Amit a föld ad | Száz Magyar Falu

Amit a föld ad

A nagyrábéi mezőgazdasági termelés formái és arányai a táji adottságok, meghatározottságok függvényében koronként jelentősen módosultak, átalakultak. A korábbi évszázadokban a többi sárréti és Sárrét környéki településhez hasonlóan változatos formái alakultak ki a víz járta területek, nádasok hasznosításának. A XIX. század végén a vízrendezések hatására jelentősen átalakuló tájban a gazdálkodás arculata is módosult, új területeket vontak mezőgazdasági művelés alá, s az állattartás és a földművelés korábban kialakult aránya is megváltozott.

A hagyományos paraszti gazdálkodás történeti előzményének tekinthető jobbágyparaszti gazdálkodás szerkezetéről már a XVI. századból származó írásos források is tudósítanak. Nagyrábé esetében az 1556-ból származó dézsmajegyzékből kitűnik, hogy a szántóföldeken legnagyobb hányadban búzát termeltek, illetve kisebb arányban árpát és rozsot. A dézsmafizetők negyedrészének voltak juhai, egyhatoduk pedig méhészkedett. Feltűnő, hogy méhkasok a dézsmajegyzékben azok neve mellett szerepelnek, akiknek csak nagyon kevés gabonájuk volt.

Ebben a században a falu határának jelentős része a nádasok és a mocsarak mellett kaszáló és legelő. Feltételezhető, hogy a legelőket a környékbeli falvakkal, Kisrábéval és Rétszentmiklóssal közösen használták. A lápi legelők, a mocsárban megbúvó szigetek nemcsak a jószág teleltetésére voltak alkalmasak, hanem arra is, hogy a dézsmafizetés elől elrejtsék a jószágot. A dézsmajegyzékek adatai ezért feltételezhetően nem a valós számarányokat rögzítették, s ezen túl az állattenyésztés valós szerkezeti arányait sem tükrözik.

A sárréti falvak víz járta határában gyakran előfordult, hogy az egyik évben felszántott területen a másik évben már víz állott, a szántóföldi művelésnek ezért állandó, rögzült területei nagyon sokáig nem voltak. Ahogy már utaltunk rá, még a XVIII. század elején is élt az a gyakorlat, hogy a falu határából mindenki akkora részt művelt meg, amekkorát igaerejével elbírt. Az így felfogott földet két-három évig „élték”, vagyis felszántották, magot vetettek belé, de nem trágyázták, egy idő múlva parlagon hagyták, s amikor befüvesedett, kaszálóként használták tovább. Ugyancsak ezt a gyakorlatot látszik igazolni az a Nagyrábéról szóló feljegyzés is az 1700-a évek elejéről, amely szerint „ez a helység szántóföldjét kedve és tetszése szerint szokta használni”.

A szántóföld használatának ez az igen extenzív módja aztán valószínűleg már az 1700-as évek első harmadában megszűnt, mert a népesség szaporodásával mind közelebb kerültek egymáshoz a feltört földek, s kevesebb lett a szabad terület. Ettől kezdve gyakorlattá vált, hogy a földeket a gabonamagvak elvetése előtt kétszer szántották fel. E gyakorlat hasznosságát igazolja a következő mondás: „egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér, három szántás, három kenyér”, vagyis a jobban megmunkált talajból több termés várható. Az ebből a korszakból származó összeírások szerint Nagyrábé szántóföldjein a gabonafélék közül legnagyobb mennyiségben búzát, kétszerest, valamint árpát, zabot és kölest termeltek, kisebb mennyiségben pedig kukoricát.

Az 1770-es úrbérrendezés idején a megművelt határ három nyomásra oszlott, az első fordulóba az őszi, a másodikba a tavaszi vetés került a harmadikat ugarnak hagyták. A határ közös használata Nagyrábén 1784-ben szűnt meg, ekkor a belső telkek arányában mindenkinek kimérték mindhárom fordulóban az őt megillető földdarabot.

A XVIII. század folyamán a megyei termésösszeírások adatai azt mutatják, hogy Nagyrábén ebben az időszakban a legfontosabb termény a búza, illetve a búza neve alatt szereplő kenyérgabona, a kétszeres. Jelentős menynyiségű árpa is termett, a zab és a tengeri mennyisége sem elhanyagolható, bár ezekből lényegesen kisebb mennyiséget regisztrálnak.

Ezen a vidéken a XIX. század elejéről származó feljegyzések az aratásról szólva már következetesen a takarás szót használják, ennek alapján biztosra vehető, hogy a sarlót a gabonaneműek betakarításánál ez idő tájt a kasza váltotta fel. A levágott búzát kévékbe kötötték, és a kévéket keresztekbe rakták össze, egy keresztbe tizennyolc kéve került. Az árpát nem kötötték kévékbe és kereszt helyett rudasokba gyűjtötték össze. Az uradalmi földeken az aratást a levágott gabona tizenketted részéért végezték.

A gabonafélék kalászaiból a szemet az egész Alföldön általánosnak mondható gyakorlatnak megfelelően nyomtatással nyerték ki. A nyomtatáshoz a szérűt a falubeli gazdasági udvarokon alakították ki, és lóval végezték, a kinyomtatott, megtisztított gabonamagvakat vermekben tárolták. A fölösleget Debrecenben és Nagyváradon értékesítették, de más közelebbi településekre is került a Nagyrábén megtermelt gabonából – ahogy ez utóbbi mozzanatokra már szintén utaltunk.

Ebben a korszakban azonban nem a növénytermesztés jelentette a mezőgazdasági termelés jövedelmének nagyobb hányadát, hanem az állattenyésztés. A földdel rendelkező úrbéres jobbágyok jelentős jószágállománnyal rendelkeztek. Az arányokat jól példázza, hogy az 1810-es évek végén egy nagyrábéi jobbágyparaszt tizenöt köblös földje megművelése mellett nyolc ökröt, tizenhat tehenet, 56 juhot és tizenhat sertést tartott, míg egy másik hét köblös föld mellett öt lovat, négy ökröt, hat tehenet, 45 juhot és nyolc sertést.

A jelentős állományt fajtánként a falu elöljárói által megfogadott pásztorok őrizték. A pásztorfogadás rendszerint kora tavasszal, februárban, márciusban történt. A pásztorfogadások alkalmával pontosan megállapodtak a kötelességekben és a szolgálatért járó díjazásban. A pásztorkodás egy-egy családon belül általában nemzedékről nemzedékre hagyományozódott. A falu közvetlen közelében, a nyomáson a mindennap hazajáró kezes jószágok legeltek, míg a külső legelőkön a gulyabeli marhák.

A XIX. század első felében a jobbágyi birtokok már korábban elindult elaprózódása felgyorsult. Nagyrábé esetében is érzékletesen ábrázolják ezt a folyamatot a következő számadatok: amíg 1772-ben a faluban hét jobbágynak volt egész telke, kilencnek hétnyolcados, tizenegynek pedig hatnyolcados, addig ötven év múlva, 1828-ban a legnagyobb földterülettel az a két jobbágy rendelkezett, akiknek ötnyolcados telkük volt. 52-vel több úrbéres jobbágyot vettek számba 1828-ban, mint 1772-ben, a zsellérek száma pedig 22-ről 82-re emelkedett.

Az 1828-as országos összeírás rögzítette azt is, hogy a falu a szántóföldjeit három fordulóban használja, az első fordulóba őszi vetőmag, a másodikba tavaszi kerül, a harmadik ugarnak marad. Megállapítást nyert az is, hogy búzát, árpát, tengerit és zabot egyaránt termelnek. A szántóföldek sík területen vannak, és általában jó minőségűek – derül ki a dokumentumból. Szántani általában négy igával, négy ökörrel vagy lóval szoktak, az őszi vetés alá háromszor szántják meg a földet, a tavaszi alá egyszer. A kaszálókról ez az összeírás azt állapította meg, hogy mivel ezeket évente csak kétszer lehet kaszálni, alacsonyabb minőségűnek tekinthetőek, mint a falu szántóföldjei. A legelők mennyisége az összeírás szerint a jószágállomány nagyságához viszonyítva kielégítő, azonban a Berettyó áradásainak annyira ki vannak téve ezek a területek, hogy gyakran a fele részük is víz alatt áll. A Berettyó kiöntése olykor a szántóföldeket is veszélyeztette. A szőlőművelést is megemlíti az összeírás, megállapítva, hogy a kemény vesszőjű kerti szőlőfajták találhatóak itt meg.

A Nagyrábéra vonatkozó utolsó feudális kori urbárium 1847-ből származik, ebben 365 úrbéres neve szerepel, közülük 173 jobbágy 183 pedig házas zsellér. A nagyrábéi jobbágyok döntő többsége (115) ekkor már csak kétnyolcados nagyságú telekkel rendelkezett. A legnagyobb jobbágytelek ötnyolcad, a legkisebb három tizenhatod nagyságú volt. Az úrbéres telkek 1848 után az azt megművelő parasztok szabad tulajdonává lettek. Azok a földek, amelyeket az úrbéres telken fölül használtak, szintén a kezükön maradtak, de ezek után az úgynevezett maradvány földek után a közös legelőből nem járt rész.

Nagyrábén az úrbéri elkülönítési szerződést – ahogy erre már szintén hivatkoztunk – 1862-ben készítették el. A szerződés pontosan meghatározta az egykori jobbágytelkek után járó „legelőilletőséget”, vagyis a teleknagyság, telekhányad arányában megállapított legelőrészt. A legnagyobb paraszti birtok, amely így létrejött Nagyrábén, huszonöt hold nagyságú volt. A paraszti birtokok legnagyobb hányada öt-hat hold között mozgott, húszholdnyi birtoka tizenöt parasztgazdának volt. Tizenöt–húsz hold közötti földterületet 23 gazda birtokolt, harmincan pedig öt holdnál kisebb területen gazdálkodtak. A földesúr a szerződésben átengedte a nagyrábéiaknak örökös tulajdonul a szántók és a kaszáló területek közelében húzódó nagy kiterjedésű nádast.

Nagyrábé határa az 1860-as években művelési ágak szerint

(1 hold=1100 négyzetméter)

Szántóföld	1925 hold
Kaszálóföld	731 hold
Legelő	818 hold
Községi rét	600 hold
Szőlők és kertek	75 hold

A XIX. század utolsó harmadában a folyószabályozások következtében a Sárrét természeti viszonyai s így Nagyrábé határának természeti adottságai is jelentősen megváltoztak. A Berettyó új medrének kialakítása s a lecsapolások következtében a vizenyős, náddal borított területek kiszáradtak. A kiszáradt nádasokat idővel feltörték és bevonták a szántóföldi művelésbe.

Az egykori nádasok helyén művelés alá vont területeket rítfődnek nevezték. Ezekből a földeterületekből a meglévő földjük nagyságának arányában részesültek a nagyrábéi birtokosok. Az 1880-as években ezeknek a szántóföldi művelésbe való bekapcsolódásával Nagyrábén sajátos ötfordulós határhasználat kezdődött el. Az úgynevezett fordulóföldeken, ahol már korábban is gabonaféléket termesztettek, háromfordulós, ugarhagyásos gazdálkodást folytattak. Az első fordulót búzafordulónak nevezték, búzát vetettek bele, a másodikat vegyes fordulónak, ide vegyesen árpát, tengerit, zabot vetettek, a harmadikat fekete ugarnak hagyták, és az állatokkal legeltették. Ezt a háromelemű rendszert egészítette ki a nádasok feltörése után a negyedik és az ötödik forduló. Ebbe a két fordulóba ugarhagyás nélkül minden évben vetettek, tengerit és búzát váltakozva.

Az 1890-es években ez a három-, illetőleg ötfordulós rendszer annyiban módosult, hogy ekkortól már az ugar sem maradt vetetlenül, abba tavasszal takarmánynövényeket, főleg bükkönyt vetettek bele, ezért nevezték ezt a fordulót ettől kezdve bökkönyösnek vagy ződ ugarnak, s a jószágot csak ennek betakarítása után engedték rá, legelőként csak ezután hasznosították.

Az egykori nádasok kiszáradt helyét nemcsak a jobbágyparasztok utódai, a falubeli birtokosok vonták művelés alá, hanem az uradalmak is. Ilyen terület volt valamikor Puszta-Nagy-rét is, ezt az 1870-es évektől bérelték a nagyváradi püspökségtől. A Pernyésnek nevezett részt csak az 1890-es években szántották fel. Mivel ebben a kotus földben nagyon jó minőségű tengeri termett, a nagyrábéi gazdák, még a módosabbak is szívesen vállaltak itt néhány holdat harmados művelésre. A tengeri mellett takarmánytököt is termeltek ezen a területen.

A XIX. század végén a nagyrábéi mezőgazdasági termelés belterjesebbé válását nagyban akadályozta az, hogy az egyes gazdák földjei nagyon sok darabban voltak a határban szétszórva. A tagosítás lehetősége ugyan már az 1860-as években felvetődött, de ekkor még a helység gazdái ellenezték azt. Kinyilvánították, hogy földjeiket abban az állapotukban akarják megtartani amelyben vannak. Az 1800-as évek végén az egyes gazdák birtoka, még akkor is, ha nem rendelkeztek összességében nagy földterülettel – a közepes méretű paraszti birtok tizenöt-húsz hold volt ekkor – lehetett nyolc-tíz tagban is, vagyis a határ egymástól távoli pontjain nyolc-tíz darabban.

Jellemző módon éppen ők, a tíz holdnál nagyobb területen gazdálkodó parasztgazdák kezdték aztán sürgetni a legjobban a tagosítást, mert már terhesnek érezték a szétszórtan fekvő földek művelését, hiszen naponta nagyon sok idő eltelt a földek megközelítésével. A kisebb földterülettel bíró gazdák azért ellenezték a tagosítást, mert attól tartottak, hogy rosszabb minőségű földet fognak kapni, mint az éppen használatukban lévők. Egy másik érvelés szerint kedvezőbb, ha a természeti károk, vihar, jégverés nem egy darabban találja a földeket, mert akkor a távolabbi területeken nem tesz kárt a termésben.

Végül Nagyrábén csak 1910 után valósult meg a tagosítás, s előnyeit hamar belátták egykori ellenzői is. Az így létrejött nagyobb földdarabokon lehetőség nyílt a mezőgazdasági gépek alkalmazására, amire korábban nem volt mód, hiszen például az olyan kisméretű parcellákon, amelyek nem nyúltak el a dűlőutakig, vetőgépet nem is lehetett volna használni a szomszéd vetésének károsítása nélkül. A gépesítés hatására a mezőgazdasági termelés is fokozatosan belterjesebbé vállhatott.

A tagosítás hatását, megítélését tudakoló országos felmérés adataiból az tűnik ki, hogy Nagyrábén véghezvitele után az igásállatok és a haszonállatok száma ugyan csökkent, de a baromfiállomány nagymértékben gyarapodott. A földművelés terén jelentős előrelépést mutat, hogy a géppel vetett területek nagysága kilencven százalékkal nőtt, a cséplés művelete felgyorsult. A tagosítás következményeként a határban negyvenöt tanya és nyári szállás épült. A nagyrábéi parasztok véleményüket azzal összegezték, hogy „ha nem lenne meg a tagosítás azt azonnal elvégeztetnék”.

A XIX. század végén az uradalmakban, később a paraszti földeken is megjelennek a cséplőgépek, s a gabonafélék betakarítása után az állati erővel végzett szemnyerést, a nyomtatást felváltja a gépekkel történő cséplés és magtisztítás. A tüzesgépek és a magánjáró cséplőgépek különböző típusai az 1950-es évekig dolgoztak a helység határában.

Mint arra már többször és több vonatkozásban is hivatkoztunk, a korábbi századokban a sárréti falvak arculatát, így Nagyrábé faluképét is messzemenően befolyásolta a földrajzi környezet, a táji adottságok, a terület vízrajzi jellemzői és a szűkebb-tágabb környezetben honos növényvilág. Az elsődleges meghatározó itt a környező vízi világ volt, számos sárréti falu legrégebben épült része, a település magja az ártér szigetszerű kiemelkedésein fekszik.

A házak, az udvarok összezsúfolódva, rendszertelenül helyezkednek el az aránylag szűk területen. Ennek az úgynevezett mocsárszéli település típusnak jellegzetes képviselője Nagyrábé is, ahol idővel a falu növekedésével az ártérre is építkeztek, a házakat pedig gáttal védték, e gátak maradványai sokáig felismerhetőek voltak, akkor is, amikor már funkciójuk nem volt.

Nagyrábé belterülete a XVIII. és a XIX. századból származó térképek tanúsága szerint is tipikus halmaztelepülés, szabálytalan az egyes telek, telektömbök alakja, a házak elhelyezkedése, s ennek következtében az utcahálózat szintén szabálytalan vonalú. A falu népességének folyamatos szaporodása következtében a XIX. század folyamán megfigyelhető a belső telkek felaprózódása, s ezzel párhuzamosan kialakulnak a belterületen a zugok, közök.

Ezeken az elaprózódott telkeken többnyire rokonok laktak.

Az árvízmentesítés után, amikor a falu határában nagyobb száraz területek szabadultak fel, kitágult a belterület, s az új utcák telkei, házai már szabályos mintában sorakoznak. Ez a tűzrendészeti rendeletek hatásának is betudható: a XIX. század végétől pontosan meghatározták a lakóház és a melléképületek elhelyezkedésének rendjét a telken. A porták kerítéssel történő elhatárolása csak a XVIII. század folyamán válik általánossá.

A Sárréten a korábbi századokban nádból, sövényből és trágyából is húztak kerítést. A közelmúlt faluképét azonban már a fából készült deszka-, illetve léckerítések határozták meg. A valamilyen formában szinte mindig díszített alkalmatosságnak szerves része a kis- és nagykapu.

A Sárrét népi építészetének archaikus sajátossága a nád használata. A feljegyzések szerint Nagyrábén 1763-ig még a templom is nádból volt, de elvétve a XX. században is voltak olyan épületek a faluban, amelyek falazatában nád volt. A nádfal úgy készült, hogy a ház alaprajzának megfelelően a sarkoknál ágasfákat szúrtak a földbe, majd a nádat a földbe ültették, és kívül-belül is vesszővel vagy gyékénnyel erősen megkorcolták. Ezután pelyvás sárral mindkét oldalon több rétegben megfelelő vastagságúra tapasztották, majd miután kiszáradt, fehérre meszelték. A nádházaknak nagy előnyük, hogy olcsón elkészültek, hiszen alapanyaguk könnyen beszerezhető, felhúzásuk sem kívánt nagy mesterségbeli tudást, emellett igen ellenállóak voltak az árvizekkel szemben is.

Az 1880-as években a nagyrábéi paraszti lakóházaknak még csaknem egynegyede nádfalú volt, több mint fele vert falból állt, s egynegyedük készült vályogból. Az 1930-as évekre a nádházak már teljesen eltűntek, a házak durván kétharmada készült ekkor vályogból, egyharmaduk volt vert falú.

A lakóházak tetőfedésére legnagyobb százalékban nádat használtak, gyakori volt a nádgerinc néhány sor cseréppel történő megerősítése. A XX. században lakóházakat szalmával már nem fedtek, de ólakon, melléképületeken gyakori még ez a megoldás.

A tipikus nagyrábéi lakóház kemencével fűthető háromosztatú épület, tornác csaknem minden esetben járult hozzá. A tornácok, hasonlóképpen a többi sárréti faluban megfigyelhetőekhez, a technikai megoldásukat, és a díszítésüket tekintve igen változatosak.