A kezdetektől a török időkig
A kezdetektől a török időkig
A Berettyó és a Körösök völgye, azaz a Kis- és a Nagy-Sárrét, ahogy erre már utaltunk, valaha az Alföld egyik legmocsarasabb része volt. Az írott történelem előtti időkben az egész terület vízben gazdag, holtágak és medrek sűrű szövevényével tarkított ártér, egyetlen nagy, összefüggő lápvidék lehetett. A víz nem járta szigetek települései között az összeköttetést csónakutak biztosították. Az állandó, mély vizű tószakaszok részben növényzet nélküli nyílt vizek lehettek, néhol elszabadult mozgó lápokkal, az ingoványból száz holdakra terjedő nádszigetek emelkedtek ki. A tájat füzesek, égerfák és kőrisek alkotta láperdők tették változatossá, a kiemelkedő területeket a tölgyerdők jellemezték.
A vizeket ma már elképzelhetetlenül gazdag és változatos halállomány népesítette be (a viza és a tokhal még pár száz éve is felhatolt a Berettyó és a Körösök vízrendszerén át), a vidék százezres madártömegnek nyújtott otthont (pelikánról, hattyúról még kora újkori források is beszámolnak), a legelterjedtebb emlős a vaddisznó volt, de élt itt hód, sakál (nádi farkas), farkasok falkái, nyest- és hermelincsaládok, az ártéri erdőkben őz, szarvas.
Igaz ugyan, hogy egy hazai település történetét feldolgozó monográfiának nem szerves része a magyarság letelepedését megelőző évezredeket, azaz az őskort és népvándorlás korát tárgyaló szakasz, de az itt valaha élt népek örökösének érezheti magát a ma élő közösség is. Annál inkább igaz ez, ha arra gondolunk, hogy a táj és természet adta lehetőségek a neolitikum óta minőségében azonos életmódra késztették a környék lakóit, persze változó technikai feltételek mellett, egészen a XIX. század végéig, a hagyományos gazdálkodás felbomlásáig.
Az őskőkor és az átmeneti kőkor idejéből az egész Alföldön igen kevés lelet maradt fenn. Paleolit, de mezolit lelőhelyet sem ismerünk, még a vele földrajzi egységet alkotó környékről sem. Vitatott is, hogy lakatlan volt-e a Kárpát-medence Krisztus előtt 8000–5000 között (állítólag elnéptelenedett, mert népessége követte a jégkorszak vége után az északra húzódó rénszarvascsordákat) vagy volt-e őslakossága.
A neolitikum idején (5000 körül) megváltozott az emberek életmódja: a gyűjtegő-vadászó-halászó életmódról fokozatosan áttértek a termelő gazdálkodásra – hogy ez mennyiben volt lehetséges a Berettyó völgyében, megint csak vitatott. Úgy tűnik, hogy addig laktak egy helyen, míg a megművelt föld ki nem merült (ez mintegy húsz év lehetett), majd tovább vándoroltak (tartottak kecskét, juhot is a ház körül).
A népcsoportok kirajzását általában a népesség növekedése vonta maga után. Az újkőkori, Biharban a régészek által Körös kultúrának nevezett közösség emlékei is csak nagy ritkán kerülnek elő a Berettyó mentén, gyakoribbak az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának leletei (például Püspökladány határából). Az újkőkorban itt lakó nép letelepült, élelemtermeléssel foglalkozó közösség, a víz által nem járt szárazulatokat vette művelés alá. Nagyrábétól nem messze, a Bajom melletti Görbő-halomról, és a Kálló-csatorna melléki hátságról kerültek elő a legkorábbi település nyomai.
A házak félig földbe ásva álltak, két végükön szelemennel, faluk vesszővel befont, sárral tapasztott patics (a XIX. századig hagyományos építési mód lápvidékeken: az árvíz után csak újra kellett tapasztani a falat). A házakban kemence és szövőszék, gabonatároló hombárok nyomait találták meg (búza, árpa, borsó, köles maradványaival). Tudjuk, hogy erődített központok is kialakultak a jól védhető, termékeny szántók közelében, a kőkor és rézkor közti átmenet hasonló emlékeit Darvas mellett, Kis-Bogárzó lelőhelyen találták meg.
A népességváltást is hozó rézkorban az állattartásra helyeződött át a hangsúly, a telepek szerkezete lazább lett. Nagyrábé határában, a Halom-szer-dűlőben találták meg a nyomát rézkori népesség itteni megtelepülésének: a Krisztus előtt 2500 körüli időkből származik ez a leletegyüttes (edénytöredékek, hulladék, kunyhók nyomai), ugyanakkor Bajom és Udvari határából számos rézcsákány került elő, a Hencidán feltárt aranylelet pedig már felhalmozásra utal.
A korszak klímaváltozást is hozott, s a szárazabbá vált időjárás miatt keleti sztyeppei népek keltek vándorútra, jutottak el a Berettyó völgyébe, őket a gödörsíros halmok népének nevezi a régészet (a Rábéval szomszédos bajomi határban Csata-halom, Görbő-halom, Dobti-halom, az Udvarihoz tartozó Kis-Poros-halom, Nagy-Poros-halom, továbbá Török-halom, Korhány-halom, Szöllő-halom, Akasztó-halom szolgál leletekkel ebből a kultúrából). Megjelenésük már a bronzkorba vezet át minket, a halmok felszínéről szűrők, fazekak, erjesztőedények maradványai is előkerültek.
Nyugatról (a Rajna és az Alpok vidékéről) a halomsíros kultúra népe érte el a Berettyó völgyét a Krisztus előtti XIII. században, őket a vidék egyik virágkorát hozó gávai kultúra népe váltotta. Utóbbiak földművelő-állattenyésztő nemzetségi társadalomban éltek, búzát, árpát, kölest, borsót, lent termeltek, azt sarlóval takarították be. A lótenyésztés központi szerepet játszott társadalmukban (fogatoláshoz szükséges zablapálca, bronzlemezzel borított küllős kerekű kocsi jellemzi emlékeiket, bronzfegyvereket, ékszereket készítettek, s kereskedtek azokkal: kultúrájuk beépült a későbbi itt élő népek mindennapjaiba).
A Krisztus előtti IX–V. században – jóllehet birodalmuknak ez csak peremterülete volt – a szkíták uralták a vidéket, akik már vasfegyverekkel, vaseszközökkel rendelkeztek, de kevés lelet maradt utánuk a környéken. Őket a kelták követték, akik a mediterrán világtól északra gazdasági és kulturális egységbe fogták a korabeli Európát. A kelta korszak jól adatolt és alaposan kikutatott, de környékünkről kevés hozzájuk köthető lelet került elő. A Krisztus előtti I. századból feltárt temetőik (Biharkeresztes, Ártánd, Berekböszörmény) a kelta népesség helyben maradására utal, az itt élő későbbi népek egyik etnikai összetevőjévé váltak (hogy milyen arányban, azt genetikai vizsgálatok ma már tisztázni tudnák).
Ezt követően a területen dák, szarmata, jazig uralom váltotta egymást. Az egykori Kisrábé Apró-halmok nevű területén szarmata jellegű leleteket mutató temetőre bukkantak, a Görbe-ér két partján a Görbe-halomtól a rábéi határig húzódó földnyelven szintén szarmata település nyomai kerültek elő (a házak ugyanolyanok, mint az ezredévekkel korábbi földbe mélyített, kemencés, ágasfák által tartott tetőszerkezetű építmények vagy mint az ezredévvel későbbi, Árpád-kori épületek). A jazigokat a gepidák (nyomaik Biharkeresztes és Derecske környékén kerültek elő), őket a hunok (hun kori lelet nincs a környéken, a gepida telepek tovább éltek a hun uralom alatt), majd az avarok követték. A környék gyéren lakottnak tűnik, Csökmő, Füzesgyarmat, Szeghalom határából kerültek csak elő avar kori leletek, Ártánd környékén találták meg a 670 táján beáramló griffes-indás kései avarság nyomát (itt több száz sírt magába foglaló temetőt tártak fel az elmúlt évek során).
Az Árpád vezette honfoglaló magyarság a bihari székelység mellett szláv szórványokat is talált vagy éppen ő maga telepített ilyeneket a helynevek tanúsága szerint (Pocsaj, Esztár, Konyár). Biharban nincs nyoma a honfoglaló magyar nemzetség uralmának. Eleink nem voltak nomádok, falvaik hamar kialakultak az évenkénti áradástól mentes helyeken. Már a Nádudvar–Kaba–Derecske–Konyár vonaltól délre kezdődött az időszakosan víz borította terület, lejjebb pedig az igazi Sárrét. Itt valóban szigetekre épültek a falvak, ahogy ez ma is látszik Zsákától Szerepig, Vekerdtől Komádiig.
A késő avar lakosság megérte a honfoglalást, a X. század elején is itt él még, erre a rácsmintás kerámia levédiai párhuzamai is utalhatnak. Sajnálatosan kevés honfoglalás kori magyar temetőt tártak fel, 1982-ben 62 lelőhely 56 településre utalt, templomos helyek voltak. Sok falut nem lehet írott forrás alapján azonosítani. (Ilyen van például Furta határában is, egy részük praedium lehetett, az egykori falu határában földesúri majorságként egzisztált. A számok is elárulják: nem voltak félnomád szállásváltók a honfoglalók. A sírokból a földművelésre utaló leletek kerültek elő: búzakalász-áldozat, kasza, sarló, tyúkcsontok.) A házak nagyobbrészt félig a földbe ásottak, kemencével (néhol kőkemencével), volt néhány boronaház is (a tölgyerdők mára kipusztultak).
A kisebb-nagyobb törzsi tömböket nemzetségi csoportok alkották. A nemzetségek ekkor már elemeikre szakadtak, nemesi családokra, örökre kibogozhatatlan egymás melletti szövetségben, alá- és fölérendeltségben élő csoportokra. A korábban nemzetségi szállásokra felosztott területek földjének jó része királyi kézbe került, a XI. században kaptak királyi adományból a Gutkeledek és a Hontpázmányok, Örsur, Barsák, Zovárdok, Káták, Gyóvadok. A földek népét a királyi várak alá rendelték, majd adományozták. A lakókat áttelepíthették.
A mai Nagyrábé környékén egészen a XI. századig csak a már említett Görbe-halomtól Nagyrábéig húzódó földnyelven találunk folyamatos megtelepülésre utaló nyomokat, itt feküdt az egyetlen, régészeti leletekkel is adatolható Árpád-kori falu. A sárréti települések korabeli történetében, települések eltűntében földrajzi változások is szerepet játszottak: bebizonyosodott, hogy a Nagyrábét körülvevő Nagy-Sárrét kialakulása csak a XI–XII. században indult meg, azaz fiatalabb a Kis-Sárrétnél. A Nagy-Sárrét 1360–1460 közötti első nagyobb terjeszkedése okozhatta több, a legalacsonyabban fekvő északnyugati részen fekvő Árpád-kori falu eltűnését, mint például Kemény és Nyék faluét Szerep határában. A szomszédos Biharnagybajom története esetében a korai Bajom település is a mocsárvilág növekedése miatt húzódott át a később Kisbajomnak nevezett dombos területre. Az átköltözésben szerepe volt a földművelés XIII. századtól megnőtt jelentőségének is: korábban a gazdag réteken űzött állattartás jelentette a gazdálkodás alapját (a mocsarak és nádasok még nem terjedtek ki annyira, mint a XIV. században), ezért a kis létszámú falvaknak addig elég területet biztosítottak az ármentes kiemelkedések.
A XIII. századra a legtöbb helyen már királyi várnépek éltek, néhány falu az udvari szervezethez tartozott, mások egyházi tulajdonba kerültek. A települési viszonyok igen fontos forrása ebből a századból a Váradi Regestrum, szaporodik az okleveles anyag is. Egyházas és egyházatlan falvak, XI. század végén létrejött praediumok alkották a településhálózatot. Vidékünk a bihari dukátushoz tartozott, a XII–XIII. század fordulóján a települések több mint egyharmada a „foglaló”, illetve a XI. században megadományozott nemzetségek kezén van. A Biharból később elszármazott Barsa nemnek is voltak falvai (a legkorábbi: Barsa – ma puszta Csökmő határában), a tatárjárás előtt kaphatták meg az eredetileg királyi szolgálónépi falut, Kovácsit (Bihartorda mellett), Körmösdöt (puszta Mezősas mellett) és Rábét; utóbbi később a serviens eredetű Rábéi családé lett. Barsa nembeliek telepítették a Berettyó menti Apamolnát (1321-ben említik oklevelek Rábé és Csökmő mellett).
Egyházi birtokok I. (Szent) István korában jelentek meg: Ártándon 1214-ben a garamszentbenedeki apátság mellett földje és szolgálónépei voltak a leleszi prépostságnak, az egri püspökségé volt Csőszd (Polgártól keletre) és Papegyháza (Máta része), a szászdi apátságé Hortobágy, Szandalék, Pród praediumok, a tordai apátságé Apáti (Körösszegapáti), Leleszé még Keresztes, de ez a XIII. századra már a váradi káptalané. A várispánság felbomlása után került a váradi püspök kezére Megyer (Tékmegyer, 1220, Furta és Mezősas között).
A várszerkezet felbomlása és a királyi birtok megcsappanása során nem minden falu került világi vagy egyházi nagybirtok kezébe, sok helyen várjobbágyok éltek, belőlük alakultak ki a közép- és kisbirtokosság falvai. Jó néhány település csak az 1230-as évekre fejlődött ténylegesen faluvá, jellegzetes várjobbágy falu volt Torda, Sás (Mezősas), kisnemesi falu Rábé. Egy-egy faluban átlagosan harminc háznép lakott.
Rábét végig az Árpád-korban, sőt utoljára még 1399-ben is Békés vármegyéhez sorolták, míg a szomszédos Bajom „ingadozott” Békés és Bihar között. Tudni kell, hogy Békés ekkoriban szorosabban kapcsolódott Bihar megyéhez, mint az Árpád-kor után, ugyanis ahhoz a nagyobb területi egységhez tartozott, amit Biharországnak, bihari dukátusnak neveztek. A dukátus területe kezdetben az egri püspökség alá tartozott, a bihari püspökség megalapítását I. István király uralkodásának végére teszik.
Rábé első általunk ismert említése a Váradi Regestrumban, 1215-ben történt: birtokosa, Opoy fia János (a Barsa nemre jellemző az Opoy név) a bajomi vármépekkel együtt megegyezik a másik Bajom falu birtokosaival a Sárrét szigeteinek, nádasainak és halászatának haszna felől (a bajomi Bucto négy fia Misca, Johannes, Buctu és Abraam állott perben a szomszédos Rábé falubeli Opoy fia Jánossal és a másik Bajomban élő bihari várnépekkel a kettős faluhoz tartozó nádasokon, szigeteken, mocsarakon és halászóhelyeken való osztozkodás miatt; az ügyben Gyula nádorispán határozatának megfelelően a váradi tüzesvaspróbán kellett dönteni, de ott egyezség jött létre közöttük, eszerint a nádasok és halászóhelyek használatának fele Bucto fiait illeti, másik fele Rábéi Jánosé, illetve a másik Bajomban élő bihari várnépeké, a szigetek közül kettő maradt az övék, a többi Bucto fiaié, a nádasban lévő út szintén az övék, de a várnépek és János is használhatja).
A Sárréten jelentős jövedelmet hozott a nád, a pereskedés tárgya is a nádalás volt Bajom és Rábé között. A rét adta a még a gyékényt, halakat, madártojást, jellemző foglakozás volt itt a pákászat, madarászat, réti méhészet, a kócsag- és darutollal való kereskedés (lásd Darvas nevét, amely a királyi birtok darvászaira utal). Az életmódból is kiindulva, átlagos népességet alapul véve megkísérelhetjük a falu korabeli lélekszámának a kiszámítását: a Sárrétek településeinek, köztük Rábénak a lakosságát a XIII. század elején tizenöt-húsz családra, azaz nyolcvan-száz főre becsüljük.
Rábé nevének eredetével kapcsolatban több feltételezés létezik, Osváth Pál, a Sárrét XIX. századi monográfusa szerint „e helység néveredetét homály fedi, annyi bizonyos, hogy nagyon régi telep s így lehető, hogy a Rábé név is Ázsiából hozott személynév volt”. Ezt az elképzelést Kandra Kabos, a Váradi Regestrum kiadója nem említi, pedig felsorolja azokat a helyneveket, amelyekben régi személynevet vél felfedezni. Kiss Lajos etimológiai szótárában végső soron szláv közvetítésű kelta eredetre gyanakszik, a Rábé eszerint azonos lenne a Rába folyónevünkkel, így abban egy sötétvörös jelentésű (a magyar iromba szóval azonos eredetű) tövet lehet felismerni. Nagyrábé a Nagy- előtagot középkori ikerfalvától, Kisrábétól való megkülönböztetésül kapta.
A tatárjárás során Sárréten talán nem volt olyan mértékű a pusztulás, mint a sík vidéken, mert a népesség menedéket találhatott a mocsarakban. Ennek ellenére hiányzik Rábé az 1332–1337 közötti évek pápai tizedjegyzékéből Bajommal és Görbejjel együtt, amiből mégis komolyabb pusztulásra, illetve igen lassú újratelepülésre lehet következtetni. A tatárjárás utáni évtizedeket ismételt birtokadományozások jellemezték.
Az Árpád-kori falu nem jelenlegi helyén feküdt, hanem attól egy kilométerre északra, az úgynevezett Pusztahalmon és környékén. Földesurai között mint részbirtokosok felbukkannak az Okányi, a hencidai Bacsó, a Tordai, a Verbőczi családok, de leghosszabb ideig az 1215-ös perben említett Apaj (Opoy) fia János révén megismert Rábéi család szerepel birtokosként az okleveles anyagban.
1271-ben bukkan fel ismét a község egyik urának a neve: Rábéi László tanúként szerepel az egri püspök egyik perében, ugyanő később a hevesi országgyűlés 25 főura között. 1279-ben Rábéi Sándor megkapja Jászfényszarut. 1335–36-ban rábéi nemesek a váradi püspökkel perelnek. 1342-ben Debreceni Dózsa nádor fiainak Csalánosért folyó perében szerepel Rábéi Péter mint a falu részbirtokosa. 1399-ben a váradi káptalan iktatta be Rábéi Miklós fiait, Imrét, Miklóst, Andrást és Jánost Rábé részbirtokába. 1410-ben Zsigmond király szólítja fel a váradi káptalan útján Rábéi Miklóst, Andrást és Imrét, hogy János nevű testvérükkel jussanak egyezségre itt fekvő birtokaik arányát illetően, ennek nyomán a testvérek egy hónap múlva (a váradi káptalan jelentése szerint) kiadták János részét. 1415-ben Rábéi Pál fiait, Gergelyt és Ágostont iktatta be a káptalan csere címén rábéi részbirtokukba.
A Rábéi család a következő évtizedekben vagy kihalt, vagy elvesztette itteni földjeit, mindenesetre Nagyrábé a XVI. század elejére a Bajomi család birtokába kerül, míg ikerfalva, Kisrábé földesura a váradi püspökség lett. Kisrábé kialakulásáról nem sokat tudunk, igaz, analógiaként használhatjuk Kisbajom és Nagybajom kettős települése birtoklásának elemeit. A XIII. század első harmadában Bajom nevű faluból kettő volt: az egyik szabad birtokosoké, a másikat a bihari vár alá rendelt várnépek lakták. Utóbbit a várbirtokok eladományozása idején részben a Bajomi család ősei, részben a váradi püspökség kapta meg. A birtokcserékkel és zálogba adással kísért együttélés során a püspökség kiszorult bajomi birtokaiból, bár a cserét a Bajomiak évekig nem hajtották végre. Kisrábé esetében számolnunk kell azzal a körülménnyel, hogy önálló létéről adatok csak 1534–1551 között kerülnek elő, amikor Fráter György váradi püspök több más helységgel együtt elcserélte Bajomi Benedek ohati és zámi birtokaira. 1552-ben újra a püspökség birtokában volt, a bajomi példa alapján feltételezhetjük, hogy nem jutott zámi és ohati birtokaiba a püspök, a csere nem jött létre. Ekkor tizennégy lakott porta után adózott Kisrábé földesurának.
)
