácsolta. A magyar delegátusok kijelentették, hogy a magyar ügy mellett ilyen meggyőző és hatalmas demonstrációt még nem láttak.

A dolog nem maradt következmények nélkül: a következő éjjel csémi lakásán dr. Kauszt, március 29-én pedig a felsőcsatári templomból az iskolába induló Kuntár József nardai plébánost tartóztatták le az osztrák csendőrök. Bírójuk vezetésével a nagynardaiak Felsőőrre (Oberwart, Ausztria) mentek: kijelentették, hogy kezeskednek az őrizetbe vett plébánosért, és kérték papjuk elengedését. Politikai bűncselekményre hivatkozva kérésüket elutasították. Ezután a bíró, Verhás István további százharmincegy nardai, csatári és csémi aláírásával levelet írt a szombathelyi püspökhöz, kérve őt, hogy az ügyben járjon közbe.

A nagynardaiak levelüket a következőkkel zárták: „Mi, alulírottak kijelentjük, hogy minket lelkipásztorunk Ausztria ellen soha nem izgatott, sőt mindig azt hangoztatta, hogy most az osztrák törvényeknek kell engedelmeskednünk és hogy tegyük meg a kötelességeinket! Mi lehet tehát az a politikai ok amit mi, hivei nem tudunk? Ha egyedül csak a magyar szive a politikai ok, úgy mi is azonosítjuk vele magunkat!”

Húsvét közeledvén Mikes püspök a plébános helyettesítésére április 9-én Szamálovits Ferenc nyugalmazott kórházi lelkészt nevezte ki, de az osztrák csendőrség időközben kiengedte Kuntár Józsefet. Továbbra is zaklatták azonban. 1922 októberében Szombathelyről gyalog indult haza, mivel lekéste a vonatot. A magyar–osztrák határon – Nardától keletre húzódott – a „kémgyanús” gyalogost az osztrák csendőrök letartóztatták, és Csajtán (Schachendorf, Ausztria) át Rohoncra (Rechnitz, Ausztria) akarták kísérni. A csajtaiak felismerték a közkedvelt plébánost, s az összesereglett helybeliek némi dulakodás után kiszabadították. De az osztrák hatóságok kémkedés gyanújával tovább folytatták az eljárást ellene. Ebben az időben Burgenlandból rendszeresen Szombathelyre jártak az emberek élelmiszert vásárolni, mivel a nagy infláció mellett odaát ekkor nagy élelemhiány is volt. A ránk maradt adatok szerint Kuntár József is csupán emiatt utazott Szombathelyre.

A Magyar Nemzeti Szövetség 1923. január 10-én kelt oklevelében a „magyarság mártírjának” nyilvánította Kuntár Józsefet. A mi településeinket érintő – az egyik –visszacsatolási ünnepségre 1923. január 10-én került sor Felsőcsatáron. A Szombathelyről érkező bizottságot – többek között Herbst Géza alispánt, dr. Horváth Kálmán főjegyzőt – Kisnardán lovasbandérium fogadta. Heider József nagynardai tanító, Magdics Kálmán kisnardai tanító, valamint Koszogovits József köszöntötte a bizottságot, majd a nagynardai plébánián Kuntár plébános vendégelte meg őket. Ezután indultak a felsőcsatári ünnepségre. A hálaadó szentmisére a nardaiak sorát a nardai lovasbandérium vezette. Őket a lovas tűzoltók követték. Majd feldíszített kocsikon, szekereken magyar ruhába öltözött lányok következtek. Mögöttük vonult a megyei küldöttség hintaja.

Mise után a tömeg a templom előtt várta az átadó bizottságot, amelynek tagjai mintegy másfél óra késéssel érkeztek a rossz útviszonyok miatt. Az átadás ceremóniáját az iskolában tartották, majd a templom előtt Margitai József kormányfőtanácsos horvátul szólt az egybegyűltekhez. A négy falu horvátjainak megerősítette, „hogy a magyar haza ép olyan szeretettel fogadja őket keblére, mint a legtisztább magyar községeket”. A bizottság ezután a pornóapáti átadásra vonult át, ahol Magyar- és Németkeresztes, Horvátlövő és Pornóapáti visszacsatolása történt meg.

Az átadási ünnepségre tanulták meg a nardai lányok és asszonyok a Bús magyarok imádkoznak kezdetű dalt. Teljes szövegét az 1970-es, 1980-as években is könnybe lábadt szemmel énekelték azok, akiknek életük nagy élménye volt az, ami 1923. január 10-én történt. Íme a dal: Bús magyarok imádkoznak, égi Atyánk, Hozzád, / Fordítsd felénk, magyarokra, jóságos, szent orcád! / Sírva sírunk, fohászkodunk, hozzád száll a lelkünk, / Ennyi tengersok fájdalmat meg nem érdemeltünk. // Pusztul, veszik mindenfelé a házunk és földünk, / Összefolyik a vérünkkel mindennap a könnyünk. / Fáj a szívünk, a lelkünkben össze vagyunk törve, / Küldd le nekünk a békesség angyalát a Földre. // Bús magyarok imádkoznak, hallod, Atyánk, hallod? / Se testünkkel, se lelkünkkel nem kívántunk harcot. / Megbocsájtunk mindazoknak, akik reánk törtek, / Csak még egyszer add vissza a drága magyar földet!

A visszacsatolás tizedik és huszadik évfordulóját ismét nagy ünneplés kísérte. A tizedik évfordulóra Pornóapátiban és Nagynardán emlékművet, Felsőcsatáron a templom falában elhelyezett emléktáblát avattak. A nardai emlékmű később, eddig még tisztázatlan körülmények között átalakult: a táblát levették, a csatári kőből rakott oszlopból pedig zászlórúdtalapzatot építettek. A pornóapáti emlékművet és környékét a közelmúltban rendbe tették.

Az el- és a visszacsatolás kapcsán felmerül a kérdés: vajon osztottak-e hűségbért? A Magyar Nyugat című újság 1922. február 22-i számában gúnnyal írtak „az osztrák megszállás áldásairól", arról, hogy a családok egy kiló cukrot és egy liter petróleumot kaptak egy alkalommal. Eközben az infláció hatalmas volt Ausztriában: egy kiló burgonya, egy tojás vagy egy liter tej húsz magyar koronát ért, a kenyérliszt kilója pedig ennek néha a dupláját is. Ugyan a visszacsatolás után, 1923 januárjában, a pornóapáti körjegyzőségben tíz mázsa, a felsőcsatáriban pedig egy mázsa hatósági lisztet osztottak volna szét, de ez a fennmaradt dokumentumok alapján nem vált valóra, a kiárusításra nem volt vállalkozó. (Bár egy osztrák szerző cikkében ingyen kiosztott lisztről írt erre a tervezett akcióra utalva.)

Az élet azonban sem 1921-ben, sem előtte, sem utána nem állt meg. Emberek születtek és haltak, házasodtak. A polgári jog szerint ugyanakkor űr keletkezett azok életrajzán, akik 1921 végétől 1923 elejéig házasodtak. Csupán az egyházi anyakönyvben rögzítették a tényt, a polgári jog szerint élettársi közösségben éltek, gyermekeik pedig házasságon kívüli gyerekként születtek.

Mit lehetett tenni? A jegyző „újabb” házasságkötésre hívta meg őket. A felsőcsatári körjegyzőnél a nardai fiatal párok kisebb csoportokban jegyeztették be magukat. Ugyanekkor jegyezték be az addig született gyermekeknél az immár polgári jog szerinti férj apaságát, s ezzel a „törvénytelen” gyerekek törvényesekké váltak. Egy nardai idős asszony mesélte el most, ennek a könyvnek az adatgyűjtése során, hogy ők a férjével 1925. január 29-én mentek – többedmagukkal – a körjegyzőhöz. Onnan tanúikkal betértek közös vacsorára és egy kis mulatságra a csatári csárdába.

„Miért nincs tej?” – kérdezi a Magyar Nyugat 1922 január végi cikke. Az alcím rögtön választ is ad a kérdésre: „Mint vajat Ausztriába csempészik.” A határmentiség rendre kialakítja az éppen szabályos, törvényszerű cselekedeteket megkerülő gyakorlatot – magyarul: a csempészést. Határközségben mindennapos eset. Az idézett cikk a jelek szerint egyébként nem Nagy- és Kisnardáról szól, de egyértelműen a horvátokról. Idézi a „Ne, ne nikdár!” jelszót, a „Nem, nem, soha!” horvát fordítását.

A vajcsempészés módját viszont nardai nőktől hallhattuk. Mivel ez néhány évtizeddel későbbi időpontban történt, már zsírcsempészetről volt szó, a módszer viszont ugyanaz maradt. Idézem az 1922-es újságcikkből: „…az első lépést az asszonyok , a másodikat a férfiak, a harmadikat pedig az osztrákok teszik. A nők az alsóruhákba rejtik el a vajat; egy-egy húsz kilót és Rödönyig kisétálnak.” Később a zsírcsempészés is így folyt: a nők erősen duzzadó derekakkal keltek át a zöldhatáron. Gyakran csak úgy tudtak elmenekülni, hogy a nehéz terheket futtukban leoldották a ruhájukról.

A nagynardai önkéntes tűzoltó-egyesület 1923 nyarán alakult meg. A nagy- és kisnardai leventeegyesület ünnepélyes fogadalomtétele 1925-ben volt. 1927. május 29-én került sor a nagynardai hősi halottak emlékoszlopának leleplezése. Ezen a jeles alkalmon nemcsak a helyi, hanem a szomszédos felsőcsatári önkéntes tűzoltók is egyenruhában kivonulva vettek részt. (Megjegyezzük, hogy a horvát községek önkéntes tűzoltóegyletei között a csatári volt az első, s ennek tudatában pártfogolta a később megalakuló nardai tűzoltó-egyesületet.)

A nagynardai hősi emlékmű felállításáról a község képviselő-testülete egyhangúlag határozott 1925. október 11-én. Az Amerikában élő nagynardaiak a nagyardai önkéntes tűzoltó-egyesület kezdeményezésére 166 dollárt gyűjtöttek, így biztosították a munka fedezetét. A közgyűlési jegyzőkönyvben a „hadi emlékmű tervezet”-nél eredetileg Hudetz József neve szerepelt mint alkotóé. A nevet átírták, Gyergyák Jenő szobrász- és kőfaragómestert jelölve meg. Ezt azonban „művészi szempontból, valamint a kiviteli anyag és az előirányzott költségek szempontjából” felülbírálta a hősi emlékműtervek bírálóbizottsága. 1926. július 11-én már a Hudetz József által bemutatott két terv bírálatra bocsátásáról döntött a képviselő-testület. A döntés végén megjegyzik, hogy: „a község képviselő-testülete vallásos meggyőződéséből kifolyólag elsősorban az A betűvel jelölt tervet óhajtja”.

1927-ben vették először tervbe, hogy összevonják Kis- és Nagynardát. De erre sem akkor, sem tíz év múlva nem került sor az érintettek ellenkezése miatt.

A XIX. század végi és a XX. századi kivándorlási hullám nyomán jelentősen megcsappant a lakosság száma: különösen a fiatal, életerős, munkaképes lakosság indult boldogabb jövőt keresni Amerikába. Sokan azzal a szándékkal: néhány évig odakint pénzt keresnek, hogy aztán idehaza ebből birtokot vegyenek vagy házat építsenek.

Polyák Gusztáv 29 évesen, 1928-ban ment ki Amerikába. (Ez volt az utolsó jelentősebb emigrációs időszak a XX. században – kivéve az ötvenhatosokat.) Visszaemlékezéséből kiderült, hogy a munkalehetőség akkor éppen egyre fogyott Amerikában. Egy hónapig téglagyárban, aztán a kanadai Winnipegtől – ahol élt – mintegy kétezer kilométer távolságra a vasút építésén, majd ősztől karácsonyig vágóhídon dolgozott. Később ismét vágóhídon talált munkát.

1932-ben jött haza. Kinti keresményéből majdnem két hold földet tudtak vásárolni. A Szent István Egylet tagja volt: az egylet programjaként nyáron majálisozni szoktak egy erdei tisztáson. Az itthoni búcsúkor odakint is mulattak.

A kiutazásnál Brémáig vonatoztak, s onnan mintegy nyolcnapos hajóút után jutottak Amerikába. Ezeket az utolsó amerikásokat legalább formálisan a korábban kivándorolt nardaiak fogadták magukhoz, hiszen a kiutazás engedélyezése érdekében – ha odaérkezésükkor nem volt elegendő valutájuk – nyilatkozni kellett arról, hogy ki támogatja őket.

Az egyik nagynardai egy hatalmas hajókofferrel tért haza. Halála után veje használta, majd – napjainkig – a vejének a veje a még mindig nagyon pontos, öntöttvas vízmértéket, meg a javarészt acélból készített gyalut. A hajókoffer – textil-, bőr- és fémborítású utazóláda – a legutolsó évtizedeket mint korpaláda élte túl, 2001-ben a szombathelyi Savaria Múzeum néprajzi osztályának ajándékozta a család: özvegy Szuklits Antalné, aki az amerikás nardai menye volt, valamint az ő veje, Németh György és családja. Szuklits bácsi példája is azt tükrözi, hogy többen csak némi tőke megszerzéséig hajóztak az Újvilágba, s azután hazatértek.

Felsőcsatár és Szombathely között a felsőcsatári Gaugelék 1930-ban autóbuszjáratot indítottak, amely hetente három alkalommal járt a megyeközpontba és vissza. A legközelebbi vasútállomás Bucsunál volt, Nagynardától négy kilométerre.

1933-ban varrótanfolyamot indítottak a településen. A hathetes tanfolyam résztvevőit nagy kitartással és hozzáértéssel toborozták össze.

A járási főszolgabíró 1936-os rendelete alapján a szállított holtakat nem szabad a lakásokba bevinni, hanem a hullaházban kell elhelyezni. Akkor azonban csak egy deszkafalú bódé állt a nagynardai temetőben, ezért 1937-ben téglafalú, cseréppel fedett másikat építtettek.