Pokála, ricset meg a káposztások
Pokála, ricset meg a káposztások
A nardaiak életmódjáról, köznapjairól a fennmaradt írásos dokumentumok alapján – ha nem is teljesen – már a XVII. századtól képet alkothatunk.
1614-ben Batthyány ötödmagával Dobrára rendelte a nagynardai Horváth Mihályt. A nagynardaiak hazafelé – a keresztesi kocsmában – egymásba kötöttek, és a végletekig feszítették a húrokat. Előbb a Batthyánytól kapott kevéske költségtérítést itták el, majd, amint nyilatkozzák: „keztunk magunk penzonkerth inia chehre” – nyilatkozták az úriszéki perben.
Idézzünk bővebben ebből a perből, hiszen ezáltal egy kicsit a XVII. század eleji köznapokba csöppenhetünk bele. Cehre – tehát közös elszámolásra – kezdtek tehát inni ők öten, Horváth Mihály, Skulics Mihály, Paukovics fia György, Jelencsics Pál, és Skerlevics Péter fia Péter. „Aközben Jelencsics Pál az asztalra hajolva elaludt. Én, Horváth Mihály azt mondtam Jelencsics Pálnak: Kelj fel, Pál (’Kőlfő Pal’) és igyunk egyformán, ha egyformán fizetünk! Mert az nem volna jó, ha én magam innám meg, s lerészegednék és belőlem csúfot űznétek. Arra azt mondta Skerlevics Péter fia Jelencsics Pálnak: Kelj fel, Pál, nem hallod, amit mondanak! Egyszer légy ember! Közben Dragmanics fia, Péter kiment és – nem szándékosan – egy icce bort kidöntött az asztalra, és én, Horváth Mihály kimentem a Péter után. Aztán amikor Dragmanics Péter bejött, Skulics Mihály mindjárt azt mondta Péternek: Péter, te döntöttél ki egy pint bort az asztalra, fizesd meg! Közben én is – Horváth Mihály – bementem, és nekem is is azt mondta Skulics Mihály: Horváth Mihály! Te döntöttél ki egy pint bort, fizesd meg az egy pint bort – így döntöttünk Péterrel. Arra én azt mondtam: Jó Skulics uram! Bizony, én nem döntöttem ki a bort, nem is fizetek. Ezért Dragmanics Péter mindjárt hat pénzt letett az egy icce borért.” Skulics ismét fizetésre szólította fel Horváthot, de ő ezt ismét megtagadta. – Oth ostan Skulich M˙hal miniarast zekercheuel homlokomatt megh vtete, es Paukouich Giorgj sodoromatt”, vagyis: „Ott aztán Skulics Mihály szekercével mindjárt megütötte a homlokomat és Paukovics György sógoromat” – folytatódik Horváth története. „Én ezért mindjárt a keresztesi bíróhoz mentem, hogy igazságot tegyen. De ő nem foglalkozott vele, mondván: ’Látom, hogy mind egy faluból valók vagytok és van otthon bírátok: forduljatok hozzá..’ Aztán én, Horváth Mihály hazafelé tartottam és utánam futott Jelencsics Pál és Skerlevics Péter fia meztelen karddal, s alig szaladhattam be előlük a »petlin« (?) pajtába, a cséplőkhöz. Amikor Dragmanics Péter kiment, a saját köpönyegét bent hagyta, s emiatt utánam futott. (az eredeti írásmód szerint: »Azert hogj Dragmanich Peter kimenth voth, es maga kepeneghith otben hata volth, es vtanam futoth Peter. «) Ő jól látta, miképpen kergettek engem meztelen karddal. Vele bizonyítom a mai napon tisztes törvény előtt.”
A tanúk azt vallották, hogy egy icce bor helyett ráadásul egy pint bort kértek kifizetni Horváth-tól. Dragmanics vallomásában elmondta, hogy látta, hogy valóban kergették meztelen karddal Horváthot, s ha be nem tud szaladni az említett pajtába a cséplőkhöz, talán meg is ölték volna. Ő azért ment ismét ki a kocsmából, mert Horváthnál volt a köpönyege. Ő is bement a pajtába, s azt kérte vissza. Nem adta, mondván, hogy ez lesz majd bizonyításának egyik dokumentuma, hiszen vágások voltak mind a köpönyegen, mind Horváth Mihály dolmányán. Dragmanich a vágásokat látta a köpönyegen és a dolmányon, azt is látta, hogy meztelen karddal kergették Horváthot, de azt nem látta, hogy ki vagdalta meg.
A három nős férfi és a két legény már jócskán felönthettek a garatra, amikor kötekedni kezdtek egymással. Sajátos, hogy a kor rendjével ellenkezőleg – tudniillik, hogy jobbágy nem tarthat fegyvert – volt valakinél kard. Sőt, biztos, hogy a nardaiaknál is, hiszen a per során a gyanúsítottak egyike sem tagadta: fegyver volt nála.
Lanchiar Mikola 1613-ban -– sokadmagával – a Nardával szomszédos Csatáron tiltakozik a földesúr által kinevezett hegymester ellen. A Lanchiar/Lancsár/ Loncsár fazekast jelent. Véletlen-e vagy sem – nem tudni. De hogy jó száz év múlva Csatáron több fazekast találunk, az biztos.
Megjelenésüket ezen a vidéken, mai ismereteink alapján, az anabaptisták letelepedéséhez köthetjük. Az első „újkeresztények” 1603-tól érkeztek a Batthyány-birtokokra. Legnagyobb számban gerencsérek, tehát fazekasok voltak. Az anabaptista fazekasok említését a következő esztendőkhöz köthetjük: Kukméron (Kukmirn, Ausztria) 1622-ben, Szenteleken (Stegersbach, Ausztria) és Rohrban (Ausztria) 1634-ben, Szentmihályon (Großpetersdorf, Ausztria) 1636-ban, Pinkafőn (Pinkafeld, Ausztria) 1637-ben, Jákon 1640-ben, Pörgölényben (Pilgersdorf, Ausztria), valamint Németújváron (Güssing, Ausztria) 1657-ben jegyeznek fel gerencsért. De már 1622-ben mind Németújváron, mind Rohoncon, amiképpen Szalonakon is letelepedtek anabaptisták. Ők készítették az úgynevezett habán kerámiát. Egy részük közvetlen földesúri szolgálatban állt, a többiek ugyanúgy jobbágy vagy robotos gerencsérek lehettek, mint a többi fazekastársak; ezeknek például azt írta elő a földesúr, hogy jobbágyszolgáltatásaik ellenében évi kétszáz kályhacserepet kellett készíteniük.
A kutatók szerint a XVII. század végére az anabaptisták eltűnnek erről a vidékről. Ez azonban csak azt jelenti, hogy nincsen hírünk róluk. Hogy a valóságban maradtak-e itt néhányan vagy sem, még nem tudható pontosan. Az azonban biztos, hogy a fazekasokról – a Nardával szomszédos Csatárról – százhúsz év múlva ismét vannak adataink. A csatári anyakönyvi adatok között a XVIII. század utolsó negyedében szerepelnek az ezt a mesterséget űzők. 1777-ben születik az alsócsatári Lebol József fazekas fia. Ez a Lebol bizonyára azonos azzal a Klebollal, akit 1781-ben temetnek el, 45 évesen. Özvegye 1785-ben Felsőcsatáron hunyt el. 1829-ben meghalt Reger József 29 éves, bécsi születésű felsőcsatári fazekas. (Halála bejegyzésénél a plébános megjegyezte, hogy céhtag volt.) „A megyebéli Czéheknek ki adandó Utaséttások meg fontolására rendelt T. N. Vass Vármegye Deputációjának az 1815-dik Esztendő aprilis 24-én tartatott” ülésén rögzítik, hogy a németújvári fazekascéh egyik tagja ekkor Csatáron dolgozott. Reger József volt ez a céhtag. (Talán az 1800-ban született Reger Józsefről van szó, talán az ő apjáról.)
1830-ban meghalt János József, 62 éves alsócsatári fazekas. 1829-ben Felsőcsatáron leánya születik Gucsy Pálnak és Hárám˙ Teréziának. Gucsy fazekas zsellér volt. 1838-ban meghalt Horváth Márton, felsőcsatári gerencsér fia. 1840-ben Vartler János alsócsatári „fazékos fija” halt meg; utóbb, 1853 augusztusában elhunyt maga Vartl János fazekas zsellér, aki 56 esztendővel korábban „Langczeil”-ben született. Az utolsó, név szerint ismert felsőcsatári fazekas Steiner József, 1854-ben leánya születik.
A környék településeiről származnak azok a poszt-habán bokályok, amelyeket – a rajtuk lévő dátum szerint – a XVIII. század végén, a XIX. század elején készítettek. Ezek, valamint a szentmihályi korsóként ismert fazekas termékek egyaránt az „újkeresztények” jelenlétére, hatására utalhatnak. Nagynardáról négy fehérmázas fazekas-munka, „pokála”, korsó került a szombathelyi Savaria Múzeumba. Az egyiken kék, zöld és barna színekkel festett virág, a másikon egy lila-kék koszorúba foglalt 1832-es évszám, a harmadikon lila-kék csíkozás közötti 1819-es évszám, a negyediken pedig MK monogram látható az edény hasán. Emellett a szájuknál és a hasukon, illetve a talpuknál csíkozással díszítettek. Magasságuk húsz centi körül mozog. Tipikus poszthabán termékek. A dátummal is ellátottak mutatják, hogy a csatári mesterek nemcsak névleg voltak fazekasok, de sajátos termékeket is hagytak az utókorra. Olyanokat, amelyekre a szakkutatás eleddig nem figyelt fel.
A gazdálkodással kapcsolatban érdekes emléket őrzött egy 1901-ben született nagynardai férfi, akinél – többek között – 1980-ban gyűjtöttem. Elmondta, hogy amikor tizennégy évesen szolgálni ment, még néhány asszony összeállt, és sarlóval aratott. Ez az időpont az első világháború időszakára esik. A néprajzi kutatások során általánosan megfigyelték, hogy vészhelyzetekben a kultúra nagyon sok régen elfeledett eleme válik újra valósággá – ezek elsősorban a létfenntartást biztosító, anyagi kultúrához kapcsolódó elemek.
Az anyagi kultúra egyik kulcsfontosságú eleme a lakóház, az építkezés. A két világháború között Nagynardán néhányan még olyan épületben éltek, amelyek keresztvéges boronafalúak, tetejüket zsúppal fedték. A talpgerendának külön neve volt: pocik. Ez a kifejezés a – horvátországi – horvát népi kultúra pannon övezetéhez tartozik.
Emellett voltak ekkor tömésfalú, valamint – szép számmal – kőfalú lakóházak is. A boronafalú házat a nardaiak hizsá iz berványának (hiža iz brvanja) nevezték. A horvátországi adatok ugyanezt általában brvnarának mondják. Ha zsúpos tetők befejezésénél sározott zsúpot használtak, akkor azt „horvát tetőgerincfedőnek” (hervácká hormá) nevezték, ha nem sározták, „németnek” (niská hormá).
A tárgyak teljes körű néprajzi számbavétele helyett itt most csupán néhány figyelemre méltó darabra utalunk. Az egyik a felül nyitott, lécvázas, fonott, tapasztott, archaikus gabonáskas, horvátul a kišta. Neve arra utal, hogy az idetelepülő horvátok hozták magukkal, s mind a tárgy, mind annak a neve a XX. századig fennmaradt. Az utolsó nardai darab a Savaria Múzeum néprajzi osztályára került. Miközben a gabonáskasok Európa középső, keleti és déli részén régi kultúrelemek – a szlávoknál általánosan használták ezeket –, a magyar nyelvterületen csak a XVI. századtól mutatható ki a használatuk. Azt feltételezzük, hogy a törökök idején északra menekülő horvátok, tehát éppen a nardai horvátok ősei révén terjedt el használatuk a magyar nyelvterületen.
A konyhában sütéskor-főzéskor az edény lefedéséhez használt fedő neve cserepulyá (čerepulja). Ez az elnevezés az egykori sütőharang használatát őrizte meg, mai horvát köznyelvi formája a crepulja, de pekva néven és más alakban is ismert. A kemence nélküli sütés eszközeként a Balkánról Dél-Magyarországig (Somogy, Baranya) elterjedt, használták.
Nézzük meg néhány helyi étek receptjét! Közismert és igen kedvelt a dödölle (dedele). Hat-hét hámozott burgonyát megfőznek. Amikor még félig nyers, öt merőlapát lisztet kevernek hozzá. A közepébe fakanalat állítanak. Nem tudják, hogy miért, de az öreg nagymamák is így csinálták – mondták nekem. Így fedik le, hogy a liszt a gőz-víztől „leforrázódjon”. A vizet leszűrik. Ezután keverik csak össze a lisztet és a főtt krumplit. Megsózzák, kézzel vagy kanállal beleaprítják a forró zsírba, itt pirítják meg. Tálalás előtt zsírral és töpörtyűvel „finomítják”.
„Vas-Vármegyében a’ Hientzek között kétszer is vetik /a hajdinát/, és gabona helyett élnek vele, stertzet, gánczát (ez ott tartományos szó, és annyit tesz mint a’ puszlitza) készítenek belőle” – írta Veszelszki Antal 1798-ban.
Nardán ismerik a hagyományos, közönséges liszttel gyúrt gáncát, de a második világháborúig hajdinából is készítették. Ez volt a žganci vastag bélből (debele kobasice). Hajdinalisztet pirítottak, majd vöröshagymát és töpörtyűt raktak bele. Evvel a gánicával töltötték meg a sertés vastagbelét. Azután szép „rózsaszínre” meg kellett sütni. Nagyon kedvelt étel volt. Csak akkor tudták azonban elkészíteni, ha vastagbél állt rendelkezésre, vagyis a disznóölést követő hetek valamelyikén.
A túróból a harmincas években sajtot is készítettek. A túró három hétig állt kővel lenyomatva, ezután a kemence sapkájába felakasztva – ugyanúgy, mint a füstölendő húst – megfüstölték. Ezt az ételt baleški sirnak nevezték.
Jellegzetes tejes étele az őrségi konyhának a turuleves. Nardán turušitka a neve, hozzánk is az Őrségből származott. A túró melegítése után visszamaradt savóhoz (sirutka) ugyanennyi vizet öntenek. Ezt forralják. Majd behabarják. A tányérba kimert leveshez vesznek még a hozzá feltálalt túróból. Ez az étel már régen csak az emlékezetben él, de mielőtt kihalt volna, egy fokkal bonyolódott. Előbb rántották, utána habarták csak. Így gazdagabb, zsírosabb volt.
A szintén vegyesen készülő szokot külön kell vizsgálnunk. Mostanában ezt is rántják és habarják egyidejűleg. Bab és káposzta az alapanyaga. Sokszor a kiselo zelje utáni napon tálalják fel. Előző nap két adag káposztát készítettek, másnap ebbe csak belefőznek egy-egy marék babot.
Még egy főzelék-levest ismernek, két fő összetevőből áll. Ez a jarčena kaša (árpakása). Rosszalló értelemben használják még a ričet nevet is rá. Az alapanyag fele bab, a másik fele a héjától megtisztított árpa. Az ötvenes évek óta már nem készítik. A ricset Ausztria több régiójában ismert, a régészeti kutatások alapján feltételezik, hogy már a vaskor embere fogyasztotta. Egy XX. század végi németlövői (Deutsch-Schützen, Ausztria) recept szerint a babos árpakása neve Ritschad. Az egységesített köznyelvi németben az osztrákok Ritscher(t)ként jegyzik.
A nardaiak – különösen a nagynardaiak – híresek voltak a káposztájukról. A minőségi savanyított káposzta a szombathelyi piacon sokáig úgy volt a nardaival egyenlő, mint a budapesti piacokon a vecsésivel. A káposztás nardaiak megnevezését – gúnyos éllel – napjainkig használják a környékbeli grádistyei horvátok. (Itt jegyezzük meg, hogy a csatáriak kucárinak csúfolták a nardaiakat: a magyarázat szerint kutyaütők voltak; a magyarázat valamelyest sántít, Nardán ugyanis nem kucáknak, hanem cucáknak mondják a kutyát.) A Dugi szlogi földrajzi név őrzi az öt-hat lépés szélességű tagok emlékét: ezekre ültették ki a falu déli végén található Mocsilón, azaz a kenderáztató gödröknél nevelt káposztapalántákat, valamint a kendert. Itt minden nardainak jutott egy-egy szlog.
Az egykori viselet vidékünkön – nemcsak Nardán – igen korán eltűnt, s a bolti kelmékből városi mintára varrt ruhák gyorsan terjedtek el. Az öltözet többé-kevésbé követte a divat változásait. Némi nyoma azonban maradt a XIX. századig megőrzött régi viseletnek. Az első világháború tájékán még kenderből szőtt, fehér gatyát (gácse) öltöttek magukra például az idős férfiak, ha ünnepi viseletben kívántak részt venni mondjuk a misén. Óhitűeknek (sztárovierci) nevezték az ezekhez a hagyományokhoz ragaszkodó öregeket. Kékfestőkötényt is kötöttek.
A nők a XX. században hétköznapon kékfestőt viseltek. Az ünnepi viseletnél a felsőszoknya alól négy-öt centire kivillant az alsószoknya fehér slingelése vagy csipkéje. A leányok hajukat két ágba fonták, s a fejükre koszorúba csavarva tűzték fel, míg az aszonyok egyetlen copfot fontak, s azt kontyba tűzték (ná kukmu vrecs). A főkötő (poculica) emlékét a hátrakötött kendő elnevezése őrzi.
A kender (konoplye) feldolgozása során tilolóval (terlicá) törték meg a szárakat, majd gerebennel (greben) fésülték ki. A takácsnál (kálác) megszövetett vásznat a mezőn, lucernára kiterítve, ott locsolva és napoztatva fehérítették. Lepedők, zsákok és a férfiak gatyái készültek belőle.
A társadalomnéprajz területéről kiemelhetjük a sorrajárás (poreduovno) rendszerét, amellyel a helyi közösség elesettjeit segítették, akiknek a napi betevőt egymást váltva, újabb és újabb háztartás biztosította.
Sajátos, hogy a XIX. században nemegyszer házassági szerződést kötöttek az esküvők, lakodalmak alkalmával. Egy ilyen dokumentum részlete olvasható a kötet belső borítóján.
XIX. század eleji poszt-habán kancsók (Savaria Múzeum)
Festett láda 1826-ból – egy nagynardai családba hozományként került. Kék alapon piros, sárga, apró virágok zöld száron, valamint lángolószív-motívum
Lentörés az 1960-as évek elején
