Mondák, anekdoták, népszokások | Száz Magyar Falu

Mondák, anekdoták, népszokások

A Szársomlyón jól látható pleisztocén korabeli képződmények barázdákra emlékeztető alakzatai ihlették az Ördög szántotta högy mondáját. A leginkább elterjedt változata a következőképpen szól: „…Nagy-Harsány faluban, közvetlen a nagy högy tövében éldegélt egy vén anyóka, aki őrözte viskójában egy Árvácska nevű gyönyörűséges leánykát, aki még az Óperenciás tengerön is túl ösmért volt, s mindenik legényt megbabonázta, olyan üde és szépségös vót. Az ördögnek is, ki bent lakozott a nagyhögyben és mordult, zörgött igen erősen, szömöt szúrt a lyány, pedig még szinte gyermöklyány vót. Gyötörte, ijesztötte a vén banyát, hogy adná nekie a leánykát. A vénség a sok és erős üldöztetéstül reáállott nagy, kemény föltétel mellett eligérte szegénykét. Föltétel szerént reggeli kakasszóra felszántaná a högyet, ha ezt nem tönné soha sem számithatna a szépleány kezére. Ahogyan bésötétödött és tizenhárom sárkányos macskát béfogott a vasak mögé, és a nyugoti hegyrésztül kezdve nekifogott a szántásnak. Recsegett a sziklás, rögös hegyoldal, nagy kövek gördültek lefele. A pokolbéli dögök csak húzták a vasat és bizonyosan möges szántják. A vén banya látva a szörnyűségös fajzatok erősködését nagyon mögrémült a szép és ártatlan gyermök elvesztésétől. Mivel hogy nagyon előre járt az idő, kétségbe esésből vagy az angyalok sugallatától mentésre gondolt, s azt találta ki, hogy túljár az ördög eszén. A faluból följött a harang szava, s az éppeg tizenkettőt kondult. Kiszaladott hát az udvari tikól mellé és elkezdött erősen, majd mind erősebben kukorékolni. A falubéli kokasok eltévedve, magok is hozzákezdenének kukorékolni a jelre, mivel ez volt a szokásuk. Az ördögöt, aki bizony a végefelé járt a nagy és kegyetlen munkának, elfogta a düh, de nem vötte észre hogy lépre csalattatott. S mivel úgy látta, hogy le van verve, eldobta a vasakat, s egy hatalmas ugrással levetötte magát a högyről. Harkánynál ért le, s ott lebujt a pokolba. Az elhajitott ekevasak Beremöndnél höggyé változtak, a fölvert göröngyökből Siklóson is egy högy bujt ki, s Harkánynál forró víz buggyogott elő kénös forrás képében…”

A monda Európában is ismert, több variációban mesélték. Egy másik, a hegyhez kapcsolódó monda a mohácsi hajósok és komposok között maradt fenn, s a gátépítők között is ismertté vált, emigyen szól: „… A nagyharsányi hegy úgy keletkezett, hogy az ördög elment szántani és szántás közben a bocskora megtelt görönggyel, földdel, amely nagyon törte a lábát. Mérgében levetette a bocskorát, és dühösen kirázta belőle a földet, és ebből lett olyan magas a hegy, mint amilyen most is…”.

Több nagyharsányi monda kapcsolódott a török megszállás és a felszabadító háborúk emlékezetéhez.

A Biró völgye című a megszálló törökök kegyetlenségéről szól. A Nagyharsányban keletkezett történet a hegy sajátos alakjához, és a megszállókhoz egyaránt kapcsolódik. Böhönyei Gizella falukrónika író jegyezte le 1936-ban néhai Gölöncsér Sándor elmondása alapján: „…A török nagyon zsarolta az itteni népöket. Eccö megparancsolta a harsányi bírónak, hogy 3 napra teremcsön elő 13 marhákat, mer ha nem, majd megláti! A bíró sehohyan se tudta mögtenni amit kért, mert a nép már nagyon szegén volt. De három napra elgyütt a török, hogy hun vannak a marhák? Mivel nem tudta meganni, hát előhozatott a török egy nagy hordót, abba kivülről nagy szögeket veretött. A hordó egyik fenekit mán előre kiszödte. A bírót ebbe a hordóba záratta, aztán újbó befödette. Fővitték mán elöbb a hordót a högyre, és onnan az árokba, ahun a nagy csapás van, leguritották. A hordó a legelőn állt meg. Ahun a hordó legurut, az a Biró völgye.”

Régóta ismert a Basa útja címen ismert mese, amelyet szintén Böhönyei Gizella jegyzett fel 1938-ban. A monda Zrínyi Miklós szigetvári kapitányságának idején történt eseményt elevenít fel. A ruméliai basa megtámadni készült Siklós várát, de Zrínyi Alapi Gáspár vezérletével lovasokat küldött, akik meglepték a vár alatt táborozó törököket: „II. Szulejmán az eset feletti dühében mikor átvonult június 26-án Nagyharsányon, a harsányi hegyen kivégeztette ezt a basát. Szép zöld gyöp födte az utat, amely felkacskaringózott Kopaszkára, melyen a török basa kivégzésére szomorun bandukolt kegyetlen örzői közé szoritva, s itt a Kopaszkán kegyetlenül egy nagy sziklához kötözve lenyakaztatott. Az utat ahol mönt ez a török, Basa-utja névön neveztették mindig is.”

Ugyancsak a török megszállás korszakához kapcsolódik az a monda, amely a kálvinisták templomának újjáépítését meséli el. Gölöncsér Sándor mondta el 1936-ban, Böhönyei Gizella jegyezte le: „1566-ban Siklós vár helyreállítása, javítása kövek hiányában a mi templomunk köveit is elhordatni kivánta a török kapitány. Ezért sorba állította Harsány, Nagyfalu, Sárincs népét a harsányi templomtól a siklósi várig. Bontani parancsolta a templomot. Aki nem tette annak mezítelen talpára huszonöt botott veretett. Mégsem kezdték. Erre egy janicsár belevágott, s eljutottak a templom keleti szárnyáig, a legénykórusig, mikor a nép 100 aranytallért összeadott. Így megmaradott a templom eleje. Évszám őrzi a falon az esetet. A falu népe ezután a felbontott részt csak rendbe hozta, mégpedig úgy, hogy tekenőkben horták a vár köveit a hegyről.”

Egy 1767-ben készült krónika a Basa útja regének a keletkezését így mondja el: „1687. augusztus 14-én a csata után, vagy tán alatta már, a harsányi vár török őrsége látva a szerencsétlenséget, levonult a várból a táborukba”. Ez időtől kezdődően a harsányiak a vártól a hegygerincen nyugatra vezető keskeny utat „Basa útjának” nevezték. Mivel a hegygerincre keletről felvezető utat a várig Lotharingiai herceg főparancsnok járta be, ezért azt „Herceg útja néven említette a nép, ma is annak nevezik”.

A hivatkozások tévesek, sem a basa, sem a herceg nem járt erre.

Öreg Ábrahám Sándor följegyzése címmel megmaradt kéziratban is előbukkan egy rövid történet a Harsány-hegy melletti csatáról. A várhoz kapcsolódó monda szerint „…Lotharingiai herceg úr állandóan kémleltette a várbul a török sereget, hogyan hova mozog. Jóelőre tudta, hova erednek lovas kémei, és azt is kémlelni tudta, miként és hova telepedik le a táborozó ellenség. Ezért azután jól meglepte őket, mindenkit lekaszaboltak, vagy vízbe fojtottak, s ma is állandó csontvázak találhatók mindenfelé egész a villányi lapos határig.”

Püspöki János 72 éves embertől hallotta Böhönyei Gizella a Herceg útja elnevezéshez kapcsolódó történetet, amelyet 1938-ban jegyzett fel: „A Szársomlyó-hegy keleti végétől az ún. Hegyfarról egy keskeny ösvény vezet a hegy csúcsán található várromhoz, és ez lenne a Herceg-útja. Ez az ösvény azért kapta már régtől fogva ezt a nevet, mert amikor a törököt a nagyharsányi csatában megverték, Eugen herceg ezen a kicsinyke ösvényen ment fel az akkor még álló kis várhoz, hogy azt lássa, és a menekülő törököt se tévessze szemelől, mivelhogy is azt az eszéki hídjáig láthatná.”

A kistapolcai kápolnát 1783-ban Batthyányné gróf Perényi Borbála alapíttatta egy dombocskán, amelyet a nép Török-dombnak nevez. A sekrestyés elmondása szerint „…a nagyharsányi csatában elesett hősök miatt emelt domb aljában nagy sírban nyugszanak ismeretlen számú harcosok”. A Török-domb hagyománya elterjedt. Botos Ilona szülei épp a kistapolcai kápolna mellett laktak. Dakáné Marócsai Etelka harsányi lakos szerint nászasszonya kertje mellett a templomdomb van. Nagy esőben a víz most is kimos onnan emberi csontokat. A tapolcaik mind azt mondják, hogy ott a nagyharsányi csata hősi halottainak sírdombján áll a kistapolcai római katolikus kápolna. Sáripuszta alatt is van egy Török-domb nevű kiemelkedés, és a Kisharsányt Nagytótfaluval összekötő úttól keletre szintén ismernek egy Török-dombot. A népi emlékezés valamennyit a Nagyharsány melletti ütközetben elesettekhez kapcsolja.

A XIX. század végi, a két világháború között ismert, s a mai napig dívó népszokások hozzátartoznak a falu életéhez. Az újévköszöntő mára a gyermekek köszöntésére szűkült. Azok is többnyire rokonokhoz, ismerősökhöz járnak. A régi köszöntő így szól: Új esztendő, vigság, szerző, / Most kezd ujulni, / Ujulása vig örömöt, / Most kezd hirdetni. / Hirdeti már a Messiást / Eljöttnek lenni; / Legyetek az Uristennek / Igaz hivei!

A családokban hetekkel előbb már kezdik az aprópénzt gyűjteni a köszöntő gyermekeknek.

Aprószentek napján (december 28.) szintén gyermekköszöntő a szokás. 1878-ban jegyezte fel Ambrus Ferenc. 1936-tól többször megemlékezett róla Böhönyei Gizella tanítónő is. Az 1936-i feljegyzés szerint: „… a kisgyermekek kezében kis vesszőcske, a másikban egy-egy kicsi csokorka kikerics volt (már tiltott és védett), s kórusban mondták: Szép légy, jó légy / Kelésös ne légy, / Anyádnak szót fogadj! / Vizet kérnek borér’ menj, / Bort kérnek, vizér’ menj! – Egyik kezecskéjükkel gyengén megvesszőztek, másikkal nyújtották kis csokraikat.”

A szőlészethez, a borászathoz kapcsolódott a Vince-napi szokás, amelyet a baranyai sokacság, horvátság hozott a XIX. század hatvanas éveiben Nagyharsányba. A Vince-napi, szőlőhegyen zajló, termést varázsló népszokások kevésbé terjedtek el. Itt a nép húshagyózni szokott.

„A férfiak »bandába« verődtek, minden esztendőben ugyanaz a kompánia jött össze a pincékben, szinte az egész falu kiürült, legalább is a férfiaktól. Az asszonyok nem mehettek a pincébe. Egy »banda« sokszor 10 szomszédságból is állt. A férfinépek a pincékbe főztek pörköltet. Az asszonynépek a húshagyózáskor mindig fánkot sütöttek, amelyet vagy fölküldtek a pincébe mulatozóknak, vagy azok magukkal vitték. Utóbban divatba jött a pogácsa sütése, de a fánk volt az igazi.”

Nagyharsányban a szőlő érésekor szokásban volt a lánypásztorkodás. „A falu lányainak nagy csoportja, egy nagy pásztorkunyhókba kinn tanyázott és örözte a szőlőt. A sík vidéki magyar falvak leányai is, kiknek a harsányi határban voltak a szőleik, ide vándoroltak és örözték nagy csoportban a szőlőt egész szüretig. Így a várdaróci, bellyei, kopácsi, falubeli lyányok is itt örözték. E kálvinista községeket mély barátság és atyafiság is fűzte egymáshoz.”

A húshagyózásra a nagyharsányiak mindig meghívták, a dél-baranyaiakat. Ez időből maradt fenn egy nóta, amelyet Csúzán jegyeztek fel a XIX. század végén: Nagyharsányi sűrű pince ritkának van teteje. / De bor annál jobb van benne! / Barátimmal voltam, ittam belőle!

A szőlőkhöz kapcsolódtak legendás meggazdagodásról szóló mesék is. A legismertebb a Csöri családhoz fűződik: „A Dobány dűlőben Csöri Samu kiballagva a pincéjéhez látja, hogy a szomszéd szolgalegénye kapálás közben sűrűn hajladozva valamit szedeget föl. Odakiáltott neki: mit szedsz te gyerek? Vörösgombát találtam – felelé. Aztán van belőle sok? Kérdezte Csöri, mivel nagyon szerette a vörösgombát – adnál-e belőle? No, gyűjön ide tata, s tartsa a kötényit, s ezzel beledobott egy összmarék aranyat. Itt a vörös gomba – mondta neki. Az öreg rögvest felismerte, hogy az arany. Add nekem mindannyit édös gyermekem, a te gazdádtul úgy sem kapsz semmit, én meg most veszek neköd egy színes kötényt. A gyerek, akinek egyik kereke amúgy is hiányzott, odaadta mindannyit. Csöri vett egy festett kötényt nekie és ősztől megfogadta többért magához. Csak azért is magához hívta, nehogy elmondja valakinek.

A pénzzé tett aranyakon a következő esztendőben házat csináltattak. Ugyanerre a szolgalegénykére a búbos kemence elbontását bízták. Egyszerre odakiált az ott jövő-menő vénasszonynak, a Csöri feleségének. Nézze már szüle, még a kemencében is vörös gombát találtam. Jaj aranyos fiacskám vöszök neköd egy szép ümögött a siklósi vásáron amiért megtaláltad. A legény sokáig ott dolgozott. Ezek az aranyak meggazdagították a Csörit és még az alispány is lejött a temetésire, amikor meghót.”

Néhány anekdota is ránk maradt:

„1870-től élt Nagyharsányban Éltető Ferenc, ki 1913-tól bíró is volt. Nagy, 130 kilós ember volt. Kovács Gábor szabó varrt neki ruhafélét, amiért 2 koronát kért e nevezetes szabó. Mikor megkérdezte, hogy miért ilyen drágán számítja, mivel más falubélinek alig 1 koronáért, azt mondta ez a szabó, hogy mert is az ő ködmentjét nem tudta a szobába, hanem is csak a szérübe kimenve kiszabni, s még egyszer annyi matériát használt, mint bárki a faluban.”

A rektorok „sorkosztolásáról” is maradt fenn egy anekdota. „A kurátor fogadta először a tanítót, megkérdezve mi a kedvenc étele, s mivel ő a töltött káposztát jelölte meg, a következő napon a fogadó háziasszony is kedvelt eledelét főzte, aki szintén a következő sorkosztot főzőnek is erősen állította, hogy a rektor él-hal a káposzta gombócért, ugyanezt főzte. Mondják, hogy hetvenegyszer kéntelenitett ugyanezt enni. Mikor aztán a felesége is végtére ezt főzött, a rektor elásta a kertjébe.” Ugyanezt Szava községben is mesélik, ahol szóról szóra megtörtént ilyen eset. Szólás lett belőle: Nyugodj békességben, mint a szavai káposzta.

Nagyharsány és környékén a lakodalmas szokást a XIX. század végén egy kalendáriumban így jegyezte fel idős Pakuszi Imre: „… a nagyobb lakodalmakra 300 személy is felszaporodott. A vendégeket a vöfélyek (vendéghívók) gyűjtötték össze, kalapjukba fácántollat tűztek, pálcával, fehér kötényben, módos borkrétával jártak házról-házra. Úgy a mennyasszonynak, mint a vőlegénynek két-két vőfélye volt és két-két nyoszolyólánya. Sokáig még a lánykérés volt divatos, amely díszes felvonulással rendben történt. Most ez leginkább elhagyatott. A lakodalom egy hétig is eltartott.”

A keresztelőkön negyven-ötven pár komára is felment a létszám. A komaasszonyok körül ülték az úrasztalát. A temetéskor tort ültek, de a XX. században ez lassanként megszűnt. 1880-ból akad feljegyzés, amely szerint még virrasztották a halottakat. „Az öreg kántorok élelemért és pénzért egész éjjel énekeltek a ravatal mellett, sűrűn hajtogatva a boroskancsót. Meg is történt az öreg Széles Józseffel, hogy hajnal felé a halotti ének helyett rákezdett: Dérré fagyott már a harmat a mezőn…”

A húsvéti ünnepléssel volt kapcsolatos a tojásfestés hagyománya: „… Szépek a harsányi tojások, még 1883-ban látni az ablakokban nem is keveset. Hagymalével föstöttek, úgy igazi. A föstetlen tojásra, amelyet ki megfőzött, ki nem, erősen rákötöttek erős fonallal, régebben kenderrel cickafarkot, vagy lóherét, megint mások kicsi fenyerágat. Újabban tüllel is bevonták a szélesebb felét. Aztán betették forró hagymalébe, némelyiket föstékbe, lilába, pirosba és szalonnabőrrel fényesítették.”

A „nagyharsányi fehér hurka” a januári disznóöléskor készült. A sertés fodrosbelébe töltött flekkből és finomra őrölt kukoricalisztből ügyes öregasszonyok töltötték. „Nem darálják meg a húst hozzá, hanem hosszabb vékony szeletekre vágva a kukoricakásába meghempergetve nyomkodják a bélbe. Kifőzik az abalében és kész. Nem füstölik, de ha mégis, nagyon kevés gyenge füstöt kap, krumplilevesbe főzik meg, de mindig hidegen fogyasztják Nagyharsányban és a környező falvakban is.”

A keresztelővel kapcsolatos szokás volt, hogy a „…keresztelőnél a keresztmamák – sokszor 10–15 is volt – körül állták az úr asztalát. A körösztölő után kézről-kézre adva a babát, a szülőházhoz vonultak. Itt az apa a lakás küszöbén állva átvette és magasra emelte egész a szemöldökfáig, és azt mondta: Ekkorára nöjjé…, s a baba nevét mondta.”

Az 1600-as évek végéről ismerjük a férfiviseletet, fekete mellényből, fekete szűk nadrágból, bő ujjú ümögből állt. A fejfedő az átlagnál magasabb begyűrt fekete posztókalap, amelyhez ünnepkor különböző színű pántlikát viseltek. Az ünnepélyesebb női viselet nem nélkülözhette a főkötőt, a legtöbb a Drávaszögből ismert formavilág motívumait mutatta. Az úgynevezett bugafőkötőt itt is kedvelték, s a környező falvakban is ismert volt (Nagytótfalu).

Az 1978-ban előkerült kéziratos Harsányi daloskönyvben több olyan vers akadt, amely konkrét eseményhez kapcsolható. A parasztok a hegyi legelőn legeltették birkáikat, kecskéiket. Hosszú küzdelem folyt a területért. Egy 1864-ben keletkezett dal a legelőelkülönözést énekelte meg, néhány részlet belőle: Nagyharsányban tagosztálynak / végbement munkája, / Nagyharsányi birkás gazdák / nem állottak rája, / De már mostan ráállottak, / Hej! mert a »Sürüből« is kaptak. // Nagyharsányban nagyobb gazdák / Négy lovakon járnak, / Nagyharsányi kisebb gazdák / Két lovacskán járnak. / Kecskének sincs legelője / Hej, hat embernek van egy szűrje.

A kecsketartásra vonatkozó versikét a harsányi legények találták ki, és a Református Leánykörben, 1947-ben olvasták fel: Koszoruban a haja, / Neve: Vajda Mariska. / Jobban szereti kecskéit, / Mint a falu legényit.

1937-ben újabb tagosítás fejeződött be, amelyről a következő versike maradt fenn: A harsányi határban / Tagosítnak javában / Sok ember bújában / Fázik téli kabátban. // Felmérik a legelőt / És hozzá levegőt, / Mérnek elegendőt, / És kérik a sok pengöt. // Az új tagba kimennek, / Sok kut mellett elmennek, / De arra az időre / Minden kutat betömnek / A harsányi határba.

Még a hetvenes években, ha változtatásokkal is, sok családban éltek a régi szokások. Karácsony szombatján a Nagyharsányban és környékén fekvő kálvinista községekben, a „bövöd” napján egyetlen háznál sem volt szabad, hogy mosott ruha száradjon, mert azt tartották, akkor valaki hamarosan meghal a családban. Alkonyat felé, míg voltak pásztorok, „durgattak” az országúton. A vadászok ugyanekkor lövöldöztek a levegőbe, de a lövöldözést is „durgatásnak” nevezte a nép. „Durgatnak, beállt az ünnep” – járta a szólás a faluban.