A Batthyány család szolgálatában

Teljes szövegű keresés

A Batthyány család szolgálatában
A Batthyány-uradalomban, Nagynardán 1634-ben nyolc egész, 56 fél-, nyolc negyedtelkes jobbágyot és egy zsellért jegyeztek fel. 1678-ban négy egész, 25 fél-, két negyedtelkes jobbágy mellett egynek másfél, egy másiknak pedig egy egész és egynegyed telke volt, míg mellettük három zsellér is élt a településen. 1697-ben tizennégyen libertinusok, azaz szabadosok, ugyanakkor tizenkét telek pusztán áll. A lakosság változásának az okát pontosan nem tudjuk, de valószínű, hogy tűzvész pusztíthatott a faluban. Ilyesmi abban az időben gyakran megesett. (Járványról nincs hírünk.)
A telkiállomány tartozékai a XVII. század folyamán nem változtak: 1634-ben, 1648-ban, 1678-ban és 1686-ban egyaránt huszonöt köblös szántóföldet és egy szekér szénát termő rétet kapott az egész telek birtokosa. (A féltelkes – értelemszerűen – ennek a felét, a negyedtelkes pedig a negyedét.)
Az állatállomány arányaiból arra következtethetünk, hogy a XVII. század közepén jellemzően az ökröt használták igásállatként, 1649-ben például 97 ökör mellett csupán 28 lovat írtak össze; ezeken kívül a 64 tehén mellett 33 borjút, továbbá egy tinót és hét tulkot is megszámláltak az összeírók. Az 1744-es összeíráskor csupán 35 fejőstehenet, 109 sertést és 25 két év feletti csikót és borjút számláltak össze Nagynardán; míg a két nyomásban művelt szántón ekkor 312 köböl búza, 38 köböl árpa és 72 köböl zab termett.
Egyre fogyatkozik a tehenek száma: 1749-ben már csupán 23 tehén van a nagynardai Batthyány-birtokon kilenc borjúval. Ismét megjelennek az ökrök és a lovak: az előbbiből 32-t, az utóbbiból 13-at írtak össze. (Nem zárható ki, hogy 1744-ben is voltak lovak és ökrök, csak elkerülték az összeíró figyelmét.) A 41 sertés mellett 1749-ben a Batthyány család alattvalói egy kas méhet is tartottak. Ennél az összeírásnál két rész szántó mellett egy rész ugar szerepel: a 284 grazi köbölre való szántó mellett ennek éppen a fele ugarolt. Az arányok – a harmadolás – miatt arra gondolhatunk, hogy már a háromnyomásos gazdálkodásra tértek át. A három nyomásra való áttérésről egyértelműen az 1828-as összeírás tudósít.
1828-ban van huszonöt anyatehén, tizenöt meddő és egy két évnél öregebb van a jobbágyok kezén, a lovaik többsége – 79 – három évnél öregebb, két évnél idősebb csupán egy volt. Ekkor az egy éves sertések száma húsz.
1768-ban – az úrbéri kilenc pontokra adott válaszokból – megtudhatjuk, hogy a kisnardaiak kötelesek szilvát aszalni és fonni is. 1828-ban tíz anya- és két meddő tehenet számláltak össze, s ezenkívül, a tizennyolc igásökör mellett, hat ló, mindössze öt sertés, valamint hat juh volt a kisnardaiak birtokában.
Az egész telek után járó természetbeni szolgáltatások egy része nem sokat változott a XVI–XVII. században, másik része viszont igen.
Pénzbeli szolgáltatást Szent György- és Szent Mihály-napra egyaránt vetettek ki, az éveket tekintve gyakorlatilag folyamatosan. Emellett kappannal 1576-tól, míg tyúkkal és tojással 1515-től szintén minden esztendőben adózniuk kellett a nardaiaknak a XVI–XVII. század folyamán. A vajadót 1576-ban vezették be. Búza-, rozs- és zabadót szintén folyamatosan kiróttak. Évente egy borjúval és két – egy esetben egy – szekér fával pedig 1576-tól kellett adózniuk. 1634-ben és 1648-ban feljegyezték, hogy bor- és méhtizedet is adtak a nagynardaiak.
1632 táján például két-két forintot fizettek az egész telek után. Emellett Szent Györgyre, Szent Bertalanra és karácsonyra egy-egy kappant és tyúkot, továbbá négy-négy tojást adtak, Bertalankor hozzá még egy meszely vajat minden egész hely után, karácsonykor egy szekér fával is adóztak. Emellett Kisasszonykor egy-egy köböl búzát és rozsot, továbbá három köböl zabot is be kellett szolgáltatniuk. Végül húsvétkor az egész falu adott közösen egy borjút. 1675-re mintegy a duplájára emelkedtek az adók: mind a természetbeni, mind a pénzzel fizetettek. És ez volt a gyakorlat 1715-ben is.
Kisnardán az 1768-as összeírás szerint a féltelkesek egy napot fogattal, két napot gyalog robottal teljesítettek; emellett a féltelkes évente köteles adni két kappant, egy nagy fél mérő búzát, valamint rozsot. Ez egészült ki a kenderfonási és szilvaaszalási kötelezettséggel. A Batthyány-levéltár irataiból rekonstruálható, pontosan mit is jelentett a szilvával való adózás: négy köböl nyers szilva mellett egy köböl aszalt szilvával is szolgált az öt félhelyes kisnardai jobbágy.
A csatári szőlővel kapcsolatban a XVIII. század második felében feljegyzik, hogy a legnagyobb számú extraneusok – tehát nem helyben lakó szőlőbirtokosok, azaz a nagy- és a kisnardaiak, valamint a csémiek – az itt termett borból való dézsmájukat és a hegyvámjukat nem akarják elvinni, bár erre Batthyány határozott utasítást adott. Az ismeretlen feljegyző szerint ez a három településen élők régi szokása, ami úgy torolható meg, hogy a következő évi mustból veszi ki Batthyány a dézsmát és a hegyvámot.
A szőlő termesztése a csatári hegyen folyt. 1744-ben 96 településen kívüli szőlőbirtokost írtak össze Felsőcsatáron. Ebből 54-en nagynardaiak, harmincan csémiek, a magyarkeresztesiek heten, a horvátlövőiek öten voltak.
A szőlő birtoklása a nardai jobbágyoknál kezdettől fogva kiegészítő jövedelmet nyújtott. Szinte a horvátok megjelenésétől kezdve vannak erre vonatkozó adataink. Szalonak tartomány első borkivetésénél a nardai Raffay Mihály és Szabó Simon, a második borkivetésnél Noykowycz Balas és Warga Balynt árulta vedrét egyaránt 44-44 krajcárért. A harmadik borkivetésénél Morczák Lwkacz és Beholczycz Jurko vedrét nyolc krajcárért, a negyediknél pedig Sywolycz Mate és Drusicz Mjkola 48 krajcárért. Raffay 89,5 vedret, Szabó 89, Nojkovics 79,5, Varga 81, Morcsák 81, Beholcsics 77, Sivolics 82, Drusics pedig 81 vedret árult.
A rohonci uradalom szőlőhegyeinek 1785-ös összeírásakor 27 nagynardai és 23 kisnardai extraneus birtokost soroltak fel. (Valószínű, hogy az 1744-es összeírásnál is együtt kezelték a két Nardát, így lett 54 nardai extraneus birtokos a csatári szőlőhegyen.) Emellett a felsőcsatáriaknak 64,5, míg az alsócsatáriaknak 14,5 kapás részük van ebben az időben a csatári szőlőhegyen. Tehát a két Csatárnak összesen csak valamivel több, mint a két Nardának. Figyelemre méltó, hogy a 23 kisnardai birtokosnak 33, míg a 27 nagynardainak harminc kapás szőleje volt: a nagynardaiak több esetben csak fél kapás helyet birtokolnak, a kisnardaiak birtokában általában nagyobb területek vannak ennél az összeírásnál.
Sajátos adónemként babdézsmát is kivetettek a XVI. század végén a nagynardaiakra. 1592-ben Skerjawjcz Peter, Horwath Giorgy, Pollyak Andtas, Török Mattjas, Vargha Matthias, Drusicz Miklos és Pawkowjcz Lörincz fizetett ilyen adónemben. Holott ebben a korszakban országosan is szerénynek nevezhető a hüvelyesek termesztése. Csak a lencsét ismerték, fogyasztották gyakrabban.
Az állami terhek között az 1729-es országgyűlés döntése értelmében a közmunka-kötelezettség mellett a katonáskodás is szerepelt. Nem döntöttek azoban sem a katonák számáról, sem állításuk módjáról. Ezért toborzással „fogták” őket. Sok esetben szószerint ez történt. A verbunkosok napokig mulatoztak, táncoltak egy-egy faluban, hogy a gyöngyélet reményét fölkeltsék a katonaélettel kapcsolatban, s így fogjanak parasztlegényeket. Vas 1743-ben panaszolja, hogy a megyében „ravaszsággal és erőszakkal toboroznak és a lefogottakat csak súlyos összegek lefizetése után engedik szabadon, amivel a népet anyagi nyomorba döntik”.
A majorsági gazdálkodás fejlődéséhez, piactermelő nagyüzemmé alakulásához munkáskézre volt szükség. A felvevő piacot a korszak háborúi jelentették. Szükségessé vált az allodiális földek növelésére is. Az egyre nagyobb területek műveléséhez pedig növelni kellett a robotterheket.
A robotban agyonhajszolt jobbágyok panaszai a XVIII. század közepétől egyre szaporodnak. Batthyány Lajos nádor körmendi, bozsoki és szerdahelyi parasztjainak folyamodványa 1765 márciusában a királynő elé került. Ezt kísérték a Batthyány Ádám tárnokmester szinte minden falujából érkező panaszok. Az elviselhetetlen földesúri szolgáltatásokról, különösen a hatalmasra növekedett robotról szóltak. A Batthyány család falvai azt is panaszolják, hogy földesuruk megvonta tőlük a szabad bíróválasztás jogát. Az úr által kinevezett bíró nem a falu érdekét, hanem az úr dolgát szolgálta.
Az esztendő második felében az egész megyére kiterjedő paraszti elégedetlenség nem hozott gyors eredményt. Csak 1767. január 13-án készül el a Mária Terézia-féle úrbéri rendelet. Bár az urbáriumot sok helyen nem akarták elfogadni a parasztok, a legsúlyosabb terhekkel sújtott településeken – így a Batthyányak rohonci uradalmában is – segített, könnyített a jobbágyság helyzetén. Ez a rendelet rögzítette az egy egész telek után az évi 52 nap igás vagy 104 gyalogrobotot.
Az uraság néha olyan terhek vállalását is megkövetelte, amelyeknek háttere sem volt: Kisnarda 1773-as úrbéri kikutatása szerint a falunak fát is kellett volna szállítania, holott nem volt erdeje. Az 1744-es összeírás megállapítja, hogy tűzifájuk – néhány bozóton kívül – nincsen.
Az erdő hiányát nemcsak a tüzelő beszerzésénél érezték a kisnardaiak, hanem a legeltetésnél is: ennek helye a korban szokásosan a ligetes erdő. Az úrbéri kilenc pont összeírása során ezért jegyezték fel, hogy marháikat kénytelenek a szántóföldön legelgetni – persze csak a tarlón vagy az ugaron maradt részen.
Az erdők nagymértékű pusztulásának több oka is volt. Mindenképpen jelentős mennyiségű faanyagot használtak fel például a földvárak építéséhez már a középkor első felében. Utóbb a boronafalú lakóházak és gazdasági épületek építéséhez, valamint a sütés-főzéshez és – szezonban – a fűtéshez használtak el tetemes faanyagot.
Az erdők fajtáit az Anjou-kortól különböztették meg: Werbőczy Hármaskönyvébe a korábbi gyakorlat alapján került be becsértékük. A legnagyobb becsben a makkos erdőt tartották. Irányadó értéke tetemes summa: ötven márka volt. A kukorica elterjedéséig a disznóhizlalásban a makknak alapvető a szerepe. Az ilyen erdőket szálalással igyekeztek megtisztítani a haszontalan egyedektől, hogy minél gazdagabb legyen a hozam. Legbőségesebb termése az idősebb fáknak volt. Az idős tölgyerdőkből származott a legnagyobb haszon.
Nardán elsősorban tölgyesek voltak, igaz, ezek gyakran elegyesek cserrel. Míg a XX. századra Kisnarda teljesen erdő nélkül marad, előbbinek még számos erdejét írták össze. Például amikor Zichy György özvegye, Sallér Judit javait vették számba 1755-ben. Eszerint: a Határnál „nagy darab” cser-tölgy-, „az Piliczár György földgye vigében” egy jó hold cser-tölgy-, az Avas alatt cser-tölgyerdő, alul „Czenar nevezetö Pußta Erdö” – egy jó hold, a Kút alatt – egy jó hold - cser-tölgy-, „Kalacz Földgye vigeben” – egy jó hold - cser-tölgy-, Mikohelyen az előbbieknél nagyobb és a legjobb, nagyobbrészt tölgy-, az Ovas alatt egy hold „Resetar névö” cser-, „az Csorda haiton alul” pedig egy „kishold” erdő állt. (Ez az erdő a Zichy családé volt, a település többi lakójának, tehát a többséget jelentő jobbágyságnak nem volt jutott belőle.)
Az első katonai felmérés térképe alapján is megállapítható, hogy Nagynardán mindig több volt az erdő, mint Kisnardán. A falu határában 1634-ben egy tilalmas makktermő tölgyerdőt, mellette pedig nyíres és mogyorós erdőt említenek; utóbbit 1648-ban, 1678-ban és 1686-ban egyaránt feljegyzik. Fontos ez is: mogyoróvesszőből készítették a hordók és más dongás edények abroncsát egészen a XVIII századig.
Az erdő kiosztása, azaz a pagonyok kijelölése lépéssel történt. Régebben ezt kötéllel vagy rúddal is végezték. Gondosan ügyelve a faállomány menynyiségére és minőségére, minden pagony szélénél megálltak, s a szélső fa megfaragott oldalára ceruzával felírták a pagony sorszámát. Amint ezzel végeztek, a pagonyokat kisorsolták: cédulát húztak – írja a magyarországi erdölést bemutatva Hegyi Imre. Emellett ismert volt az úgynevezett nyilas osztás, amikor lépéssel lemérték az erdőterület hosszát, a lépések mennyiségét pedig elosztották a kijelölendő pagonyok számával. Ilyen típusú erdőosztást őrizhet a Ricsavina-erdő neve. 1828-ban azt írták a nagynardaiakról, hogy a makkot közösen szokták feletetni az erdőben, a gubacsból pedig tizenkét forint bevételük származik.
Az irtásföldeken a XVIII. században jelenik meg az új kapásnövény, a kukorica. Amikor a filiaként Nagynardához tartozó Alsócsatáron 1737-ben felmérik Niczk˙ Sigmond és Niczk˙ Mo˙zes „rezindenciális házát”, külön kukoricás kertet említenek meg: „Pajtás kertye előtt Levő Kertes Rittyivél és mellette valo Kiss Kukoriczás Kertyivel, jó tűskes Sövinnyel, de az Ritnek Falu felöl valo Rizse’ tüskevel tetézett Boronával jól be vannak keritve.”
1755-ben Kisnardán írják össze az elhunyt Zichy György özvegyének, Jakabházy Sallér Juditnak a javait, ekkor is külön művelik a kukoricást: „Ugy nem Külömben azon Paitás Kerten kívűl egy más bé Keritet Káposztás Kert, melyben mind Kendervetist, mind pedigh Kukoriczát, Tököt, és babotis szoktak ültetni, és az Curiat körül Keritü Gyümölcsös Kert is vagyon.”
A XVIII. században is folytatódtak a XVI. századtól rendszeresen nyomon követhető elzálogosítások a faluban. 1724 novemberében például Batthyány Kristóf zálogosít el több nagynardai telket Jári Imrének hatszáz forint kölcsönért. „Hogy M˙ Tekintetbe vevén Jári Imre Secretariusunknak Sok Eßtendőktől fogvást Mellettünk Prestalt, és ennek utánnais prestálandó iámbor ßolgálattyát Adtunk (…) Nagy Narda névő Falunkban negy (…) fel egész Helyet, raita lévő Hazzal egygyütt, mellyet ez előtt bizonyos Summa Pénzért birt Néhai Grahovecz János (…) és annak utánna adták el az Gyermekj Zámbó Ferencznek, az Kitől M˙ az Magunk Penzén Váltottuk kj, melly Helyek (…) az egyg˙k más fel egész Hely az kin aß Haz Vagyon, mellynek fiölsö ßomszedgya Kleksics Matthyás, alsó Gerencsér Mihály, az második egész Hely, kinek fölsö ßomszedgya Sz˙ Jártó György, alsó Horvát Péter, az harmadikis egy egész Hely, kinek fölsö ßomszedgya Tengelics Markó, alsó pedigh iffiu Nunkovics János.
A Járiak már a XVII. században is kölcsönöztek pénzt zálogbirtokra a Batthyányaknak.
Figyelemre méltó, hogy az elzálogosítás és a zálog visszaváltása elsősorban Szent Márton napján, november 11-én történt. Amikor a Palásti János árváitól Bellavics Gábornak 1693-ban továbbadott tíz félhelyes nagynardai és csémi szesszió továbbadásáról nyilatkozott Batthyány Ferenc, egyenesen meg is fogalmazza: „az Kiváltásnak napia Szent Márton napia légyen”.
A kuruc harcok a két Nardát alig érintették. 1708-ban a helyi Csercsics Mártont árestálták néhány nagynardai helyett, akik kvártélypénzzel tartoztak. De még a harcok nyomán járó járványok is szerencsésen elkerülték a települést, miközben a megye számos más községe igencsak megszenvedte az akkor is pusztító sorscsapást.
Az 1848–49-es polgári forradalom és szabadságharc idején sem volt jelentősebb esemény a faluban. Ugyan 1846-ban a nemzetébresztő horvát filológus, irodalmár, Fran Kurelac (1811–1874) járt népdalokat gyűjteni Nagy- és Kisnardán is, de a helyi horvátságot – a jelekből ítélve – nem sikerült sem a horvátok, sem a magyarok oldaláról tevőleges cselekvésre bírni ebben az időszakban.
Érdemes felidéznünk, hogy a két Nardáról mit jegyzett fel az 1871-ben Zágrábban napvilágot látott kötetében Kurelac. Imakönyvet kapott a kisnardaiaktól és Isten szabad ege alatt kellett nekik elimádkoznia horvátul a litániát. Ugyanitt egy falu széli kis házba tér be, ahol egy kislányt talált. Vele szépen elbeszélgetett horvátul, de amikor horvát népdalt akart hallani tőle, azt kapta válaszul, hogy a lánynak német anyja van és ezért nem tud horvát éneket, azaz: „I hoan a Toaitschi Muatta und kan nit krowatisch singa.”
A szerző hálával emlékezik meg az akkori nagynardai plébános, Eisner István segítségéről. Eisner plébános születésnapján – elsősorban horvát – világi és egyházi személyiségekkel találkozott. Majd még aznap elment a faluba gyűjteni, hogy a hitetlenkedő papoknak bizonyítsa, vannak itt is olyan népdalok, amelyekről – híradása szerint – a jelenlévők semmit sem tudtak. E társaságból hívták meg oda, ahol a nép lázításával gyanúsították meg egy közeli csárdában. Onnan Nagynarda felé tartva egy dombtetőn megállították a pásztorok, mondván, hogy Nagynardán volt, de az ő Kisnardájukba nem ment el. Hamarosan többen is összesereglettek a pásztorok, s ott helyben bizonyították, hogy ők is tudnak horvát dalokat énekelni. Kurelacot végül a környéken készenlétben álló pandúrok nem tartóztatták le, ezt csak később, a Sopron környéki területen élte át.
Nem zárható ki, hogy az ő 1846-os – és kis részben 1848-as – nyugat-magyarországi terepmunkájának politikai következménye volt a horvátok 1848-as figyelmeztetése: a zágrábi megyegyűlés levele a vasihoz 1848. május 22-én kelt, s május 31-én érkezett Szombathelyre. Ebben Zágráb vármegye képviselői a vasi horvátokkal szembeni embertelen bánásmód ellen tiltakoznak a vasi megyegyűlésnél.
Az 1848–49-es szabadságharc idején a nyugat-magyarországi horvátok alapvetően semlegesen viselkedtek, illetve több olyan konkrét esetről tudunk, amikor a magyarok mellett álltak ki. Ennek ellenére a horvátok között voltak olyanok – ahogy persze a magyarok körében is –, akik nem vonultak be nemzetőrnek vagy éppen megszöktek a katonaságtól. A vasi ezred II. zászlóaljába 1848. júliusában nem vonult be például a nagynardai Bencsics Mihály, 1848 őszén pedig a nardai Herics Ferenc és Dorner Ignác.
Preuszler Antal a nemzetőrsereg parancsnoka 1848. szeptember 10-én azt jelentette, hogy „a’ horvát ajkú helységek pedig, úgymint: a Narda, Bosok, Csajta, Intzéd és Csémiek az illető gyakorláshoz kiállani sem akarnak”. Vagyis se ide, se oda nem kívántak állni azok az emberek, akiket itt is, meg ott is számon kérhettek volna, ha itt vagy ott tevékenyen részt vesznek az eseményekben. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ennek ellenére a horvátok lakta Répcesarudon – ma: Frankenau, Ausztria – a helyi horvátok horvátországi horvát katonákat gyilkoltak meg…)
Az őszi esetnél a megyéből egyébként 176 személy nem vonult be, és ebből elenyésző volt a nemzetiségiek száma. A nardai horvátok nagyobb trauma nélkül lettek szabad polgárok. Ennek ellenére látványos változást körülményeikben nem tapasztalhattak.

Alápincézett kamra: a pince, a ripnjica a répa és krumpli tárolására szolgál

Narda címere

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT