A Hortobágy igézetében
A Hortobágy igézetében
Átlagosnak tűnő alföldi falusi település Nagyiván: belterülete 1,22, összterülete 43,16 négyzetkilométer, lakóinak száma 1191 (1998). Jász-Nagykun-Szolnok megye keleti peremén, két, egymástól sokban különböző, mégis rokon alföldi középtáj területének határán fekszik. Nyugati fele a Közép-Tiszavidék, külterület keleti oldala a Hortobágy része. A falut nyugaton Tiszaörs, északon Tiszafüred, keleten Hortobágy község és Nádudvar, délen Kunmadaras határolja.
A szomszédos települések neve is elárulja, hogy Nagyiván történelmi tájak találkozási pontján jött létre, hiszen a mai Hortobágy község külterülete fél évszázaddal ezelőtt még Debrecen város tágas legelőit adta, Kunmadaras pedig évszázadokon át a Jászkun Kerületek nagykun területéhez tartozott. Maga a falu a történelmi Szabolcs és Heves vármegye gyakran változó határvidékén alakult ki.
Nagyiván természetföldrajzi képét alapvetően meghatározza, hogy nyugati határrészében találkozik a Közép-Tisza-vidék Tiszafüred– Kunhegyesi-síknak nevezett, homokbuckákkal jellemezhető kistája és a Hortobágy széles rónasága. Ennek a szomszédságnak a következménye, hogy a keleten és délen egyhangúnak tűnő táj nyugat felé haladva mozgalmasabbá válik. A Tiszafüred–Kunhegyesi-síkhoz tartozó nyugati határrészeket a magasabb fekvésű pleisztocén végi hordalékkúp-felszín alkotja, mely kelet felé jól kivehető tereplépcsővel kapcsolódik a Hortobágy „asztallap simaságúnak” mondott, sajátságos feltöltődésű felszínéhez.
A falu nyugati határában, a Középső- és az Első-dűlő határvonalán, egy északkelet-, észak-déli 89 méteres terepvonal mentén rajzolódik ki a két terület határa. Ezt a kettősséget a felszíni formák is jól érzékeltetik. A Tiszaörssel határos terület, a Harmadik-dűlő löszös homokkal, homokos lösszel fedett északi, északnyugati csapású buckavonulatai magasabb felszínt alkotnak, melyet több helyen szél formálta, vízállásos deflációs laposok, itt-ott a távolban vakon végződő folyó-, illetve érmaradványok tesznek változatossá. Ennek a magasabb fekvésű, pleisztocén végi hordalékkúp-felszínnek a formálásában valaha, több tízezer évvel ezelőtt minden bizonnyal a szél játszotta a fő szerepet. A jégkorszak utolsó, szárazabb periódusa idején a folyóvíz nélkül maradt hordalékkúp-felszínt támadva felhalmozta a homokot, melyet később – ugyancsak hasonló klimatikus feltételek közepette – még újra átmozgatott, buckagenerációkat hozva létre. A homok azonban a felszín alatt található, mivel a buckákat a futóhomok poranyagából kifújt, az így képződő hulló porból keletkezett lösz, illetve löszös köpeny fedi, mely különösen a buckák közötti mélyedésekben, illetve a buckák oldalán vastag. A durvább, homokos üledék a tetőszint felé haladva fokozatosan elvékonyodik, de a homok csak néhány helyen – például az egykori tsz-gyümölcsös területén vagy a régi Örsi út és a közigazgatási határ menti homokbánya helyén – kerül a felszín közvetlen közelébe.
A 89–92 méter tengerszint feletti magassággal jellemezhető felszín nem olyan mozgalmas és zárt, mint a szomszédos örsi, füredi vagy igari határ. Ennek elsősorban az oka, hogy a hordalékkúpnak ezen a részén nagyobb laposabb felszínek, feldarabolódott medermaradványok, deflációs mélyedések (Közös-Nagy-lapos, Vékony-ér) alakultak ki. Az egyik ilyen medermaradvány a mai vízrendszer élő tagja: a Sarkad-ér kelet–nyugati futású szakasza választja el a magasabb buckás felszínt a tiszafüred-kócsi határban folytatódó, a Hármastanya közüli homokvonulatoktól.
Ennek a pleisztocén végi hordalékkúp-felszínnek a folytatása kelet felé fokozatosan vezet át bennünket a Hortobágy tájegységébe, ahol a lapos felszínek jutnak uralomra. Az átmenetet a Középső-dűlő, a Kivételesek dűlője és az Első (vagy Sóskúti)-dűlő területe képezi, de ez a térszín a falu északi-északkeleti határába is átnyúlik a Sarkad-ér bal partjára, a Kócsi határ-dűlő területére. Itt homokvonulat már nem fordul elő, a hátak, a partosabb vonulatok – vagy ahogyan a faluban mondják: a „girincek” – alig emelkednek környezetük fölé. A felszín nyugati részén fasorok állják útját a távolt kutató tekintetnek, de ezek a keleti oldalon már legfeljebb facsoporttá, itt-ott magányos fákká szakadoznak.
Ezt az alacsonyabb fekvésű hordalékkúp-felszínt ártéri löszök és ártéri löszszerű üledékek fedik. Az iszapos, agyagos ártéri lösz alapanyagát tekintve folyóvízi eredetű. Részben a pleisztocén végi folyók (feltehetően az ős-Eger és szomszédos vizei) elsődleges üledékeként, részben az áradások alkalmával került a felszínre az a sok finom szemű üledék, amiből a pleisztocén végén a hideg, száraz éghajlaton az ártéri löszök képződtek.
Az Első-dülőtől keletre (a Harc-halmi-dűlő és a Kivételes-dűlő déli területe), illetve a belterülettől délre (a Kákás-, a Csíkos- és a Mérges-dűlő) és keletre fekvő terület (a Hosszú-fenék-, az Ördög-fenék-, a Görbe-ér, a Sáros-ér, a Gyeprejáró-, a Kása-halmi-, a Sőretanyai- és a Mérges-éri-dűlő) már határozottan hortobágyi jellegű tájrészlet. A nagyméretű, feltöltődő vagy alig felismerhető morotvaszerű, övzátony jellegű képződményeket a geomorfológusok, geológusok egy része a Tisza és mellékvizei egykori jelenlétének, másik csoportja a pleisztocén végi ősfolyók húsz–ötvenezer éve elhagyott medre emlékeként tartja számon. A Tisza felszínformáló tevékenységét valló nézetek úgy tartják, hogy ezek a folyómedrek fiatalabbak, csak néhány ezer évesek, s a Hortobágyot bekalandozó folyó oldalazó eróziós és akkumulációs munkája nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy itt a felszín tagolatlan. Az újabb keletű felszínfejlődési modell szerint ezek a húsz–ötvenezer év közötti folyómedrek éppen azt bizonyítják, hogy a Hortobágy felszínének jelentős részét nem a Tisza, hanem az Északi-középhegységből hajdan lefutó s a hordalékkúpot felépítő folyók, patakok alakították ki. Tény, hogy itt, amerre csak járunk, régi medermaradványokra is utaló erek (például Sarkad-ér), a többnyire folyóhátak között kialakult, kisebb-nagyobb (például Görbe-ér), sőt a falu déli határában hatalmas kiterjedésű, rossz lefolyású, mocsaras-vizenyős laposok (Kákás-, Csíkos-, Csukás-, Darvas-, Mérges-ér) jellemzik a területet. A laposok, erek a falu keleti határrészében is meghatározó felszíni képződmények (Labodás-fenék, Mérges-ér, Sáros-ér). Ezt a területet a holocén elejéről származó öntésképződmények fedik. Ezeket az üledékeket öntésiszap vagy lösziszap néven ismerjük. Tulajdonképpen ez a felszín képezi a nagyiváni határ legnagyobb részét. Az agyagos lösziszap az újholocén folyamán elszikesedett.
A csend, a tájból áradó nyugalom a messzi vidékről idejövőnek már-már nyomasztó. Tekintetünk zavartalanul kószálhat szerte a határban: csak itt-ott tűnik fel egy-egy távoli tanya, gémeskút, legelésző nyáj vagy kunhalom. A halmok mind a hortobágyi jellegű határrésznek, mind a pleisztocén végi hordalékkúp-felszínnek feltűnő formái, melyek több méterrel környezetük fölé emelkedve valamelyest csökkentik a táj egyhangúságát. Magasságuk különböző. A Bürök (vagy ahogyan a faluban mondják: Bőrök)-halom a nyugati buckavonulatok fölé emelkedve az egész Tiszafüred-Kunhegyesi-sík legmagasabb pontja, mely eléri a 104,8 méter tengerszint fölötti magasságot, s így tizenkét–tizenöt méterrel emelkedik környezete fölé. Nagy kár, hogy az 1980-as években a halomra emelt betonépítmény alapvetően megváltoztatta tájképi megjelenését. Igaz, a betonhenger tetejére felmászva hegyen érezhetjük magunkat: nemcsak a nagyiváni, hanem az örsi és a madarasi határ egy részét is megtekinthetjük. Ugyanezen a homokvonulaton helyezkedik el a kunmadaras–tiszaörs–nagyiváni határ szögletében lévő Hegyeshatár-halom (96,2 méter), és a nagyiván–kócsi határvonalon fekvő Fő-Sarkad-halom (96,8 méter). Néhány évtizede még létezett a Bürök-halomtól északra fekvő Karsai-halom (93 méter), sőt a Sőre-halom is. Mivel a Sőre-halom volt a homoknyerőhely, ez ma már alig észrevehető felszíni kiemelkedés.
A belterület keleti szélén találjuk a 93 méter magas Harc-halmot. A hagyomány szerint a Rákóczi-szabadságharc idején itt mértek súlyos csapást a debreceniek a labancokra. A halmon az 1830-as évek elején nyitották meg a falu második temetőjét. Nagyiván keleti határában ismert még a Sarkad-ér partán szerénykedő Kis-Sarkad-halom (87,8 méter), a kócs–nagyiváni és egykori debreceni határ szegletéhez közeli Nagy-Bence-halom (93,2 méter), valamint a falu keleti határában a Kása-halom, a megyehatáron fekvő Sáros-éri-halom (91,3 méter), a Mérges-halom és a kunmadaras–nagyiváni határt kijelölő Nagy-Darvas-halom. A halmok átmérője többnyire harminc–negyven méter, alaprajzuk kör alakú, de előfordulnak ellipszis alaprajzúak is. A korábbi évtizedekben több kunhalom (például az 1970-es évek legelején, a Nagyiván–Kócs közötti bekötőút építésekor a Berecz-halom, a közeli Pap-halom és a Kása-halom) esett az emberi tevékenység áldozatául, noha a kunhalmok kultúrtörténeti és természetvédelmi értéke ma már nyilvánvaló. Ezeket a különös tájelemeket az árvízmentes háton, de mindig a víz közelében megtelepülő ember hozta létre évezredekkel ezelőtt. Tariczky Endre, a XIX. század második felében tevékenykedő tiszafüredi plébános és múzeumalapító földpiramisnak nevezte a halmokat. A Bürök-halom közelről tényleg „hun földpiramisnak” tűnik. Nem pusztán impozáns mérete, hanem titokzatossága miatt is. Más halmok tetejéről (például Fő-Sarkad-halom, Sáros-ér-halom) pedig szép kilátás nyílik a környező legelőkre, pusztákra. Bár a falu határában lévő kunhalmok felszíne vagy környezete az esetek többségében roncsolt vagy felszántott, a Bürök-, a Hegyeshatár-, a Sáros-éri- és a Nagy-Darvas-halom botanikai értéke kiemelkedő. Az itt tenyésző növényritkaságok évezredek emlékét őrzik. Ezek a halmok a legfontosabb menedékhelyei az egykori löszpusztagyepek maradványfajainak. Egy olyan vegetációnak, amely sok ezer évvel ezelőtt jött létre, és a löszpusztai tölgyesek erdőszegélyeit, kisebb tisztásait borította.
A kisebb halmokon a löszgyep jellegvesztése, pusztulása már előrehaladott. Ilyen degradálódó löszgyep fedi a Sáros-éri-halomot, de a Nagy-Darvas-halom környékét is az erősen rontott ősgyep jellemzi. Igen értékes löszgyepreliktumokat rejt viszont a Bürök-halom és a Hegyeshatár-halom. Igazi kuriózum a Bürök-halom oldalán egy ritka gyujtoványfű (Linaria angustissima ssp. strictissima) néhány példánya, különös botanikai érték a Hegyeshatár-halom taréjos búzafű-heverő seprőfű társulása (Agropyro-Kochietum), mely a belső-ázsiai hideg puszták jellegzetessége, továbbá a löszgyepek jellemző fajaként számon tartott ligeti zsálya (Salvia nemorosa) néhány példánya. A hajdan nagyobb kiterjedésű, kevéssé szikes löszgyepek s gyengébb minőségű társaik is jórészt eltűntek a határból, csak a leginkább elszikesedett területen maradtak meg legelőnek, ahol uralkodó a sziki csenkesz (Festuca pseudovina) és jellegzetes a sziki üröm vagy népiesen bárányüröm (Artemissia maritina).
Ezt a szikes pusztát azonban hiba lenne valamiféle elvadult, üres, élettelen vidéknek tekinteni, hisz ha kellő érdeklődéssel közeledünk feléje, számtalan meglepetést rejteget. Egyrészt a felszín rendkívül nagyfokú mikromozaikossága – azaz a sík felszín egy négyzetéterén belüli húsz–harminc centiméteres szintkülönbségek jelentkezése, esetleg ismétlődése – roppant változatossá teszi a vegetációt, amely évszakonként amúgy is eltérő színekkel tűnik fel. A tavasz beköszöntése után a gyorsan visszahúzódó vizektől mentes helyek legelőin a sötétzöld fű rövidesen sárga tengerré változik, amikor a villás boglárka (Ranunculus repens) ezernyi szálán megjelennek a felfordított kehelyhez hasonló „csengő virágok”. Még lépni is alig mer a mezőn járó ember ebben a vékony szálú, a tavaszi szélben lágyan a földig hajló virágrengetegben. Alig telik el néhány hét, s máris virágzik az orvosi székfű (Matricaria chamomilla), majd a nyár eljövetelével cickafarkfélék (Achilleák) fátyla fehérlik szerte a felszínen. De hamarosan változik a táj. Június végére már kisül a legelő: a latens állapotba visszahúzódó növények szalmasárga özöne mellett bíborvörös (bárányparéj – Comphorosma annua) és szürke (bárányüröm – Artemissia maritima) foltok vakító tengere mindenfelé, amerre csak a szemünk ellát. Csak a laposok, erek széki sást (Carex distans), kákát (Schoenoplectus tabernaemontani), gyékényt (Typha angustifolia), nádat (Phramites communis) éltető sávjai sötétlenek komoran, dacolva a tikkasztó, vízapasztó hőséggel. Az erek, laposok szomszédságában, a mélyebb fekvésű, de nem állandóan vízzel borított laposok kaszálóin „perje” azaz réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), „fogasperje” vagy más néven közönséges tarackbúza (Agropyron repens), „harmattartó fű”, vagyis tarackos tippan (Agrostis alba) és pukkantó fű azaz hernyópázsit (Becmania eruciformis) adja a szénát. Ám egy-egy zápor vagy a pusztán igazán félelmetes zivatar után hamar új életre kel a természet, és a csombormentától (Mentha pulegium) illatozik a határ. Ősszel újra változik a puszta: a nagy tömegben díszlő sziki őszirózsa (Aster pannonicus) és a sóvirág (Limonoum hungaricum) kékes-lilás szőnyege terül lábunk elé.
A földtani adottságoknak, a felszín alacsony fekvésének megfelelően a község területének nagy részét a réti talajok uralják. Mivel a vízborítás miatt itt a kilúgzás erőteljessége és a humuszképződés hiányosságai miatt nem alakulhatott ki megfelelő talajszerkezet, ezek a talajok erősen zsugorodnak, kiszáradáskor megrepedeznek, vagyis gyors talajmunkát igénylő „perctalajok”. A hortobágyi jellegű táj és a magasabb térszín átmeneti sávjában, az agyagos vályogokon is a réti talajok a jellemzőek. A kényes agrotechnikai teendőkkel együtt mégis ezek a talajok – a túlságosan nedves esztendők kivételével – aránylag jó termékenységűek. További gondot jelent viszont, hogy a talajok máshol, az alacsonyabb térszíneken többnyire agyagos vályog fizikai féleségű réti szolonyecek, azaz szerkezetes szikes talajok. Ezek a szikes legelők tipikus talajai, melyeket már a XIX. század vége óta szántóként is hasznosítanak, bár a szántók mindig először a folyóhátak, gerincek, laponyagok akkoriban magas ártéri fekvésű területein vagy a kunhalmok közvetlen környezetében jelentek meg. Különösen a hortobágyi jellegű határrészek uralkodó talajtípusa tehát a réti szolonyec, mely a feltalajban felgyülemlő szóda jelenléte, a só felhalmozódása miatt szoloncsákos jellegű. Elég azonban egy rövid séta a zápor utáni feledhetetlen illatú cickafarkos-ürmös gyepen, hogy rájöjjünk arra, a távolról simának tűnő felszín mennyi mikrodomborzati elemet és mikromozaikos talajadottságokat rejt. Más-más színű és megjelenésű a növényzete a kérges vagy a közepes termőrétegű réti szolonyecnek, illetve a mélyben sós, elszikesedő réti talajnak, melyek olykor négyzetméterenként váltakoznak a felszínen. Jobb minőségű szántó inkább csak a nyugati határrészen található, ahol a középkötött vályogos, löszös üledéken réti csernozjom, esetleg foltokban alföldi mészlepedékes csernozjom talaj is előfordul, legértékesebb részét képezve a falu egyébként igen rossz talajadottságú határának.
Nagyiván éghajlatát a község alföldi fekvése határozza meg. A falu a Közép-Tiszavidéken egy olyan sávban van, ahol a felhőzet évenként csupán az égbolt mintegy ötven százalékát borítja. Nyáron a vakítóan tiszta égbolton alig tűnik fel felhő, ám „ha jön a borulás”, „feljön a rossz idő”, hatalmas viharral. A kevés felhőzetet az Északi-középhegységből jövő szelek felhőoszlató hatásával lehet magyarázni. Vagyis nem meglepő, hogy Nagyivánon a derült napok és a napsütéses órák száma magas. A napfénytartam évi átlagos összege az 1900–1950. közötti mérések alapján 2060 óra körüli, ami országos viszonylatban is kiemelkedő érték. A faluhoz közeli Tiszaörs meteorológiai állomásának adatai szerint megállapíthatjuk, hogy az évi napfénymennyiség mintegy hetven százaléka a tenyészidőszakra esik, mely a mezőgazdasági termelés szempontjából számon tartott jelenség. Ez jó „szénaszárító idő”, ám a kapásnövények termesztésének nem kedvez. Nagyiván környékén a hőmérséklet közepes ingása (tíz Celsius-fok), a nyári és a téli hónapok közötti hőmérsékletkülönbség (huszonnégy és fél Celsius-fok) az ország legmagasabb értékeit mutatja. A fél évszázados megfigyelések szerint Nagyiván környékén gyorsan tavaszodik. Az utolsó fagyos nap április 17., de ha gyorsan melegszik, és Szent György-nap (április 24.) előtt két héttel kuruttyolni kezdenek a békák, akkor abban az esztendőben drágaság (vagyis rossz termés, tehát kevés eső) lesz. A vadludak „húzása” után rövidesen, október 22. körül jelentkeznek az első fagyok. A fagymentes időszak tehát összességében több mint fél esztendő.
Nagyiván az Alföldnek azon a részén fekszik, ahol az egyik legszárazabb folt található. Az éves csapadékösszeg sokévi átlaga 516 milliméter, a vegetációs időszak csapadékátlaga pedig háromszáz milliméter körüli. Nyári éjszakákon az „iványi” ember gyakran kémlelte az újholdat, melynek állása előjelezte a csapadékot. Ha az újhold szára felfelé állt, akkor még csapadék van benne, tehát lesz eső. De ha lefelé fordult, akkor az azt jelentette, hogy már üres, kihullott belőle az eső. Ez a szájhagyomány is jelzi, hogy a csapadék havi eloszlása elég szélsőséges és bizonytalan. Különösen a havi csapadékmennyiség erős ingadozása teszi próbára a mezőgazdaságot. Mérsékelten széljárta vidék: az északi, északkeleti szelek a leggyakoribbak.
A település éghajlatáról tehát elmondható, hogy a falu az éghajlati szélsőségek egyik gyűjtőhelye. Kellemetlen tényező az egyes éghajlati elemek szélsőséges járása és az évi vízhiány igen magas értéke (168–170 milliméter/év).
A falu természetföldrajzi jellemzői között külön kell szólnunk a felszíni vizekről, hisz ezek mindig fontos szerepet töltöttek be a gazdálkodásban. Az alacsony fekvésű területek magas aránya miatt a többé-kevésbé csatornázott, illetve szabályozott felszíni vizek jelentőségét a mocsarak, nádasok magas területi aránya is jelzi. Elsőként a Tiszafüred–Tiszaigar–Tiszaörs–Nagy-iván határvidékéről induló, csatornázott, de a régi vízivilágot idéző Sarkad-eret kell említenünk, mely kelet–nyugati irányát észak–délivé változtatva a belterület északkeleti oldaláig halad. Legdélibb szakasza a Kis-Sarkad, mely valaha a falut is két részre oszthatta, az Andornaknak nevezett falurészt
a Hatház nevű résztől választotta el, és így a mai belterület déli határának vizeivel is közvetlen kapcsolatban volt. A Sarkad-ér nevét valószínűleg derékszög alakú futásáról kapta. A vízfolyás a Sarkad–Mérges–Sáros-éri főcsatornában folytatódva, a Völgyes–Árkus-éri főcsatornával egyesülve halad Nádudvar határába, illetve a Hortobágy folyó felé. Ez a csatorna belvízelvezető, illetve lecsapoló létesítmény is egyben: műtárggyal kapcsolódik a környező erekhez (Sarkad-ér, Mérges-ér, Sáros-ér, Darvas-ér), valamint az azokkal természetes vízrajzi kapcsolatban lévő fenekekhez, mocsarakhoz. Ezek közül a legnagyobb kiterjedésű a falu déli és keleti határában lévő Kákás-fenék, a Csíkos-fenék, a Csukás-fenék, a Darvas-fenék, melyek a Kunmadaras határában fekvő Kunkápolnási-mocsár részét képezik. A fenekek közötti hátak (például a Darvas-hát) magasártéri jellegű kiemelkedésnek számítottak az ármenetesítés előtt.
A határ földrajzi neveinek egy része a régi vízi világ emlékét őrzi. A Sáros-ér neve onnan ered, hogy egy veszedelmes átjárású töltés vezetett át egykoron a debreceni határba. A Mérges-ér vízjárása árvizes időkben sebes (= mérges) volt, a Csíkos-ér halcsíkban, a Csukás-ér csukákban bővelkedett, a Darvas-érnél darvak tanyáztak, a Kákásban káka termett. A Labodás-fenék szikes talajú, folytonos víztartó, növény nélküli fenék volt. A falu északkeleti határában lévő fenekek, erek (Görbe-ér, Hosszú-fenék, Ördög-fenék) a Sarkad-ér és a Sáros-ér közötti vízrajzi rendszer részei voltak.
Mindezek a fokok, erek, fenekek, laposok egy nagyobb vízrajzi egység, a Tisza és a Hortobágy vízrajzi rendszerének részei voltak. Az 1800-as évek első felében ugyanis többször előfordult, hogy a Tisza és a Hortobágy árvizei – az erek összefüggő rendszere közvetítésével – közvetlenül a belterületig jutottak. A Sáros-ér és az Árkus-ér ugyanis a Tisza árvizeit vezette le a Hortobágy, a Berettyó és a Körösök felé. 1830-ban például feljegyezték, hogy a keleti faluhatárban május elején akkora volt az árvíz, hogy a debreceni földutat is elöntötte, lehetetlenné téve a közlekedést. Máskor viszont az árvíz jótékony, réti szénatermelő hatását áldották a falubeliek. Vagyis a víz ciklikus járása tette páratlanul gazdaggá, legelőben bővelkedővé a nagyiváni határt, s ez évszázadokon át nagyarányú állatartást tett lehetővé.
A mezőgazdasági termelés lehetőségeit összességében az jelzi, hogy a határban a szántó alacsony, 28 százalék körüli aránya mellett a legelő területe a legjelentősebb (közel 44 százalék). Ez tipikusan a Hortobágy-vidéki területhasznosításra jellemző érték, mellyel együtt jár még a nádasok, illetve a használaton kívüli területek (mocsarak, védett területek) jelentékenyebb (22 százalék körüli) területi részesedése is. A nádasok hasznosításának ma is élő, évszázados hagyománya van.
A szántóföldek és szikes pusztai legelők, mocsarak által változatosnak mondható területre a kultúrtáj és az érintetlen természetet idéző kettősség a jellemző. Nem véletlen, hogy a külterület jelentős része a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz tartozik. Az egyedülálló pusztai növényzet és állatvilág megőrzése fontos feladat, ugyanakkor a területhasznosítás ezen formája konfliktusok forrása is lehet.
A legeltető állattartásra az ármentesítés előtt különösen alkalmas határ jellegének megváltozása óta az éghajlati szélsőségek különösen érzékennyé tették a lakosság többségének életet biztosító mezőgazdasági tevékenységet. Így a falu lakói számára a nehéz körülmények ellenére való boldogulás szinte legendává vált. Ez a vonás a falubeliek mentalitásában a XX. század elejétől mind gyakrabban jelenik meg, ám a mostoha természeti feltételek mellett legalább olyan súlyos probléma lett Nagyiván periferikus fekvése is. Ennek egyik jele az volt, hogy a XIX. században még a helyiérdekű vasút építésének tervei sem érintették a falut, sőt a fontosabb szárnyvonalak és más összeköttetések után a XX. század elején kigondolt Tiszafüred–Nagy-iván–Nádudvar helyiérdekű vasútvonal építése is meghiúsult. Kövezett út is csak későn, az 1920-as, 1930-as években létesült: egyetlen irányba, Tiszaörs és azon át a járásszékhely, Tiszafüred felé. Jellemző módon azonban a járásszékhely földúton rövidebben volt elérhető, sőt a közelebb lévő, akkor már fontos piacközpontnak számító Kunmadarast vagy a hagyományosan jelentős piaci és vásári központot, Karcagot csak földúton lehetett megközelíteni.
A forgalmi zártság mára valamelyest enyhült: falu a 33-as és a 34-es számú másodrendű főútvonalak felől egy alsórendű bekötő, illetve összekötő út segítségével közelíthető meg. A szomszédos települések közül Hortobágy, Nádudvar, Karcag vagy Kunmadaras kerülő úton, illetve földúton érhető el. A legközelebbi kisvárosok (Tiszafüred, Karcag) egyaránt huszonöt–harminc kilométernyi távolságban vannak. Mind a saját (Szolnok), mind a szomszédos megyeszékhely (Debrecen) hetvenöt–nyolcvan kilométernyire található. Máig érvényes azonban, hogy a falu tömegközlekedési szempontból zsáktelepülés: csak a Nagyiván–Tiszafüred közötti rendszeres autóbuszjáratok révén kapcsolódik az ország tömegközlekedési rendszerébe. Így nem csoda, ha az 1950-es évek végén igazi ünnep volt, amikor sűrűbbé vált az autóbuszközlekedés a járásszékhely és a falu között. Ettől kezdve Füred lett a „város” Nagyiván lakói számára, bár a hagyományos piaci-igazgatási térkapcsolatok miatt Nagyiván már a XIX. század elejétől Tiszafüred vonzáskörzetéhez tartozik. Az autóbuszjárat-szervezés ma is Tiszafüred-centrikus, a másik közeli kisváros (Karcag) csak kórháza és középiskolái révén gyakorol vonzást Nagyivánra.
Nagyiván látképe a Sarkadi-temető felől (1960-as évek, Gál Lajos felvétele)
Négygémű csordakút a pusztán (1940-es évek)
A Harmadik-dűlőben emelkedő Bürök-halom az egész Tiszafüred–Kunhegyesi-sík legmagasabb pontja (Vadász István felvétele)
Barna réti héja fiókája. A Hortobágy második leggyakoribb fészkelő ragadozó madara nádas mocsárban, vizek szegélyén költ (Tölgyes Lászlóné felvétele)
Partifecsketelep egy megbontott kunhalom löszös homokfalában, nem messze a nagyiván–kócspusztai határtól (1970-es évek vége, Tölgyes Lászlóné felvétele)
Az ősi erdőssztyepp emlékét őrzi a táj egyik legértékesebbnek mondott madara, a túzok. Tolla a csikóskalap dísze volt (1970-es évek, Szabó László felvétele)
„Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel”– gémeskút a réten az 1970-es évek közepén (Tölgyes Lászlóné felvétele)
A Sarkad-ér vízjárásának szabályozására az 1950-es években a falu északkeleti végénél zsilipet építettek (Vadász István felvétele)
A Sarkad–Mérges–Sáros-éri főcsatorna vízinövényekkel benőtt mai medre (Vadász István felvétele)
Bivaly és tehén fogatolása az 1930-as években
Vasárnap délután… Buszba beszálló, Tiszafüred felé utazó fiatalok az 1960-as évek elején. (Gál Lajos felvétele)
