Török megszállók, zsákmányoló hajdúk | Száz Magyar Falu

Török megszállók, zsákmányoló hajdúk

A mohácsi csata után Nagyharsány és régiója közvetlen veszélybe került. 1526. augusztus végén az egész Baranya vármegyét végig portyázó török csapatok már Siklós, Nagyharsány térségében dúltak, raboltak. 1543-ig, Siklós elestéig, négy alkalommal. Az 1532. évi hadjárat idején Baranya vármegyében, a Dráva mentén a török hadsereg váratlanul várfoglalásokba kezdett. A szultán naplójában találunk utalást arra, hogy „július 17-én Harsány és Siklós, továbbá Szerecsen János bán várát elfoglalták, Perényi Péter bánt pedig fogságba ejtették”.

Valójában nem szállták meg ezeket a várakat, és ekkor még nem helyeztek el bennük török katonákat, csak hódolási nyilatkozatokat csikartak ki tőlük, majd továbbvonultak.

1537. január 7-én a kanizsai várparancsnok arról adott hírt, hogy parasztok, hajdúk a törökökkel együtt rabolnak a Dráva mentén. Az 1540. évi jelentés arról számol be, hogy török csapatok törtek be a pécsi egyházmegyébe, és végigpusztították a Dráva északi partján lévő falvakat.

Az 1543. évi hadjárat idején a térség legerősebb vára, Siklós is elesett. Bátor védekezés után Vas Mihály és Henyei Bernát, a várnagyok feladták. A modern tűzfegyvereknek Siklós védművei nem tudtak ellenállni. Bár többször fordultak korábban a központi hatalomhoz segítségért, nem kaptak sem muníciót, sem pénzt, hogy védelmi előkészületeket tehessenek. A közel háromszáz fősre duzzasztott várőrséghez a környező falvak kisnemesei, értelmisége, s jobbágyok is csatlakoztak. Nagyharsány népe tizenkét fegyverest adott, és valószínű, hogy többeket is, akik a védművek felújításán dolgoztak. Az ostrom részletes leírásából tudjuk, hogy a védők a szabad elvonulásért cserébe feladták Siklós várát. Ezzel Dél-Baranya védelem nélkül maradt.

Az ezt követő időszakban a hatszáz főből álló török várkatonaság uralta a régiót, így Harsány várát is, amelyről a szultán naplójában lévő utaláson kívül nem leltünk adatokat. Valószínű, hogy állapota teljesen leromlott, és hadi szempontból nem volt már említésre méltó. Dzseladze, aki részletesen leírja siklósi várat, Harsányról említést sem tett. Szinán csaus 1543. évi krónikájában ugyancsak hallgat róla, pedig igen szakszerűen írja le a várakat.

Lehetséges, hogy az egykori váruradalom központját képező Szársomlyón álló vár, amely a magyar uralom idején az adók és szolgáltatások beszedésének biztosítására szolgált – az oszmán hódítók is itt szervezték meg a térség harsányi nahije néven ismert közigazgatási területet – már csak igazgatási feladatokra volt alkalmas. (A nahije a legkisebb török közigazgatási-területi egység.) 1555-ben Kászim pécsi bég szedte be a majd félmillió akcse jövedelmet a pécsi, harsányi, siklósi és szentlőrinci nahijékból. 1570-ben is említés történik a harsányi nahije jövedelmeiről.

1554-ben a harsányi nahijéhez tartozó falvakat sorolják fel, jelölve a házak számát. Harsány ekkor is, mint láttuk 1505 óta, a magyar királyság idején, mezőváros. Hatvanhat házból áll, amelyek két mahalében (több utcát magába foglaló városrész) helyezkedtek el. Ezek az Alsó utcai városrész 33, valamint a Felső utcai harminchárom házzal. Nagyharsány mezőváros utcaszerkezete tehát már a középkortól kezdődően kialakult, ennek nyomai ma is azonosíthatók.

A török közigazgatás 1550–54 közötti szervezésekor a harsányi nahije területéhez sorolták Szántót, Nagyfalvát (Nagy falu) és Babocsát, vagyis az egykori harsányi váruradalom falvait, továbbá az 1543 előtt a nagyharsányi váruradalommal együtt adományozott falvakat. Ezek Gregofcse, Majs, Terecske, Kásád (1554-ben Nagykásád), Ug, Belvár. Azonban a harsányi nahijébe olyan falvakat is bevontak, amelyek korábban sem Harsány, sem Siklós váruradalmához nem tartoztak (Kis Bocsa, Nagy Bocsa, Apolna, Vásáros Bóna, Nagy Mala, Nagy- és Kis Sárics, Hegye, Küzd, Belvárd, Palkonya, Petre, Kis- és Nagy Devecser).

1543–1545 között a budai vilajet bérleteinek számbavételekor a Siklós vidéki településekkel együtt Nagyharsány is a mohácsi szandzsákhoz tartozott. Mint utaltunk rá, 1555-ben a pécsi Kászim bég javadalmainak kimutatásában Nagyharsány mint nahijeközpont szerepelt. A település „az előkelő, tiszteletreméltó Kászim bég timárja”. A bégnek ugyanekkor Délbaranya területén további hatalmas birtokai és jövedelmei is voltak.

1579-ben még mindig a pécsi bég magánjavadalmai között írták össze Nagyharsányt és környékét. Egy 1571-ben feljegyzett javadalmi kimutatásban Nagyharsány, Nagyfalu, Szántó, Old 48 ezer akcsét jövedelmező timárbirtok. A hetvenes években Nagyharsány módos település volt, fő jövedelme a marhatartásból származott.

1570 körül készült a pécsi szandzsák részletes összeírása. A harsányi nahije helységei, adófizetői, családfői, a családokban élő fiúk, testvérek, szolgák és a falvanként fizetett adó mennyisége került rögzítésre. Részletes számbavétel ez a török megszállás időszakából. Az 1593 júniusában kirobbant és hatalmas pusztulással járó tizenöt éves háború előtti állapotokat mutatja. A részletes adóösszeírásban az egykori harsányi váruradalmat képező falvakról is értékes adatokat találunk:

Harsány város százharminc adófizetővel rendelkezett. A családokban 99 fiú, 79 testvér és a családhoz tartozó 24 szolga szerepelt, kilencvenezer akcse adót (hane) fizettek.

Szántón tizenkét adófizető, nyolc fiú, hat testvér alkotta a falut és hatezer akcse adót fizettek.

Nagyfalu (Nagyfalva) 87 adófizetője 54 fiú, 56 testvér és 29 szolga alkotta a falu népességét, akik tizenháromezer akcsét fizettek. A faluban volt Haszán Aga egykerekű vízimalma, huszonöt akcse illetékkel. Itt sorolták fel még Bali aga majorságát (csiftlik), amely a tizedekből száz akcsét jövedelmezett.

A török uralom alatt a harsányi nahije falvai között, mint említettük, azok a települések találhatók, amelyek korábban a magyar földesúri adományozások során többnyire a harsányi váruradalomban kerültek birtokosaik kezébe. Ezek forrásunkban a következők:

Kövespuszta, Harsány polgárai művelik. Az egykori település lakatlan.

Beremend város 95 adófizető. Juszuf bin Iszkendernek majorsága is itt van, hatvanezer akcsét fizetnek.

Kis Peterde. 12 családfő. Kilencezer akcse adót fizet.

Nagy Peterde. 26 adófizető. 9640 akcse az adója.

Gregorincfalva. 12 adófizető. 3900 akcse az adója. A malom egy török katona tímár birtoka, és az itt lévő majorság is. Az előbbiért ötven, az utóbbiért száz akcsét fizetnek Szaadi, illetve Ferhad Divane katonatiszt.

Bodmér. Üres, lakatlan.

Majs. 24 adófizető. 5700 akcsét fizetnek.

Légypuszta, lakatlan.

Abolna falva. harminc adófizető van, és 6100 akcse az adója.

Egrestó. Puszta, lakatlan. Borodfalva szintén lakatlan.

Fölfalva. 23 adózó, hatezer akcsét fizetnek.

Szabószékpuszta. Üres, lakatlan.

Barcafalva, lakatlan.

Vásáros-Boja. Puszta, lakatlan.

Nagykásád. 21 adózó. 7665 akcsét fizetnek.

Kiskásád üres, lakatlan.

Kisfalu üres, lakatlan.

Nagysárincs. 24 adózó 5800 akcsét fizetnek.

Kissárincs négy fő 2244 akcsét tartozik fizetni. Itt van Kászim aga majorsága, amely után száz akcsét tartozik fizetni.

Henye. 12 adófizető család van. Ugyanakkor a malmokat a török Musztafa, Hudaverdi, Haleb birtokában írták össze, akik ötven akcsét fizettek.

Ug falu. 11 adófizető 6450 akcséval tartozott.

Nagybudmér. öt fő adófizető. 1950 akcsét tartozik fizetni.

Palkonya falu. 11 adófizető négyezer akcsét fizetett.

Karancspuszta lakatlan.

Iványi 4 adófizető 2780 akcsét fizetett.

Petre 32 adófizető után nyolcezer akcsét fizetett.

Trinitáspuszta, lakatlan.

Paprév, Palika, Gerecse, Szentdemetri puszták lakatlanok.

Torjánc négy adófizetője ezerhatszáz akcsét fizetett.

Pirtó, Belo, Valkán puszták lakatlanok.

Kisharsány. Harminc adófizetője kilencezer akcséra kötelezett.

A török a nahije megszervezését követően, mint már említettük, néhány olyan falut is idecsatolt, amelyek korábban nem tartoztak a váruradalomhoz. Ezek is szerepelnek az összeírásban: Beremend város, Majs, Légypuszta, Kamakipuszta, Borodfalva, Kisgirárdpuszta (lakatlan), Barcafalvapuszta lakatlan, Nagy-Girárd, Nagy-Girárd-puszta, Perecske falu, Városbolya, Nagyballa falu, Kisballapuszta, Bencefalva falu, Beszterincsfalva, Rókádócsapuszta, Nagyfalvapuszta, Ilonapuszta, Kövesd falu, Babon falva, Telekfalva, Sárkánpuszta, Mihalfalva, Balás János-puszta, Ibrázpuszta, Petre falva, Bobofcse.

A harsányi nahije területén fekvő puszták, amelyeket rendszerint a szomszédságukban lévő falvak lakosai műveltek, mind timárbirtokok voltak, amelyeknek török birtokosai pécsi, siklósi, mohácsi török szpáhik. A portyázó hajdúktól nem voltak biztonságban, ezért nem tartózkodtak majorságukban, de jövedelmüket behajtották.

A pusztákat az összeírások lakatlannak tüntetik fel; de szinte valamennyit művelték a magyar jobbágyok. Kövespusztát például a Nagyharsányban lakó polgárok szántották. Valamennyi vízimalmot a török birtokosok tartották kezükben, ami a térségben a gazdasági befolyásukat nagymértékben növelte. A török uralom sajátossága, hogy a malmokat az őrlés monopóliumának biztosítására mindenütt törökök birtokolták. Gregorinc faluban Ferhad és Juszuf malmát Szaadi odaparancsnok működtette. A majorság szintén a török századparancsnok kezében volt, Bodmérpusztához hasonlóan. 1560-ban a harsányi nahijében adózó Perecske faluban működő kétkerekű malom, amely tizenegy falut szolgált ki, a pécsi Mehmed bég birtoka. A Kiskásádhoz tartozó majorság 1554-ben Bali bin Juszuf majorsága volt. Az 1570. évi összeírás szerint ekkorra ez is a pécsi szandzsák parancsnokáé, Mehmed bégé lett. Nagyfalva egykerekű malma Kászim Aga török tiszt tulajdona. Itt őröltettek Nagyharsány, Szántó, Babocsa jobbágyai is. Kissárincshoz tartozó majorságot művelő keresztény lakosok a török tisztnek fizettek adót, és különböző szolgáltatásokat adtak Hasszán agának, aki megvásárolta ezt a timárbirtokot.

Henye falu Musztafa főtiszt birtoka, kétkerekű malma volt az itt lévő majorsággal együtt. Egy Hudaverdi nevű töröktől szerezte meg, hat környező falu fizetett itt az őrletésért.

Valkánpuszta, amely lakatlan volt, de kétkerekű malma működött – egykor Kápolnai Mihály tulajdona volt –, Hadzsi Mehemed birtokába került, aki századparancsnok. Ötven akcsét jövedelmezett. Pervizpuszta a török (bosnyák muzulmán) vojvoda tulajdonába került, és malma hét falu őrlését végezte, százharminc akcse jövedelmet termelve.

Falvaink török megszállás alatti helyzetéről a szigetvári váruradalom iratai között szűkszavú, de fontos adatokat találhatunk. 1554. július 16–szeptember 18. között Szigetvárba küldött királyi biztosok (Szermegh János és Felpéczy Ferenc) utalnak jelentésükben arra, hogy Harsány, Nagyfalu, Babocsa, Szántó, Kisharsány együttesen százötven forintot fizetnek Szigetvár pénztárába. Ekkor jegyezték fel a jobbágygazdák panaszait is: „Harsány és vidékének jobbágyai a szigeti kapitánynak, Dersfy úrnak, szolgáltatások fejében 50 forintot kénytelenek fizetni.”

1556-ban arról készítettek jegyzéket, hogy a szigetvári parancsnok menynyi pénzt adott katonáinak a különböző szolgáltatások behajtásáért. Wargha István katonának a portyázások során egy elfogott lóért húsz forintot fizettek, amelyből tizenhat forintot a nagyharsányiakon behajtott pénzekből utaltak ki. Horváth Márk kapitánysága idején, 1556 márciusában értesülünk arról, hogy Nagy- és Kisharsány, Szántó, Babocsa falutól a szigeti hajdúk kétszáz magyar forintot hajtanak be készpénzben. Ugyancsak a jelzett időszakban Nagy- és Kisharsány jobbágyaitól ígéretet csikarnak ki a szigetvári hajdúk, hogy „Szent Mihály napjára (szeptember 29.) egy jó terítőt, amely két asztalra is elegendő, egy jó köntöst, egy selyemruhát és 50 forintot szolgáltatnak.”

Szigetvár 1566. évi elestéig a (nagy)harsányi nahije valamennyi falva függésbe került a szigeti katonaság zsákmányoló vagy a kettős adózást gyakorló katonáitól. A kettős adózás mellett a legnagyobb csapást a Harsány körüli településekre nézve azok a beütések jelentették, amelyek során a falvakat kirabolták. Ebben a törökök és a hajdúk egyaránt jeleskedtek. 1566-ban a Szigetvár felé tartó török hadsereg, miután két napig Harsány mellett állomásozott, mindenükből kifosztotta a lakosokat, az egész környéket felprédálta.

1600-ban Kanizsa eleste után a török hatalom itt szervezte meg az új, a negyedik elajetet, élére Ahmet pasa beglerbég került. Ő íratta össze Pécs, Eszék, Siklós várát a hozzájuk tartozó kisebb várakkal, palánkokkal együtt. Harsány vára ebben nem szerepelt. Valószínűleg ekkor már elhanyagolt, alig lakható állapotban volt.

1600 júniusában Pálfy Miklós hajdúi – Fekete Miklós és egy bizonyos Predán nevű kapitány vezérletével – a marhatenyésztéssel foglalkozó nagyharsányiak összes állatát elhajtották, és a vidéket felprédálták. A nagyharsányi bíró küldöttséget vezetett a szigetvári béghez. Az a rablásokon felháborodva a harsányi küldöttséggel együtt Belgrádba utazott, és Ibrahim nagyvezírnél panaszt tett a példátlan zsákmányolás miatt. Arra kérték, hogy a Kanizsa és Berzence közötti vidéket, amely a szabad hajdúk támaszpontja volt, dúlják fel, űzzék el őket a vidékről.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy 1632-ben Babocsa, Szántó, Nagyfalu csak pár lakossal bíró pusztafaluként kerül feljegyzésre Draskovich János urbáriumában. A falvak lassan elnéptelenednek. 1630-ban a baranyai Istvánffy-birtok jegyzékében Harsány, Babocsa, Nagyfalu még szerepelt, de alig lakják őket, s a jövedelem felsorolásánál semmilyen összegről sincs feljegyzés. Amikor 1674-ben Draskovich-birtokokat összeírták, ezek a települések csak pusztafaluként szerepeltek. Ugyanebben az esztendőben Draskovich János és Vinkovics Márton egyezséglevelében, amelyet a pannonhalmi főapáttal kötöttek a dézsmákról, már csak Kisharsányt és Nagyfalut sorolják fel. 1669-ben Babocsa pusztaként tűnik elő. 1680-ban Draskovich János urbáriumában ismét szerepelt Nagyharsány: egy szárított halat és huszonhat forintot, Nagyfalu pedig pusztaként egy száraz halat és tizenegy forintot fizetett. Közel harminc falut sorolnak még fel, amelyek a korábbi adományozások során a harsányi nahije falvaiként rendszeresen adóztak a török és keresztény uraiknak. Most tizenegy falu alig tudta az egy hordó sózott halat leszállítani Draskovich horvátországi birtokközpontjába.

A török adók, Szigetvár várkapitányainak adóztatása, a hajdúk rablásai és erőszakoskodásai nyomán a térség, amelyben az egykori harsányi váruradalom falvai tartoztak, lassan elnéptelenedett. A legsúlyosabb csapást a vidékre Zrínyi Miklós vezette téli hadjárat során az eszéki hadi híd felégetése után visszavonuló csapatok mérték. Esterházy Pál beszámolójából ismert, hogy a hadi híd felégetése után több útvonalon vonuló keresztény seregek Siklós alatt elhaladva a környéket elpusztították: „… végig az egész úton Eszéktől kezdve Babocsáig (Somogy megye) minden kisebb és nagyobb falut és malmot úgyszólván egyetlen tűzvész martalékává tett a katonaság dühe, elhamvasztva mindent és ezerszámra hurcolva el a lakosságot is. Ezt pedig azon okból tették, hogy ha majd a nagyvezír a következő nyáron megjön, semmiféle élelmet se vihessenek neki, s az ellenség seregét éhínség gyötörje; azon kívül ezerszámra hajtották el az állatokat is.”

Érdekes adatokat ismerünk meg a kanizsai török végvár pasájának elfogott leveleiből. Az 1630–50-es években Mohács–Siklós–Szigetvár környékére bosnyák muzulmánokat telepítettek, mivel a falvak lakossága nagyon megfogyatkozott. A szigetvári katonaság ezeket a falvakat elpusztította az 1660-as évek végén, nem kímélve az itt élő keresztényeket sem.

A török elleni felszabadító háború idején, az 1686. és az 1687. évi forrásokból már üres, elhagyott falvak romjairól van tudomásunk. Egykorú metszeten a Szársomlyó tövében meghúzódó Nagyharsány is romokban hever. A kőtemplom kiégve, toronysisak nélkül meredezik az égnek.

A török uralom és a hadjárások alatt keletkezett forrásokban az adózók számának katasztrofális csökkenése félreérthetetlenül mutatja a tragikus hanyatlást.

Az adózók számának változása vidékünkön 1554–1678 között

Nagyharsány	1554	63 adózó	1678–1680	31 adózó
	1570	130 adózó	1681	21 adózó
	1571	123 adózó	1687	(lakatlan)
	1582	120 adózó
Szántó	1554	13 adózó	1678–1680	4 adózó
	1570	12 adózó	1681	(lakatlan)

Babocsa	1554	15 adózó	1678	2 adózó
	1570	39 adózó	1678	11 adózó
	1582	43 adózó	1678	8 adózó

Nagyfalu	1570	87 adózó	1678	23 adózó
	1582	73 adózó	1678	11 adózó

Buda felszabadítását követően, 1686 őszén került sor a Délkelet-Dunántúl térségében arra a jelentős hadműveletre, amelynek során a Szent Liga hadseregének csapásai nyomán megtisztult az egész Dráva mente, majd Pécs is. A Nagyharsány szempontjából a legfontosabb török vár, Siklós is keresztény kézre került.

Az 1686 októberében vezetett hadjárat főparancsnoka, Ludwig von Baden (Badeni Lajos) volt. Miután október 21-én Pécset rohammal elfoglalták, 22-én a kapituláló védők a várat is átadták. A főparancsnok a haditanács javaslatára Friedrich Siegmund Schärffenberg tábornokot a Dél-Dunántúlon operáló hadsereg egy részének főparancsnokává nevezte ki azzal a feladattal, hogy a jól felszerelt Siklós várát és környékét vívja meg. A szövetséges csapatok 1686. október 25-én érkeztek az erődítmény falai alá, s miután a megadásra felszólító felhívásra a török parancsnok ágyútűzzel válaszolt, módszeres ostromot határoztak el.

Október 27-én a szövetséges csapatok a több ponton megerősített várost rohammal elfoglalták, köszönhetően annak, hogy a tüzérség eredményesen működött, három helyen is nagy rohamrést lőttek, amelyeknek kijavítására már sem módjuk, sem idejük nem volt a török védőknek. Pedig Siklós környéki falvakból száznyolcvan jobbágyot kényszerítettek a várba a keresztény csapatok megérkezése előtt, akiknek a védelemben a rombolások kijavítása volt az állandó feladatuk. Schärffenberg jelentéséből tudjuk, hogy Nagyharsányból, Beremendről és Nagyfaluból hajtották a törökök erre a munkára a parasztokat. Október 29-ére az aknászok több ponton sikeresen levegőbe röpítettek fontos falszakaszokat, ez is a roham megindítását tette lehetővé. A török várparancsnok azonban október 30-án a feltétel nélküli kapitulációt választotta.

Siklós felszabadításával nem ért véget a háború térségünkben. 1686 tele a következő esztendőre történő hadi felkészüléssel telt el. Ezt követően a hadműveletek a Délkelet-Dunántúlon a Szent Liga és a Török Birodalom között folyó európai háború egyik legnagyobb csatájához vezettek, amely a Siklós–Nagyharsány–Villány–Majs térségében zajlott le. Ennek a hatalmas összecsapásnak a centruma a Szársomlyó-hegy délkeleti lábától a Villányig tartó fennsíkon a Villánytól délre lévő Kistótfaluig terjedt.

Mielőtt rövid történetét felvázolnánk, utalnunk kell arra – amiről egyébként már szóltunk –, hogy Nagyharsány és a vonzáskörzetében lévő falvak elnéptelenedtek 1686-ra. Lotharingiai Károly (a Csendes herceg), a szövetséges csapatok főparancsnoka, 1687. április 6-án a császárnak küldött jelentésében azt írja: „A Dráván kiépített átkelőhelyen az ún. Lajos-erődnél (Oldnál) kezdődött felvonulásuk során, Siklóstól Mohácsig menetelő csapatok egyetlen épségben lévő lakott falut sem találtak.”

1687 tavaszától a Harsány-hegy mellett vívott csatáig, augusztus 12-éig, sokszor érkezett a Dráván Stájerországból küldött utánpótlás vagy a tengelyen szállított muníció a Siklós–Mohács közötti úton. A százezres török hadsereg Eszékre vonult, s megtette az előkészületeket, hogy a megerősített hadi hídon átkeljen Baranya földjére. A szövetséges csapatok azon kísérlete, hogy ezt megakadályozzák, és Eszék ellen hadjáratot vezessenek úgy, hogy a Dráván Eszéktől északra átkeljenek, nem hozott sikert. Bár az átkelést Oldhoz közel végrehajtották, és délről megtámadták Eszék városát és erődítményét, kudarcot vallottak, s megkezdték a visszavonulást Mohács felé igyekezve ugyanazon az úton, amelyen a hadjáratot és felvonulást végrehajtották.

Ezen a nyáron született a hadsereg fő élelmezési biztosának, Tobias von Hasslingennek a naplója, amelynek sorai megerősítik a vidék állapotáról szóló korábbi jelentéseket. A július 2-i bejegyzés szerint nyoma sincs a térségben az életnek. Beremendtől Nagyharsányig, majd onnan a Karasicán átkelve Villány és Márok vidékén mindenütt romok, a török által feldúlt falvak, kőtemplomok romjai láthatók. Az írásos források információit alátámasztják az egykorú haditérképek is. A Stockholmban őrzött pergamen a csatateret ábrázolja: Nagyharsány, Villány, Kistótfalu valóban romokban hever. Ezeket a településeket az 1686. októberi hadjárat előtt pusztították el a török és tatár portyák. A vidék pusztulását betetézte, hogy 1686 decemberében a Dunán átkelve mintegy kétezer főből álló tatár portyázó csapat rabolva, gyújtogatva ismét végigszáguldott a mohács–pécsi út mentén.

1687 júliusában az egész keresztény sereg a Siklós–Nagyharsány közötti területen táborozott. Július 27-én a Nagyharsány melletti hadi táborból indultak el Mohács felé. A megélénkülő török felderítő mozdulatok és csapatmozgások hatására a hadsereg haditanácsában felvetődött Siklós lerombolásának terve, mivel attól tartottak, hogy a szövetséges csapatok nem tudnák erejüket megosztva azt is megvédeni, ugyanakkor a drávai hadi hídon átözönlő török főerő ellen sikeresen fellépni.

A bécsi haditanács azonban elutasíthatta ezt a tervet. Ugyanis augusztus 10-én a Mohács mellett táborozó szövetséges hadsereg hirtelen megkezdte előrenyomulását a Mohács–Márok–Villány–Nagyharsányt összekötő úton Siklós felé. A keresztény stratégia törekvése az volt, hogy a Török Birodalom főseregét, amely befejezte az eszéki hídon az átkelést, és a Baranyavár térségében kiépített és elsáncolt táborában várakozott, kicsalják a védelmi állásából, és nyílt csatára kényszerítsék.

Mint a következő napok eseményei mutatták, a fővezér terve bevált. A törökök 11-én megkezdték előrenyomulásukat, és megtámadták a Nagyharsány–Siklós felé előrenyomuló szövetséges hadsereg balszárnyát, amely erre az időre a márok–villányi útszakaszon megkezdte az átkelést a Karasicán. A szövetséges hadsereg minél előbb el akarta érni Siklóst, hogy ott a hátát védve kibontakozzék. Erre nem került sor. A fősereg jobbszárnyát vezénylő Lotharingiai Károly herceg ugyan eljutott Nagyharsányig, a török főerő egy része azonban megkezdte Villány mai területén a támadást. Megrohamozták a balszárnyat képező bajor csapatokat, amelyek derekasan ellenálltak.

A kora délelőtti harci események a Kistótfalu–Villány–Nagyharsány térségben bontakoztak ki. Nagyharsánytól ekkor a fősereg jobbszárnya viszszafordult, s a Szársomlyó keleti lábától lényegében Villányig elterülő fennsíkon harcolva megfutamította a török fősereg lovasságát, amely átkaroló hadműveletre készülve a Szársomlyó-hegy lábáig jutott előre.

Délután az egész szövetséges hadsereg támadásba lendült. Öt óra felé mindenütt áttörték a török vonalakat. Négyszeres árokkal védett állásairól ekkor derült ki, hogy még nem készültek el teljesen. A janicsárok így képtelenek voltak eredményesen védekezni.

Két mozzanat döntötte el a csata sorsát. A császári lovasság rohamát és a bajor gyalogság zárt falanxát a török tüzérség nem volt képes megbontani. Rosszul felállított lövegei a támadó keresztény csapatok feje fölött lőttek el, szinte semmilyen veszteséget nem okoztak. A szövetséges tüzérség viszont hatalmas pusztítást végzett félhold alakban támadó szpáhik soraiban és a rendetlenül hátráló török csapatok között. A másik döntő mozzanat az volt, hogy a szpáhi lovasság nem állta ki a lövegek és a gyalogság tüzét, amelyet az előrevont ágyúkkal közvetlen irányítással nyitottak meg a Villányba ma is megfigyelhető terep törésvonalánál. A megfutamodó török lovasezredek szinte legázolták a hősiesen ellenálló janicsárokat, akik az övükig érő, félig elkészített árkaikban még ekkor is elszántan védekeztek.

Így a szultáni tábort s a védelmére felsorakozott csapatokat szinte teljesen elsöpörte az ekkorra már minden vonalon támadásba lendült teljes szövetséges hadsereg.

Lotharingiai Károly herceg főparancsnok és Maximilián Emanuel bajor választófejedelem (a Kék király) lovassága és gyalogsága a Karasica mocsaraiba szorította a törököket. Dünnewald tábornok, a császári lovasság parancsnoka hihetetlen pusztítást végzett a menekülők táborában, amelyet teljesen elfoglaltak. Az üldözés késő éjszakáig tartott. Az eszéki hadi hídon is sokan elpusztultak. Akik elérték a folyó hajóhídját, sem jártak jobban, mert az egymás hegyén-hátán menekülő török harcosok alatt leszakadt hajóhídról seregnyien a Drávába vesztek.

A keresztények zsákmányát hatmillió birodalmi tallérra értékelték. Emellett a török hadsereg teljes tüzérsége, hatvan ágyú, tíz mozsár, a teljes török hadipénztár is a győztesek kezére került. A szövetséges hadak zsákmánya lett hétezer ökör, hatezer ló, ezerötszáz teve. A rengeteg zsákmányolt élelmiszerből az egész szövetséges hadsereg ellátását két hétig sikerült biztosítani.

A csatában huszonötezer török katona esett el vagy az üldözés során mészárolták le őket. A Karasica mocsarába szorított ezredeik is megsemmisültek, számukat azonban csak felbecsülni tudták. A kortársak ezt a veszteséget ötezer harcosra becsülték.

A döntő csata következtében az ország nagy része felszabadult. A Dunántúlon Szigetvár, Kanizsa, Székesfehérvár török végvárak szoros blokád alá kerültek, és nem veszélyeztették többé a felszabadult területeket.

A csata, mint azt Franz Wagner, Leopold császár életrajzírója kifejtette, megtorlása volt annak a csapásnak, amelyet a török mért 1526-ban a kereszténységre. Ennek a gondolatnak a nyomán „második mohácsi csatának” nevezték a kortársak, és a korabeli sajtó is így aposztrofálta a győztes összecsapást. Korrekt minősítését a Lotharingiai Károly fővezér egykorú jelentéseiben leírtak alapján fogalmazhatjuk meg, aki a „Harsány-hegy melletti csatának” nevezte a magyar forrásokban és a szakirodalomban nagyharsányi csataként ismert ütközetet.

1687. szeptember 20-án a Münchener Mercurii Relation című újság így ír: „…a Harsány-hegy melletti fennsíkon a kereszténység egyedülálló, világraszóló győzelmet aratott a török barbárság felett. Az elpusztított magyar királyság fellélegezhet, mert az ellenséget messzire űzték ebből az országból; e diadal csodálatos, a kereszt diadala a félhold felett. A Harsány-hegy melletti táborban a Te Deum Laudamus az egész keresztény Európáért szólt.”