Negyvenöt nagypéntekjétől napjainkig | Száz Magyar Falu

Negyvenöt nagypéntekjétől napjainkig

Az elbeszélések szerint Nagynardáról 1945. március 28-án, Kisnardáról március 29-én vonult tovább a front. Érdemes azonban azt is megjegyezni, hogy egy másik nardai elbeszélése szerint az oroszok nagypénteken jöttek be a faluba, és valamikor április 6-án, 7-én hagyták el a települést. 1945-ben április 1-jén volt húsvét vasárnapja. Abban minden visszaemlékező egyetért, hogy a harcok hosszabb ideig tartottak. Tehát vagy nagypénteken, vagy nagycsütörtökön érkeztek Nardához (Nagy- és Kisnardához) a szovjet csapatok. És a front jó egy hétig volt itt.

Mindkét település – Nagy- és Kisnarda – völgyben fekszik, s ezt alaposan megszenvedték. A németek a település(ek) nyugati oldalán húzódó dombra vonultak, hogy innen lőjék az oroszokat. Azok pedig a belterületet ágyúzták abban a hitben, hogy a németeket vették tűz alá. Ilyenformán valóságos össztűz zúdult különösen Nagynardára.

Itt sok épület – elsősorban melléképület – kapott lángra s égett le. Az emlékezők szerint a pajták fele elpusztult. A másik vélemény szerint a fél falu leégett a front alatt. Egy biztos: a két lövöldöző fél között szenvedő harmadikként a nardaiak jelentős világháborús károkat szenvedtek el.

Az itt élők – különösen a nők és a gyerekek, valamint az öregek – a front megállása, a helyi tűzharcok állandósulása miatt féltett javaikkal vagy legtöbbször csupán a legszükségesebbekkel, elmenekültek a közeli nagy erdőkbe – a frontvonal mögé –, a Ricsavina és a Japla sűrűjébe.

A front huzamos megrekedése valószínűleg annak is következménye, hogy a németek a falu határában és közelében építették ki a nagy birodalmi védművet, amelynek hatalmas tankcsapdáival akarták megállítani a Vörös Hadsereget. Csajta és Rohonc irányában épült ez a nagy védelmi rendszer, amelynél zsidó munkaszolgálatosok dolgoztak. Nekik számos alkalommal vittek a nardaiak egy kis élelmet, legalább egy kis kenyeret. Ez nem volt egyszerű, hiszen a német katonák, akik őrizték és munkára hajtották őket, még ezt is megpróbálták erőszakkal akadályozni.

Emellett már csak kiegészítő információnak tekinthetjük, hogy miként éltek az emberek „a front idején” az erdőben. Vagy azt, hogy kinek, milyen kalandjai estek meg „az oroszokkal”, azaz a szovjet hadsereg katonáival. Mert voltak a nardaiaknak is kellemetlen élményeik. Annak ellenére, hogy a településen akkor túlnyomó többségben éltek a grádistyei horvátok, akik az orosz nyelvű katonákkal sokkal könnyebben válthattak szót, mint a magyarok. Az értelmes „orosz” tisztekre ugyanakkor mint támogató személyekre emlékeznek.

Előfordult, hogy a szovjet katonák az erdőbe – vagyis a front mögé – menekülő nardai legény egyetlen tehenét elvitték a szekér elől, ő maga húzhatta tovább, a fák oltalmába a szekeret, és rakományát. A nardaiak a lányokat, asszonyokat igyekeztek elrejteni – okkal. A nagynardai keleti kertek alji út melletti partoldalba, meg a gyümölcsösökbe vermeket, bunkereket ástak, építettek, ezekben bújtatták el a nőket.

A fronton elesett hősi halottak mellett a háborúnak más áldozatai is voltak. Idehaza a nagynardai Bencsics István 34 évesen, március 5-én kapott halálos lövést. A kisnardai, 43 éves Bosics Károlyt április 1-jén találta el a golyó. Négy kisnardai kisgyerek: Csercsics László, Csercsics András, Bauer Jozefa és Bauer Marika aknarobbanástól pusztult el 1945 áprilisában.

A határőrizet háború utáni szigorodása kedvezett a szervezett embercsempészés tevékenységének. A nardai embercsempészek legismertebb ügyfele Karády Katalin volt. 1951 februárjában jött egy másik személlyel – a korábban megbeszéltek szerint – Szombathelyre. Ott vette át őt – és társait – két nardai. A Kovács Szállóban való fellépés után Karády harmadmagával és az egyik nardaival elindult a magyar–osztrák határ felé. Dozmaton csatlakozott hozzájuk a másik nardai. Éjjel a Kistelek-erdőben megpihentek, majd tovább indultak, s Narda és Felsőcsatár között, igazából már a csatári határban – az egykori téglaégetőnél – lépték át az államhatárt.

Mindez 1951. február 18. és 20. között történt.

Ezzel persze még nem volt vége a veszélynek, hiszen még csak az ausztriai szovjet megszállási zónába jutottak. Mintegy tizenöt-tizenhét kilométernyi gyaloglás után tartottak pihenőt a Nardával szomszédos, ausztriai Csém (Schandorf) községben – egy, a befogadásukra felkészült háznál. Onnan jutott el aztán Karády Katalin – a nardaiak segítségével – Grazba, majd Amerikába.

Az itthon maradtakra kemény megpróbáltatások vártak: a válogatott szombathelyi kihallgatások után néhány esztendős kistarcsai büntetőtábor, ahonnan az egyik embercsempész apja már nem tért vissza. Az itthoni családtagok rendre részesei voltak az 1950-es évek szocializmusa szerinti következményeknek: drasztikus kihallgatások, börtönévek.

1951-ben – mint a nyugati határ menti települések mindegyikében – Nardán is megjelentek néhányszor az éj leple alatt a fegyveresekkel megerősített teherautók, s a kijelölt házakban talált férfiakat, asszonyokat internálótáborba szállították. Háztartásuk eszközeiből annyit pakolhattak fel, amennyi felfért a teherautóra. Nem válogattak: akit a házban találtak, annak mennie kellett. Elvitték például a 86 éves Gerencsér Ferencnét (született Gruber Katalin) is, aki ugyan közölte, hogy ő fel nem kel az ágyából, de végül a család mégis rábeszélte, hiszen az ávósok kijelentették: ha – szavukkal – a „nyanya” nem mozdul ki az ágyból, ott, helyben agyonlövik. Nardáról négy családot – özvegy Bosits Ernőnééket, Csercsics Károlyékat, Geicsnek Istvánékat és Gerencsér Józseféket – a Hortobágyra, egyet pedig – Bencsics Gézáékat – Jászberénybe deportáltak.

A második világháború után száztíz katasztrális holdnyi földet osztottak szét ötven családnak. Csak 1947-ben indult újra rendszeres autóbuszjárat Szombathelyre. 1951-ben bevezették a telefont, 1952-ben befejeződött a villamosítás. (A közvilágítást 1958-ban és később is bővítették.)

Az első kolhozt 1952-ben alakították meg Béke Termelőszövetkezet néven. Ez – mondhatni – tiszavirág-életű volt. 1953 végén az MDP titkári értekezletén kijelentik: „Az ellenség munkáját mutatja az a tény, hogy Narda községben szaporodnak a lopások. Minden héten eltűnik egy malac. (…) Ha így megy, lassan az egész állatállományt ellopják. A megalakuláskor 223 tagja volt a termelőcsoportnak és most 61-re csökkent a tagok létszáma.”

A feloszlatási kérelmet már 1953 szeptemberére megírták néhányan, de 1956-ig csak elvegetáltak. Formálisan 1957-ben szűnt meg a Béke, amikor visszaadták a tulajdonosoknak földjeiket és erdeiket.

Mivel Kis- és Nagynarda csak 1950-ben egyesült, ami az itt élők gondolkodását illeti, továbbra is külön falu maradt, az új téeszalakításkor, 1960-ban két szövetkezetet hoztak létre: a Zrínyit 58 taggal az egykori Kisnardán, az Új Életet 142 taggal az egykori Nagynardán. Az előbbibe 19 lovat és 97 szarvasmarhát, az utóbbiba 78 lovat és 194 szarvasmarhát vittek be a tagok.

1952-ben „Nyul elvtársnő” a nardai DISZ-életet bírálta: amikor a DISZ megalakult, akkor egy olyan titkárt választottak, akinek az apját internálták, ő maga pedig embercsempészet miatt volt börtönben. Amikor aztán leváltották, olyan ember került a helyére, akinek titkos amerikai adóvevője volt, s ezért letartóztatták.

Az 1956-os forradalom idején október 29-én alakult meg Nardán a nemzeti bizottság. Szerepe azonban nem volt jelentős. Elnöke Cserei Ferenc lett. A bizottság „csendre és nyugalomra intette a község lakosságát, mondván: majd ha a rend helyreáll, a felelősségrevonással ráérünk akkor is”. Az 1956-os forradalom idején a nardai határőrőrs gyakorlatilag Ausztriába dezertált. Nardáról – a határőröket is beleszámítva – november 4-e után 82-en „disszidáltak”.

A határőrség országos parancsnokságának 1956. november 9-én kelt parancsában utasítja beosztottjait a határőrőrsökön a rend haladéktalan helyreállítására. Az utasítás értelmében a járőröket nem a határvonalra, hanem „mélységi” ellenőrzésre kell küldeni, de oda is hármasával, ha csoportos szökésre lehet számítani.

A forradalom évében már november 20-án eldöntik, hogy – idézem – „a Magyar Népköztársaság államhatárát 1956. november 20.-án 19.00 órától 1956. december 1.-én 19.00 óráig ’Rendes’ határszolgálattal őrizzék a Kerület egész szakaszán”.

Ehhez őrsönként megadták a feladatokat, majd közölték a jelzéseket is, amelyek általában használatban voltak a különböző eseményekkel kapcsolatos híradásra:

„Határsértés befelé: 2 csillagos piros rakéta.

Tisztet kérek: 2 sárga rakéta.

Siessenek segitségemre: 1 piros csillagos, 1 sárga rakéta.

Mindenki az őrsre: 3 csillagos fehér rakéta.

Saját segitség: 3 sima fehér rakéta.

Jöjjön ki a riadócsoport: 2 sima rakéta.”

Amikor 1957. április 8-án megjelenik egy újabb parancs, már feltűnnek azok a szempontok, amelyek lényegében a „vasfüggöny” megszűnéséig léteztek. Például: „Újólag felül kell vizsgálni az 500 m-es engedélyek kiadását. Az 500 m-es engedélyt csak olyan személynek lehet kiadni, akik a határőrizet szempontjából megbízhatók.”

Röviden kitekintünk a nyugati határőrizet második világháborút követő időszakának egyéb sajátosságaira. A nardai határőrőrs példája több általános tanulsággal szolgálhat.

Egy 1949-ben hozott kormányrendelettel az államhatártól számított ötven–száz méteres sávban megtiltottak minden gazdasági tevékenységet, s itt fizikai akadályokat is építettek. Ezek idővel változtak. Előbb drótakadályok közé telepítettek aknamezőt a határvonal közelében. A mintegy másfél méter magas, kettős faoszlopsorra tüskedrótot feszítettek. Az oszlopsorok között helyezték el a fatestű taposóaknákat, valamint érintőaknákat. Ez előtt volt a nyomsáv – a felszántott és rendszeresen gereblyézett terület –, majd a járőrcsapás. Ennek kiépítésével együtt vezették be a „határsáv” fogalmát: ez a határvonaltól számított ötven–ötszáz méternyi szélességű terület. (1952-től emellett a „határövezet” fogalmával jelölték a határvonaltól számított tizenöt kilométernyi szélességű területet.)

A határövezetben élők közül azokat, akiket megbízhatatlannak bélyegeztek, kitelepítették. 1956-ban az aknákat felszedték, majd a forradalom utáni nagy menekülthullám miatt ismét elhelyezték azokat a drótakadályok közé. Mivel nem volt elég hatékony, 1959-től egy újabb aknamezővel, s egyéb műszaki létesítményekkel cserélték fel. Már nem alkalmaztak nagy repeszhatású érintőaknákat, amelyek korábban a határőrökre is súlyos veszélyt jelentettek, hanem kisebb hatóerejű – de gyilkolni képes –, bakelittokú aknákat helyeztek el megfelelő aknamezőtérképekkel dokumentálva a telepítést. Néhol két aknasor közé dróthengert helyeztek, a dróthenger elé pedig érintésre bekötött faaknák is kerültek: az érintőaknák elé figyelmeztető drótot húztak ki.

Az aknamezőtörzskönyveket forgatva a Nardán 1960 augusztusában telepített – többnyire ötsoros, néhol három-, illetve négysoros – új aknamezőn 1964-ig tíz alkalommal őztől, tizenhatszor nyúltól, négyszer kutyától, kétszer rókától, huszonegyszer vadtól robbant fel akna. Önrobbanás fordult elő harmincöt esetben, egyszer pedig ismeretlen a kiváltó ok. És csupán a nardai határszakaszon.

Az aknamezőt – osztrák kérésre, illetőleg némi nemzetközi nyomásra – 1965 őszén kezdték el felszedni. A magyar–osztrák határszakasz északi részén a honvédség műszaki alakulatai, délen pedig, éppen a nardai területen – a Bozsok–Bucsu–Felsőcsatár szakaszon – a Belügyminisztérium belső karhatalmából szervezett műszaki századok láttak munkához. A mentesítés első napján a Felsőcsatár és Narda közötti szakaszon egy budapesti hadnagy, a csoport parancsnoka – miközben parancsnoki feladatként az aknamező első sorának a helyzetét akarta megállapítani – aknára lépett. Az akna leszakította az egyik lábát, s csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg – a szombathelyi kórházban – az életét.

Ezután épült fel – szovjet mintára – a hivatalosan csak EJR-nek vagy SZ–100-asnak nevezett újabb műszaki zár, az elektromos jelzőrendszer. Ennek részletes leírásától eltekintünk: ez olvasható az A „vasfüggöny” és kora, valamint a Volt egyszer egy EJR című kötetben. Lebontásának terve 1987-ben fogalmazódott meg. A határőrség törzsfőnökének körlevelére 1987. augusztus 25-ig kellett választ adni. A nyugati határon kiépített jelzőrendszerről szóló kérdések közül a negyedik aziránt érdeklődik, hogy: „az elektromos jelzőrendszer felszámolása milyen hatással lenne a határőrizet eredményességére a jelenlegi létszámviszonyok mellett”.

A bejövő válaszokból tanulságos adatokat összegezhetett a határőrség országos parancsnoka: évente egymillió kilométert futottak az EJR-jelzések miatt a gépkocsik, egy-egy őrsön napi átlagban másfél–három riadó volt, a rendszer műszaki karbantartása 1987-ben 22–25 millió forintba került; a Szovjetunióban már nem gyártottak utánpótlást, az elromló alkatrészek emiatt javíthatatlanná váltak.

Az országos parancsnok végül két megoldást javasolt a határőrség kezdeményezésére összehívott belügyminisztériumi értekezleten: vagy fel kell újítani, teljesen újra kell építeni a „vasfüggönyt”, ami akkori áron körülbelül egymilliárd forintba került volna, vagy meg kell szüntetni az EJR-t.

A határőrség részéről a „vasfüggöny” megszüntetését – egyébként – már az 1970-es évek közepétől szorgalmazták, hiszen rengeteg vakriasztás – vagy helyesebb leggyakrabban vadriasztás – történt. A szombathelyi kerületnél évente három-négyezerszer riadó volt, s ebből csupán negyven-ötven esetben történt tiltott határátlépési kísérlet.

Közismert a „vasfüggöny” bontásának a kezdete, valamint az, hogy 1990-re már felszámolták a műszaki zárat, eltűntek a határsávból a „mafik”, azaz a magasfigyelő fémtornyok, amelyeket az emberek csak „kukkolónak” neveztek. Eltűntek a nagy drótkerítést alkalmilag átjárhatóvá tevő gazdasági kapuk, a hozzájuk épített bódékkal, a boronára hasonlító „gépkocsiakasztókkal” – amelyeket az esetleg menekülésre használandó gépjárművek kerekeinek a kidurrantására kellett kihúzni. Eldobhatóvá váltak a határsávi belépő igazolványok, amelyek értékesebbek voltak a személyi igazolványoknál is: hiszen a zöldsávossal ott tartották a kapunál a határsávba belépő személyi igazolványát is, ugyanakkor a piros gazdája bemehetett személyi igazolványostul, s birtokosának nem kellett – mint a zöldsávos határsávosoknak – annál a kapunál kilépnie, amelyiknél belépett a határsávba, tehát a „vasfüggöny” mögé.

Amikor egyébként a hatvanas évek végén elkezdték építeni az EJR-t, a kisnardai templom előtt vezetett volna el a kitűzött vonal, lévén az igen közel az államhatárhoz. A falubeliek kijelentették, hogy nem hajlandók „marhalevéllel” templomba és (a templom körüli) temetőbe járni, zendüléssel fenyegetőztek. A telepítők végül módosították a nyomvonalat, s a templom mögött vezették el a „vasfüggönyt”.

1976 elején szervezték meg a hatóságok az úgynevezett „önkéntes határőr” csoportokat: a helybelieket kényszerítették rá, hogy a határőrség munkáját segítsék. Korábban beépített emberekkel, úgynevezett „hálózati személyekkel” dolgozott a határőrség, akiket „hazafias csoportba” szerveztek: 1956 szeptemberében Nardán két hazafias csoportnak harmincöt tagja volt. Hamarosan az általános iskolásokat is bevonták az „önkéntes határőrködésbe” azzal, hogy létrehoztak határőr úttörőrajt az úttörőcsapatokon belül.

Időnként furcsa provokációk emlékét örökítették meg az őrizet dokumentációjában. 1956 nyarán például átkiabáltak Ausztriából, hogy „Itt jobb!”, meg „Itt többet lehet keresni!”, a nők meg a mellüket mutogatták a határőröknek. 1973-ban egy fa vált „határsértővé”: fakitermeléskor átdőlt az országhatáron, úgy, hogy tízméternyi része Magyarországon feküdt, hatméternyi pedig Ausztriában.

A település „érdemeit” 1970-ben Határőr Község kitüntető tábla adományozásával ismerte el a hatóság. Amit aztán hamarosan el is vettek, amikor az 1980-as években három nardai szökött át Nyugatra – tyúklétrával és hasonló „házi eszközök” segítségével győzve le a „vasfüggönyt”. 1976-ban megnyílt a bucsui határátkelő, ennek alegységét a nardai őrsön helyezték el.

A határőrség és a falu lakosságának a kapcsolata vegyesnek minősíthető. Gyakori panasz tárgya, hogy a katonák kárt tettek a földeken vagy éppen ellopták a takarmányt. A legények és a határőrök rendszeresen összetűztek egymással a kocsmában. Nem voltak ritkák a zaklatások: 1964 végén a járási végrehajtó bizottság titkára a határőrparancsnokokkal történt megbeszélésről feljegyezte: „Itt előfordultak olyan esetek is, hogy ugyanazok a katonák két órán belül az általuk ismert személyeket újra igazoltatták.”

Ami magának az immár egyesült településeknek a mindennapjait illeti, abból sem maradt ki a hivatalos erőszak. Jellemző példa erre, hogy a római katolikus plébánia földszintjének a felét 1957-ben elfoglalták tanácsi irodának és orvosi rendelőnek.

Az 1956-os forradalom után a Magyar Dolgozók Pártjából (MDP) hárman kérték „átigazolásukat” a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újraszervezett kommunista pártba, emiatt rájuk a helyiek nagyon haragudtak. De a párt helyes intézkedései nyomán ez a harag oldódott – olvashatjuk egy 1959. szeptemberi jegyzőkönyvben. A párttagok elegyesen viszonyultak a többiekhez. Jól illusztrálja ezt az a sajátos vélemény, amelyet a pártaggyűlésen 1962. június 7-én az egyik tag kifejtett: a község lakossága nagyon vallásos, ha a pártagok nem mennek templomba, akkor elszakadnak a tömegektől…

1959 őszén négy házhelyet jelölnek ki a falu déli végén. 1960-ban megszüntették a Szombathely–Bucsu vasútvonalat, amely – ha nem is közvetlenül – addig összeköttetést biztosított Narda és Szombathely között. Ezt a vasútvonalat még 1888 decemberében nyitották meg helyi érdekű vonalként Szombathely és Pinkafő (Pinkafeld, Ausztria) között.

A mai művelődési ház és polgármesteri hivatal 1961-ben épült két tantermes iskolának és művelődési klubnak. A termelőszövetkezetben ebben az évben épített száz és ötven férőhelyes szarvasmarha-istállók közül a nagyobbikba május 6-án belecsapott a villám, az istálló lángra kapott, a 62 tehénből 58 bennégett.

1962-ben a plébániaépület földszintjén működő orvosi rendelő helyett egy önálló megépítését javasolják. Az első, mintegy egy kilométernyi betonjárda kialakítása és a villanyhálózat bővítése is ebben az évben történt meg.

A földműves-szövetkezet 1963-ban építette az új vegyesboltot, addig magánháznál – Dorner Gusztávéknál – működött bolt. Egy év múlva postafiókot nyitottak Nardán, addig a legközelebbi Felsőcsatáron működött. A második világháborúig csupán két rádiókészülék szólt a faluban, 1964-re már százharminc rádióval, sőt huszonegy televízióval rendelkeztek a nardaiak.

1964-ben az addig a nagynardai részen a házak előtt lejtő, patakba torkolló területre új, szilárd burkolatú, két oldaláról körülárkolt út épült. Az autóbusz-közlekedés rendszeresítését gátolta a kiépített közút hiánya. Ennek kiépítését Narda és Felsőcsatár között, valamint legalább egy autóbuszváró megépítését szabták a nardaiak feltételül ahhoz, hogy felső tagozatos gyerekeiket a felsőcsatári körzeti iskolába járassák. A közút mellett ekkor épült meg a Szombathely felőli faluvégen az autóbuszváró.

1965-ben a mérleg: két tanterem épül, új vegyesbolt, portalanították a Narda és Pornóapáti közötti közutat. Ettől kezdve az alsó tagozat az iskolában félig osztatlan jelleggel működik.

Ez idő tájt erősen szorgalmazzák az óvodák létrehozását a nemzetiségi községekben, mert az iskolába lépőket először magyar nyelvre kell megtanítani, hogy egyáltalán megértsék a tantárgyakat. Ez visszamenőleg is azt bizonyítja, hogy a nardaiak tiltakozása a második világháború idején csupán gazdasági szempontú volt, hiszen negyedszázaddal később óvoda nélkül a gyerekek az iskolában csak horvátul tudnak beszélni, illetve nagyon rosszul beszélnek és értenek magyarul.

1966-ban összevonták a felsőcsatári és a nardai termelőszövetkezeteket, a felsőcsatári központú téesz a Határőr nevet vette fel. Ebben az évben málnát telepítettek. A nardai MSZMP alapszervezetének 1970. évi munkatervében megállapították, hogy „bizonyos fokú zárkózottság” tapasztalható a faluban a „múlt örökségeként”. Továbbá, hogy „igen erősen erősödik a külföldimádat”.

1977. január 1-jén Felsőcsatár székhellyel megalakult a Népek Barátsága Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, amely a nardai és felsőcsatári, a vaskeresztesi, a horvátlövői és a pornóapáti szövetkezeti tagságot egyesítette. A nardai és felsőcsatári tagok többsége a rendszerváltozás nyomán, 1992 novemberében, kivált a téeszből, és megalapította a Határ Menti Agrárszövetkezetet. Azóta csődeljárás keretében megszűnt.

Az 1990. évi választások nyomán az első nardai képviselő-testület a következő személyekből alakult meg: Varga Kálmán (polgármester), Bencsics Péter, Bosits Imre, Handari Sándor, Mészáros Gábor és Pezenhoffer Zoltán.

A nardai önkormányzat 1997-ben alkotta meg a település címerét és zászlaját. A nagynardai – Szent Kereszt felmagasztalása templomtitulusra utaló – régi címer és a kisnardai, általánosan elterjedt, közönséges falusi címer – ezt Kisnardán 1882-ig használták – ötvözéséből keletkezett, a színei pedig a kék és az arany. Az ünnepélyes címer- és zászlóavatásra 1997 nyarán, a II. európai ökumenikus találkozó helyi rendezvényén került sor.