Az őskortól a honfoglalásig
Az őskortól a honfoglalásig
Szársomlyó környéke előnyös klimatikus, morfológiai adottságai folytán az őskortól kedvező feltételeket nyújtott nemcsak a megtelepedéshez, hanem több évezreden át az emberi kultúra kontinuus fejlődéséhez is. A Krisztus előtti X. századtól kezdve, azaz háromezer esztendő óta, a Kárpát-medencében megtelepült minden jelentős népcsoportnak itt is felbukkannak a nyomai.
A legkorábbi régészeti leletek a Krisztus előtti XI–VIII. századból valók, a hegy déli lábánál közvetlenül víz közeli helyzetű, ebben a korszakban élő telep nyomaira bukkantak, a még ma is nedves talajú, Nagyharsány településtől keletre fekvő úgynevezett Harsányi-süllyedék északi peremén, 95–97 méteres tengerszinti magasságban. A mai Nagyharsány területén gazdálkodó ősi népek elsősorban állattartással, emellett földműveléssel is foglalkoztak.
A felszínre került régészeti adatok alapján a Hegyfarnál a Remete-dűlőben, amelyet 1864-ben művelés alá vett az uradalom, mamutcsontokra és mellette faszenes tüzelőhelyek maradványaira, kisállatok csontjaira leltek. A Kulcsár-közben (Kossuth utca Pap köze) csiszolt szerszámok, kőbalta, fúrók, obszidiánpengék kerültek elő egy kubikolás alkalmával 1965-ben.
A legjelentősebb őskori lakóterület Zohaj-szél, Göcsös, Kerek-erdő – a villányi Sűrű-dűlők felett – a Lapáncsai út mellett feküdt. Helyi amatőr, Foris József találta meg. A lelőhely meglepően nagy kiterjedésű, kör alakú. Az egykori szállások helyét is mutató terület Bándy Gábor fiatalon elhunyt kiváló régész szerint az őskortól a honfoglalásig lakott volt.
A Dobány- és a Kenderföld-dűlő találkozásánál hallstatti korból cserépedények és sírmaradványokból származó csontok kerültek a felszínre. A Méhes alja-dűlőben őskori maradványok között cserépedények, temetkezési helyek, különböző használati tárgyak kerültek elő 1954-ben.
A leggazdagabb lelőhelyek a római korból (Krisztus után a II–IV. század) maradtak fenn. A nem teljes, befejezetlen feltárás alapján is megállapítható, hogy az őskori lakott település közvetlen közelében kisebb város nyomait tárták fel a hegy aljában, bár némileg magasabb (97–100 méteres abszolút magasságú) térszínen. Egyes régész-kutatók Serena római polgárvárossal azonosítják.
A rómaiak balkáni előrenyomulásuk során (Krisztus előtt a XII–IX. században) rohanták le a Szávától északra elterülő vidékeket. Ettől az időtől számítható a rómaiak uralmának kiterjesztése a Drávától északra fekvő területekre is, így elsősorban Baranya megyére. A meghódított vidékek tartományi rendszerbe szerveződtek. Baranya és a Villány–Siklósi-hegyvidék egész területe Pannonia inferior része lett. Ezt követően később, Diocletianus császár idején, valószínű 296 táján a tovább osztott új tartományba, Valeriába sorolják. Valeria megszervezésével párhuzamosan alakult ki az az úthálózat, amelyre a határvédelmi rendszer épült. Figyelemre méltó, hogy az Eszék–Pécs–Szombathely között haladó római stratégiai útvonal mentén a kisebb összekötő utak is ekkor alakultak ki. A Mohácsról kiinduló utak közül a Mohács–Bóly–Márok–Villány útvonal Nagyharsányt is érintette, a Szársomlyó alján haladt el, valamivel feljebb a mai nyomvonalnál.
Baranya megyében Sopianae (Pécs), a későbbi tartományi központ mellett csak Nagyharsány területén kerültek elő polgárváros romjai. A falu határában, annak keleti lakott részétől mintegy 250–300 méterre, az országúttól délre az eddigi feltárások szerint mintegy fél kilométer hosszan római település nyomai találhatók. Először egy terméskőből és téglából épült, több helységből álló ház maradványait tárta fel Papp László régész. Az egyik fal azonosítható magassága százhetven centiméter volt. E helyütt késő római kori edénytöredékek, ablaküvegdarabok, falfestménytöredékek kerültek elő. A település temetője az országúttól északra, a Szársomlyó-hegy lábánál lehetett.
Az 1961. évi ásatások során nagyméretű portikuszos – oszlopcsarnokos – épület maradványait tárták fel. Centrális elrendeződésű római villával van dolgunk. A leletek edénytöredékek, színes falfestménymaradványok. Ezek a korai épületek az I–II. századból származnak.
A korai réteg elegyengetése után Fülep Ferenc régész, a Nemzeti Múzeum főigazgatója egy IV. századi, 26x13 méteres cella trichora maradványait tárta fel, amelynek főhajó előtti fedetlen csarnoka előtt 10x21 méteres méretű, elliptikus végződésű márványmozaik padlózatú helység épült. A cella trichora északi és déli apszisát valószínűleg a IV. század végén elfalazták, egyhajós templomot alakítottak ki belőle.
Ettől északra az ásatások folyamán egy tizenhat méter átmérőjű, feltehetően a II–III. században funkcionáló fürdőtraktus háromapszisos helységei kerültek elő. Az apszisokban és a kör alakú központi helységben a padlófűtéshez tartozó oszlopocskák is fellelhetők voltak, és ugyanitt kövekkel kirakott kútra bukkantak. Igen nagy mennyiségű falfestménytöredék került a felszínre. A fürdőépülettől északra, az itt haladó római országút irányában, számos épület falai mutatják nyomaikat. Az itt lévő egyhajós templom padlóján avar kori cserepek feküdtek, ami biztos jele annak, hogy a népvándorlás során is funkcionált az épület. Az ásatások, a leletek azt látszanak igazolni, hogy a valaha itt élő római kori település városias jellegű volt.
A nagy pusztulások nyomai területünkön is összefüggenek a II. század hatvanas éveiben e táj békés életét feldúló kvád–markomann–szarmata háborúkkal, amelyek az egész későbbi Baranya területét, így Sopianae városát is elpusztították. Ez a háború derékba törte területünk fejlődését is. Ezt követően az Eszék felől 259–260-ban az előrenyomuló roxolánok a Mursa-Sopianae útvonalon pusztítottak el mindent, az erről leágazó utak melletti településeket is. A Szársomlyó tövében fekvő városka is erre a sorsra jutott.
A római kori leletek közül említésre méltó az a bélyeges tégla, amelyet a cohors (légió kisebb egysége) VII. Breucorum készített, és amelyet az itt folyó építkezésekhez szállíthattak. Továbbá a település centruma fölött, szőlőforgatáskor előkerült sírtéglák, tetőcserepek, amelyek azt is jelzik, hogy a római kori település a szőlőtelepítésre alkalmas területen is építkezett.
A Szársomlyó tövében felépített és a háborúkban elpusztított városkát mindig újjáépítették. A fő építőanyag a kő és a tégla volt. Nem nehéz következtetni, hogy a kőbányászat legkorábbi nyomai ennek a városnak az újjáépítésével függenek össze. A követ a siklós–villányi hegyvidék számos helyén fejthették. A településhez legközelebb a Szársomlyó kelet-délkeleti részén volt található. Talán nem tévedünk, ha a nagyharsányi szoborparknál látható fejtések nyomaira is gyanakszunk mint olyanokra, amelyek a legrégebbi korokhoz kapcsolhatók.
Az igényes megoldásokhoz azonban, mint az itt emelt templom, fürdő esetében használt fehér márványt, az Alpokból szállították ide. A mozaikpadlók (mint például a IV. századból származó padlók) színes anyagát Itáliából hozták. A bizánci stílusú, női arcot ábrázoló restaurált mozaik színes anyagáról ez megállapítást is nyert.
Lehmann Antal, a térség kiváló növényföldrajz tudósa, monográfiájában, amelyet a Szársomlyó növényvilágának szentelt, hangsúlyozza, hogy mivel a rómaiak mediterrán, szőlőtermesztő népek voltak, a Szársomlyó környéke és az adriai partvidék közötti területen jellemző klíma hasonlóságát felismerve szőlő- és gyümölcstermesztést meg természetesen bortermelést folytattak. A Szársomlyó déli lankáin, a kivágott őstölgyesek helyén ekkor kezdődhetett el a szőlők telepítése.
A II. század végén a Mecsek déli lejtőin már fényűző villagazdaságok épültek, tanúi a római nagybirtokrendszernek. Nagyharsány területén a magángyűjtők kezén nem kevés használati tárgy volt, amelyeket szőlőforgatás alkalmával leltek. Siklós legújabb monográfiájában a régész szerző ugyancsak utal a szőlészetre. Többek között a következőket állapítja meg: „Nagyharsány határában feltárt római település, villagazdaság maradványai bizonyítják, hogy a villaépületek falait mészhabarccsal összeillesztett terméskövekből építették (…) tetejüket cseréppel fedték.”
A római kori szőlőtermesztésre utaló régészeti leletek, mint említettük szőlőforgatáskor, présházak, nagyobb pincék építésénél kerültek a felszínre. 1879. évi sajtótudósítás szerint közvetlenül a falu felett épített pince ásásakor római kori szőlőművelő vaseszközöket találtak. Ilyen szerszámok később is előkerültek, jelezve a művelés módját és helyét. 1939-ben a szőlőhegyen közelebbről nem meghatározott helyen téglasír került napvilágra! A téglák és cserepek között nagy űrtartalmú bortároló agyagkorsót leltek.
A Fünfkirchner Zeitung 1906-ban arról tudósított, hogy a falu felett szőlőforgatáskor égetett agyagból készített szarkofágokat találtak, az egyik összetört. Mellettük szobortöredék feküdt. Böhönyei Gizella Nagyharsány kéziratban lévő krónikájában a következőket írta: „… római téglákkal van boltozva sok pince, néhány udvar is római téglákkal van borítva”. Tokaji József iskolaigazgató szerint: „… A Nagycsököli-féle földről 17 szekér törmeléket szállítottak el a volt téglaégetőhöz (…) amelyekben római tégla és faltöredékekből származó kövek voltak…”
A múlt század első éveiben egy fehér márvány Ciceró-szobrot leltek a Kopár-dűlőben. A szobor beépítésre került először egy kapufélfába, majd a ház egyik sarkába befalazták. Lassan feledésbe merült holléte. 1870-ből Bacchus bronz szobrocska került elő, amelynek szintén nyoma veszett.
A IV. század végén, pontosan a hadrianopolisi csatavesztés után, a császári hatalom kénytelen engedni a dunai határvonalra nehezedő katonai nyomásnak. A Dráva–Száva közére és a mai Baranya területére hun–gót– alán csoportokat telepítettek. Ezek a helyi lakosságot maguk alá vetve szolgaságra kényszerítették. A római kori népek – elsősorban a városokból – elvándoroltak. A városias települések romokba hevertek. Sopianae és nyilván a Szársomlyó alatti, korábban virágzó városka is. A Majs–Rádfalva között épített és Nagyharsányon át vezető út mellett lévő római kori települések is teljesen elpusztultak. A Nagyharsány, Kisharsány, Máriagyűd helyén fekvő római kori települések is elenyésztek.
Valeria tartományt 433-ban adta fel a birodalom. Pannonia primát 439-ben adták át a hunoknak. A népesség jelentős része elhúzódott ezekről a területekről. A hun inváziótól a birodalmat a Dunától keletre kvádok, szarmaták védték, akikkel a rómaiak szerződést kötöttek.
A népvándorlás korából a hun korszakra, a keleti gótok uralmára vagy a longobárd hódításra vonatkozóan nem kerültek felszínre régészeti adatok, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a területünkön ne éltek volna népek az új hatalmak alatt, sőt biztosak lehetünk, hogy a Szársomlyó lábánál, az egykori római város területén, a birodalom bukása után is maradtak lakosok.
A népvándorlás kori germán népek és hatalmak a VI. század végén az egész Kárpát-medencéből nagyon rövid idő alatt elvándoroltak. Helyüket az új hódítók, az avarok foglalták el. A Dunántúl népessége is alaposan megváltozott. A longobárd, gepida szállásterületekről tömegesen elvonuló csoportokat, az egykor rómaiak által épített utakon az avarok követték.
Kora avarkori jelenlétre Baranyában többek között Nagyharsány területén bukkantak a régészek. Az úgynevezett Szarkás-dűlőben avar kori temető került elő, ahova már a VII. század közepe óta temetkeztek.
Az avar népesség, mint korábban a Szársomlyó alatti települések minden lakója, a római kort is beleértve, földműveléssel, kismesterségekkel, állattartással foglalkozott. A sírokban lelt használati tárgyak, ékszerek arra utalnak, hogy élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak a keleti szlávokkal. A korongos fibulák, fülbevalók, csatok bizánci eredetűek.
Az avar korra vonatkozó ismereteink a Szársomlyó-hegy lábánál, Nagyharsány keleti végén (Kossuth Lajos utca 273.) szőlő alá forgatáskor előkerült sír nyomán megindított ásatásokból származnak. Ez a terület mintegy háromszáz méterre feküdt a hegy lábától.
Az egyharmadában kiásott avar kori temetőben Papp László régész 86 sírt tárt fel.
Az úgynevezett gerendás sírszerkezetek mellett koporsós temetkezéssel is találkoztak az ásatók. A tor és az áldozat nyomai a halottakkal eltemetett élelemből és a melléjük helyezett edényekből olvashatók ki. A mezőgazdálkodás eszközei közül a sarló fordul elő a leggyakrabban. Kisgyermekek mellé madártojáskákat helyeztek. A sírok közül számosat kiraboltak még a temetkezés évszázadában. A rablás idejében a sírokat még a felszínen jelölték, így nem volt nehéz rájuk lelni. A gyakori sírrablások a nagyharsányi avar település elszegényedésére is utalnak.
Az avar település társadalma, szokásaik, foglalkozásuk elég pontosan leírható. Például a fiatalon elhunyt mesterember sírjában, fegyverei mellett elhelyezett ácsszerszámok (gyalukés, favéső, kaparó stb.) találhatók. Egy másik sírban bőrmegmunkáló férfi szerszámai (csontból fúró, ár, kések) kerültek elő. A fegyverek – nyilak, harci szekerce, fokos, kopjacsúcsok – a fréfisírokból kerültek elő, de kések az asszonyokéiból. A női sírokban a bronz, ezüst ékszerek nagy száma jelzi, hogy jómódú avar kori telepesek lakták ezt a helyet, amelynek a központja valószínűleg továbbra is a római kori város lehetett. Temetője a várostól északra feküdt.
A kerámiai leletek az edények variációgazdagságát mutatják. Szabad kézzel formált, kézi korongozással készült, valamint gyorskorongozással előállított edényeket készítettek vagy szereztek be az igen élénk áruforgalomból. Szürke kerámia mellett fekete és gyorskorongozással készült sárga kerámia is megtalálható a leletek közt. A nagyharsányi településen is a VII. század végén és a VIII. században megjelenő sárga kerámia eredetét és a készítőit Közép-Ázsiába teszi a tudomány. E népcsoport elsősorban Pannonia déli, délkeleti részén, a római utak mentén telepedett meg. A temető használata a VII. század első felében kezdődött, jelezve, hogy mikor települt Nagyharsány térségébe az avar kori népesség. A temetők adatai alapján a VII. század végéig működött itt ez a település, s talán még a VIII. században.
Római kori villa padlófűtésének feltárása
Női arc a mozaik padlózat restaurálása után a Kopár alja-dűlőből. MNM. tulajdonában (Verba Erika felvétele)
