Az első Széchényiek

Teljes szövegű keresés

Az első Széchényiek
Lipót, ezen a néven az első, 1677. június 8-án Laxenburgban, elismerve a Draskovich család érdemeit, Miklós királyi főajtónállónak adományozta az elkobzott Nádasdy birtokok közül Sárvárt a várral, valamint a hozzá tartozó Alsó- és Felsővidéket. 326 520 forint 36 dénár befizetése mellett a család birtokába kerülhetett örökjogon a terület. A Vas, Zala és Sopron megyében fekvő birtokok közül a Felsővidékhez tartozott Csepreg, Hegykő, Homok, Boz, Hidegség, Pereszteg, Kis- és Nagycenk, Kövesd, Lövő, Újkér, Horpács, valamint Gógánfa, Iván és Csér pusztája, Pusztacsaládon, Nemeskéren és Alszoporon birtoktestek, Lozson szőlő, a Fertőn halászati jog és a Nagyerdő is.
Az elismerés Draskovichnak természetesen jólesett, de a meglehetősen magas vételárat nem tudta kifizetni. A felkínált lehetőséget mégsem akarta elszalasztani, ezért a gazdagságáról híres, akkor még győri püspök Széchényi Györgyöt kereste meg, készpénzért elzálogosítaná-e neki a birtokok egy részét. A teljes összegből, 133 ezer forintból az érsek 52 783-at fizetett ki a Felsővidékért, a többit rövid lejáratú hitel, illetve zálogjog átengedésével egyenlítette ki. A vasvári káptalan 1678. május 7-én állította ki a zálogba adó oklevelet, amely kimondja, hogy a Széchényiek, maga az érsek, testvére és gyermekei harmadíziglen birtokolhatják a javakat. „Sok pénzt adtam én az Fölsővidékért, szinte úgy megadtam az árát, mintha örökbe vettem volna, noha nem örököm” – írta egyik levelében. Az örökjog megszerzését ő már nem érte meg. Az csak utódja, Széchényi II. György révén szállt a családra 1711. december 13-án.
Ez a birtokszerzés teremtette meg az alapját annak, hogy a Széchényi család a magyarországi főnemesek közé emelkedjen.
A Széchényiek Nógrád megyéből, Szécsénykéről származnak. A XVII. század során lett a kisnemesi család a Dunántúl egyik legnagyobb birtokosa. Ez elsősorban Széchényi György érdeme, aki nemcsak kiváló gazdasági és politikai érzékével tűnt ki, hanem az e korban különösen matuzsáleminek számító életkorával is. 1592-ben született, és 1695-ben halt meg, esztergomi érsekként. Mint a magyar egyház fejének jelentős befolyása és kapcsolatai voltak, és ez meglátszott a család gyarapodásán is. Öccse, Lőrinc kezelte, majd fiaival együtt örökölte a hatalmas birtokot.
György végrendelete századokon át meghatározta a család életét és öröklési rendjét. Csak férfiágon nyílt mód az utóbbira, a lányokat pénzben fizették ki, illetve haszonélvezetre kaphattak birtokot. Így került Kiscenkre Ilona, Lőrinc legfiatalabb lánya. Személyében tisztelhetjük az első Széchényit, aki Cenken élt.
Ilona 1659-ben született Kürtön (Strenkov, Szlovákia). Tizenhat évesen ment férjhez Tallián István nádori ítélőmesterhez. Kapcsolatuk nem lehetett bensőséges, mert 1688-ban, férje halála után, a nádor vezetésével vizsgálat indult, hogy Ilona jó házastársa volt-e az elhunytnak, így jogot formálhat-e a házassági szerződésben foglaltakra. Ilyen kérdésekre keresték a választ: „Valljon tékozolta-e ura keresményét?”; „Tudja-e [a tanú], hogy megharagudván, az urával 1-2 hétig nem hált?”
Második férje Sankó Miklós volt. Az érsek lakóhelyül a kiscenki majort jelölte ki számukra. Sankó a későbbiek során zálogba vette a kiscenki birtokot II. Györgytől: „Adtuk vala Kis avagy Dávid Czenk nevű falucskánkat az ott lévő kúriával és mindennemű tartozékkal… 10 esztendeig nemzetes és intéző Sankó Miklós uramnak zálogba…” Ugyanez az oklevél kimondja, hogy a tízéves zálogot meghosszabbítják addig, amíg a Sankó család le nem mond róla. Sankó pénzéhes, kegyetlen földesúr volt, aki a szokásos roboton kívül is szolgáltatásokat követelt a kiscenki jobbágyoktól, például a tagföldek megszántását, hosszú fuvart.
Ilona 1710 körül halhatott meg. Egy 1712-es oklevél már „néhainak” mondja. Emlékét őrzi az Ilonamajor Nagycenk és Hidegség között. Sankó halála után a szerződést nem kívánták meghosszabbítani, hosszú pereskedés kezdődött. A Sankó család háromezer forintot követelt a birtokba befektetett összeg megtérítéseként, és kérte a cenki szőlők és a soproni ház visszaadását. A jobbágyok elmondása szerint Sankó keménykezűsége elől hét negyedtelkes jobbágy, név szerint Nagy Mihály, Fekete Pál, Németh János és Mihály, Major János, Tóbiás András és Győri István kovács szökött el a faluból. A fenti telkeken kívül hat zsellértelek állt még üresen, Kiscenken csak tizenhat negyedtelkes jobbágy maradt.
A birtokokat ekkor már Széchényi II. György gazdatisztje, Leopold Schocher irányította, akit Széplakról Cenkre költöztetett az akkor már grófi rangú birtokos. 1697-ben kapta György vitézsége elismeréséül ezt a címet. 1656-ban, Nagyszombaton (Trnava) született, és apja, Lőrinc halála (1678) után bátyjával, Pállal együtt örökölte a birtokokat. Egervári várkapitányként részt vett a török elleni harcokban. Többek között Buda, Fehérvár, Szigetvár és Kanizsa visszavételénél harcolt.
I. Lipót az adományozó oklevélben engedélyezi a címerhasználatot, amely a ma ismert ábrákat tartalmazza: négybe vágott mező, közepén ovális pajzson a nemesi oklevélről átkerült motívum: dombon álló galamb csőrében olajággal, első és negyedik vörös mezejében hármas halom a kettős kereszttel, a második és harmadik kék mező a koronáról felszálló sast ábrázolja, amely a nap felé repül. Ugyancsak ekkor lett a család jelmondatává ősük, I. Széchényi György érsek jelszava: „Si Deus pro nobis, quis contra nos.” (Ha Isten velünk, ki ellenünk?) Előnévként ekkor vették fel az örökös birtokok után a sárvár-felsővidéki nevet, ahová a cenki birtokok is tartoztak.
A gazdálkodás minőségére és mennyiségére a királyi összeírások – dicalis consriptio (röviden dica) – adataiból következtethetünk. Az 1715-ből ránk maradt dica szerint a nagycenki földek jó időben hat köböl (367 liter) gabonát teremtek, rosszabb években négy-öt köbölre lehetett számítani. Rétjeik jók, de ki vannak téve az árvizeknek. A közös legelő területe elég volt a falu szükségleteihez, és „olyan szőleje van, ami egy kapás után négy pozsonyi mérő [220 liter] bort ad”. (Egy kapás szőlő = egy ember egy nap alatt megkapált területe. Ez itt 75 négyszögölet jelentett.) A tűzifát a földesúrtól kapták annak engedélyével.
Kiscenken a földet két részre osztották: árvíz által fenyegetett területre és fövenyesre. Itt átlagban négyköbölös terméssel számolhatunk. Szőlőjük Nagycenken volt, ugyanazokkal a feltételekkel. Legelőjük kevés, de a rétek jó minőségű szénát adtak. Erdejük nincs.
Ebben az évben a jobbágytelkeket is felmérték a két községben. Nagycenken tizennyolc gazdának volt tizennyolc mérő fölötti földje, közöttük olyan családoknak, mint a Ferencz, Varga, Német, Kara, Tóth, Szumer, Szeneczei. A többség azonban csak tizennyolc mérővel vagy még kevesebb földdel rendelkezett. Húsz családnak semmiféle birtokát nem jelöli a dica. A Slajber, Hueter, Sobor, Kenyeres, Poda, Szűcs, Telekes család valószínűleg a zsellérek keserű kenyerét ette. Kiscenken az oda sorolt tizenhat jobbágycsalád (köztük a Pálfy, Horváth, Molnár, Herczeg, Bubucz, Korbecsis, Nagy, Farkas) tizenhat mérő földet birtokolt.
A Rákóczi-szabadságharc idején mindkét község sokat szenvedett. Bécs közelsége és Széchényi György prímás kemény végrendelete – a királyhoz való hűség volt az örökösödés egyik feltétele – egyértelművé tette a labancokkal való együttműködést. Sopron 1704. évi ostromakor, majd a visszavonulás után a környék adta a kurucok felvonulási terepét és téli szállását. Ellátásukról a lakosságnak kellett gondoskodnia. A császári ellentámadás sikere után Ebergényi László tábornok 1706. március 13-án, Nagycenken kelt levelében arról értesíti Pálffy János főparancsnokot, hogy innen fog csapataival előretörni Szombathely felé. Természetesen ezt a győzelmet is, a császári csapatok elszállásolását és eltartását, a falu népe nyögte.
Széchényi Pál kalocsai érsekként próbálta a békekötésre ösztönözni a szembenállókat, de tevékenysége miatt hol a kurucok, hol pedig a labancok dúlták a környéket és a család birtokait is. 1710-ben bekövetkezett halálát is sokáig a császári intrika számlájára írták. Múmiája ma is látható a családi sírboltban. Úgy vélték, hogy testét a nagy mennyiségű arzén tartósította, mumifikálta.
A szabadságharc pusztításai ellenére 1711-ben II. György teljesen megváltotta a birtokokat. Az átvételi lista szerint a birtokok utáni katonaállítás a következőképpen alakult: „Nagyczenk: 13 és egynegyed telek, kiállít 1 és egynegyed gyalog- és 13 lovas katonát. Dávid Czenk: 2 telek, kiállít 1 és fél gyalog és ugyanennyi lovas katonát.” Ezek az adatok arra vonatkoztak, hogy a kor hadszervezetének, a nemesi felkelésnek az összehívása esetén a földesúrnak hány katonát kell kiállítania vagy pénzben megváltania. Így már érthető a fél- és negyed gyalogos kifejezés. A telkek nagyságát nem jelölte a felsorolás, de a réttel együtt húsz-huszonkét holdat lehet számítani.
1727-ben már több jobbágy és nagyobb területek voltak a birtokában. A két község elöljáróinak vagyonnyilatkozataiból tudjuk, hogy Kiscenken továbbra is egységes jobbágyi tulajdonról beszélhetünk: Fekete György, Herczeg Mihály, Bujto György, Fekete Mihály, Farkas János valamennyien negyedtelkes jobbágyok voltak. Nagycenken ez a következőképpen alakult: Simon András, Horváth Gyula, Tréser Mihály, harmincketted telkes, Szeneczey György és Marko István negyedtelkes. Valamennyien rendelkeztek kisebb-nagyobb szőlőterülettel.
A kimutatásból az is kiderül, hogy a kiscenki jobbágyok nem foglalkoztak szőlőműveléssel. Szőlője csak Széchényi II. Györgynek volt a nagycenki hegyen, ahol viszont nem volt egyedüli birtokos. Igaz, Hidegségen és Bozon is voltak táblái, de 1712-ben például a három helyen együtt alig termett hathordónyi bor. A szőlőterület György birtokossága idején nőtt. 1700-ban 1056 kapás szőlő volt a nagycenki határban, 1728-ra ez 1123,5 kapásra emelkedett.
A szabadságharc alatti viszontagságokat és az utána következő ínséges időket még ki sem heverte a lakosság, amikor újabb veszedelemmel kellett szembenéznie. 1713-ban újra pestisjárvány tört ki. Az éves halálozási szám a korábbi években tizenöt-húsz körül mozgott. Ez a szám 1713 novemberében 72-re emelkedett. A következő év is a pestis fenyegetésében telt el. Nagycenken a járványban tizenhat család „fiaival együtt pusztult ki”, 26 ház vált lakatlanná, 58 család „maradék nélkül” halt ki. Kiscenkről nem maradt fenn adat.
A fekete halál nemcsak az előbbi listák, de a szájhagyomány szerint is olyan mértékben szedte áldozatait, hogy „a halottvivők közül is sokan a temetőben estek össze”, és „eltakarittatásuk” nem okozott több gondot. A járványtól megszabadulván a község emlékművet állíttatott a községháza elé, amelyet 1968-ban a Széchenyi térre helyeztek át. „Mária, boldog szűz – Nyavalánk kegyes orvosa – Kérünk – a vész napjaiban – légy szives Édesanyánk, 1714” – vésették az emlékjelre.
Ezekben a vészterhes időkben sok gond szakadt a községi elöljárókra – elsősorban a bírókra. Nekik kellett intézkedniük, feladatuk volt a rend fenntartása, más időkben pedig a közös vagyon kezelése, és segédkeztek a kisebb birtokügyletek lebonyolításában is. A bíró kiváltsága volt a robot alóli mentesség. Személyére a földesúr tett javaslatot, de a falu választotta meg.
A XVIII. században Kiscenken Tóbiás András, Bujto György, Habitz, Gruber, Filátz, Fekete, Bene nevű bírót ismerünk. Nagycenken Filátz, Cseh, Magyar, Pivarits és Simon András – ez utóbbi több mint harminc éven át – töltötte be ezt a tisztet.
1722-ben az egyház, Ikeváry János plébános saját pénzéből és adományokból új templomot építtetett – földesúri hozzájárulás nélkül –, s Keresztelő Szent János tiszteletére még az évben fel is szentelték.
Széchényi II. Györgynek halálakor, 1732-ben Nagycenken 36 jobbágya, tizenkét zsellére, 188 mérő földje, kettő és kétharmad kaszás rétje (egy kaszás terület mintegy ezer négyszögöl, egy kaszás egy nap alatt ekkora területet vág le.), 284 kapás szőlője volt.
Kiscenken 28 jobbágya és kilenc zsellérje élt, 428 mérő föld volt az övé meg öt és ötnyolcad kaszás rét. Egyéb jövedelmei a kocsmatartásból, a húsmérésből, a malomtartásból és a már említett vámokból származtak. Kiscenken a kocsma 1729-ig a falu utolsó háza, a mai Bedekovits-ház volt. Ehelyett György az üresen álló zsellértelkekre egy nagyobb vendégfogadót építtetett, amelyet Czechmeister Egyed évi kétszáz forintért bérelt. A nagycenki kocsma bérleti díja 134 forint volt. A húskimérést is kiadta húsz forintért.
1725-ben két malom működött a faluban. A felsőről maradt fenn a következő leírás: „Ezen helységben vagyon az uraságnak a falu felső végén, Keresztúr felé az Ikva vízén egy kétkerekű felülcsapó malma, akitől füzet a három molnár évenként 100 köböl búzát és 100 köböl rozsot. Tartoznak az uraság részére mérce nélkül őrleni és három sertést hízlalni.”
A Széchényieken kívül Kiscenken nem voltak más földbirtokosok. Nagycenken viszont több is gazdálkodott.
Nagycenk birtokosai 1725-ben
Birtokos
Jobbágy
Zsellér
Szántó
(mérő)
Rét
(kaszás)
Szőlő
(kapás)
Esterházy János örökösei
4
4
8
1
43, 1/2
Esterházy László örökösei
6
9
108
1, 3/4
89
Teveli család
2
4
48
1
32
 
A táblázatban felsorolt tulajdonosok közül csupán Esterházy Jánosról maradtak emlékek a faluban. A Nagykocsma és kúria az övé volt, és emiatt a Széchényiek kocsmája (ma Soproni utca 17.) kevésbé volt látogatott. Ebből számos konfliktus keletkezett a két család, illetve a bérlők között. Még peres úton is megpróbálták a kocsmát bezáratni és az épületet megszerezni. Vitatták a kocsmatartás és az épület tulajdonjogának eredetét. A kúria 1789-ig maradt az Esterházyak kezén. Ebben az évben bővítették kétszintesre, de a munka gyümölcsét az építtető, Imre már nem élvezhette. Fia pedig igyekezett megszabadulni tőle: „Én Galántay gróf Esterházy József …a Nagycenk helységbe helyeztetett curiát minden jussaival és tartozékaival… gróf Iklady Szluha Aloisius… részére általadom.”
Az ellentét a Széchényiekkel azonban nem szűnt meg, mert Széchényi Ferenc továbbra is szerette volna megszerezni. Meg is szerezte, de tizenhat évre azonnal árendába adta Szluhának. A „gróf Szluha Alajostól vásárolt és néki árendába visszaadott jószág” leírásából tudjuk, hogy ez a „jószág” egy nemesi házat (kőből, jó „státusban”), 225 mérő szántót, 29 kaszás rétet, 197 kapás szőlőt jelentett, a hozzá tartozó egy jobbággyal és négy zsellérrel, nagy veteményeskerttel és háromszáz birkával.
Miután letelt a tizenhat év, Ferenc gróf áthelyeztette a saját kocsmáját a kúriába. Schmidbauer György lett az első bérlője évi ezerhatszáz forintért. Az üzlet nagyságát jelzi, hogy 1809-ben a francia megszállás terheinek enyhítésére kétezer forintot tudott kölcsönözni a községnek.
A Szluha családra a temető egyik védett sírköve emlékeztet. Szluha Róza és férje, Blainville Kristóf síremléke 1815-ben készült.
A Nagykocsma – a későbbi Fehér Ló – története nemcsak a Széchényi földesurak, de a település történetével is szorosan egybefonódott. Legismertebb bérlője, majd tulajdonosa Rózsás József volt. Az épület emeletén kaszinó működött az uradalmi tisztek számára egészen 1908-ig. Megfordult falai között mint gyakornok a sopronhorpácsi Németh János, akit aztán később Szentirmay Elemér néven dalszerzőként ünnepeltek. Itt mutatták be Cenki emlék című csárdását. Minden alkalommal ebben a vendégfogadóban szállt meg a Széchenyi sírját felkereső Jászai Mari. Az államosításig még sok bérlője volt az épületnek, majd a Földművesszövetkezet, később az áfész tulajdonába került. Ma is működik a földszinti kocsmarész.

A Széchényiek fából faragott grófi címere a múzeumban

A pestisemlékmű a Széchenyi téren

Madonna-szobor egy XVIII. század végi sírkövön

A kiscenki kocsma épülete az 1930-as években

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages