Voltam paraszt, leszek úr!
Voltam paraszt, leszek úr!
A XIX. század második felének jelentős változásait az úrbéri és földesúri használatú földek elkülönítése vezette be, amely az 1850-es évek második felében történt (a jobbágyi és urasági – káptalani – földek elkülönítése). A tagosítást követően, a XIX. század közepétől egy nagybirtokos és mintegy 80–85 kisebb birtokos osztozott a falu határán. Földterülethez jutottak bizonyos köztestületek (telkes gazdák, volt zsellérek közössége) és intézmények (plébánia, kántor). 1893-ban egy nagybirtok és 94 kisebb birtok volt a határban. Az egri főkáptalan 3261 katasztrális holdnyi földtulajdonnal rendelkezett, mellette száz katasztrális holdon felüli birtokos volt még a község (209), a nagyiváni volt zsellérek (335), a volt telkes gazdák közössége (318), továbbá a római katolikus plébánia (138) és ifjú Szabó József (140 katasztrális hold).
A falu északi, északnyugati és északkeleti részében, az úrbéri birtokokon alakultak ki a paraszti földtulajdonosok birtokai, melyek szinte félkörívben övezték a település határát. A zömmel szántókat magukba foglaló birtokok sávját nyugaton, a Nagy-gyepen a volt telkes gazdák legelője szakította meg. Ehhez csatlakozott még a Sarkad-ér, amely szintén a telkes gazdák kezébe került. A partján kaszáló lehetett, maga az ér nádat termett. A nagyiváni telkes gazdák még az Ördög-fenék déli részén, a debreceni földút bal oldalán is kaptak legelőt, míg a Görbe-ér nagy része, valamint a belterület északkeleti szomszédságában fekvő terület, az úgynevezett Harc-halmi-dűlő a volt zsellérek legelője („zsellérpáskom”) lett. Az itt átvezető Örsi út (a régi, Tiszaörsre vezető földút) jobb oldalán feküdt a „Kivételesek földje” (Kivételes-dűlő), a község, a jegyző, a káptalani tiszttartó, a harangozó, a kántor és a plébános (az úgynevezett „Pap-tag”) területe.
A paraszti tulajdonba került földeken már az 1890-es évekre kialakultak a tanyák. Az 1890 előtt készült kataszteri térképen a nagyiváni határban harminchármat találunk. Főleg az Örsi út mentén a Bürök-halmi-, a Második- és a Sós-kúti-, valamint a Kivételes-dűlőben (tíz tanya) és a debreceni földút mellett a Görbe-ér- és a Sáros-ér-dűlőben (hét tanya). A határ felét a káptalani földek tették ki. Ezek zöme rét (522 katasztrális hold) és legelő (2096 katasztrális hold) volt, a káptalani szántó területe a 260 katasztrális holdat is alig érte el.
A káptalani területet bérletbe adás útján igyekeztek hasznosítani. Az 1890-es évekig Schwartz Jakab és Wildmann Ignác tiszaigari bérlő, majd 1908-ig a helybeli Szabó György és társai használták, az 1910-es évek elején pedig Urbán Mihály és 22 társa bérelte. Később a káptalan a más falvak határából kiszorult állatállományt helyezte el itteni birtokán. Aligha véletlen, hogy tanyaszerű képződmény a káptalani területen csak az Sőretanyai-dűlőben (Darvas-háti-dűlő) alakult ki. Mindezzel együtt Nagyivánon a tanya, mint birtokhasználati és települési forma nem lett soha igazán jellemző. A tanyai gazdálkodás fénykorában, 1930-ban például a lakosságnak alig 3,5 százaléka (azaz összesen 82 fő) élt a külterületen.
A határhasználatban a birtokrendezés, illetve a XIX. század második felének nagyszabású árvíz- és belvízrendezése alig eredményezett számottevő változást. A határ sajátos talajadottsága megszabta a földhasznosítás formáit is. Jellemző, hogy a szántóterület kiterjedése már az 1780-as években elérte azt a szintet (2271 katasztrális holdat, azaz 32,4 százalékot), amely a XIX. század második felében is alig változott (1865-ben és 1895-ben is 2254 katasztrális hold volt a szántó területe).
A szántó területe az XX. század közepéig valamelyest növekedett: 1935-ben 2833 katasztrális holdat, vagyis 38,6 százalékos részesedést ért el, ám az 1970-es évekre újra 2100 katasztrális hold közelében alakult. A határhasználatban mindvégig a legelő maradt a legfontosabb: a XIX. század közepén még a rét és a legelő közel egyenlő területet foglalt el (1900–2000 katasztrális hold), a XX. század közepétől azonban egyre inkább a legelő javára módosult a művelésági szerkezet. Napjainkban mintegy 3300 katasztrális holdat tesz ki a legelő, a rét területe viszont háromszáz katasztrális hold alá csökkent.
Úgy tűnik, a XIX. század második felében az ország közlekedési rendszeréhez való gyenge kapcsolódással, a szántóföldi művelés térhódításának elmaradásával Nagyiván fejlődése megtorpant. A térségében az 1880-as évektől többször megfogalmazódott a vasútépítés igénye, mely a XX. század első éveiben a Tiszafüred–Nagyiván–Nádudvar helyiérdekű vasút terveinek kidolgozásához vezetett. Ám ez végül nem valósult meg, sőt az 1930-as évekig még a műútra is várni kellett.
A modern infrastruktúra alapelemeit is nélkülöznie kellett a falu népének. Műútról, járdáról, fúrt kutakból szerzett egészséges ivóvízről még a XX. század első harmadában sem beszélhetünk. Bár a falu népessége az 1930-as években már közel 2400 fő volt, orvos, gyógyszertár csak a szomszédos Tiszaörsön és Kunmadarason volt.
A viszonylagos túlnépesedés következtében a XX. század elejétől nagy-arányú társadalmi differenciálódás kezdődött, jelentős migráció indult. Már az 1900-as évek kezdetén megfigyelhető bizonyos gazdák erősödése. Alig két évtizeddel korábban csupán Szabó Józsefnek volt száz katasztrális holdon felüli birtoka, 1910 körül viszont már Szabó Mihály („Rokkant Szabó Mihály”), Csontos Pál, Gyöngy István is száz hold fölötti területet tulajdonolt, s ebben a kategóriában a bérlők sorában megjelent még Gyöngy József, Nánási Gyöngy István, valamint Urbán Mihály és 22 társa is. Az 1910-es népszámlálás adatai arról árulkodnak, hogy a falu 907 keresőjéből 775 a mezőgazdaságban talált munkát. A felsorolt hét nagyobb birtokos és bérlő mellett 72 gazda tíz–száz katasztrális hold, 73 pedig tíz katasztrális hold alatti birtokkal rendelkezik vagy ennyit bérel. Segítő családtagjaikkal együtt ők alkotják a mezőgazdasági keresők egyharmadát, mivel a nyolcvanfőnyi mezőgazdasági cseléd és 411 főnyi mezőgazdasági munkás (elsősorban napszámos, részes munkavállaló) teszi ki az agrárkeresők zömét.
Az iparral foglalkozók száma magasnak tűnik (73 fő), ám közülük 43 kereső mellékfoglalkozásként űzi mesterségét. Ők főleg nők: kefe és seprőkészítéssel, gyékényfonással foglalatoskodnak. Az iparosok összesen tizenkét szakmát képviselnek: s a cipész és csizmadia (tizenhárom), a hentes és mészáros, valamint a kovács (kilenc-kilenc fő) és a szabó szakma a legnépesebb. Jellemző még, hogy 42 vállalkozás segéd nélkül dolgozik, két főnél többet foglalkoztató üzem pedig egyáltalán nincs.
Másfél évtizeddel később, 1925-ben csak lassú módosulásokat látunk.
A nagy- és a középbirtok változatlan, a birtokos parasztságon belül azonban erősödik a differenciálódás. Már eleve változást sejtet az, hogy a birtokosok száma a korábbi 145-ről 222-re, tehát másfélszeresére emelkedett, ám igen népes lett a törpebirtokosok (egytől öt katasztrális holdon gazdálkodók) száma (46). Ekkor nyolc kereskedőt, s a kocsmárosokkal együtt 24 iparost írtak össze a faluban, ami kisebb visszaesést tükröz. Később egy szikvízüzem és két kisebb malomipari és terményfelvásárlói telep létesült.
A Nagyatádi-féle földreform végrehajtása erős lökést adott a korábbi tendenciáknak, hiszen 1935-ben összesen 527 földbirtokkal rendelkező gazdát találunk.
A birtokosok száma tehát a háború előtti időkhöz képest háromszorosára növekedett, jórészt a káptalani földekből történt juttatás hatására. A földreform méreteire jellemző, hogy 276-an jutottak földterülethez, összesen 707 katasztrális holdhoz (átlagosan 2,6 hold földet kaptak). Az első világháború után hárman kaptak vitézi címet a faluban: Kolozsvári Mihály, Fehér Tamás és Tóth András. Kolozsvári Mihály tizenöt katasztrális hold földhöz is jutott, melyet a káptalan bocsátott rendelkezésre, a Sáros-ér menti földeken mérve ki a területet. Mivel itt sok, háborút járt, kisebb-nagyobb mértékben rokkant ember vagy hadiözvegy jutott kétholdas birtokhoz, ezt a területet a Sáros-ér és a Mérges-ér szögletében „rokkantföld”-ként (96 katasztrális hold) ismerik ma is a faluban. Itt épült fel 1941-ben a Kolozsvári-tanya, melyet ma már csak Vitéz-tanyaként emlegetnek. A Sáros-ér partján emelkedett a Nemeskéry-kastély, melyet már lebontottak. Ez az állami titkos tanácsosként ismert Nemeskéry család vadászháza volt. A négy-öt szobát csak vadászatkor használta az idelátogató tulajdonos. A cselédszobával is rendelkező épületben lakott a ház gondozója, Sári György és családja.
A két világháború közötti földjuttatás elsősorban az egy katasztrális hold alatti birtoknagyság növekedését (227 darab), illetve az egytől öt katasztrális hold közötti birtokosok számának emelkedését (számuk 1925 után 46 főről 162-re változott) eredményezte. Így a törpebirtokosok adják a birtokosok 74 százalékát, akik a földterület alig hat százalékát (7496 katasztrális holdból 458-at) mondhatják magukénak. Ugyanakkor három ötszáz katasztrális holdon felüli birtokkal rendelkező tulajdonos a földterület 41 százalékát tartja kezében. A XIX. század második felétől a lakosság száma mérsékeltebb ütemben emelkedett. Jellemző, hogy 1869 és 1910 között 1901-ről 2159 főre növekszik a népesség száma. 1930-ban 2359 ember élt Nagy-ivánon, ami egyben azt is jelenti, hogy a Hortobágy-széli községben ekkor élt a legtöbb ember, vagyis a település a népességmaximumot a két világháború között érte el. A XIX. század közepétől kezdődő száz esztendőt összességében a magas természetes szaporodás (1863., illetve 1862. évi adat szerint évente 93 fő, azaz 48,9 ezrelék és 142 fő, azaz 74,7 ezrelék közötti születésszám) és az ugyancsak magas halálozási esetszám (1864-ben 54 fő, vagyis 28,4 ezrelék és 1873-ban 177 fő, tehát 93,1 ezrelék ) jellemzi. Ez a gazdaságilag elmaradott társadalmak ismérve. A nagyfokú ingadozás ugyanakkor az egészségügyi viszonyok hiányosságaira is utal.
A XX. század közepére, az 1930-as évek végére több probléma megoldódott. Az 1930-as évekre elkészült a Nagyivánt Tiszaörssel összekötő műút. Igaz, hogy csak a községházáig vezetett, így a főutcán továbbmenő folytatását a piactéren át a templom felé csak egy évtizeddel később építették meg. Három fúrt kút épült, gyógynövény-felvásárló és -szárító üzem, hitelszövetkezet alakult. Bővítették az iskolát. Ugyanakkor a lakosság túlnépesedése, a szántóterületek szűkössége, a birtokstruktúra kedvezőtlen alakulása számos feszültséget okozott.
)
Csőke János családja 1914-ben. Balról jobbra, állnak: Szatmári János és felesége Csőke Julianna, özvegy Tóth Jánosné (született: Csőke Anna), Katona Simon és felesége Csőke Katalin, Csőke István és felesége Joó Margit. Ülnek: Csőke Jánosné (született: Kocsis Julianna) és Csőke János. A hajdúböszörményi határban dohányosként dolgozó család több tagja később a nagyiváni határban földet vásárolt
Birtokos parasztok, elöljárók, falusi értelmiségiek a kántortanító esküvőjén, 1932-ben. A menyasszony Wéber Mária, a vőlegény Daragó István. A menyasszony jobbján szülei: Wéber Mártonné és Wéber Márton mérnök Tiszaderzsről, mellettük Betes Mihály tiszafüredi főjegyző és neje, Szabó Julianna. A vőlegény mellett édesanyja, özvegy Daragó Gáborné Gyöngy Erzsébet, Gyöngyné Toronykőy Mária és Gyöngy Mihály tanító. Az álló sorban jobbról a harmadik „Rokkant” Szabó Mihály birtokos gazda, balról a három férfi pedig Daragó Gábor, Daragó Miklós és Daragó Dénes
Vitéz Kolozsvári Mihály az első világháború idején. Két nagyezüst, három kisezüst, bronz, Károly-csapatkereszt és sebesülésért kitüntetéssel rendelkezett. Az itáliai Bolzanó melletti harcokban bal keze fején súlyosan megsérült. 1922-ben avatták vitézzé (A fotó Dékány Jenő karcagi műtermében készült)
A gyógynövényszárító üzem építése az 1930-as években
A helyi földművesszövetkezet vezetősége a Hangya egykori fűszerüzlete előtt (1949 körül)
Katona Simon családja 1914-ben. A házaspár Katona Simon és Csőke Katalin. A hajdúsági földeken dohányosként dolgozó családfő gyermekeire földet és tanyát hagyott a nagyiváni határ Sóskúti-dűlőjében
