Caprara országlása
Caprara országlása
A Szent Liga csapatai 1688-ban visszafoglalták Belgrádot. A megszilárdult katonai helyzetben Siklós lerombolásának tervét a haditanács végleg levette a napirendről. Megerősítésével és benne német katonaság elhelyezésével, az odavezényelt hannoveri századdal, majd a Badeni-féle zászlóaljjal a vidék biztonsága is megszilárdult. A bécsi udvari kamara és a haditanács irányításával megkezdődött a vidék útjainak, hídjainak az Old melletti drávai hadikikötőnek a helyreállítása. A hadszíntér az Al-Duna térségébe tolódott el.
Siklós hadi bázissá alakításával katonai központ lett, ahova a következő években a tovább folyó háborúban felderítőcsapatokat helyeztek el. Ugyanekkor a hadi élelmezést is itt szervezték meg. Az 1680-as években a katonaság – mivel a civil lakosság éppen csak kezd visszatérni falvaiba – maga is részt vett az utak, hidak kijavításában. A bécsi udvari kamara újabb gabona és tűzifa biztosítását ígérte azoknak a településeknek, ahova a parasztok visszatérnek, és részt vesznek a hadi munkálatokban. Erre 1688–99-ben többször is sor került.
Az élet újraindítását előmozdítandó az udvari kamara megszervezte a pécsi prefektúrát. Ezzel egy időben létrejött a siklósi provizorátus, amelyet a pécsi prefektúra alá rendeltek. A pécsi prefektúrán belül az egykori nagyharsányi nahije területével nagyjából egybeeső területen a kamara kijelölte a nagyharsányi kerületet, amelyhez a következő falvakat rendelték: Nagyharsány, Kisharsány, Tótfalu, Villány, Rácbolya, Haraszti, Sáripuszta, Ózd, Újtó, Old, Beremend, Torjánc, Ballafalva, Kispetre, Hencse, Majs, Felfalu, Kásád. A török alatt ezek a települések Draskovich és Zrínyi földesúrnak is adóztak.
Ezek a falvak 1687 júniusában valószínűleg nem voltak még lakott települések. Azon kívül, hogy az összeíró Nagy György kamarai tisztviselő felsorolta őket, egyetlen megjegyzést sem tett az itt élőkről, jövedelmükről, szemben az Észak-Baranyában számba vett településekkel, ahol a jobbágyfők számát, művelés alatt lévő szántóikat és szőlőskertjeiket is feljegyezték.
A nagyharsányi kerület azonnali megszervezése kapcsán Nagy György provizor megjegyezte, hogy a hadi eseményeket – 1686 ősze – megelőzően a Nagyharsányban, Kisharsányban, Nagyfalun fekvő pincékben nagy mennyiségű, jó minőségű bort foglalt le Schärffenberg tábornok a katonaság számára.
A nagyharsányi kerület megszervezésével a kamarai tisztviselők vitathatatlanul a bor begyűjtésére számítottak elsősorban, amelynek a folyókon történő szállítása elől minden akadály elhárult 1688-tól. Ezt nyomon is kísérhetjük 1688–1698 között. A kamara évenként bekérte a pécsi prefektúra alá tartozó siklósi, nagyharsányi kamarai tisztviselőktől a szőlőtermesztés növekedéséről készített adatokat, amelyek évről évre gyors gyarapodást mutattak. Az Al-Duna térségében folyó hadjáratok idején a szövetséges hadseregeknek történő szállítások konjunktúrát jelentettek az egész dél-baranyai bortermelésnek.
1690-ben az udvari kamara a visszafoglalt területek irányítását átszervezte. A pécsi prefektúra alatt a siklósi, dombóvári és a mohácsi provizorátusok intézték a területen az újratelepítést, a termelés megindítását.
Nagyharsány a kamarai korszakban áll ismét talpra. Ez a periódus 1687– 1698-ig tartott.
Az intézkedések, amelyek mindenütt a hadi érdekeket szolgálták, egyben hozzájárultak a háború miatt mélypontra jutott vidék és falu gazdasági életének elindításához.
Baranya vármegyében a kincstári birtokigazgatást – királyi adományozások révén – a magánföldesúri birtokok megszervezése váltotta fel. A neoacquistica comissio működése során kialakultak azok a magánbirtokok, amelyek többsége a török elleni háborúkban kiemelkedő szerepet játszó tábornokoknak juttatott sokszor járásnyi nagyságú területeket. Rendkívül előnyös szerződések alapján vagy a kincstárnak a háborúk idején nyújtott jelentékeny kölcsönök ellenében csaknem ellenszolgáltatás nélkül jutottak a hatalmas birtokokhoz. Baranya megyében, 1692-ben Esterházy Pál herceg, nádor nyert először adományozás során ilyen latifundiumot.
Egy 1698. december 1-jén kelt adományozási szerződés alapján került a Siklós és az akkor hozzá tartozó uradalom – másodikként az országban – magánkézbe. Az új földesúr Aeneas Sylvius Caprara gróf, császári tábornagy, a bécsi haditanács alelnöke, a császári titkos tanács tagja, az aranygyapjas rend lovagja, egy császári lovasezred tulajdonosa. Caprara lett Nagyharsány ura is, amely ehhez a birtokhoz tartozott. A tábornagy a XVII. századi török háborúk kiemelkedő személyisége volt. 1631-ben, Bolognában született, és sok itáliai társához hasonlóan fényes katonai pályát futott be a Habsburg Birodalom hadseregében. Már 1674-ben, Montecuccoli főparancsnoksága idején tagja a hadsereg parancsnokságának. 1683-ban részt vett Bécs védelmében, Buda 1684. évi ostromában, Esztergom viszszavívásában. 1694-től újra harcolt a török ellen a magyarországi frontokon. 1701-ben halt meg. A birtokba iktatás 1698. évi bécsi aktusánál Caprara már nem volt jelen, súlyos beteg volt. A siklósi uradalomban megszervezett főtisztség egy olasz és egy cseh tagja adminisztrálta az adományozási aktust. Az örökösök: Caprara felesége és gyermekei írták alá az adománylevelet.
Az udvari kamara 1698-ban megbízást adott Johann Ignatz von Kurz budai kamarai adminisztrátornak a siklósi dominium összeírására, aki a feladat végrehajtásával Dillersperg pécsi kamarai provizort bízta meg.
A tisztviselők az ekkor összeírt siklósi uradalomról lehangoló képet rajzolnak. A birtokok szakszerű számbavétele mutatta meg igazán a török uralom utolsó évtizedeiben bekövetkezett további hanyatlást: a falvakban az épületek, templomok, iskolák, uradalmi gazdasági épületek pusztulását, a lakosság számbeli csökkenését, az utak, hidak elhanyagolt állapotát.
Dillersperg jelentéséből ismerjük Nagyharsány ekkori általános állapotát is. Többek között ezt írja: „…elég sivár a terület, a háborús pusztítás miatt a lakosság még mindig nincs a helyén, a hegyen túli erdőségekben és a drávai ártéri területek védelmében vannak, és csak most kezdenek reményt keltő számban visszatérni. Nagyharsány temploma, a plébánia ház, a kocsma és minden kőépület romos állapotban van. A házakból négy lakható, a többit a tatár portyák során elhamvasztották. Az itt számos jó pincék többsége kirabolva, a hordók összezúzva (…) nincs egyetlen ép híd sem…”
A Nagyharsány körül egykor virágzó falvak helyzete sem volt jobb: „Kisharsány, Nagyfalu lakatlan, lerombolt település. Szántó és Babocsa puszta, ahol semmiféle nyoma nincs az életnek. Végleg elenyésztek.”
Az általános gazdasági és politikai viszonyok sem kedveztek az újjáépítésnek. A Caprara-birtok főtisztjeinek sok fáradságába került elérni, hogy az elmenekült jobbágyok visszatérjenek falvaikba. 1698-ban a Siklós környéki helységek népének visszatelepítésére megindult akció során úgynevezett hívóleveleket vittek azokba a falvakba, ahova már egy-két család visszatért. Utasították a bírót, hogy a következőkről értesítse a még távollevőket és a faluba költözőket: minden letelepülő sessiót nyer és háromévi teljes adómentességet. Házának felépítéséhez vagy a régi kijavításához az uradalom ingyen fát biztosít, amelyet az uradalmi vadász jelöl ki számukra. A tetőfedéshez szükséges nádat és sást ugyancsak ingyen kaphat, aki házat épít magának.
Továbbá: mindenki, aki elhagyott szőlőjét munkálni kezdi vagy új telepítést végez, négy esztendeig szabadon értékesítheti termését, s csak az ötödik esztendőben tartozik először az uradalom számára kilencedet teljesíteni. A telekkel rendelkező jobbágynak két esztendeig a kilenceden felül semmilyen naturálét sem kell fizetnie, de a harmadik esztendőtől kezdve az uradalomnak a kilencedet, a vármegyének a cenzust köteles teljesíteni. Az első esztendőben a ház és a gazdasági épületek felépítéséig robottal sem tartozik az uraságnak, ezt mindenütt később fogják pontosan meghatározni.
Előírták, hogy a templomok rendbehozására, annak elkészültéig mindenki heti két napon át tartozik az erdőből ingyen fát szállítani, és az építkezésben heti egy napon robotot teljesíteni. Az uradalom erdeiből a vadász ellenőrzése mellett tüzelőfát is kihozhat egy esztendeig minden falulakó. A település melletti mocsárvizeken a halászat meg van engedve, de a régi szokásnak megfelelően hat nagyobb halat tartoznak évente a várba (Siklósra) az uraságnak beszállítani. És végül: az uradalom most megjelölendő szőlőibe, de a jobbágyok és zsellérek szőlőibe is a berkekben szabadon vághatnak karónak való husángokat, az újonnan állított kertekhez vesszőket. Ezeket az igényeket azonban Zam uradalmi főtisztnek kötelesek bejelenteni, hogy az uradalmi szőlőcsőszök és borbírák ellenőrizhessék.
A falvakba történő visszatelepedés vagy új jobbágyok érkezése a Caprara-uradalom előnyös telepítési felhívásai ellenére sem ment mindenütt gyorsan. Az uradalom tizenegy falujába senki sem költözött be 1699–1712 között. Nagyharsány emelkedett ki az újratelepítéssel az egész uradalomból. A bécsi udvari kamara összeírói 1699-ben már 24 családfőt regisztráltak. Az újjáépített házaikban öt olyan jobbágyot is összeírtak, akik együtt laktak testvéreikkel. Az újrakezdés a Caprara-birtokon Nagyharsányban 24–29 családdal történt.
A XVII. század utolsó évtizedében keletkezett dicális összeírásokban a családfők számára vonatkozó adat reális. 1695-ben Nagyharsány jobbágy családfőinek száma 29, 1696-ban 25, 1699-ben 24. Ezek az adatok stagnálást mutatnak annak ellenére, hogy kialakultak a békés feltételek a lélekszám és az anyagi gyarapodáshoz. Megállapítható, hogy a hadjárások után 1690–1700 között Nagyharsány népessége nem mutatott figyelemre méltó erősödést. 1699-ben a Caprara-uradalom intézkedései nem véletlenül igyekeztek telepítési kedvezményekkel a jobbágymunkaerő számát növelni. Ezek a törekvések azonban a századforduló első évtizedében kirobbant kuruc–rác háború idején alig valósulhattak meg. A kuruc–rác dúlást megelőző évtized békés szakaszában is állandó népességkörforgás jellemző Nagyharsányra is. Az 1696. évben összeírt családok a századfordulón a kibontakozó kedvező gazdasági viszonyok ellenére kicserélődtek, továbbvándoroltak. A viszonyok azonban, amelyek között ezek a folyamatok lejátszódtak, már minőségileg megváltoztak, 1699-ben felépült például 27 ház. Használhatóvá tették a templomot. Művelés alá kerültek a földek, megindultak a szőlők rekonstrukciói, új telepítésű szőlőkről is tudunk.
136 hold jó szántót műveltek 64 hold gyengébb talajú szántóföld mellett, amelyet erdőből törtek fel. 144 kapás új szőlőt kezdtek művelni, erdejük egy óra járásnyi hosszú és fél óra járásnyi széles. 73 szekérre való szénát kitűnő rétjükből és negyvenszekérnyi gyengébb kaszálóból nyerték. Három forint volt a földesúr részére fizetendő adójuk. A századfordulón 26 sessio után tartoztak 52 napi robottal, Szent Mihály-naptól Szent György-napig a bor- és pálinkamérést is élvezhették. A több kisebb-nagyobb szolgáltatásukat is ekkor rendezték. A falu azonban nem rendelkezett urbáriummal.
A következő esztendőben készült felmérés további gyenge növekedést mutat. A szántók, a szőlők területi gyarapodása mellett már van utalás arra, hogy a török alatt magas szintű marhatartás újra fellendülőben van Nagyharsányban.
Ebbe a viszonylag békés időszakba robban bele a rácdúlás néven ismert véres, kegyetlen háború, amely a kurucok és a szerb (egykorú általánossá vált elnevezéssel rác) határőrvidék csapatai között zajlott le.
Siklós és vidékét a háború 1704 márciusában érte el. A Szlavóniát támadó kurucok ekkor már elhagyták a területet, csak egy őrségük vonult vissza a várba, miután a szerbek a várost elfoglalva kegyetlen mészárlásba kezdtek. Nem voltak korra, nemre tekintettel. A ferencesek templomába menekülteket is legyilkolták. Csapataik a Siklós körüli falvakat végigrabolták, akiket házaikban értek, legyilkolták. Amikor kiderült, hogy a kurucok valóban elvonultak Baranyából, a rác csapatok szétszéledtek, és felprédálták a falvakat. Egy, a háború után keletkezett összeírásból kiderül, hogy minden megrohant faluban megtizedelték az ártatlan jobbágylakosságot. Az összeírt minden tizedik lakos neve mellett ott szerepelt a szörnyű feljegyzés: „Rasciani occiderunt Homines” vagy „rácok által lenyakaztatott”.
A Siklós környékén lévő falvak közül Máriagyűd lakóinak nagy részét megölték papjaikkal együtt. A menekülő kisharsányi papot hét jobbággyal együtt legyilkolták. Magában Siklós mezővárosában 195 embert, asszonyt, gyermeket öltek meg. A siklósi uradalommal szomszédos bólyi Battyány-uradalomban összeírt meggyilkoltakra utalva a főtiszt megjegyezte, hogy „…a rácok nem kímélték sem a magyart, sem a tótot (horvátot). Falvaikat felgyújtották.” 1709-ben keletkezett uradalmi összeírásokban felsorolták azokat a falvakat, amelyek a török után újra benépesültek, de most teljesen lakatlanok, mert vagy legyilkolták a lakosokat, vagy a jobbágyok elhagyták falujukat.
A rácok a Caprara-uradalomra a páli réven átkelve törtek rá. Nem volt semmilyen véderő, ami megállíthatta volna őket, így szabadon garázdálkodva dúlták végig a vidéket. A XVII. század végi forrásokban Nagyharsányban már 24–29 jobbágy család gazdálkodásáról tudunk. A rácdúlásokat követően 1709-ben csak hat jobbágy család települt vissza a faluba.
Tetézte a bajt, hogy 1710-ben Kelet-Baranyában pestis pusztított. Egy 1712. évi országos összeírás szerint Siklós mezővárosban nem maradt egyetlen állat sem, mert a szerbek mind elhajtották, de a lakosok egyharmada akkorra visszatért a városba, ők azok, akik sikerrel menekültek el a rácdúlás idején.
Az újratelepülő Kisharsányban, ahol a rácok minden állatot elhajtottak, minden házat felégettek, három jobbágyot megöltek, 1712-ben már hét jobbágygazda él. Nagytótfaluban minden barmot elraboltak, 19 jobbágyot felkoncoltak, 1712-ben öt jobbágy már derekasan dolgozott. Szántó, Babocsa nem éledt újra. Pusztaként került említésre 1697-ben is, ahol három-három jobbágycsalád élt. Most mind elpusztultak, s többé nem hallunk róluk, mint lakott településekről forrásaink nem tesznek említést egyikről sem.
Végül Nagyharsány sorsát vizsgálva: Siklós mezővárost követően itt volt a legnagyobb a háborús pusztítás. A szerbek a kurucpárti települést teljesen felégették, minden épület elpusztult, még a kőtemplomból is csak füstölgő falak maradtak. Minden barmát elhajtották az ott lakóknak. Legyilkoltak negyven férfit, tíz asszonynak és hatvan gyermeknek sem kegyelmeztek. Nem csoda, hogy 1712-ben kilencven százalékban új jobbágyneveket találunk a település lakóinak összeírásában. Az élni akarás e szörnyűségek után is már tizenkét jobbágyfőt talál Nagyharsányban az újraépülő szalmatetős, vert falú kis házakban. 125 kapás nagyságú szőlőjük van és 82 kila nagyságú földecskét művelnek. Egy XVIII. századi szerző számos tanúvallomásra hivatkozva utalt arra, hogy Nagyharsány „bűnét” a rácok szemében az is növelte, és szörnyű bosszújukat fokozta, hogy a község Kollareck császári kapitány officiális levele szerint: „befogadta a menekülő kurucokat, és a parasztok fegyverrel védekeztek”.
A rác–kuruc háborúk egy nagyharsányi epizódját mind a mai napig megőrizték a források és a népi emlékezet. 1923-ban is több variációban mesélték a faluban. A nagyharsányi Ábrahám családot is megölték a terehegyi és gyűdi pappal együtt – mesélik –, miközben a Szársomlyó északi részén lévő sűrű erdőségbe igyekeztek. Az akkor kilencéves Sándor nevű legénykét azonban elhurcolták magukkal Szlavóniába. Pár évvel később Miholjacon át fuvarozó nagyharsányi jobbágy, aki szomszédja volt az Ábrahám családnak, ráismert a fiúra. „Megkérdezte tőle, hogy nagyharsányi és magyar lenne-e? Mikor az igenlő választ megkapta, a gyermeket magával hozta. A harsányi bírónak megmondta, hogy a kis Ábrahám Sándornak fundusa van Nagyharsányban. A legénykét a faluban sorkoszton felnevelték, később meg is házasították…”
Az Ábrahám család ismert, nagy família volt Nagyharsányban két és fél évszázadon keresztül: „Az utolsó maradékit, Ábrahám Sándornét, a Rozika nénit 1972-ben harangozták ki, és ma is itt pihen a nagyharsányi temetőben…”
A rácdúlást követő negyedszázadban az egész vármegyében jelentős népességnövekedés figyelhető meg. A jobbágyok vándorlása a leginkább elpusztult Kelet-Baranya régiójába, valamint Délkelet-Baranyában az Eszék– Buda között vezető hadi út melletti térségben fekvő uradalmak falvaiba irányult. A megművelt földterületek, a szántók és a szőlőskertek területe 1720–1728 között, a háziadó összeírások (conscriptio domestica) alapján végzett számításaim szerint 45 százalékkal nőtt.
Azok az uradalmak voltak a legsikeresebbek, amelyeknek a földesurai belátták, hogy a hatalmas anyagi és népességi pusztulás után rendkívüli intézkedéseket kell tenni, továbbá olyan kedvezményeket adni, amelyek során a vetőgabonát biztosítják, valamint adó- és szolgáltatási engedmények és moratóriumok rendszerét nyújtják a föld népe számára.
Az udvari kamara már 1687–1698 között ezzel a módszerrel sikerrel indította meg itt az életet. Most ugyanezt a módszert kellett alkalmazni a rác–kuruc háborúkat követően is. 1727–28 között Caprara főtisztjei vetőgabonával, ingyen adott erdei haszonvétellel (fa, építőanyag) segítették az uraság falvait, Nagyharsány falut is.
Nagy Sánta Jánost, Nagyharsány uradalmi ispánját utasították, hogy tölgyfát kivéve adjon engedélyt a falu újjáépítéséhez: a bükk-, cserfa szállításához az uradalmi erdőkből és a földek felmérését követően a vetőmag kiadásához – a rászoruló jobbágyok részére.
A kedvező gazdálkodási viszonyok kialakulására utalnak azok az esetek, amelyek általában a Caprara-uradalomban, s különösen Nagyharsány faluban figyelhetők meg a húszas években. A vármegyéhez újabb és újabb panaszok érkeztek a Batthyány-uradalom bólyi tiszttartóságától, majd a Veteráni- és a bellyei főhercegi uradalom főtisztjeitől, akik panaszkodtak jobbágyaik eltávozásáról, szökéseikről. 1724-ben, majd 1727–28-ban fordultak a vármegye főügyészéhez, kérve a karhatalom alkalmazását azok visszatoloncolásra. 1728-ban a Veteráni-birtok provizora több jobbágy Nagyharsányba történő szökéséről írt. Herendi Sándor, Ambrus Gergely, Kéthelyi János nagyharsányi lakosok rokonaikat fogadták be családjukkal együtt, s számukra lakást biztosítottak. Egy újabb jelentésből kiderül, hogy ugyancsak a Veteráni-örökösök birtokáról Körösztös András, Tuba Dávid a nagyharsányi Bordás Péter és Tuba Péter telkén felépített kalyibában laktak, ott zsellérként dolgoztak. Visszatelepítésükre azonban nyilván nem került sor, mert 1776-ban, amikor már a Batthyány család volt az úr az egykori Caprara-féle domíniumban, a főtiszt ismét kérelmezte a vármegyét ebben az ügyben. 1728-ban Kovács Péter, Haraszti András, Téseni Balázs, Fehér János szökött jobbágyok (már tíz esztendő óta Nagyharsányban éltek) minden adójukat a vármegyének rendben fizetik. Az uradalom támogatásával házat építettek. Az úriszéken tett vallomásuk szerint a nagyharsányi szőlőhegyen szőlőt művelnek.
A siklósi főtisztség igyekezett a birtokra érkezett jobbágyokat megvédelmezni és a birtokon tartani. Úgy érveltek, jogos, hogy Nagyharsányban a rácdúlás során földönfutóvá vált és megölt jobbágyok telkeire mindenütt menekülőket „ültettek”. Mivel szabad költözők, most sem kényszeríthetők vissza, „hacsak nem vétkeztek vagy adósságaik vannak a régi uraságnál”.
A vármegye 1729-ben hozott döntése nem is kényszerítette vissza a Nagyharsányban élő jobbágyokat, illetve zselléreket a bólyi vagy a főhercegi uradalomba, de azért elrendelte a vizsgálatot, amely nem járt később sem büntetéssel. A megyei úriszéki vizsgálat a „környülállások” megállapítása után úgy határozott, hogy a sértett bólyi uradalomnak joga van fellebbezéssel élni és akár az uralkodóig is elmenni panaszával, kártérítésre azonban nem számíthat.
A nagyharsányi jobbágyok végül a faluban maradhattak. Egy évtizeddel később valamennyit ott találjuk a háziadó összeírásban. A szökevények számára nagy lehetőség kínálkozott a siklósi vár újjáépítésére toborzott munkaerő során összegyűlt mintegy kétszáz zsellér és jobbágy közé történő besorolással. 1720-tól megindult munkálatok során mészégetők, téglaégetők, fuvarozók közé vegyülve egy időre „eltűnhettek” az őket kereső hajdúk elől.
1728–1729-ben a Caprara-birtok vásárlás útján a Batthyány család kezébe került. Az új közjogi helyzetben a siklósi birtokon élőket összeírták, a hosszabb ideje itt élőket újabb kedvezményekben részesítették. Az uradalom jóvoltából és érdekében ezek sessiókhoz jutottak. Ilyen helyzetben a szomszédos uradalmak számára reménytelenné vált, hogy az egykor szökött, most „rendezett” viszonyok közt élő családokat arra kényszerítsék, hogy elhagyva birtokaikat visszatérjenek egykori falvaikba.
1742-ben az újtói jobbágyok hiába tanúsították az úriszék előtt, hogy a Nagyharsányba szökött Lukács István régtől újtói gazda volt, őt és apját, akik örökös jobbágyok voltak, még 1768-ban is Nagyharsányban írták össze.
Gróf Eneo Sylvio Caprara tábornagy
Támadás a szultáni védősáncok ellen, 1687. Rézkarc, a Mohácsi Múzeum tulajdona. (Reprodukció: ifj. Szita László)
