Iskola, könyv, kultúra

Teljes szövegű keresés

Iskola, könyv, kultúra
A korai esztendőkből kevés adatunk van az iskolára. Az 1698-as egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint van iskolaház Nagynardán, de a tanítóról nem történik említés. Mivel azonban Felsőcsatár filiális községnél azt írták, hogy ugyanaz a juttatása a kántortanítónak, mint az anyaegyházéban, feltételezzük, hogy volt a falunkban is mester.
A grádistyei horvátok első tankönyve – első ábécéskönyve –1746-ban került ki a nyomdából. Napjainkig nem került elő egyetlen példánya sem, csupán közvetett adataink vannak létezéséről. Amikor az első – ma is kézbe vehető – ábécéskönyvecske elkészült, 1806-ot írtak. Összeállítója Johannes Sigimund Karner pálos szerzetes. Könyve megjelenésekor Bezenyén volt plébános. Kötetének címe: „SLABIKAR / ALITI / JIMEN KNYIZ’ICZA / ZA HASZAN / LADANYZKIH SKOL / HORVATZKOGA NARODA / VA UGERSZKOM KRALYESZTVI (…) OFEN, (…) 1806.” A Slabikar név a mai napig fogalom a grádistyei horvátok körében, a magyar ábécéskönyv megfelelőjének tekintik. A grádistyei horvát nyelvű tankönyvek tematikailag és mennyiségileg is különösen az 1870-es években érték el a (XVIII)–XIX. századi csúcsot.
Az iskolás gyermekeknek szánta imakönyvét Frideczky György, aki 1860-tól haláláig, 1887-ig volt nagynardai plébános – róla már megemlékeztünk az előző fejezetben. Könyve a szombathelyi Bertalanffy-nyomdában látott napvilágot 1869-ben. Az imakönyv sajátossága, hogy bár sto-dialektust beszélő közegben készült, Frideczky mégis az egységesített kaj-dialektust választotta könyvéhez – ahogy korábban utaltunk rá. (A horvátoknál nem úgy alakult ki egységesített köznyelv, mint a magyaroknál, hanem egymás mellett három dialektus létezett/létezik, s mindegyiknek megvan a maga írásbelisége, a maga egységesített változata, bár a sto-dialektust tekintik az általános köznyelvi változatnak. A kaj-horvát dialektus legkiválóbb képviselője volt a világszerte ismert író, Miroslav Krleža, aki briliáns remekművet alkotott a magyarul is olvasható Petrica Kerempuh-balladáival.)
1779-ben, a Szily-vizitáció idején, a 43 éves, csajtai Ginter Antal tanító egy akkor három éve épített, zsúppal fedett faházban él és tanít. Újabb adat: Keglevics Nicolaus kántortanító 1796 februárjában, 62 évesen hunyt el a faluban.
Az 1812. évi vizitáció alkalmával Nicolaus Traiszkerként feljegyzett húszéves fiatalember Frankóból (Répcesarud, ma: Frankenau, Ausztria) érkezett Nagynardára. Az iskolák 1848. évi összeíráskor 62 esztendős volt. A nardai római katolikus plébániai iskola ekkor egyosztályos, vegyes, horvát iskola. A tankötelesek száma: a) hat–tizenkét évesek: 33+31=64, b) tizenhárom–tizenöt évesek: 14+15=34, összesen 98. Az ismétlő tanítás vasárnaponként két óra. Október elejétől tíz hónapig tart a tanév, de nyáron csak tizenegy órától két óráig van a foglalkozás. Leltár, könyvtár nincs.
A tanrendről, a tantárgyakról, a tankönyvekről, a tanmódról és a taneredményről röviden csak ennyit írnak: „Mind ez a régi mód szerint van, csupán írás, olvasás, számolás taníttatik, a plebánus lehetőleg pótolja a hiányokat.”
Az iskolaház új épület, a község tulajdona. A lakószoba és az egy tanszoba jó karban van. Utóbbi „igen tág” jegyzi meg az összeíró. „Tornatér nincs, a faiskola 1/2 hold, de bekeritve sincs; egyéb tanszerek hiányosak, számológép nincs.”
A tanítás horvát és magyar nyelven folyt.
Az iskola épülete mégsem lehetett annyira új, s olyan jó karban lévő, hiszen 1863 októberében az első alispán, Schlamatiger András jelzi a szolgabírónak, hogy a nagynardai iskola és mesterlak építési terve némi módosítással engedélyezve van, továbbá, hogy az iskolát a plébános által csereként felajánlott, a templom mellett lévő kertben fogják felépíteni, a régi épületet pedig a plébániához csatolják.
Amikor az 1873–74. évi összeírás készült, még mindig az 1786-ban született „Dreiszger Miklós” a kántortanító, immáron hatvankettedik (!) éve. Megjegyzés: „A tanító nyugalomba helyeztetni kivánkozik, 62 évi szolgálat után talán ideje is volna az ügy érdekében.”
Az iskolába járással kapcsolatos egy hosszan elnyúló vita három horvát község – Csém, Kisnarda és Nagynarda – között. A kisnardai gyerekeknek – mivel falujuk csémi filia volt – Csémbe kellett volna iskolába járniuk. Ez viszont több kilométernyi gyaloglást kívánt volna, ezért a szülők a nagynardaiba küldték őket. Ugyanakkor a nagynardai kántortanító a kisnardai gyerekek után nem kapott járandóságot, azt bekebelezte a csémi. Emiatt aztán Kis- és Nagynarda elhúzódó perpatvarba keveredett. A nagynardai iskola használatával kapcsolatban az 1870-es évek elején a püspöknek is többször kellett levelet írnia a helyi döntéshozóknak.
Az 1874-ben elhatározott kisnardai iskolaépítés elmaradt, pedig már megvolt a telek, kész volt a tervrajz és a költségvetés tervezete. A nagynardaiak azzal a feltétellel fogadták be a kisnardai gyerekeket, hogy ha a létszám növekedése miatt új iskolát kellene építeni, tovább nem járhatnak ide. Emellett a kerületi tanfelügyelőt kötelezték, hogy Csémből a kántortanító járandóságát irányítsa át a nagynardai kántortanítónak. Erre vonatkozóan 1876. július 6-án írt levelet Kopsz János püspöki helynök a nagynardai plébánosnak, Frideczky Györgynek.
A nagynardai iskolaszék az 1893. július 23-án kelt jegyzőkönyvében öt pontba foglalták azokat az indokokat, amelyek alapján a jövőben nem engedik a kisnardai gyerekeket a nagynardai iskolába. Az indokok közül néhány: egy éve lejárt a Kisnardával korábban kötött egyezség; Kisnarda a csémi plébániához tartozik; a kisnardaiakkal a megengedett létszámot túlhaladják s ezzel második tanító beállítása lenne szükséges.
Kornél püspök október elején írásban utasítja Schápy plébánost, hogy amíg a kisnardai iskola meg nem épülhet, a nagynardaiba kötelesek befogadni a szomszédból a köteleseket. 1894 őszétől a kisnardai gyerekek után három forint tandíjat fizettek Nagynardának.
A hosszas, immár évtizedek óta tartó osztozkodásnak az lett a vége, hogy Kisnarda állami iskolát kapott. Már 1894 szeptemberében határoz a vármegye közigazgatási bizottsága arról, hogy államilag segélyezett községi elemi népiskolát kell Kisnardán építeni. Az alispáni iratok között 1896-ban találkozunk első ízben ezzel a javaslattal. Az iskolát meg is indítják, de majd csak 1927-ben sikerül megépíteni épületét és a tanító lakását, addig bérletben folyik a munka.
Frideczky egyébként nemcsak az Őrangyal című imakönyvet adta ki, hanem egy horvát–magyar nyelvtant is készített. A megyei közgyűlés 1876. április 3-i jegyzőkönyvében olvassuk: „Frideczky György nagy nardai plebános által szerkesztett horvát–magyar nyelvtan 2000 példánynak kinyomtatási és 200 f-tot tevő költségei a magyar nyelvalapból fedeztessenek, s’ hogy a kinyomtatott példányok a horvát nyelvű népiskolák tanulói között – a magyar nyelv terjesztésére és sikeres tanítása és elsajátítása czéljából szétosztassanak.”
1874. október 1-jétől Koósz Ferencz a tanító. Hamar megözvegyült, 32 éves felesége (Kuzmits Mária) 1876. szeptember 12-én meghalt, miután júniusban született fiúk kétnaposan távozott e világból. A peresznyei származású Koósz ekkor 34 esztendős, s még ezen év novemberében feleségül veszi a plébános, Frideczky György rokonát, a tizennyolc esztendős Frideczky Karolinát. Koósz Ferenc 1905 decemberében bekövetkezett haláláig tanítóskodott településünkön.
A XX. század elején a nagynardai plébánosnak többszörösen nézetkülönbsége támadt a tanítóval. A Vasvármegye 1910 februárjában a megye olvasóközönségét arról tudósította, hogy immár harmadszor – s eddig öszszesen kétszáz korona – pénzbüntetésre ítélte becsületsértés miatt a bíróság Schápy József plébánost. A sértett, Fuchs Pál tanító, aki 1907. május 1-jén lépett itt szolgálatba, ekkor már nem szolgált Nagynardán. A cikkíró szerint „a plébános Nardának eddig mindegyik tanítóját elüldözte. A plébános a maga összeférhetetlen viselkedésével olyan állapotokat teremtett falujában, hogy az egész falu ellene van és mindent képes keresztülvinni, ha tudja, hogy a pap az ellen van”.
A kisnardai tanító 1926-ban panaszt nyújt be a megyeházára, amelyben jelzi, hogy nyolc szegény iskolás gyerek Burgenlandba megy szolgálni, s nem iskolába jár. 1929-ben a nagynardai hitközséget az iskola két tanerőssé fejlesztésére utasították. Ehhez a volt vármegyei óvoda épületét kérik. Ezt meg is kapják 1932 elején. Heider József 1913-tól volt tanító Nagynardán. 1890-ben, Mozsgón született, és 1956-ban hunyt el, nyugalmazásáig kántortanítóskodott a faluban. Az első világháborúból több kitüntetéssel tért haza. Később vitézzé avatták: ekkor vezetéknevét Csendlakyra változtatta.
Az egyházmegyei főtanfelügyelő a horvát osztály vezetésére állami kisegítő tanítónőként 1939 őszén Harangozó Krisztinát nevezte ki. A horvát nyelv oktatására kiküldött tanítónő ellen a nagynardai szülők (összesen 96 aláírással) fellebbeztek. A megyés püspöknek címzett levélben így érvelnek: „Községünkben egyetlen egy ember sincs, sem az öregebbek, sem a fiatalok között, akinek az volna a kívánsága, hogy a nagynardai iskolában ne tisztán magyarul, hanem horvátul is tanítsanak. Nekünk nincs semmi szükségünk a horvát nyelvre. Mi nem akarjuk, hogy gyermekeinket az iskolában horvátul tanítsák. Magyar hazánkhoz mindenkor, a jó szerencsében éppen úgy, mint a balsorsban egyforma hűséggel ragaszkodtunk. Ennek a ragaszkodásnak már tanújelét, bizonyitékát adtuk akkor, amikor községünket megkérdezésünk nélkül akaratunk ellenére Ausztriához csatolták, de ott nem tudtunk megmaradni és boldogok voltunk, amikor a megszállás után visszatérhettünk szeretett magyar hazánk kebelébe.
Iskolánk már 40-50 év óta magyar tanítási nyelvű. Ezt igy akartuk a múltban, így kívánjuk a jelenben és a jövőre nézve is. (…) Nincs értelme annak, hogy gyermekeinket horvát nyelven tanitsák, nem nyerünk vele semmit sem, mi magyarok vagyunk és azok akarunk maradni a jövőben is.”
Aztán a következő bekezdésben a másik sérelmét is elpanaszolja Nagynarda lakossága. Ez pedig anyagi természetű, hiszen az egyházközségnek az új tanítónő törzsfizetésének tíz százalékát, valamint a lakását kellett volna biztosítania. Erre azonban szegénysége okán képtelen lett volna. Az eddigi összes közteher is mintegy százötven százalékos pótadónak felelt meg. Vélhetően éppen ez volt annak az oka, hogy nem pártolták a horvát tanító beállítását.
1942 júniusában a főtanfelügyelő továbbküldi az új miniszteri rendeletet, egyszersmind megerősíti, hogy az 1935. évi rendelet értelmében a magyar tanítási nyelvű tagozatra beiratkozott nem magyar anyanyelvű gyerekeket, akiknek a szülei ezt kívánják, a nemzetiség nyelvén is oktatásban kell részesíteni.
A vármegye tanfelügyelője 1945 novemberében értesítette az iskolaszéket, hogy ha legalább tíz, azonos nemzetiséghez tartozó szülő kéri, szavazni kell az anyanyelvű oktatás biztosításáról. A dologból most sem lett semmi: kezdetben inkább németet tanulnak a nagynardaiak, s csak majd 1950-ben kezdődik a „délszláv” nyelv tanítása. Ez azonban nagyon távol állt a grádistyei dialektustól, emiatt többször tiltakoznak is a szülők.
A nardai felsőtagozatosok az 1965/66-os tanévtől kezdtek a körzeti iskolába járni: a település utolsóként lett a felsőcsatári körzeti általános iskola tagja. Az alsó tagozat 1976-ig maradt Nardán.
A felsőcsatári körzeti iskolába járó gyerekek szülei 1965-ben kezdeményezték, hogy a délszláv (értsd: a szerb-horvát) nyelv helyett inkább oroszt tanítsanak a gyerekeiknek, mert a délszláv nyelv nem az itteniek anyanyelve. Az oroszra pedig amúgy is szükségük lesz azoknak, akik továbbtanulnak.
A nardaiak közül is kerültek ki tanítók. A Somogy-féle egyházlátogatás során 1812-ben Felsőcsatáron a mi falunkból való, 44 esztendős Polyák György nevét jegyzik fel, aki akkor már huszonnegyedik éve tanította Alsó- és Felsőcsatár gyerekeit. Az 1897-ben született nagynardai Karlovits István nősülésekor, 1919 januárjában, tanítójelölt. Karlovits a második világháború idején hunyt el, 1942. novemberében. A két világháború között Horvátlövőn, illetve élete utolsó éveiben Kisnardán tanítóskodott.
Nagynardán a vármegye épített óvodát a XIX. század végén. 1896-ban döntöttek így, de kezdetben az intézménynek nem volt saját épülete. 1899. október elején mérték ki a telkét, s nyomban nekiláttak az építésének. Ugyanabban az évben a vármegyei „kisdedovoda választmányon” a nardai óvónő, Kropff Franciska fölvetette, hogy a hazai nyelv és a szokások felvételét megkönnyíti a gyerekek számára, ha magyar motívumokból álló mintagyűjteményt is alkalmaznak a foglalkozásokon, azt, amelyet Székely Gáborné szegedi óvónő állított össze. A választmány javasolta „a magyar eredetü alaki munkák” bevezetését, s az óvodákat anyagi támogatásáról biztosította. A nardai intézmény már 1898-ban állított karácsonyfát: fennmaradt az ezzel kapcsolatos adománygyűjtő ív. Összesen 31 korona kilencven krajcár gyűlt össze. Az adományozók között olvashatjuk Károlyi Antal, Bezerédj István nevét. Egy 1908-as mulasztási kimutatásból kiderül, hogy az igazolatlanul távol maradókat meg is büntették. A 27 óvodás gyermek szülei közül ketten fizettek húszfilléres bírságot.
Az óvónők magyarok voltak, nyilván ezzel igyekeztek gyorsítani a magyar nyelv elsajátítását. A vármegyei kisdedóvodák 1906-ból ismert listája is egyértelműen utal erre, hiszen ekkor „Csém, Németlő, Nagynarda, Csajta, Inczéd, Pinkamindszent, Battyánd, Vashidegkut, Gyanafalva, Radafalva, Szentelek, Pinkamiske és Városszalónak” településeken működött vármegyei óvoda. (Vagyis csupa nem magyar ajkú településen.)
A megnyitástól 1911 nyaráig Kropff Franciska volt az óvónő. 1911 szeptemberében vette át tőle feladatát Fenusz Amália, aki Ilmaként írta alá a nevét. Nagynardai vármegyei óvónő maradt, míg férjhez nem ment. 1924. április 30-ával Vesztergomné Fénusz Amáliát Pinkamindszentre helyezték át.
Az óvoda berendezéséről egy 1911-es leltár alapján alkothatunk képet. Játékok: egy-egy hintaló, hajtókarika, forgó Paprikajancsi és repülőgép, hat-hat lovazó (?) és labda, valamint 26 bádogjáték. (A hintaló javítandó, a karika törött, s négy bádogjáték is az.) Munkaanyag és -eszköz: a fűzőállvány, a nagy és kis fűzőkeretek, továbbá fűzőlap, papírcsillag, szalmagyöngy, színes papír, színes forgács, színes vessző, kartonpapír, cirok, kiütő vas, olló, kés, nagy falitábla, palatábla és -vessző, valamint szivacs.
Valamikor az 1920-as évek végén szűnt meg – érdektelenség miatt – az intézmény. Akkor már nem volt kötelező a gyerekek óvodába járatása, mint a századforduló tájékán. 1929-ben az iskola bővítéséhez kéri az egyházközség üresen álló épületét.
1961-ben idényjelleggel indítják újra el az óvodát, annak korábbi épületében. Az otthon első vezetője Istenes Sándorné. 1962 őszétől egész éves az intézmény. Az első óvó nénik egyike volt a nardai Kollarits Erzsébet, aki akkor, 1962-ben második osztályos gimnáziumi tanuló Szombathelyen. 1965-ben került az óvoda az 1864-ben iskolának épített épületbe, a mai napig itt működik. Hosszú évtizedekig Mittl Gizella (majd: Mohos Gézáné) volt a vezető óvónő.
A nagynardai önkéntes tűzoltó egyesület alapszabálya 1923-ban készült el. Vélhetően ekkor alakult meg az egylet is. 1931 májusában – a Vas Megyei Gazdasági Egyesület kezdeményezésére – Nagynardán az elsők között jött létre a gazdakör.
1927-ben ötventagú férfi dalkört alakítottak Nagynardán. Ebben az időszakban az önszerveződés, a szabadidős kulturális tevékenység rendkívül élénknek mondható. Számos színielőadást mutattak be a fiatalok. A falu rossza, A piros bugyelláris színrevitele a szereplők emlékezetében még az 1980-as években is élénken élt. Több magyar nóta és operettdal horvát nyelvű átültetése vagy adaptálása is kötődik ezekhez a bemutatókhoz. Az egyik színtársulatot a Bláziék pajtája előtt – ahol a darabot bemutatták – fotográfus is megörökítette. Nem zárható ki, hogy éppen ez volt az az 1928-ban megrendezett színielőadás, amelyet a helyi önkéntes tűzoltó-egyesület szervezett, s utána táncmulatságot is rendezett, ennek a bevételét a hősi emlékmű márványtáblájára szánták.
A „kultúrcsoportról” a XX. század második feléből vannak híradásaink. Még az 1940-es években alakult meg, de első igazi virágkorát az ötvenes évek elején élte meg, amikor Kópházi Erzsébet tanító vezetésével egyre nagyobb sikereket ért el. A „kultúrcsoportosok” 1955-ben 571 forintot kapnak a községtől táncruha vásárlására. 1954-ben a határőrség kultúrversenyén szerepelt a nardai tánccsoport, csapatukhoz néhány határőr is csatlakozott. Az országos versenyre is eljutottak, s ott olyan fergeteges sikert arattak, hogy felkínálták nekik a profi tánccsoporttá való alakulás lehetőségét. De a faluból a többség nem akart elköltözni sem Győrbe, sem Budapestre. Annyi eredménye azért volt a dolognak, hogy az országos délszláv szövetség több évtizedre felkarolta a nardai horvát kultúrcsoportot, több országos és külföldi túra lehetőségét teremtve meg számukra. A csoport vezetője Kópházi Erzsébet után Zimits Mária (a későbbi: Tangl Józsefné) lett. A zenei kíséretet több évtizedig Horváth Nándor biztosította gombos harmonikáján. (Rövid ideig zenekar kísérte a csoportot.)
A tánccsoport 1984-ben alakult újjá Nardán. 1987-ben az iskolások tamburazenakar alakítása céljával kezdték a hangszer alapjait tanulni. 1988-ra az énekkar is megszületett. A legújabb nagy lendület mintegy tíz évig tartott. Napjainkban csupán alakulgat a tánccsoport, valamint az énekkar.
A kisebb, rövidebb ideig működő más csoportoknak csupán a meglétéről tudunk, tevékenységéről nem maradt fenn dokumentáció. Így tudjuk, hogy volt a faluban például Szívgárda Egylet, KALOT, Kalász.
A sportegyesületekről sem maradt ránk pontos adatsor. Tudható azonban, hogy a faluvégen volt a két világháború között a leventeegylet sportpályája, valamint az, hogy a homokbányánál volt a lőtér. A második világháború után hamarosan megalakult a focicsapat, de nem tudni, hogy pontosan mikor, s kinek a vezetésével. Az ötvenes-hatvanas években időnként a nardai határőrök is erősítették a nardai focistákat, ahogy – mint láttuk – a kultúrcsoportot is.

Nagynardai iskolások Schápy József plébánossal és a tanítóval, 1910

Nagynardai iskolások az 1910–20-as években

Kisnardai iskolások a két világháború között

Az egykori kisnardai iskola

Iskolások Nyilas Balázs tanítóval az 1940-es években

Osztálytársnők 1967 körül; balról: Pezenhoffer Zsófia, Bosits Márta, Polyák Magdolna, Pezenhoffer Mária, Bosits Valéria, Hoós Ágnes

Az első óvodások az 1960-as évek elején

Nardai tűzoltók versenyen az 1960-as évek elején

A falu rossza nagynardai előadása az 1920-as évek elején

A nardai néptánccsoport tagjai a zenészekkel az 1940-es évek végén

Az új néptánccsoport az 1980-as évek második felében

A legutóbbi, nardaiak által rendezett szombathelyi horvát bálon bemutatkozó nardai horvát énekkar, 1999

A nardai focisták az 1960-as évek elején (többek között: Bencsics Péter, Bostis Imre, Krauzog Ottó, Pollák Ferdinánd)

Nagynardai focisták az 1980-as években

Mocsilo, azaz kenderáztató gödrök a focipályán szurkolók mögött. 1960-as évek

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages