Élet és küzdelmek a Batthyány-birodalomban
Élet és küzdelmek a Batthyány-birodalomban
A török megszállás után kialakuló új birtokok közül Baranya vármegyében az egyik legnagyobb uradalom tulajdonosa a Batthyány család lett. A birtokalapító Batthyány Ádám országbíró, a bólyi (ekkor Német-Bóly) dominium mellett kamarai adósságok törlesztéseként a Somogy megyébe átnyúló mozsgói uradalmat is megszerezte. Ezredesként, majd mint tábornok harcolt a török elleni felszabadító háborúban. Különösen Buda 1686. évi ostrománál tűnt ki hősiességével. Nevéhez fűződik Székesfehérvár (1688), majd Kanizsa (1690) felszabadítása. 1685-től Dunán inneni főkapitány, 1693-tól elhunytáig, 1703-ig Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánja.
1692-ben vette feleségül Strattmann Eleonóra grófnőt, a Strattmann-hitbizomány örökösét. Strattmann Eleonóra a siklósi uradalom egy részét nyerte el, a várat és az uradalom másik felét 1728-ban magához váltotta, miután a Caprara-örökösök birtokaikat eladva végleg elköltöztek Baranyából. Nagyharsány is ekkor került a Batthyányakhoz.
A falvak életében nagy jelentőségű változásokat vezettek be a Batthyány-uradalom olasz és cseh származású főtisztjei, akik a Caprara-örökösök távozása után is a birtokon maradtak, és folytatták a gazdaság fejlesztését. A falvak betelepítésére nagy gondot fordítottak. 1728. évi háziadó-összeírás adataiból levont konzekvenciák alapján és az uradalmi, majd később a vármegyei mérnök közreműködésével falutérképeket készítettek, tekintettel arra, hogy a majorsági földekről, a falvakról a török után alig is rendelkeztek hiteles rajzokkal.
1737 őszén a siklósi főtisztség – mivel egyelőre kevés település rendelkezett urbáriummal – az egész uradalomra kötelező hatállyal újabb instrukciókat adott ki. A Nagyharsány bírójához megküldött utasításokkal azért is fontos röviden megismerkednünk, mert a falu életében több mint egy évszázadon át szerepet játszottak a Batthyány család és a nagyharsányi jobbágyság közti küzdelmekben. 1848-ig hivatkozási alapot jelentettek, elsősorban az úriszéken folyó perekben. Fontosak továbbá azért is, mert a település gazdálkodásában, az egyházi és művelődési intézmények felépítésében (templom és iskolaügyben) elősegítették a XVIII. század első felében jelentkező „modernizációt”.
Szabó János és az itáliai származású Mario Flabino, illetve a cseh Jan Hudok a nagyharsányi ispánság területére egységes szabályokat dolgoztak ki, amelyeknek az alapelvei már megismerhetők voltak a Caprara-korszakban kiadott instrukciókból. 1737 karácsonyán a nagyharsányi templomban kihirdetett utasításokat, azaz úrbéri szabályozásokat, a falu jobbágynépével is megismertették. A bíró, az esküdtek és a prédikátor kötelességévé tették ezeknek a rendelkezéseknek részletes magyarázatát. Láthatóan „új éra kezdett kialakulni az egész Batthyány-birodalomban” – írta a falu nagy műveltségű kálvinista lelkésze, Szőllősi István.
Meghatározták az úrbéri szolgáltatások mértékét. Újraszabályozták a bíróválasztást, megszabták az esküdtek számát: öt írástudó személyben jelölték meg. Azonban az írásbeliség terjedésének lassú előrehaladását mutatja, hogy ezt nem minden évben lehetett megvalósítani. A hetvenes években készült szerződések tanúi között szereplő esküdtek is csak kereszttel jelölték személyazonosságukat. Írásba foglalták az egyéb tisztségeket viselők pontos feladatait, a két kisbíró, a bakterek és szőlőpásztorok kötelességeit.
A bíróládában 1945-ig őrzött instrukciók a falu életét szabályozó dokumentumok. A törvényességre vonatkozó pontjaik között szerepelt: az uradalom főtisztje vagy „alantos tisztjeik” mindenkor kötelesek ellenőrizni, hogy Nagyharsány bírói és választott „kommunitásbéli szolgái” ismerik és betartják-e az ország és a nemes vármegye rendelkezéseit. A falu jobbágyai között az öröklés során történt birtokváltozásokat. Ezt mint a „kommunitásbéli ügyek legfontosabbikát, külön jegyzőkönyvbe bévették-e…”.
A fontos dokumentumot majdnem másfél évszázadon át vezették. Vitás ügyekben még a XX. század elején is bizonyító iratként felhasználásra került. Az 1940–1950-es évek nagyharsányi krónikaírója, Böhönyei Gizella elmondása szerint a falu polgárai gyakran kértek oldalairól a jegyzőtől hivatalos másolatot.
A XVIII–XIX. században az árvagondnoki megbízatás rangot jelentett. Sámodi Péter még 1943-ban készített feljegyzésében is azt írta, hogy ősei 1841–50 között betölthették – mint tekintélyes esküdtek – az árvagondnoki tisztséget.
A „dologtalanokat és tékozlókat”, ha erre más mód nem volt, a bíró erővel kényszerítette munkára. Az uradalmi granáriumokat (vermeket) az ispán és a bíró rendszeresen ellenőrizte, a szükséges javításokat eleinte pénzért, majd 1729-től robotban végezték, ezt a robotkönyvecskéjükbe az ispán bejegyezte. 1728-tól a tiszttartónak, a kerületi ispánnak és természetesen a falu bírójának kellett ellenőriznie, hogy tűzoltáshoz megvannak-e az eszközök, mivel a vörös kakas sokszor pusztította a faszerkezetű és náddal fedett kunyhókat (1725-ben tizenegy ház, 1753-ban a Fő utca északi fele teljesen leégett). A templomtéren, a Fő utca három helyén nagy tartályokat helyeztek el az oltóvíz tárolására. Minden ház előtt kisebb tűzoltásra való alkalmatosságokat rendelt el felállítani a siklósi uradalom főtisztsége (vizes dézsa, tűzcsapó, lajtorja). Az instrukció megjegyezte, hogy mivel „Nagyharsányban régtől fogva a házak túl közel épültek a rác rablóktól való erős félelem miatt”, ezeknek az intézkedéseknek a betartására különösen ügyeljenek.
Az országos törvényekben meghatározott robotnapok teljesítését a bíró kéthavonta, az ispán félévenként köteles volt ellenőrizni. A szőlőművelésre, a szántó- és erdei gazdálkodásra külön terjedelmes utasításokat adtak ki, amelyeket később mutatunk be.
Az uradalomban a Batthány család főtisztsége a maga korában korszerűnek számító rendezést 1757-ben újabb rendelettel egységesítette. Az utasítások a földművelés technológiájának a fejlesztését szolgálták, és kapcsolatban voltak az egyre erősödő és területében növekedő majorsági gazdálkodással. A mind erősebben jelentkező folyamatban a pénzért megváltott szolgáltatások és általában az uradalmi készpénzbevételek növelése figyelhető meg. Az uradalom e törekvése együtt járt a terhek és szolgáltatások növelésével. Azonban sokszor megtört ez a próbálkozás a jobbágyok ellenállásán.
A jobbágypanaszok legtöbbször a túlrobotoltatás miatt kerültek a vármegyei úriszék elé. Mint fellebbviteli fórum nem tűnik mindig elfogultnak, mert 1754-ben az uradalom ellen vizsgálatot indított. Sőt ami a legritkábban fordult elő, a jobbágyok javára döntött. 1752-ben ismételt panasszal éltek, amiért a nagyharsányiakat a főtisztség a várban történő robotolásra kényszerítette. A vármegyére, majd az uralkodóhoz forduló nagyharsányiak legnagyobb örömére ettől a tehertől az 1754. június 14-én kelt királynői döntés végleg felmentette őket. Siklós mezőváros 1730-ban sikertelenül küzdött azért, hogy az allodiális földeken a gabona behordását a kötelező robotnapokon túl rájuk kényszerített időben végezzék. Ugyanakkor a nagyharsányi jobbágyok küldöttsége sikerrel tért vissza Mária Terézia udvarából. A vármegyét utasították, hogy az uradalmat ettől a követelésétől „a fennálló törvények alapján tántorítsa el”.
Az uradalom és a nagyharsányiak között egyre erősödő viták a legelőhasználat miatt éleződtek ki. 1759-ben a falu pásztorai kerültek az úriszék elé, mert súlyosan megsebesítették az uradalmi csőszt, aki megverette két társukat, mivel a marháikat az uraság erdeibe engedték, hogy a fák fiatal ágait, bokrait legeljék. A marhatartással foglalkozó huszonnégy jobbágy írta alá a vármegyei úriszékre kerülő panaszos leveleket, amely szerint a Batthyány uraság számukra a korábbi ígéretét megszegve sehol nem teszi lehetővé az erdei legeltetést, „huncut alantas szolgáival megverette a falu pásztorait”.
Az uradalom és a nagyharsányiak között egy évszázadon át állandó ellentétet okozott a legeltetés korlátozása. Az erdők az uradalomé voltak, és az igyekezett ezt kihasználni. 1760-ban a Batthyány család végre engedélyezte, hogy egy összegben fizetett summáért a falu lakói legeltethessenek az erdőn.
Az 1750-es évektől a legelőhasználat korlátozásán kívül a robot mértéktelen növelése volt a legtöbb panasz hátterében. A feszültséget növelte az uradalom szolgálatában tevékenykedő hajdúk, erdőfelügyelő vadászok, szőlőcsőszök, „mezőwahterek” és a jobbágy-, valamint az uradalmi szőlők „oltalmára és ellenőrzéseire rendelt „hegymesterek” durva bánásmódja.
Az 1750–1760 közötti évtizedben Mária Teréziához eljuttatott panaszok olyan eseteket soroltak fel, amelyek során kisebb szabálysértések miatt a különböző uradalmi emberek nemcsak büntetést szabtak ki, hanem „erőszakot tettek a harsányi jobbágyokon, sőt a feleségeket sem kímélték, elvéve köteleiket, kosaraikat vagy másmilyen eszközeiket”. Sólyom Jánost például úgy megverték, hogy ötödnapon belehalt sebeibe.
Nagy felháborodást váltott ki, amikor 1765-ben a nagyharsányi szőlőkből a dézsmabort az uradalom robotban kényszerítette Siklósra szállítani. Ami példa nélküli volt, a hordókat (hatvanat) a maga számára lefoglalta. Az uradalom a kukorica behordását a nagyharsányiaktól, majd a gyűdiektől és a nagyfalusi jobbágyoktól ugyancsak túlrobotban követelte. A Caprara- és Batthyány-korszakban gyakorolt bor- és pálinkaárultatási jogot – amelyeket az instrukciók biztosítottak – időszakosan megszüntették. Pedig Siklós, Nagyharsány, Gyűd jobbágygazdaságaiban az egyik legjobban jövedelmező tevékenységnek számított.
1763-ban a Batthyány-uradalom falvaiban megjelentették a főtisztség által szerkesztett urbáriumokat. Számos kedvezmény visszavonására került sor, amelyeket korábban az instrukciókban biztosítottak. Azt láthatjuk, hogy a szolgáltatások legtöbb esetben pénzben történő fizetését rendelték el. Ha ezt nem voltak képesek a jobbágyok teljesíteni, a már említett túlrobotolásra kényszerítették őket.
1766-ban a siklósi főtisztség utasítást küldött a nagyharsányi bírónak, hogy a gyűdi tölgyesekből és Kistótfalu erdejéből kötelesek az uradalom részére fát szállítani, mivel Nagyharsánynak nincs erdeje. A feladatot túlrobotban kötelesek megoldani. A nagyharsányiak ezt megtagadták, mire hajdúkkal kényszerítették őket a favágásra és szállításra. A királynőhöz indítottak küldöttséget, mert előzetesen a vármegye már elutasította a panasztevőket.
A vármegyei úriszék azzal indokolta a túlmunkát, hogy a nagyharsányiak robotkönyvecskéiben állítólag nincsenek pontosan bevezetve a teljesített fuvarozások. 1767 januárjában érkezett válasz a királynőtől, amelyben szigorú vizsgálatra kötelezték mind az uradalmat, mind a vármegyét. Az uralkodói döntés hátterében már érezhető az 1766-ban „kirobbantott pórlázadás” tapasztalata és az azt követő perben megejtett tanúvallomások révén kiderült valóság is, amely szerint valóban nagy visszaélések történtek a túlrobotoltatások területén (Nagyharsányban, Gyűdön, Kisharsányban, Tótfalun, Harkányban).
Baranya vármegyében a jobbágyság ellenállása főleg a Batthyány-uradalom siklósi főtisztségének a falvaiban figyelhető meg. 1765-ben az uradalom által bevezetett urbárium eltörölte közel harminc faluban az 1727, 1728 és 1734–37 közötti instrukciók kedvezményeit.
A szervezkedés már 1765-ben megindult a harkányi Járó Péter vezetésével. Az uradalom azonban lefogatta a vezetőket, és keményen megbüntette őket. A mozgolódás azonban hamarosan túllépte a Batthyány-domínium határait. A lázadás szálai Tolna és Somogy vármegyébe vezettek. A dombóvári Esterházy-birtok, a bólyi Batthyány-birtok magyar, német és rác jobbágyai is csatlakoztak a felkelésre készülő Dráva-partiakhoz. Vezetőjük ismét a harkányi Járó Péter lett. A nagyharsányi református lelkész a felkelés egyik vezetőjének, Varga István bírónak a leveléből idézve a következőket írta: „…az uraság zsarnoksága oly nagy, hogy nem lehet élni, sem tűrni. Minden kérelem, instancia semmibe veszett. A robot miatt a jobbágyi birtok burványos és bozótos lett, akik vonakodának és gyávaságból vagy ravaszságból, hitetlenségből nem csatlakozának, azok megveretnek, átokra kerülnek. Házuk és vagyonuk elemésztetik.”
A jobbágyok azért indultak Siklósra messzi falvakból, mert a vármegye 1766. szeptember 1-jére tűzte ki az országos királyi úrbéri rendelet hivatalos kihirdetését és életbe léptetését. Mind a vármegye, mind az uradalom észlelve a parasztok elkeseredését és készülődését, erre az erőpróbára karhatalmat igyekezett gyülekezésük helyszínén koncentrálni. A közel hatszáz jobbágy behatolt Siklós városába, és megindult a vár felé, hogy lőporhoz és lőfegyverekhez jusson. Az erősséget megszállva tartó katonaság tisztjei magyar, német és szerb nyelven figyelmeztették a lázadókat, hogy „földesuruknak és a vármegyének és a királyi törvényeknek vessék magukat újra alá, és tegyenek eleget az Úristen és a királynak szóló hűségüknek”. Amikor azonban azok tovább nyomultak előre, és kezdték a tiszteket és a katonákat lovaikról lerángatni, először a parasztok feje fölé lőttek, amikor ez sem használt, sortűz dördült el: „Ekkor sokan megsebesülve, mások megölve a földre zuhantak, a többség futásnak eredt eldobva kaszájukat, dorongjaikat (…) Sokan az erdőkben, nádasokban pusztultak bele sebeikbe. Megint mások a köles táblák felé menekülve véreztek el.”
Az elesett jobbágyok pontos számáról sem az egykorú hivatalos források, sem a búvárkodó helytörténészek nem tudnak pontos választ adni. A lázadást követő úriszéki büntetőbíráskodás során keletkezett vizsgálatok közel kétszáz halottról szólnak, akik a sortüzek, majd a menekülés során bosszút álló katonaság áldozatai lettek.
Nagyharsányból csak hét jobbágy és három szőlőművelő zsellér nevét ismerjük, akik részt vettek a lázadásban. Domolos István, Joó András, Joó Ferenc, K. Oldi Mátyás, Barta Péter, Csóri Bálint, Herendi József jómódú állattartó jobbágyok, Illés Sámuel, Csipán Mihók, Fekete Sándor zsellérek. Nevük a hónapokig tartó megyei úriszéki tárgyalások nyomán maradt fenn. A többiek elmenekültek, róluk nem szólnak a feljegyzések.
A kihallgatottak nem ismerték a mozgalomban részt vevőket, mert sokan a szomszédos uradalmakból, továbbá Tolna és Somogy vármegyéből érkeztek Siklósra. Batthyány Károly, a siklósi uradalom tulajdonosa az uralkodónőtől a két-három évi várfogságra ítélt lázadók büntetését helyben letöltendő fogságra kérte mérsékelni. A legtöbben pár hónapi büntetéssel megúszták, a siklósi börtönben őrizték őket.
A lázadást és a büntetéseket mérlegelők más és más véleményen voltak. Brüsztle olaszi plébános könyvében a következőket írta: „… a parasztok ugyan lecsillapodtak és letették fegyvereiket, hogy azonban ugyanazt szolgáltassák földesuruknak, amit korábban nyújtottak, vagy hogy az elöljáróiknak legalább minden ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek, még sokáig nem lehetett elérni”. A falu jobbágyságát teljesen lekötötték az országos úrbérrendezés ügyének végrehajtásával járó feladatok.
1767 októberében az „úrbéri sentenciát” a lelkész olvasta fel a szószékről minden nagy fontosságú ügyhöz hasonlóan. A falu esküdtjei, akiknek a leszármazottai még az 1940-es évek elején is itt élnek Nagyharsányban, a következők voltak: Leány István, Dömötör János, Herendi Ferenc, Ábrahám András, Szabó János, Kovács János. Ők válaszoltak az urbárium bevezetését megelőzően „dívó szokásokról” is.
Az 1767. évi királyi urbárium jelentősége abban mutatkozott meg, hogy rendezték a falu és a telkek határait. Minden szolgáltatást meghatároztak, és az urbáriális konskripciókban regisztrálták. Nagyharsányban az urbárum szerint 101 örökös jobbágy volt. Kereken 924 holdat műveltek, és 904 kaszás rétjüket kezelték. Minden örökös jobbágyfő egy-egy forint árendát fizetett.
A falu vagyoni megoszlása a következő volt: egy gazda 27 hold szántóval, három jobbágy 20–27 hold szántóval bírt, tíz–húsz hold szántóval 44, a többi tíz hold alatti nagyságú szántót művelt. A házas zsellérek is rendelkeztek a belsőségeiken felül szántóval. Egy zsellér két és fél holddal, tizenegyen egy–másfél holddal. Az uradalom 101 harsányi jobbágytól évi 2184 napi igásrobotot, valamint 4368 gyalog robotot kapott évente.
Az úrbéri szabályozást követő években elkészített és megújított urbáriumok szerint növekedett az úgynevezett kontraktuális (szerződéses) jobbágyok száma, akik egy összegben váltották meg szolgáltatásaikat. Természetesen e szerződéses jobbágyok a kilencedet és egyéb benefíciumokat továbbra is szolgáltatták. 1791-re 28 jobbágy volt szerződéses gazda. Ez a fejlődés az egész Batthyány-uradalomban Nagyharsányban volt a legjelentősebb.
A jobbágytelkek száma az urbárium megjelenésétől 1791-ig 101-ről 181-re növekedett, sőt még mindig maradt remanenciális terület (felosztható 121 hold szántó és 258 kaszás rét). Mivel ezeket a részeket az uradalom majorságként kezelte, és főleg robotmunkával műveltette, nem szívesen alakította át jobbágytelekké.
Azt gondolhatnánk, hogy a jelentős növekedési folyamat az urbáriumot követő negyed évszázadban konfliktusok nélkül következett be. Valójában nincs erről szó továbbra sem. Újra viták és perek támadtak a törvénytelen túlrobotoltatás következtében. A szőlődézsma teljesítése körül támadt ellentétek miatt a vármegyéhez, majd a királynőhöz küldött nagyharsányi jobbágydelegátusok ismét sikereket értek el. Mária Terézia vizsgálatot rendelt el, és a vármegyei úriszéket arra utasította, hogy szigorúan járjon el a nagyharsányi jobbágyok súlyos panaszainak kivizsgálásakor.
1786-tól egyre gyakoribb az olyan panasz, hogy ismét meg akarják tiltani az erdei legeltetés minden módját. A letört ágak leveleit sem engedik etetni a jobbágyok állataival. Minden esetben háromnapi pótrobottal büntetik őket. 1789-ben a jobbágyok birkái, marhái, lovai legeltetését mindenütt akadályozzák az uradalom emberei. 1786–90 között gyakran adnak be panaszt a betelepülni kívánók, hogy mivel az uradalom nem ad lehetőséget házhelyül szolgáló telkek vásárlására, kénytelenek a szőlőkben pincéket bérelni, és azokat használják lakhelyül. Ugyanezt panaszolják azok, akik a jobbágytelkeken testvérként élve kénytelenek pincelakásban tengődni. Az okok, amelyek miatt családok pincébe kényszerültek, a legkülönbözőbbek voltak. Az örökösödési ügyekben látható törvénytelenségektől a váratlan tűzpusztításokon keresztül egészen az elszegényedést okozó állatvészig. A pincelakásokban szenvedők száma a más-más korokban napjainkig látható nagyharsányi valóság maradt. 1782–1824 között 41 olyan családról tartalmaz adatokat az említett öröklési jegyzőkönyv, amely szerint pincékben kénytelenek meghúzódni.
A Batthyány-uradalomban is kemény kézzel irányították a jobbágymunkát. Már az 1750-es években is olyan monda keringett, hogy a Siklós környéki parasztokat audiencián fogadó királynő megkérdezte Batthyány nádort: hogyan élnek a birtokán a jobbágyok? Mire a nádor azt felelte, hogy az ő birtokán a jobbágyok kapálni és kaszálni is sárga csizmában járnak. A királynő a szomszéd szobában várakozó panaszos küldöttséget a nádor és más nagyurak előtt meghallgatta. Kiderülvén az igazság a nádort elcsapatta. Legalábbis a mendemonda szerint, amelyet a parasztok terjesztették.
Batthyányné Strattmann Eleonora
Nagyharsány településformációja 1784–86-ban, Szársomlyó ábrázolásával. Bécsi Hadi Levéltár
