Bölcsőtől a koporsóig
Bölcsőtől a koporsóig
A születéstől a halálig a falu népének élete szigorúan meghatározott rend szerint folyt. A társadalom alapvető egysége a család, még pedig a sokgyermekes család. A pusztai cselédeknél különösen sok gyermek született Nagyrábén. Volt, ahol nyolc-tizenkét, sőt tizenhét is. Pernyéspusztán, ahol négy családnak volt egy közös konyhája, előfordult, hogy harmincnál is több gyermek jutott egy konyhára a négy családból. Az egyetlen szobában itt valóban „fejtől lábtól” feküdt gyerek, ahogy mondták. Egy ágyban négyen aludtak, az apróbbak a kemencesutban, a legkisebb a bölcsőben.
A megélhetés kemény élettörvénye szerint az állapotos asszonynak nem sok kímélet jutott. Szinte az utolsó percig dolgozott. Így aztán nemritkán az is előfordult, hogy a határban szülte meg gyermekét, s a kötőjében vitte haza. Természetes körülmények között a szüléseket a bábaasszony vezette le. A bába tíz napig járt a gyermekágyas asszonyhoz, ő fürösztötte a gyermeket, kimosta a kicsi szennyesét.
A gyermekágyas asszony táplálásáról a rokonság, a komaság gondoskodott. Ők vittek mindennap ebédet és uzsonnát – húslevest, mártást főtt hússal, pörköltet, sült húst, rántott húst, tejbekását, madártejet, kalácsot, süteményt –, s ebből jutott a család többi tagjának is. A gyermekágyas aszszony hat hétig nem mehetett ki a kapun. Első útja a templomba vezetett. Az istentisztelet után az úrasztalához járult, a tiszteletes úr mondott egy imát, Isten áldását kérte az anyára és a gyermekre. De számos esetben, megfelelő segítség hiányában, már tíz nap után elment a templomba, és utána úgy végezte a munkáját, mintha teljesen rendbe jött volna.
Az újszülöttet igyekeztek minél előbb, általában egy héten belül megkeresztelni, nehogy pogányként múljon ki a világból. A keresztelő napja vasárnap volt, de muszájból máskor is sor került rá. Istentisztelet előtt a bábaasszony megfürdette a gyermeket, felöltöztette a keresztanyától kapott holmikba, s elkísérte a templomba a keresztanyát és keresztapát. A keresztelőről azzal tértek vissza a szülői házba, hogy „pogányt vittünk, keresztényt hoztunk”.
A szertartást követő ebédre a rokonokon, komaságon kívül a vagyonosabbak meghívták azokat a családokat is, akik a gyermekágyasnak ételt vittek. Ők ajándékot nem hoztak, hanem a bölcsőbe, a kispárna alá pénzt tettek a gyermeknek. A bábaasszonynak búcsúzáskor a vendégek a kézfogáskor pénzt tettek a kezébe, aki azt rögtön a zsebébe süllyesztette, hogy üresen maradjon a keze, mikor a többi vendégtől elköszön. Volt, amikor megtréfálták a bábaasszonyt, és fémpénzt tettek a poharába, ami csak úgy lehetett az övé, ha elébb leitta róla a bort.
Nagyrábén számos bába neve ismert az 1770-es évektől kezdve: Kígyós Pálné; öreg Turuczkai Mátyás felesége, Bába Fejér Ilona; Fejér András felesége, Bónis Ilona. 1810 májusától „Vizesi Rebeka Szűcs Mihályné bábaságában” született gyermekek nevei sorakoznak a református egyház matrikulájában. 1814 júniusától pedig Török Pálné és a debreceni születésű özvegy Újjjvári Mihályné Nagy Erzsébet bábaságában világra jötteké, aki ekkor már Juhász András felesége. A polgári születési anyakönyvekben Papp Józsefné Kövér Klára, Rebők Istvánné Juhász Zsuzsanna, Vaszilkó Menyhértné Rácz Zsuzsanna, Molnár Józsefné Ispán Lívia, Nyeste Imréné Csarnai Julianna, Gál Zsuzsanna, Baloghné Incze Borbála, Gyenge Károlyné Gyalog Erzsébet, Medgyesiné nevű bábával találkozunk.
Az 1770–1779 közötti tíz esztendőben a keresztvizet ért leányok közel háromnegyede (73,7 százaléka) mindössze három néven osztozott. A leggyakoribb keresztnévnek a Sára bizonyult (30,8 százalék), majd az Erzsébet (23,5 százalék) és a Rebeka (19,4 százalék) következett. Lényegesen kisebb népszerűségnek örvendett az Anna név (8,5 százalék) a Mária (4,9 százalék), Zsuzsanna (3,2 százalék). A Katalinok, Ilonák részesedése egyaránt 2,8-2,8 százalék. Esetlegesnek mondható az Éva, Judit, Borbála név használata, s mindössze egy-egy alkalommal fordul elő a vizsgált tíz év során a Rákhel, Ágnes és Lídia.
A fiúgyermeknél ebben az időszakban a János (22 százalék), a Mihály (20,5 százalék)és az István (11,9 százalék) név vezet gyakoriságát tekintve. Őket követi az András és Péter, egyaránt 8,2-8,2 százalékkal, majd a Bálint és Sándor 5,6-5,6 százalékkal, valamint a József (négy és fél százalékkal). Csak szórványosan kereszteltek György, László, Pál, Imre, Miklós, Tamás, Gergely, Gábor névre. A Lajos, Ferenc, Gerson pedig csak egy-egy esetben fordul elő. Az utóbbi keresztnevet a település református prédikátora, Nagy Mihály adta fiának 1776-ban.
A XIX. század végén teljesen megváltozott keresztnévadási szokásokkal találkozunk. Az 1890–1894 közötti öt esztendőben a lányoknál a leggyakoribb név az Eszter (18,5 százalék), Zsófia (16,3 százalék) Mária (10,9 százalék), Róza, Rozália (9,2 százalék). Számottevő még a Zsuzsanna (6,5 százalék), valamint a Rebeka (hat százalék), Ilona (4,3 százalék), Etelka (2,7 százalék). Margit, Piroska, Lujza (2,2-2,2 százalék) Az előző században leggyakoribb női névnek számító Sára és Erzsébet szinte a szórványosan felbukkanó további tizennégy női név közé tagozódott.
A férfiaknál az Imre (20,4 százalék), Lajos (14,1 százalék) Sándor (12,6 százalék), Károly (12,1 százalék), József (10,7 százalék), Gyula (7,3 százalék), Benjámin (3,9 százalék), Ambrus (3,4 százalék), Ferenc (2,9 százalék) vezet.
A korábbi vizsgált periódusban leggyakoribbnak számító férfinevek közül a János és István a szórványosan előforduló további tizennyolc férfi keresztnév közé került, a Mihály pedig egyetlenegyszer sem fordul elő.
A sok szegény család lakta faluban és a puszták cselédeinek gyermekei korán belenevelődtek a paraszti munkába. Tavasszal aszatolni jártak, irtották a búza között növő szúrós gyomot, ezért gyermeknapszámot kaptak. A lányok gyakran már nyolc-kilenc éves korukban elszerződtek valamelyik nagyobb gazda tanyájára libapásztornak, valamelyik tehetősebb családhoz pesztrának, a fiúk kiskondásnak, kiscselédnek. Tizenkét éves korukban a lányok aratáskor markot szedtek az aratóbandában.
Mindkét nembeli fiatalság elsajátította a paraszti munkamegosztás által rárótt feladatok elvégzését. A fiúk megtanulták a szántást, vetést, kaszálást, a jószág gondozását. A lányok a határbeli munkákon túl a kenderfeldolgozást, a különböző, a háztartáshoz kapcsolódó feladatok elvégzését, hiszen a férjhez menés egyik alapvető feltétele volt, hogy egy parasztlány tudjon jó magas kenyeret, szép, fonott foszlós kalácsot sütni, ki tudja húzni a rétes tésztát, el tudja készíteni a falusi táplálkozásban szerepet játszó ételeket.
A lányok a konfirmációt követően már nagylánynak számítottak, járhattak a bálba, cuháréba, fogadhatták a legények udvarlását. A fiúknál főként a munkában való helytálláshoz kötődött az életkoron túl a legénysorba lépés ideje.
A fiataloknak a különböző napszámosmunkák, a szórakozásszámba menő társas munkák mellett az esztendő nagyobb ünnepein rendezett bálok, valamint a jó idő beköszöntével vasárnap délutánonként a pusztákon és a faluban is több helyen megtartott gyepi bálokon, a tánciskolában, számos alkalmuk nyílott az ismerkedésre. A település vagyoni tagozódása azonban számos korlátot szabott a fiatalok közötti kapcsolatok elmélyítésének. A falu íratlan törvénye, a szülők akarata szerint a település keleti részén lakók a templomon túlra nem udvarolhattak a lányoknak. Ennek megszegése okán napirenden voltak a verekedések, késelések is.
Gazdagabb fiatal csak hozzá hasonló vagyoni helyzetűt vehetett el, a szegénynek szegény volt a párja, cseléd a cselédé. A falu kevés kivételtől eltekintve református lévén vallási korlátok nem akadályozták a fiatalok párválasztási lehetőségeit. A szabadabb, egyéni érzelmeken alapuló választás lehetőségével a szegényebb fiatalok élhettek.
A férjhez menő lányok életkora a XIX. század végén túlnyomó többségében a tizennyolcadik életév volt. A legényeké a huszonnégy-huszonötödik év.
Az egyházi anyakönyvi adatok szerint a házassági kapcsolatokban a XVIII. században jelentős exogám törekvések tapasztalhatók. 1770–1784 között a faluba benősülő férfiak aránya 25 százalék, a beházasodók főként biharnagybajomi, bárándi, bihartordai, püspökladányi illetőségűek. De számos más település is szerepel, mintegy ötven kilométeres körzetből. Közel hasonló arányban (23 százalék) hoztak a helybeli férfiak is más településről feleséget. Főként Biharnagybajomból, Sárétudvariból. Ahogy a környéken általánosan ismert falucsúfoló rigmus is mondja: „Udvariba megyünk jányért, / adnak ott egy kéve nádért.” Hoztak emellett Püspökladányból, Bihardordáról, Bakonszegről, Bihardancsházáról, Kabáról.
A XIX. század végén a házasuló férfiak megközelítőleg egyharmada más településen született (például Bihartordán, Biharnagybajomban, Bakonszegen), de jelentős részük lakóhelyeként már Nagyrábé szerepel. Viszont csak elvétve találni más faluból hozott menyasszonyt.
A házasságkötések fő időszaka a XVIII. században farsangkor, valamint november–december hónapban volt. Tavasztól október végéig csak nagy ritkán tartottak esküvőt. A XIX. század végén már az esztendő utolsó két hónapja vezet a lakodalmak gyakoriságát tekintve, de még továbbra is jelentős a farsangi időszakra eső házasságkötések száma. Az utóbbi évtizedekben nagyobb fokú kiegyenlítődés tapasztalható az esztendő során tartott lakodalmak arányát tekintve. Az elmúlt századok során főként szerdai napon tartották, de a XX. században az időpont áttevődött szombatra.
Ha a szülők elvileg elfogadták a fiatalok választását, a fiú szülei háztűznézőbe mentek a lányos házhoz. Ekkor beszélték meg, hogy a lány szülei, mit adnak a staférungba, illetve a fiú szülei mivel járulnak hozzá az új házasok családalapításához, hol fognak lakni, mikor veszik meg a gyűrűt, (az 1920-as évekig jegyajándéként jegykendő, vőlegénying volt szokásban), mikor tartják az eljegyzést, lakodalmat. Az eljegyzés költségeit a két család közösen állta. Arra a lányos háznál került sor, általában vasárnap délután.
Az egyháznál és a községháznál történt beiratkozást követően megkezdődtek a lakodalom előkészületei. Mindenekelőtt a hívogatás, mely a felkért vőfély tiszte volt. Ez kendőkéréssel kezdődött. A kiválasztott vőfély kabátjára baloldalt a menyasszony díszes kendőt tűzött, a botjára zsebkendőt, kabátujjára és a kalapjára is szalagot kötött, s a lakodalomba hívandók névsorával útjára bocsátotta. Füstpusztán a cselédek, akárcsak a keresztelőre, a lakodalomra is mindig meghívták a nagyságos urat, akik ilyen eseményekkor mindig adtak egy birkát, ezt később a termelőszövetkezet is megtette. A vőfély a lakodalmazók teljes bizalmát élvezte. Ő felelt a lakodalom lebonyolításáért, ezért mindenki köteles volt neki engedelmeskedni. Felelős volt a vendégek étellel, itallal történő ellátásáért, a nótát, táncot ő kezdeményezte.
A lakodalom előtti vasárnap délután került sor a csigacsinálásra, melyre
a meghívott családok lisztet és tojást vittek. Munka közben tejeskávéval, kaláccsal, borral kínálták őket. Mikor elkészült a lakodalmi húslevesbe való tészta, vacsora következett: pergelt tésztaleves, kalács, vagy birka-borjúpörkölt, vagyoni helyzettől függően. Majd csigavégtaposás, vagyis tánc zárta az estét. A lakodalom előtt esetenként hízót, borjút vágtak, birkát mindenképpen. Megsütötték a kenyeret, kalácsot, később már süteményeket is. A lakodalom előtti napon megkopasztották a tyúkokat, a meghívott vendégek ajándékát.
Az esküvőt három órakor tartották. Ezen a napon a szűkebb családnak, segítőknek már ebédet is főztek. Két órakor a vőlegényes háztól a vőfély vezetésével elindultak a vendégek nótaszóval, zenekísérettel a menyaszszony kikérésére, majd, ahogy a vőfélyrigmus mondja: „az Isten házába a hitnek és szeretnek egybekötésére, / az új párok megesketésére”. Illetve 1894 óta ezt megelőzte „a polgári hit meghallgatása”, vagyis a községházán az állami anyakönyvezető előtt tartott szertartás.
A lakodalom minden mozzanata szigorú szertartás szerint, szervezetten zajlott. Maga a lakodalmasnép vonulása is. Az esketést követően elöl ment a vőfély, a násznagyokkal, a férfi vendégek, a menyasszony és a vőlegény, a koszorúspárok, majd az asszonyok, gyerekek, végül azok a legények, akik jól tudtak dalolni. A csapatukat kísérő cigányzenekarral ők voltak a lakodalmi menet hangulatának meghatározói. A faluban jókora kerülőt tettek, hogy minél többen láthassák a menyasszonyt.
A vőlegényes ház kapujában búzát vagy kölest szórtak az ifjú párra. Régen a menyasszonyt körülvezették a tűzhely körül, s számos jelképes értelmű feladatot végeztettek el vele.
A lakodalmi vacsorára általában nyolc-kilenc óra tájban került sor. A vőfély mindegyik ételhez külön rigmust mondott. Először a húslevest hozta be csigatésztával, majd következett a főtt hús, a paprikás, a sült tyúk, s végül a kalács. 1809-ben az egyik ifjút, aki lakodalmasokat tett csúffá azáltal, hogy a „lakodalomban ki lopta a kementzéből a főtt húst, mely által a lakodalmas nép megcsalattatott a vatsora dolgában” 12 botütésre ítélték, mely végül „sok esedezésekre elhagyódott 1 Rf-ra változtatás mellett”.
Napjainkban elmaradhatatlan a töltött káposzta, rántott hús, a különféle sütemények, torták.
A vacsorát a násznagy köszönte meg a házigazdának és a gazdaasszonynak, ezután a lakodalom résztvevői elénekelték az asztali áldást (501. zsoltár). Vacsora után az első tánc az új páré, majd a szakácsnék tánca következett. Éjfél előtt megjelentek a hívatlanok, akik kaptak egy táncot, s megkínálták őket kaláccsal, borral. Éjféltájban a menyasszonytánc következett, melynek végén a legények megpróbálták megszöktetni a menyasszonyt. A vőlegény ébersége miatt azonban ez többnyire nem sikerült.
Ezután kerül sor a kontyolásra, mely után haját kontyba tekerve, bekötött fejjel, menyecskeruhában jelent meg a menyasszony a vőfély vezetésével a vendégsereg előtt a vőlegény oldalán, s következett a menyecsketánc.
A vendégsereg jókedvét, mulatságát fokozta régen a sokféle dramatikus játék is.
Reggel felé a mulatság véget ért. Az új pár számára megkezdődött életük új szakasza, a holtomiglan, holtodiglan tartó közös sorsvállalás kiteljesítése, a sorjázó gyermekek nevelése, a család anyagi alapját biztosító szorgos és kitartó munka, a hétköznapok és időnként jó kedvet hozó ünnepek öröme.
Az emberi élet, tudjuk, mulandó. S különösen rövidre szabott volt az elmúlt századok mostoha életkörülményei között. A nagyrábéi református egyház halotti anyakönyvei szerint időről időre nagy pusztítást végzett a XVIII–XIX. század folyamán a himlő, torokgyík, vérhas, 1831-ben, 1835-36-ban és 1873-ban a kolerajárvány, a XX. század elején a spanyolnátha. Ezek mellett a halál okának megjelöléseként ilyen megjelöléseket találhatunk ebben az időszakban a mátrikulában: vérben, hideglelés, hirtelen, kelevény, sorvadozás, sinlődözés, petéts vagy pepecs, torokfájás, dagadozás, sínlett, szárazbetegség, hurut, vízibetegség, rángörcs, guttaütés, szélütés, pokolvar, fejében való kelés miatt, sülly fenében, nyilallás, sorvadozott, nyavalyás, köszvény, mejjbaj, hektika, szárazbetegség, tüdővész, tüdőgümőkór, görvély, rothasztó betegség, aszkór, aggkór, végelgyengülés, agylob, béllob, májfekély, szívgörcs, rák.
Évről évre rendszeresen találkozunk az anyakönyvben gyermekszülés következtében elhunyt asszonyok neveivel. A korabeli életkörülmények között az anya nélkül maradt csecsemő is hamarosan meghalt. Gyakoriak a balesetből, verekedésből eredő halálozások: kútba holt, szekérről esve nyaka szegett, kútgém által agyonüttetett, gyufától kapott égés miatt, korcsmában kapott verés miatt, újszülöttnél, ágyról leejtés következtében. Volt, aki a réten fagyott meg: 1816-ban „Vitáris János éhező gyermekei számára 25-én Áprilisban kiment a Réthbe Tollyásokat szedni és május 4-dikén keresődött ki a vízből”.
Különösen nagyarányú volt a gyermekhalálozás. Bár sok gyermek született, nagy részük néhány napos korában meghalt. Nem tekintették nagy tragédiának, ami nyilvánvaló abból is, hogy 1776-ban a lelkész arról panaszkodott az esperesnek, a gyermekeket minden szertartás nélkül, a halál után néhány órával eltemették.
Amikor a megboldogult jobblétre szenderült, szemét lefogták, állát felkötötték, a tükröt fekete ruhával takarták le. A halál beálltát hivatalosan az orvos, korábban a halottkém állapította meg. Az utolsó, ezt a hivatalt betöltő Furkó Márton volt a faluban. A megboldogultat megfürdették, ünneplő ruhát adtak rá. Az idősebbeket fekete ruhába, a leánygyermeket tiszta fehérbe öltöztették, fejére menyasszonyi mirtuszt tettek, a gazdagabbak fátylat is, mintha menyasszony lenne.
A halálesetet a falubelieknek a harang megkondítása adta tudtul. A harangok szava sok mindent elárult. A két világháború között a hat évet még be nem töltött s nem iskolás gyermek fölött, akinek énekszós temetést tartottak, a kisharang szólt: fiúnak négyszeri, lánynak háromszori megszakítással. Ugyanígy harangoztak másnap reggel is az istentisztelet után, valamint a temetésre csendítéskor és a halott kivitelekor. A hat éven felüli énekszós halottnak a középső harang szólt a fenti rend szerint. Ha a temetés nagyobb pompával, lelkészi szolgálattal, prédikációval történt, mind a három harang egyszerre zengett, abban a rendben, mint a többi esetekben. Ha a temetés délután volt, délben is harangoztak. A vagyonos elhunytnak külön díjazás ellenében a megszokott időn kívül is meghúzatták a három harangot, ez volt az úgynevezett pompaharangoztatás, s voltak, akik a temetés napján este hat órakor úgynevezett nyugvót is húzattak.
Ugyanakkor a XX. század elején – gazdasági okokból – a külterületen lakó más felekezetűek és a reformátusok anélkül, hogy a halálesetet az egyháznak is jelentették volna, a temetésekre a kántortanítót és az éneklő iskolás gyereket vitték kíséretül, a lelkész megkerülésével. Ezért a presbitérium kimondta, hogy „akik halottjaiknak nem harangoztatnak, az egyház részökre sem kántort, sem gyermekeket nem ad”. Ma három harang szól, a férfiaknak három, a nőknek két megszakítással.
A ravatalt még az 1960-as években is az első házban, vagyis a szobában állították fel. Az elhunyt életkorát a koporsó színe jelezte, akárcsak a sírra állított fejfa és lábtól való fa. Csecsemőknél fehér, nagyobbacska gyermekeknél világoskék, fiataloknál világosbarna, öregebb korban fekete.
A kiterített halott felett a ravatalozó megépítéséig szokásban volt a virrasztás. Az 1940-es évekig siratóasszonyok is meghívottak, akik egész este énekeltek, imádkoztak az elhunyt mellett. Nyárban, nagy melegben a ravatal alá jeget tettek, és a szobában zöld fenyőágat égettek.
A temetés reggelén ásták a sírt, régen csakúgy, mint napjainkban. A gyülekező harang szólította a végtisztességtevőket. A pap, a kántor, a temetéseken éneklő iskolás fiúk, a család részéről a szervezéssel megbízott funerátor kíséretében, lementek a halott házához. A gyászének hangjai mellett leszegezték a koporsót, s kivitték az udvarra. A felnőtteket templomi gyászistentiszteleten, prédikációval búcsúztatták, ilyenkor a háznál csak rövid szertartás zajlott, s a gyászmenet a megboldogult koporsójával, melyet szekérre vagy később már gyászkocsira tettek, a templom érintésével vonult a temetőbe. Ha egyházi tisztségviselő volt az elhunyt, bevitték a templom előterébe is. A kántor és az iskolás gyerekek végig énekeltek az úton. A temetéseken két ének mindig elhangzott. Az istentiszteleten: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”, a temető kapujában pedig: „Az Isten országa mindig nyitva áll…” A sírnál az imát követően a gyászénekek hangjai mellett elhantolták a megboldogultat. Ezt követően a halott házánál tort tartottak.
Nagyrábé ótemetőjét felszámolták, helyén ma óvoda és iskola található. A település nyugati részén, a Bajomi útra néző faluszélen, a zsombékos mentén lévő régi, elhagyatott temetőben még számos kő- és fa sírjel található. A helység keleti szélén, a Bakonszegi út mentén szépen kerített, gondozott sírkert van, régi és új sírrésszel. Közöttük áll az új ravatalozó. Az új részben csupa műkő sírjel van, és még fátlan. A régi rész csónak alakú fejfái magasak, élre vágottak, vésett szomorúfűz díszítéssel. Gyakori a verses sírfelirat: „Búcsú nélkül / hagytalak / itt titeket / nyugodjon / meg azért / a ti szivetek / Kovács Zsigmond / volt a nevem / 55 évet éltem / Fegyver Margit / volt a nejem / kivel 26 évet / éltem. Megh. 1962.” A sírok sorosak, nyugatra néznek. Páros lábfákat állítanak.
Szokásban volt, régen csakúgy, mint napjainkban, hogy a temetés évfordulóján az elhunyt emlékezetére meghúzatják az emlékharangot. Halottak napján rendbe hozták a sírokat, és virágot vittek, gyertyát gyújtottak elhunyt szeretteik tiszteletére. Régi pogány szokás maradványaként, mely ma már elmúlóban van, italt is tettek a fejfához.
A első világháborút követően, május utolsó vasárnapján, a hősök napján a falu lányai és a fiatal asszonyok élővirágokból és tölgyfaágakból koszorúkat készítettek. Reggel a fúvószenekar gyászzenéjére gyülekeztek a résztvevők a községházánál. Innen indult a menet a temetőbe. Elöl a zenekar, utána a község elöljárósága, a tisztségviselők és a lakosság egy része. Felsorakozott a leventeszázad négy szakasza is, leventezászlóval, a zászlón fekete szalaggal. Az első szakasz egyenruhában, a többiek ünneplőben. Végig a falun a temetőig sok ember csatlakozott hozzájuk. Kint elénekelték a Himnuszt, majd ünnepi megemlékezés következett, melyet mindig valamelyik tanító mondott. Ezután az előre kijelölt fiatalok elvitték a koszorúkat a megjelölt helyre. Sok hozzátartozó állított emléket a nagyrábéi temetőben a háborúban meghalt szeretteinek.
A naptári ünnepekhez kötődő szokáshagyományok a református vallású településen napjainkra már meglehetősen elhalványultak. De régen az esztendőben sorjázó nagy ünnepeket mindig gondosan megtartották. Az elöljáróság is ügyelt arra, hogy senki ilyenkor ünneprontást ne követhessen el, ha megtette, megbüntették, mint 1785-ben Karajos Istvánt, Kalmár Jánost, Nagy Mihályt, Tarpai Jánost, Rátz Pétert, mert: „Karátson Harmadik Napján, mely is Krisztus Jézus Urunknak e világra érettünk való jövetelének emlékezetére mi közöttünk Keresztyének között szereztetett, a Réthre nád vágásra, avagy tsak nézésére, más Keresztyének botránkozására rakott tarisznyával mentek”.
Mind a mai napig ismert és gyakorlott a betlehemezés, melynek szereplői – Heródes király, az öreg és fiatal juhász, valamint az angyalok – sorra járták a házakat.
1902-től a Református Nőszövetség gyűjtése jóvoltából karácsony estéjén évről-évre megajándékozták ruhaneművel, édességekkel a falu szegény sorsú gyerekeit. Később a megalakuló Hangya szövetkezet rendszeresen fenyőfát és karácsonyfa díszeket is ajándékozott a karácsonyi ünnepség meghittebbé tételére. Füstpusztán a földbirtokos állíttatott hatalmas fenyőfát az iskolában és megajándékozta a cselédek gyermekeit.
Szilveszterkor, akárcsak az esztendő más jeles ünnepein, nagy bált tartottak a faluban és a pusztákon. Éjfélkor Pernyésen és Füstpusztán különösen nagy lármával búcsúztatták az óévet és köszöntötték az újat. Megszólalt a harang, és a cselédek kolompoltak, csengettek, ostort csattogtattak, a gazdatisztek kétcsövű puskáikkal lövöldöztek.
A húsvéti ünnepkörből megmaradt még a locsolkodás szokása, de már főleg csak a gyerekek, a fiatalok körében. A nagypénteki böjtöt a református lakosságú Nagyrábén is megtartották, ilyenkor nem ettek zsíros ételt, s az aprónép nagy örömére kukoricát pattogtattak, akik ilyenkor körülugrálták a szabad tűzön a rostát, és ütemesen mondogatták: „Pattanj, Péter, pattanj, Pál, mert a török agyonvág.”
Szent György napján hajtották ki a jószágot a legelőre, s Szent Mihály-napkor került sor a behajtásra, mindkét fordulót hajdan számos mágikus szokás kísérte.
Pünkösd délután – királyasszonykor – a legények felültették a muzsikásokat az ekhós szekér alá, és kihúzták a szekeret a legelőkúthoz. Ott szalonnát sütöttek. Majd a muzsikusokkal visszahúzták a legények a szekeret a faluba, és kezdődött a királyasszony bálja. Ilyenkor nem gyepi bál volt, háznál tartották, két helyen is, éjszakába nyúlóan.
Augusztus 20-án aratóbált rendeztek. Különösen a két nagyrábéi pusztán a nagyszámú idegen arató révén mindig színpompás mulatság volt, amelyen fontos szerepet szántak az aratókoszorú átadásának és az új kenyér megszegésének.
Ősszel a szüreti felvonulás és bál volt a falu nagy eseménye. A csőszlegények lóháton, a zenészek és a magyar ruhás csőszlányok ökrös szekéren vonultak fel a faluban. A menet élén a kisbíró haladt, s nem hiányozhatott a színes kompániából a dézsás, a kéményseprő, a kondás, a gulyás, a karikás ostorával csergető csikós, a tollpihefelhőt eregető tollas, rossz gebéjével, rozoga szekerével a Bugyi-fogat s a cigánynak öltözött maskarások sem.
Mindezek mellett számos munkával együtt járó társas összejövetel is színesítette a közösség életét. Ilyenek voltak a faluban ősszel a dörzsölők, amikor egy-egy család kenderét az összegyűlt lányok lábbal dörzsölték, megpuhították. Ezekről elmaradhatatlanok voltak a legények s a dörzsölő befejeztével a tánc. Ugyancsak társas munkát és szórakozási alkalmat jelentettek hosszú téli estéken a lányos házaknál tartott fonók. A pusztákon élő cselédek számára a morzsolók jelentették a téli társas együttlét alkalmait. Ilyenkor sorra lemorzsolták a kommenciós földön termett kukoricát, közben énekeltek, tréfálkoztak, különböző történeteket meséltek, s a munka végeztével elfogyasztották a megvendégelésre szánt fazéknyi főtt kukoricát, előkerült a tambura is, és tánccal fejezték be a munkát.
Családi társas munkában zajlottak régen a téli disznótorok a faluban csakúgy, mint a jelentős népességű pusztákon. Ebben a család apraja-nagyja egyaránt részt vett, akárcsak a rokonság. A vidám hangulatú disznótorokra a bőséges étkezés mellett a vidám hangulat volt jellemző. Reggelire boros tea volt és hagymás vér. Ebédre sült hús hordós savanyú káposztával. A vacsora ennél is kiadósabb: orjaleves metélt tésztával, toros káposzta, kemencében, tepsiben sült májas, tüdős, véres hurka, kolbász és hájas tészta. Ilyenkor is, mint minden más társas munka során, elmaradhatatlan volt az éneklés, a tréfálkozás. S vacsora után megjelentek a disznótorok elmaradhatatlan tartozékaiként a maskarák, akik némajátékukkal szórakoztatták a jelenlévőket. Megvendégelték őket étellel, borral, táncoltak egyet, és odébbálltak.
A jókedvű ünnepek mellett a közösség életét főként a szigorúan megszabott munkarend, a szorgos munkával teli hétköznapok, a munkamegosztás során rájuk rótt kötelességek teljesítése határozta meg. Hiszen enélkül nem gyarapodott a családi gazdaság, s a cselédek részére is hamar kitelt az esztendő. A puritán közösségi erkölcs szabályainak betartása is fontos követelmény volt a közösségben való megmaradás feltételeként. A korábbi évszázadokban szigorúan büntették a káromkodókat, a tolvajokat, tisztátalan életű paráznákat. A testi fenyítés vagy pénzbüntetés mellett a templomban nyilvános bűnbánatot kellett gyakorolniuk, és megkövetni a közösséget, amely ellen vétettek.
1809-ben „Gál Erzsébetet éjjeli kóborlásáért 12 korbácsütésre ítélték”. Dajka János esküdtnek a leányát a tanács erkölcstelen magatartása miatt 1792-ben eltiltotta a párta viselésétől. Az egyébként másutt is általánosan alkalmazott büntetésmódot igazságtalannak érző atya az úriszék elé akarta vinni az ügyet, de „a Bírák engedelmet kértek tőle és a pártát viselheti a leány”. Gyenge Jánosné Tarpai Ilonát, akit a „másokat oknélkül motskolódó fetsegésért” már korábban is megintettek, de „sokat tűrő jó férje” kezességvállalása megmentette a helység elöljárói által kiszabott testi büntetés végrehajtásától, csak nem mutatott javulást. Alig egy esztendő elteltével, 1809-ben, maga a férje tett ellene panaszt, hogy az továbbra is „verseng vélle, a házból kiutasíttya, kurvának, latornak kiálltja”. A tanács ítélete a fájdalmas testi büntetés mellett a megszégyenítéssel való megjobbítást célozhatta, mert kimondta, hogy az asszony „az uttzán 12 korbáts ütést szenved a két oskolabéli tanuló gyerekeknek kiállások és nézések alatt”.
A település igen színes hiedelemvilágában számos babona s história él még napjainkban is. Főként a boszorkányokról. Ezek holdtöltekor nagygyűlést tartottak a nádasok tisztásain. Az egyik híres boszorkányról, Kacskánéról fennmaradt történetek szerint a mestergerenda rejtekén tartott vászoncsuporban őrizte a titkos írt, amellyel éjféltájban mindkét hónalját megkenve elmondta a varázsmondókát – „Hipp-hupp ott legyek, ahunn akarok” –, s háromszor megfordult jobbra, majd hétszer balra, mire hatalmas forgószél kerekedett, így nyargalt el seprűnyélen a titkos boszorkánygyűlésre.
Az egyik fiatalasszony kezében lévő gyékénykosárban lévő kukoricaszemeket egy szempillantás alatt ugráló békákká változtatta, majd újra kukoricává, mikor az a baromfit etette, mert nem adott Kacskánénak a piros tarajú kakasaiból. Neki tulajdonították, hogy úgy megnyomta a fiatalaszszonyt, hogy az elvetélt. Akárcsak a tejhaszon elvitelét, amivel egy egész, frissen ellett juhnyáj tejét szerezte meg. Hiába volt zsenge a fű, kövérek az anyajuhok, a kisbárányok csak ríttak, mert anyáiknak nem volt elég tejük. A falu bábaasszonya azt tanácsolta a juhásznak, hogy éjfél tájban a kampója boldogabbik végével verje el a szűrét, miközben háromszor azt kiabálja: „El innen, te beste lélek!” A tanács szerint eljáró juhász aztán az alaposan helybenhagyott szűr mellett egy sárga színű tejesköcsögöt talál összetörve, a falu felé pedig keserves nyávogással vonszolta magát egy nagy sárga macska. Ezt követően újra bőven volt tej. De a juhnyáj tejét macskaképében elvivő Kacskáné belehalt a verésbe.
Történetek szólnak a boszorkánymulatságról is. Az egyik juhászember éjszakai álmából arra eszmél, hogy a közelből csodaszép zeneszót hall, vidám danászást, s szép rokolyában, fehér bő gatyában legények ropják körben a táncot, valaki furulyázik. Őt is meghívják, egyen-igyon velük. A fehér vászonabrosszal megterített asztalon mindenféle jó: fonott kalács, gomolya, csobolyóban bor, de még töpörtős pogácsa is van garmadában. Miután jóllakott, még a szűre ujjába is dugott a fonott kalácsból. Másnap, amikor jó későn felébred, kalács helyett a szűre ujjában árvaganét talál.
A pusztán található simára döngölt, kopár körökről, melyet boszorkányköröknek neveznek, a hiedelem azt tartja, hogy ott mulattak a boszorkányok.
A hiedelemtörténetekben szó esik a kiszemelt egyén tudományszerzéséről, a kiállandó próbákról. A hazafelé tartó embert fehérszemélyek meg férfiak veszik körül, és édes szavakkal csalogatják, hogy menjen utánuk. Mikor kötélnek áll, a kompánia egyet fordul, kettőt ugrik, és leszállt vele egy sötét erdőbe. Annak tisztásán nagy tűz ég. Ott megetetik, megitatják, s megígérik neki, hogy olyan hatalmat kap, amilyet földi ember elképzelni sem tud. Ezért azonban ki kell állnia három próbát. Először keresztülengednek mindkét orra lyukán egy fekete dongót. Majd meg kell ennie egy frissen fogott varangy fejét. Ezt vonakodva bár, de teljesítette a jelölt. Ezután következett a harmadik próba. Háromszor fennhangon azt kellett volna mondania: „Bízok a csuporba’, sz…k az Istenbe!” Erre azonban nem volt hajlandó az illető, s belevágta a csuprot a tűzbe, és elkiáltotta magát: „Bízok az Istenbe’, sz…k a csuprotokba!” Ahogy ezt kimondta, rögtön a háza kapujában találta magát. Másnap a falu boszorkányos asszonya a szemére hányta: ha kiállta volna a próbát, ő lehetett volna a környéken a legerősebb kanördög.
Voltak, akik értettek a népi gyógyításhoz, s különböző gyógynövényekből készült szereket készítettek mindenféle nyavalyára: kelésre, tetejetlen vérgévára, ótvarra, köhögésre s egyebekre. A megrándult végtagokat megkenték, vagyis masszírozással gyógyították. Volt, aki a harmadnapos hideglelés ellen pálinkába áztatta kutyatej (Euphorbia) gyökerét, azt itta. Ennek adagolásával azonban nagyon óvatosan kellett bánni, mert mérgező növény. Gyomorfájás, hasi görcsök esetén a fájdalmasan puffadt gyomorra háziszappannal és ecettel bekent töklevelet borítottak.
Elevenen élt a régi, babonás felfogás, mely szerint a fogfájást apró férgek, kukacok okozzák. Ennek hagyományos gyógymódjaként a nagyrábéi asszonyok rőzseparázsra beléndekmagot szórtak, egy lavórral leborították. Mikor elégett a mag, a lavórba forró vizet öntöttek, és a fogfájós föléhajolt, kendővel letakarva, kitátott szájjal szívta a gőzt. Meggyőződésük szerint a víz tetején látni lehet a kúra után az apró, cérnaszál szerű, elbódult kukacokat, melyek a redves fogból kihullottak.
Ha a megváltozott életkörülmények közepette a népi gyógyászat szerepét át is vette az orvostudomány, a hagyományokhoz való kötődés a bölcsőtől a koporsóig – bár változó intenzitással– tetten érhető napjainkig a nagyrábéiak életében.
Bérmálkozók, 1937. május 21.
Bérmálás Pernyéspusztán 1937. május 21-én, a bérmálást Glattfelder Gyula (1911–1943) püspök végezte
Dajka Julianna esküvője (1930 körül)
Gyarmati Jolán és Pánti Károly esküvője, 1927. november 26.
Kovács Margit és Gáll Sándor esküvője (1934, Füstpuszta)
Fejfák a Füsti úti temetőben
Gyászkocsi, Hagymási Mária temetése
Hagymási Mária ravatala
Rácz Lajos rendőr temetése 1945-ben
Hősök napja 1943-ban
Bézi Lajos honvéd, meghalt a Don-kanyarban, 28 évesen (1914–1942)
Konfirmálók, 1957. Középen Kiss László lelkész
Betlehemesek, 1946. december 22. (balról, Heródes: Katona Gergely, Angyalok: Kalmár József, Dajka Sándor, Csikós: Dajka Imre, Öreg juhász: Patai Sándor, Kis juhász: Nemes József)
Szüreti felvonulók a Futura előtt (ma Művelődési Ház), 1952
Teknőn csónakázó gyerekek a Malom melletti Sás-tón (1915 körül)
