Reformkor, szabadságharc, önkényuralom
Reformkor, szabadságharc, önkényuralom
A falu életében a XIX. század első felében a polgárosodás jelenségei az ekkor már híres borászathoz, illetve borkereskedelemhez kapcsolhatók. A feudális korlátok azonban még túl erősek ahhoz, hogy szabad polgári tulajdon hiányában, a növekedő áruforgalom ellenére jelentős tőke halmozódjon fel az egyre izmosodó szerződéses jobbágygazdaságok kisüzemeiben. Az 1838. évi uradalmi főtiszti jelentésben huszonegy olyan családot sorolnak fel, amelyek feudális szolgáltatásaik döntő részét az évenként megújított szerződés alapján egy összegben megváltják. Nagyharsánytól Miholjacig, Mohácson keresztül Péterváradig bort szállítanak. Ez a jelenség azonban egy viszonylag szűk falusi csoportot jellemez csak ebben az időben. 1840-ben a szőlészeti kimutatásokat vizsgálva Nagyharsányban 41 család kezén figyelhető meg földterület-koncentráció (kizárólag szőlő). A forradalmi eseményekben ezek vesznek leginkább részt. Így a Tarnoczayak, Göbölösök, az Ambrus és a Szente család tagjai. Pumok, Kisharsányi Ferenc, Kukma András, Pakuszi, Gajda János a harci események kirobbanásakor a nemzetőrségben és a honvédsorozások idején is élenjárnak. Mind „szőlőbérlő” jobbágyok voltak.
A falvakban nagy figyelmet keltett Batthyány Kázmér gróf szerepe, fellépése a polgári haladásért. Ő az első, aki az úgynevezett örökváltsági szerződéseket számos falujában megköti. Nagyharsány bírója, Tarnoczay Dániel küldöttséget vezetett Siklósra 1842-ben, hogy az országgyűlésen elfogadott és az örökváltságról szóló „dietai törvény mikénti megvalósítható alkalmazásáról a gróftól érdeklődjenek”. Úgy látszik azonban, ez valamilyen okból lekerült a további tárgyalási tervek napirendjéről.
1847-ben Nánási Fodor Pál nagyharsányi prédikátor újból felvetette „az örökváltság mibenlétét és annak megtárgyalandó kérdését”, ugyanis Batthyány gróf közben Bodonyban, Drávacsehin, Drávaszerdahelyen, Hásságyon, Egerágon, Udvardon, a Somogy megyei Mozsgón megkötötte az örökváltsági szerződéseket. A reformok iránti érdeklődést erősítette, hogy Nagyharsányban többen járatták a Pesti Hírlapot, Tarnoczay Dániel pedig a Táncsics szerkesztette Munkások Újsága című lapot. A parochián is olvasható volt mindkét újság.
Az új választójogi törvény szerint a legalább egynegyed telekkel bíró vagy ahhoz hasonló nagyságú birtokkal rendelkezők nyertek választójogot. A lelkészek, tanítók, segédlelkészek – az állandó helyben lakás feltétele mellett – szintén választókká váltak. A népképviselet jelentős számú csoportnak tette lehetővé, hogy a politikai életben aktívan részt vehessenek.
A siklósi választókerületben 31 763 személy kapott választójogot. Az országgyűlési követ megválasztását a megyei választmány – amelyben helyet kapott a nagyharsányi bíró, Tarnoczay Dániel is – június 20-ára tűzte ki. Ezt megelőzően felvilágosító munka indult meg, amelyben a református prédikátorok, tanítók, a falvak bírái és az esküdtek játszották a főszerepet. A kérdések megvitatásába az uradalom liberális, reformpárti tisztjei is bekapcsolódtak.
Nagyharsány bírója nagy szerepet vállalt a forradalom előkészületeiben. A júniusra kitűzött választói gyűlés helyett már május 28-án, a Siklóshoz közeli Sándor hídjánál az ő vezetésével folynak az események. Tarnoczay volt a választói népgyűlés kezdeményezője és megszervezője, továbbá ő javasolta, hogy a siklósi választókerület országgyűlési képviselőjének Táncsics Mihályt válaszszák meg. A népgyűlés hivatalosan is megbízta, hogy Kölgyesi János siklósi esküdttel keressék fel Táncsicsot, és értesítsék „mint törvényes és felhatalmazott küldöttek” a követté választásáról.
Amikor elkövetkezett Táncsics megválasztásának javaslatba tétele, a választási elnökség – tévesen – a helyben lakás mellett a megfelelő nagyságú földtulajdon hiányát is kifogásolta a jelölés törvényes megtételéhez. Ezért Tarnoczay a saját birtokából ajánlott fel negyedteleknyit, amelyet Táncsicsra íratott (a forradalom után ezt a területet a kincstár javára elkobozták).
Táncsics megbízását, miután a népgyűlés egyhangúlag elfogadta, a nagyharsányi jegyző, Dömötör Pál és Munkácsy Albert kálvinista lelkész írták alá. A választók később számon is kérték a lassú haladást a népforradalmáron: 1848 júliusában levélben keresték fel, és kifogásolták, hogy az urasági tartozások továbbra is fennmaradtak, továbbra is akadályozzák őket az erdő és legelő használatában, a húsvágásban, a kocsmáltatásban, a ser- és pálinkafőzésben. Tarnoczay népszerűségét növelte, hogy 1848 nyarán újabb delegációt vezetett az uradalmi főtisztségre, melyben a dézsma ellen és a kereskedés akadályozása miatt tiltakoztak.
Az áprilisi törvények teljesülésének elmaradása ellenére az egész környéken reményteljes várakozás volt megfigyelhető, miközben a falvakban a követelések egyre radikálisabb formában jelentkeztek. Olyan jelentést is ismerünk, amely szerint „a drávai községek lakossága eltelve communisticus féle elvekkel, több helyen erőszakos foglalásokat tesz”.
A figyelem ugyanakkor a várható ellenséges támadástól való félelem miatt a védekezés megszervezése felé fordult. A nemzetőrség felállítása lett a legaktuálisabb feladat, amely háttérbe szorította az elégedetlenkedőket. Miután 1848 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy a siklósi kerületben kilencszáz nemzetőrt kell kiállítani, megindult Nagyharsányban is a szervezés. A község lelkésze a Nemzet című újságból tájékoztatta a falu népét. Siklóson már 111 fő a júniusban tartott népgyűlésen fel is esküdött a nemzeti trikolórra.
Lelkesen fogadta a nemzetőrség megalakulását a harsányi nép, mert „legalább az eddigi vívmányok biztonságba kerülnek és megvédhetők” – írta a falu lelkésze 1848. június 20-i feljegyzésében. Június 19-ét tekinthetjük a nagyharsányi nemzetőrség megalakulása időpontjának. Parancsnokának Nagy Ferenc őrnagy jóváhagyásával – aki kerületi főkapitány lett – az öreg és katonaviselt Ábrahám Sándort nevezték ki. A birtokosok közül Rab Ferenc, Leány Péter, Török Ferenc, Szekeres Imre, Kis Herendi Todor (öreg), Kis Herendi Péter, Pakuszi András, Nagy Hanga József, Hajdu János, Samu Kovács József, Szemere József, Domán András, Oldi Csóri Péter, Harsányi István, Viszlói Kis András vállaltak szerepet a nemzetőrségben. A faluból a „zsellérgazdák” közül 27-en szintén soraikat gyarapították. Közülük csak Loggo Ferenc, Hangya Palkó, Láz Leopold, Gondi Floris, Móczik Sándor neve ismert. A föld, az úrbéri ügyek remélhető rendezése bizalommal és reménnyel töltötte el a falvak népét, s a lassú előrehaladás, a „diétai halogatások és bizonytalanságok ellenére (…) lelkesen álltak a haza megvédésének ügye mellé” – a szeptemberi támadás előtt vetette papírra a nagyharsányi lelkész ezeket a sorokat.
A következő esztendőben hallunk arról, hogy Kossa Dániel Baranya megyei „tábornoki megbízott” gerillacsapatokat állít fel, és az időközben császári erők kezére került Siklóst szándékozik visszafoglalni. 1849 nyarán a két császári ezreddel szemben ugyanennyi magyar – jórészt a falvakból összegyűjtött önkéntes – sorakozott fel, rendkívül silány fegyverzetben, hogy az erősséget visszavegyék.
A siklósi kötelékben küzdő nagyharsányi nemzetőrség 1849 júniusában a Túrony és Csarnóta közötti határszakaszon került harcba az osztrák csapatokkal. Súlyos vereséget szenvedvén csak az erdőkön keresztül menekülve tértek titokban vissza falvaikba, sokan elestek ebben az összecsapásban. Bordás Sándor feljegyzéséből tudjuk, hogy „…a csata utáni vasárnap délelőttjén Nagyharsányba is eljöttek a császáriak, és a túronyi összecsapás résztvevőinek kiadatását kérték. A bíró, Szente Péter váltig tagadta, hogy számottevő egyén egy is lett volna Túronyban. Ha volt is véletlenül valaki, az csak legfeljebb ilyen szolgalegényke lehetett, s rámutatott szépapámnak a mellette ácsorgó szolgájára, kit is a parancsnok rögtön lefogatott, s nyomban huszonöt botot vágatván rá, s ezzel elintézettnek vette a turonyi csatában résztvettek büntetését, holott a fiú egyáltalán ott sem volt.”
1850-ben a megyefőnöki parancsra összeírták a volt honvédeket, akik egy ideig bizonytalanságban várták sorsukat, a dolognak azonban nem lettek következményei, bántódásuk nem esett. Az ügyükben lefolytatott vizsgálatból ismerjük nevüket. Valamennyien a falu legrégebbi családjainak tagjai. Emléküket az 1890-es évekig őrizték, s közülük négyen még éltek, amikor 1907-ben Kossuth Lajos szobrát leleplezték Nagyharsányban.
A következő honvédek harcoltak a szabadságharc különböző csatáiban településünkről: Domonkos János jobbágy, Kiss Dániel zsellér, Végh Lajos szolgalegény, Ábrahám István jobbágy, Kocsis György tanító, Fekete János jobbágy, Szabó Lajos zsellér, Poroszka Ferenc jobbágy, Hella Sándor jobbágy, Varga Péter harangozó, Pakuszi János jobbágy, Sánta Ferenc zsellér, Kukma András, Gujda ifj. János jobbágy.
A megyefőnöki hivatalban a következők kerültek még nyilvántartásba: Kiss Dániel, Vig Lázár, Ábrahám István, Kaszás György, Fekete János, Szabó Lajos, Pereszke Ferenc, Helle Sándor. Ismerjük azokat is, akik önkéntesen jelentkeztek, és akiket pénzért felfogadtak: Hideg Imre, Poroszkó Pál, Sárvári Péter, Nagy Tamás, Ábrahám Istók, Kiss Dani, Venyige Sándor, Fekete János, Győri Ferenc, Sztevics Bozsó, Melle Sanyi, ifj. Szabó Lajos, Tóth István, Végh Péter. Megyei honvédösszeírásokban Porosek Ferenc, ifj. Oldi János, ifj. Sánta András, Kemény Péter neve is szerepel.
Pécs és Baranya megye 1849. január 30-án a császári csapatok ellenőrzése alá került. Parancsnokuk gróf Nugent tábornok. A megtorlás irányítója gróf Majláth György királyi biztos volt, aki kinevezte az önkényuralmi korszak alispánját és az új főszolgabírókat. 1849 októberében Haynau Cseh Eduárdot tette meg megyei kormánybiztosnak. Tisztogatási akciót indított el, s a falvakban is új bírókat, jegyzőket állított. Elrendelték az esküdtek újraválasztását, a megválasztott személyeket a szolgabírók felülvizsgálták.
A feszültséget fokozta, hogy a falvakban egyre gyakoribbá váltak a rekvirálások, 1849 őszén erőszakkal szedték be a szőlődézsmát. 1850. január 1-jén a harsányi lakosságot mélyen érintette, hogy Batthyány Kázmért a haditörvényszék elítélte. Távollétében Kossuthtal együtt fej- és jószágvesztésre, majd 1851. szeptember 22-én Pesten, az Újépület udvarán mindkettőjük nevét bitófára szögezték. Vagyonát elkobozták, a siklósi várral együtt a kincstár javára bekebelezték.
Nagyharsány az 1849. végi katonai beszállásolás idején érezte igazán a forradalom bukásának hátrányos következményeit. 1850. februárig hatvan császári katona beszállásolását és eltartását kellett vállalnia. Érzékenyen érintette a község lakosságát, hogy 1850 márciusában, soha nem tapasztalt módon, a császári lovasság számára száraztakarmányt rekviráltak. A teljesen református vallású községben megdöbbenést váltott ki, hogy egy 1851-ben megjelent császári rendelet lényegében megsemmisítette a protestáns egyházak alkotmányát. Megszüntették az egyházkerületi beosztást és a püspök felügyeleti jogát. A nagyharsányi egyházközség keményen helytállt. Határozatot hozott, hogy a császári parancsokat és rendeleteket nem engedi a szószékről kihirdetni. A siklósi főbíró nem tehetett egyebet, mint megfenyegette a parochust, aki az 1791. évi törvényekre hivatkozott, s a tiltakozó levelében azt írta, hogy „a vallásra tartozó dolgokban egyedül saját egyházi elöljáróitól függenek”.
Az új rendszer nem volt megelégedve a falvakban uralkodó viszonyokkal, a rendeletek végrehajtásával, a katonai beszállásolás és az elrendelt hoszszú fuvarok vontatott teljesítésével. A siklósi főbíró leváltotta a nagyharsányi bírókat, és 1850–1854 között – hat esetben! – újabbakat nevezett ki. A közigazgatás átszervezésével Nagyharsány körjegyzőség lett. Hozzátartozott Kisharsány, Nagytótfalu, Siklósnagyfalu, Kistapolca és a hegyen túl fekvő Villánykövesd, Németpalkonya, Ivánbattyán és Kisjakabfalva. Ez utóbbiak németlakta falvak voltak.
A település lakóit a legerősebben a földkérdés foglalkoztatta. 1864-ben általános tagosításra került sor a községben. A birtokokat részint három, részint egy tagban mérték ki. Figyelembe vették a birtoktulajdonosok kérelmeit. Külön rétet, legelőt juttattak a gazdáknak. A Sidó- vagy más néven Sidal-dűlő silány földjét egyenlően elosztották mindenkinek, nehogy néhány volt úrbéres gazda hátrányt szenvedjen. Ötven házhelyet jelöltek ki, amelyeket a később beköltözni kívánók számára tartottak fenn. A Höselő- és a Dobogó-hegy-dűlőben erdőrészek kerültek fölosztásra. Megindulhatott az erdei legeltetés is. A Dobogó-hegy-dűlő a falu szarvasmarháinak legeltetésére szolgált. 1855-től a gazdák külön legeltették barmaikat, négy-öt tulajdonos fogadott egy „ökrészfiút”.
A község az 1860-ban kiadott általános amnesztia folytán ismét a Batthyány család kezébe került. Batthyány Gusztáv és örökösei lettek a vár, a siklósi uradalom urai. A községekben fekvő földjeiket visszakapták. Ugyanakkor megindult a perek végtelen folyama a tagosítás, a határkijelölés, a legeltetési határok, erdőrészek vitatott végrehajtása miatt.
Az 1857-ben meghirdetett amnesztia folytán Táncsics kiszabadult a börtönből. A bécsi kormányzat azzal nyugtalanította, hogy követelték, fizesse ki közel tízéves adótartozását, amivel a Tarnoczay által kapott nagyharsányi telek után mint „felgyülemlett kincstári követeléssel” tartozott.
Mivel Táncsics ezt nem tudta kiegyenlíteni, feltételezhető, hogy Tarnoczay Dánielt helyezték nyomás alá, zaklatva az adósság kiegyenlítetlensége miatt. A helyi krónikaíró az 1857. novemberben öngyilkosságba menekült Tarnoczay Dániel halálát ezzel a helyzettel hozza összefüggésbe. A nagyharsányi halálozási anyakönyvből sem tudható meg több mint, hogy: „Tarnoczay Dániel Nagyharsány 25. sz. alatti lakos agyonlőtte magát”.
Táncsics zaklatása „adóhátraléka” miatt továbbra sem szűnt meg, az öszszeget végül Jókai Mór fizette ki. Nem véletlen, hogy 1861-ben Jókai Mórt választották a siklósi járás követéül, akinek jelölésénél a nagyharsányi bíró, Csiszár Sándor korteskedett. Jókai Siklósra utaztában betért a bíróhoz megköszönve a falu ragaszkodását és hűségét a negyvennyolcas hagyományokhoz.
Gróf Batthyány Kázmér
Táncsics Mihály emléktáblája Tarnoczai Dániel nagyharsányi bíró házán
Táncsics Mihály (Barabás Miklós rajza)
