Pusztulás és újjászületés

Teljes szövegű keresés

Pusztulás és újjászületés
A szolnoki vár török kézre kerülésével (1552 után), majd a balaszentmiklósi török palánkvár megépítésével minden bizonnyal Nagyiván lakói is fokozatosan török fennhatóság alá kerülnek. Ez annál is inkább törvényszerű, mert a Körös–Maros közén, a Körösök vidékén is előrenyomultak a hódítók, így 1554–55 táján a falutól északra és keletre fekvő dél-szabolcsi települések (Csege, Egyek, Ohat, Zám) is kezükre kerülnek. Ezzel Nagyiván lakói számára is kezdetét vette a kétfelé adózás, a kettős hódoltság hosszú évtizedeken át tartó korszaka, amely nyílvánvalóan kedvezőtlenül érintette a falu gazdasági és társadalmi életét. A helység a Habsburg Birodalom (Magyar Királyság) és a Török Birodalom közvetlen határvidékére került, melyet az 1571-es speyeri szerződés olyan térséggé tett, melyen még a részleges önállóságra szert tevő Erdélyi Fejedelemség is osztozott. Az 1500-as évek második felének összeírásai a település hanyatlását mutatják. 1552-ben az egri káptalan és más birtokosok kezén még tizenkilenc, 1554-ben és 1564-ben egyaránt hat adózó portája volt. Portánként két-két családot feltételezve ez 190-ről ötven–hatvan főre csökkenő lakosságot feltételez. A népességszám csökkenését jelentős mértékben befolyásolták a török hadjáratok (például az 1552-es egri ostromhoz történő felvonulás vagy a Tisza menti 1559-es pusztítás), ezért mind gyakoribb volt a lakosság időszakos elmenekülése, mely később az adóösszeírók elől történő bujdosással párosult.
Az 1571-es török összeírás Nagyivánon harminc házat és egy templomot említ. Tanulságosnak tűnik a harmincegy családfő nevét tartalmazó névsor áttekintése még akkor is, ha a török adóösszeíró hallás után készített, fonetikus átírásának és a névolvasásnak kutatástechnikai nehézségeit leszámítjuk. A Fekete Pétör bíró, Tárnok (valószínűleg Tarsok) Bálint, Mózsik István, Disznós Miklós, Párkándi Albert, Tolmás Tomás, Disznós György, Paládi Gáspár, Borcsák Anbrus, Varga István, Nagy Orbán, Csáti János, Mózsik Máté, Fekete Balázs, Kis Lőrinc, Kis Gergel, Nagy Mihál, Szaniszló Pál, Mózsik Pál, Magyar Pál, Csáti Mihál, Mózsi (vagy Móri) Demetör, Fekete István, Gencses(?) Gelérd, Nagy Benedek, Háti Gergel, Szabó Benedek, Márkus János, Aran Tomás, Simony Albert, Fórus Benedek nevét felsoroló forrásból arra következtethetünk, hogy a helység lakóinak mintegy fele cserélődhetett ki az 1548-as dézsmajegyzékben szereplőkhöz viszonyítva. 1571-ben néhány korábbi nagyiváni lakost Zámon, más esetben egy-két igari és szőlősi egykori családot Nagyivánon vélünk felfedezni, mely az akkoriban igen jelentős népességmozgás irányaira is utalhat.
Egy 1574-ben készült, határvitával kapcsolatos perben tanúként az egri káptalan jobbágyai közül Tarsok Bálintot, Tarsók Györgyöt, Disznós Györgyöt, Mósik Istvánt és Nagy Benedeket, valamint Varga Fábiánt, vitézlő Horváth Ferenc és Fodor Istvánt, egy másik vitézlő földesúr jobbágyát említik. Mindez néhány lakos folyamatos itt-tartózkodásán túl fontos birtoklástörténeti adat, mely azt igazolja, hogy a káptalan mellett más földesurak is voltak a faluban.
A mintegy húsz évvel későbbi, 1591–92-es összeírásból további változások is nyomon követhetők. Ekkor már csak tíz család tagjait sorolják fel a török adóösszeírók. Feljegyzik Higyed Lőrinc, fia Mihál, Csáki Mihál, fia Gergör, testvére Andriás, Disznós Mihál, fia Petör, testvére Dimitör, Tarzsik (Tarsok) Lukás, fia, Mátiás, testvére, Berta, Kincses (?) Gilerd, fia, Jakób, Mózsik Lőrinc, testvére, Antal, Kis Tomás, testvére, Andriás, Somodi Alberd, fia, Pál, testvére, Máté, Disznós Boldizsár, fia, Menyhár, testvére, István, Mózsik Máté, fia, János, testvére, Mihál nevét. Egy-egy háztartásban azonban többen is élhetnek, mivel az említettektől tizenöt egységnyi kapuadót szedtek, azaz mindössze ennyi volt az adózó háztartások száma. Szembetűnő, hogy a felsorolt családnevek mindegyike szerepel az 1548-as dézsmajegyzékben, azaz elmondhatjuk, hogy a XVI. század második felében a falu lakóinak mintegy fele átvészelte a török előrenyomulással, a kétfelé adózással jellemezhető első évtizedek megpróbáltatásait.
A mintegy 130 főnyi lakosúnak feltételezett falu gazdaságára jellemző, hogy az 1590-es évek elején földesúri adóként 3591 kilogramm búza-, 2670 kilogramm árpa- és 350 méhkastizedet szolgáltattak be a töröknek. Emellett fokhagyma-, vereshagyma-, káposzta- és kendertizedet, az eladásra termő mezei kerti adót, továbbá szénaadót fizettek. A sertésadót 125 darab egyévesnél idősebb állat, a juhadót pedig mintegy 1400 darab juh után fizették. A földesúrnak járó 120 akcse menyasszonyadóból négy hajadon vagy nyolc özvegyasszony házasodására következtethetünk, de feljegyezték, hogy évi három hordó csapolása után, illetve egy kétkerekű vízimalom után is fizettek járadékot a falu jobbágyai.
A török előrenyomulásával együtt járó háborúskodások nyilvánvalóan kedvezőtlenül érintették a térséget.
Nagy károkkal járt a gyulai bég 1573-as hadjárata, de a legnagyobb pusztítást a tizenöt éves háború kezdetén a krími tatárok 1594-es betörése jelentette. Ez a támadás, majd a két évvel későbbi Eger elleni török–tatár felvonulás végképp megpecsételte a térségbeli falvak sorsát. A szomszédos dél-szabolcsi és bihari részeken 1597–98-ban már 26 lakatlan falut sorolnak fel. Minden bizonnyal ettől az időtől sorolható a lakatlan falvak közé Nagyiván is.
Nagytályai Péter 1612-ben olyan néptelen helységnek említi a falut, amelynek egyedül csak a temploma áll. Ugyanakkor a szomszédos vagy közeli dél-szabolcsi települések egy része – Csege, Egyek, Ohat, Nádudvar – az 1630-as évektől újra lakott helyként tűnik fel. Sokatmondó viszont, hogy a Nagyivánnal közvetlenül szomszédos Zám szintén elhagyott, sőt végleg elnéptelenedik. Mindezzel együtt több forrás is arról tanúskodik, hogy az 1600-as évek végén hosszabb-rövidebb időre a falu újranépesedhetett vagy legalábbis átmenetileg lakott volt. Egy 1681 körüli, a soproni országgyűléshez benyújtott dokumentumban a reformátusok például felpanaszolják, hogy templomukat a katolikusok elvették. A debreceni református egyházkerületi levéltárban több forrás is azt bizonyítja, hogy a hódoltság közel másfél évszázadában a falu mindenkori lakói inkább reformátusok lehettek. A XVII. század folyamán leggyakrabban mégis inkább a szomszédos települések – vélhetően elsősorban Debrecen – lakói használják a falu határát egészen az 1700-as évek elejéig.
A XVIII. századdal nem érkeznek együtt a kedvezőnek mondható változások. Egy pásztor tanúvallomása szerint „Igen Villongó Világ volt akkoriban a Kurucz tábora miatt, azért Semmi Határokkal nem gondoltak, hanem sziltibe járták a Jószággal a Körűl belől való Pusztákat Nagy Iványt is a Váras birta nem gondolkoztak meddig Kell járni a Debreczeni Jószággal.”
Ám ezen időszak végének közeledtét jelezte mégis, hogy az elvadult határú, lakatlan területet a felszabadító háborúkat követően, a Rákóczi-féle szabadságharc után 1712-ben az egri káptalan megkísérli újranépesíteni. Egy, a káptalan levéltárában megbúvó irat szerint az 1712-es betelepítéskor nyolc családfő, név szerint Tóth Gáspár, Tengely István, Aranyosi János, Aranyosi Mátyás, Antal János, Pap Mihály, Pap Gergely és Tóth Benedek költözött a faluba, minden bizonnyal családjaikkal együtt. Három évvel később, 1715-ben a birtoktulajdonos káptalan ismét új családokat hozott a faluba, Haller Ferenc Heves megyei földesúr, a káptalani birtok bérlője pedig pásztorokat telepített Nagyivánra. Úgy tűnik, ezek az erőfeszítések nem jártak azonban tartós sikerrel. A letelepített családok csak ideig-óráig maradtak meg egy helyben, s valamikor 1719 táján újra elnéptelenedett a falu. Az 1720-as években újra lakatlanná vált puszta határát legelőként a szomszédos, hortobágyi, zámi, ohati legelőket is bérlő Debrecen város lakosai élik.
Ez akkoriban általános jelenség, mivel más ritkán lakott vagy átmenetileg elnéptelenedett települések határait (Örs, Füred) is a debreceniek használták.
1730 táján újabb változás következett be: ettől az időtől gróf Buttler Ferenc bérelte a nagyiváni határt az egri káptalantól. A gróf gulyásai, csikósai közül Mester János, Ficsor György, Horti György és Cseffa Pál nevét ismerjük, akik Erdőtelekről, Karcagról kerültek a pusztára. Nem egy közülük tíz–tizenöt évig volt pásztor a nagyiváni legelőkön, s arra is vannak adatok, hogy részükre Schleer Baltazár tiszttartó „mikor arra való idő vólt, mindenkor osztotta ki szántásra a Nagy Iványi földeket”, vélhetően a falu keleti határában.
Nagyiván történelmében az 1754-es esztendő jelentett fordulópontot. Ekkor a földbirtokos, az egri káptalan képviselője, Engelmayer Sámuel prépost a határt megkísérelte felméretni, hogy a további birtokjogi vitákat lezárja. A telepítési előkészületeket az is jelzi, hogy minden bizonnyal már korábban megrendelték a falu pecsétjét, mivel a XIX. század végéig használt pecséten ez áll: „Nagy Iványi pecséta 1753”. Majd tizennégy jobbágycsalád (kilenc boconádi, három hevesi, egy császpusztai és egy dormándi) engedélyt kap a letelepedésre. Kurucz Márton, Kováts István, Kováts József, Kováts Mihály, Kováts János, Medve Mátyás, Csontos György, Czinege György és Czinege József Boconádról, Vona István, Kováts György, Kováts János Hevesről, Tóth János Császpusztáról, Zsigmond Mátyás pedig Dormándról került Nagyivánra, ahol 1755. április 24-én kimérték a házhelyeket, és elkezdődött a kunyhók építése, az új közösség élete.
Az első úrbéres szerződés értelmében a káptalan évi nyolcszáz forint készpénzért, három akó olvasztott vajért, három hízott sertésért tizenkét évre átengedte a telepeseknek a határ összes haszonvételét, a kocsma és a mészárszék használatát. Ez az előre rögzített, szerződéses, szabad menetelű állapot már eleve kedvezőbbnek mutatkozott egy olyan korszakban, amikor a job-bágynépességre a nagyarányú ide-oda vándorlás, a migráció volt a jellemző, így minden bizonnyal jelentős szerepet játszott a betelepülés indítékaként.
Fontos megemlítenünk, hogy a szerződést csak tizenhat évvel később módosították, oly módon, hogy az évi készpénzkötelezettség ezer forintra, a természetben szolgáltatott hízott sertések száma pedig hatra emelkedett.
A betelepülők mindannyian római katolikus vallásúak voltak. A házhelyek kimérését követően, néhány hónappal később, 1755. július 7-én már megtörtént az első keresztelés is: Kurucz (alias Matuz) Márton és Györfi Erzsébet János fiának Vona István és Juhász Judit voltak a keresztszülei. Az 1755–56. évi keresztelési anyakönyvi bejegyzésekből kiderül, hogy valamennyi betelepülő házas ember lehetett, hisz a két említett házaspáron kívül gyermeke született a Kováts István–Kurucz (alias Matuz) Katalin, a Kováts János–Czinege Anna, a Medve Mátyás–Kurucz Judit, a Kováts György–Czinege Katalin, a Zsigmond Mátyás–Andrási Ilona házaspárnak. A keresztszülők között ismerhetjük meg Kováts István–Matuz (alias Kurucz) Katalin, Tót János–Nagy Ilona, Kováts Mihály–Tót Ilona, Czinege József–Kis Anna, Csontos György–Dömötör Sára házastársat. Az első két évben szülőként vagy keresztszülőként jegyzik még be a Krizsa Mihály–Csőke Apollónia, a Molnár Ferenc–Horváth Mária, a Bajna Tamás–Havas Katalin, a Csikos György–Széles Katalin, a Bíró András–Veréb Anna, a Török András–Havas Ilona, a Keresztesi Miklós–Kováts Anna, a Kastik János– Nagymihályi Zsófia, Sánta István–Csordás Ilona, Német János–Rósa Erzsébet, Fehér János–Vincze Katalin, Bogyak István–Petsi Judit, Farkas János– Talpas Erzsébet, Kelemen László–Oláh Ilona, Székács György–Ficzere Judit, Csontos Mihály–Orbán Judit, Szalóki Pál–Virág Zsófia házaspárt is.
Mindez a betelepítés sikerét, a faluközösség megerősödését jelenti, így 1756-ban a helység lakói joggal kérhették, hogy számukra önálló plébániát szervezzenek saját pappal. Óhajuk Engelmayer nagyprépost levele útján jutott el a püspökhöz.
A kérvény nagy együttérzéssel érvel a nagyivániak mellett: „De mindazon által bátorkodom Excelld Kegyes Attyai s. Fő-Pásztori Szine elejiben terjesztenem az istenek áldásából s. Excelld grátiájából lassán lassán nevekedő Nagy Iványi uj nyájnak engedelmes essedezését, kik jóllehet olly hirtelen még nem építhetnek Templomot, de már olly egy házat készítettek el, hogy Excelld Kegyelmességéből közzéjek kűldendő Lelki Pásztor mind el lakhatik benne becsületessen, mind pedig különöss szobában az isteni szolgálatot is diszessen elvégezheti: Könyörögnek azért velem együtt Excelldh alázatossan, méltóztassék Szomjuhozó lelkeket azon az Kálvinistákkal környülvett Pusztán egy alkalmatos lelki Pásztorral meg vigasztalni, és hogy még templomjok (melyhez hozzá fogni tellyes szándékjok s. igyekezetek) felépül, azon különöss Szobával Parochialis Sz. egyház gyanánt élhessenek Kegyessen megengedni. Alázatossan iderekesztem az nékik a Plébános Tartássa iránt consistialiter tett projectumot is, mellyet tellyességgel acceptályák, s. magokat mind azokra kötelezik, csak lehessen nékik mentűl hamarab Plébánossok, mert Nádudvar három mérföldnire essik tőlek, s. az árvizek idején épen oda nem mehetnek: az kerül belől lévő Kálvinist hely-lyeken s. pusztákon szemenkint olly catholikussok találtattnak, kik két három esztendők alatt is ailg halgatnak egy Sz. Missét, vagy gyónásokat végzik az mint Szent Istványi, és Nádudvari Plébánuss Uraméktől informáltatván.”
Alig egy hónap múltán, 1756. augusztus 6-án Csontos Imre szemináriumot végzett plébános megérkezett, és a nádudvari anyakönyvből átvett bejegyzések átmásolásával, hitelesítésével megnyíltak a nagyiváni római katolikus egyház házasodási, keresztelési és halotti anyakönyvei. Azaz megkezdődött az egyházközség önálló élete.
A dokumentumokból az derül ki, hogy nagyon fontos szerep várt a nagyiváni római katolikus vallású közösségre és a plébániára. Heves–Külső-Szolnok és Szabolcs vármegye ezen részein, az egykori kemeji (kis-hevesi) és szabolcsi főesperesség területén ugyanis az idő tájt alig volt római katolikusok által lakott település: Margita, Ohat, Zám, Kócs, Örvény lakatlan puszta, Egyek, Csege, Füred, Szőlős, Örs, Szentimre, Derzs, Abád, Madaras, Karcag reformátusok által lakott hely, holott több helyen is a egri káptalan (Margita, Egyek, Nagyiván) vagy a püspök (Örs, Örvény,Csege) volt a földesúr. Így Nagyiván betelepítése annak a folyamatnak a kezdete, melyet a reformátusok Örsről és Egyekről történő eltávolítása (és római katolikus lakók letelepítése), illetve a római katolikus plébánia Füreden, Karcagon bekövetkező megalapítása, Örvény falu újratelepítése követ. Ez az anyakönyvi bejegyzések és a falu lakosságának házasságkötési kapcsolatai alapján is nyomon követhető. Az 1750-es, 1760-as években ugyanis a nagyiváni anyakönyvbe jegyezték be az örvényi, a füredi, az örsi, az igari, a szőlősi, a szentimrei, sőt a madarasi és a karcagi római katolikus vallású újszülötteket is.
A falu gyarapodását jelzi, hogy az 1760-as évekig mintegy 75 nagyiváni házaspár nevét őrzik az anyakönyvek: ez a falu közösségének megerősödését sejteti. Sokatmondó adat, hogy míg 1757-ben tizenhárom keresztelés történt, 1758-ban már harminc, 1761-ben pedig 48 keresztelés adatait jegyezték fel.
Az 1760-as évek végén megújított úrbéri szerződés szerint az évi összeg ugyan ezer forintra emelkedett, ám sem dézsmát, sem robotot nem fizettek, csak hosszú fuvart teljesítettek
a falubeli jobbágyok. Az 1771-es úrbérrendezéskor 37 telkes gazdát és 18 házas zsellért írtak össze. Az első hazai népszámláláskor, 1786-ban Nagyivánon a jogi népesség száma már 1143 fő volt. A férfiak közül 50 parasztot, 51 paraszti örököst, 170 zsellért, egy papot és három nemest, továbbá 52 egyéb jogállású egyént és 265 tizenhét év alatti fiatalt számláltak. Ebben az időben az anyakönyvekben Nagyfejeő Mátyás, Nagyfejeő Mihály, Trázsi György nemest találjuk, jóllehet a bejegyzések nem jelzik jogállásukat. Feltűnik viszont az összeírás körüli időben átmenetileg Borbás Imre nemes úr neve is, akiről keveset tudunk. Ugyanakkor az egyéb kategóriához tartozónak véljük az anyakönyvben először 1773-ban megjelenő Smigróczki György Sáros megyei származású molnárt, az 1778-ban házasságot kötő Kosina Dániel vékonyszabót (ahogy akkoriban a céhes szabót nevezik), az 1780-ban házasodó Lisztra Antal vászonszövőt, Szőke György kántort, Nyilas Péter chirurgust (seborvos), a házassági anyakönyvben 1781-ben feltűnő Kovács András vékonyszabót, az 1781-ben bejegyzett Urbán Ferenc vékonyszabót, Igolsai Pál csizmadiát vagy a később házasságot kötő Meleg András vékonyszabót, Rapcsák (Hrapcsek) János vászonszövőt vagy Prázmáry István iskolamestert. Az 1780-as, 1790-es évekből az említett mesterembereken kívül ismerjük még Bíró Pál csizmadia, Gábor Dániel vékonyszabó, Kártik Pál kovács, Nagy Ferenc csizmadia, Lévi (Lévay) József szűcs nevét is.
1828-ban Nagyivánon 264 ház van, a lakosság száma pedig 1849 főre emelkedett. Hét izraelita vallású lakos kivételével mindenki római katolikus. Hetvenöt telkes jobbágy, 171 házas zsellér 25 házatlan zsellér mellett csaknem harminc kézműves volt a faluban. A kézműiparra jellemző, hogy ekkor többféle szakmabeli mester is működik Nagyivánon. A legnépesebb mesterség a csizmadiáké volt tizenhárom kézművessel (Balás János, Bajnok János, Balog József, Czinege György, Nagy Ferenc, Nagy Mátyás, Nagy József, Fejes József nemes, Kártik Ferenc, Rapcsok János, Rapcsok József, Rapcsok György, Talpas János). Heten voltak a szűcsök (Andraskó János, Czinege István, Czinege Pál, nemes Gyurtyánszky András, nemes Fejes Mátyás, Kártik Mihály, Petrovics Mátyás), öten a kovácsok (Farkas István, Farkas Mátyás, Farkas József, Koprovits József, Suller Ferenc) négyen a molnárok (Dorogmay Mihály, Kocsis András, Orosz György, Smigróczki György). Egy-egy ács (Juhász István), vékonyszabó (Kosina István) és vászonszövő (Hájas Mihály) mellett három olyan iparost is találtunk (Fürdős János, Kar Mihály, Urbán Antal), akiknek nem tudtuk megállapítani a foglalkozását.
Nem véletlen, hogy az említett kézművesek 1825-ben a csizmadia, szűcs, vékonyszabó céh számára itt privilégiumot nyertek. A magyar kancellárián kelt kiváltságlevél tanúsága szerint ebben az időszakban Nagyiván oppidum, azaz mezőváros. A település XVIII. század végi fejlődését minden bizonnyal több tényező is segítette. Egyrészt láthattuk, hogy néhány évtizeden át a plébánia igen fontos szerepet játszott a környező, jórészt felekezeti kisebbségnek számító római katolikus vallású lakosok életében. Az is feltűnő, hogy az 1770-es, 1780-as években más, távolabbi tájakról egyre több kézműves érkezik ide. Közvetett bizonyítékként kezeljük a kézművesek nevének váratlan megjelenését az anyakönyvekben és a korábban betelepült nagyiváni családokba való beházasodását, de közvetlen adataink is vannak. A Kocsisok például Zsadányból (Tarnazsadány) jöttek, Hájas Mihály Jászberényből, a Nagy família Karcagról került ide. Jóllehet ez nem tömeges méretű jelenség, ám tudnunk kell, hogy a kézművesség tucatnyira tehető megjelenése már önmagában is differenciálttá tett egy olyan térséget, ahol a kézműipar még a háziipari keretek szintjén létezett. Nagyiván forgalmi fekvése is kedvezőbb lehetett. Az 1750-es években egy határperben szerepel, hogy a füred–debreceni sószállító országútból a Parajos-halomnál „Délnek fordulván a Debreczenbűl Szolnokba járó régi Sót hordó Út” a falun vezetett keresztül, sőt a nagyiváni határban keresztezte ezt a Füredről Nádudvarra vivő kisebb földút is. Ez az élénkebb átmenő forgalom is hozzájárulhatott a település fejlődéséhez.
Nagyiván lakosságának száma egy 1850–51-re vonatkozó közlés szerint 1941 fő volt. Ebből arra következtethetünk, hogy a népességszám korábban tapasztalt gyors növekedése lassult. Úgy tűnik, hogy a XIX. század közepére valamelyest fékeződött a korábbi évtizedekben tapasztalt nagyobb arányú bevándorlás, bár a gyakori járványok sem kímélték a lakosságot. Ez is az oka annak, hogy az évenkénti magas születési számot nagyarányú halálozási mutató ellensúlyozta. A családonkénti nyolc–tíz gyermek megszületése átlagosnak számított, de nem volt ritka a 14–16 gyermek sem, akiknek jó, ha harmada-fele érte meg az ifjú- vagy felnőttkort. Az 1820-as évektől az 1850-es évek végéig Nagyivánon évente 95–133 között alakult a születések száma, szemben a 70–110 fő közötti halálesettel. Néhány évben igen magas volt a halálozások száma (például 183l-ben 225 fő, 1855-ben 187 fő). Ezekben az esztendőkben a kolera pusztított. 1831-ben július 5. és november 22. között 152 ember esett áldozatául, 1849. augusztus 22. és október 6. között 22, 1855. június 11. és szeptember 16. között 66 nagyiváni áldozata volt a rettegett járványnak.
A feudális viszonyok megszüntetését eredményező 1848–49-es forradalom és szabadságharc éveiben 84 telkes gazda kezén 31 jobbágytelek volt. Sajátosan alakultak a telkes jobbágyságon belüli viszonyok: egy-egy gazda rendelkezett másfél, illetve egy telekkel, kettő pedig háromnegyed telekkel. A huszonnyolc féltelkes és az 52 negyedtelkes gazda mellett még további 182 zsellércsalád alkotta a helyi társadalom többségét. A szűcs, csizmadia és szabó iparűzők száma huszonhét: ez az akkori, tizenhárom településből álló tiszafüredi járásban a járásszékhely után a legmagasabb.
A szabadságharc nagyobb hadműveletei elkerülték Nagyivánt, de ez korántsem jelenti azt, hogy eseménytelenül múltak itt ezek a viharos hónapok. Az 1848 nyarán készült nemzetőri összeírás szerint 116 fő vállalt szolgálatot. (Lásd Függelék I.) Közülük huszonöten a Délvidékre vonultak az „illyr” (szerb) lázadók ellen harcolni. 1849 elején a lakosság teherbíró-képességét a Tiszafüred–Egyek térségében felállított tartalék hadtápbázis, illetve március–április táján a füredi átkelőhelynél összevont fő sereg ellátása tette próbára. A faluban eltemetett két honvéddal kapcsolatos anyakönyvi bejegyzések arra utalnak, hogy ez idő tájt a 20. honvéd zászlóalj tartózkodhatott a környéken. Nagyobb megpróbáltatást az 1849. július 26–27-étől feltűnő s a szájhagyomány szerint hosszabban itt időző cári orosz seregek megjelenése jelenthette, mivel a több tízezres fősereg ellátása a környék népének tartalékait mindenhol kimerítette.

Nagyiván község pecsétje 1753-ból (Varjú Róza rekonstrukciós rajza)

Trásy Imre nemesi címerterve a nemesítési kérvény beadványán, 1751-ből (Varjú Róza rekonstrukciós rajza)

Nagyiván környéke az első katonai felmérés idején, 1787-ben

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT