A népszavazástól a vasfüggönyig | Száz Magyar Falu

A népszavazástól a vasfüggönyig

A népszavazást Sopronban és környékén a győztes nagyhatalmak Velencében kötött egyezménye alapján rendezték. Ausztria vagy Magyarország? – ezt kellett eldöntenie a városnak és a környék nyolc településének. Az ok: az első világháborút le kellett zárni. Azt a háborút, amely 1914-ben tört ki, és lángba borította egész Európát. Könnyű és gyors siker ígéretével rendelték el a mozgósítást. „Mire a levelek lehullanak, itthon lesztek” – harsogta a propaganda. Ehelyett négy év szüntelen harc vette kezdetét. A mozgósításkor kétszáz férfi vonult hadba községünkből, közülük hatvanhárman nem tértek vissza. (Lásd: Függelék V.)

A boldog békeidőket elfeledtették a háború borzalmai, teljes anarchia vette kezdetét. Idegen hadseregek szállták meg az országot. Kiútnak a „polgárinak” nevezett forradalom tűnt.

Nagycenken is létrejött a nemzeti tanács és a nemzetőrség, feladatuk volt az új rend kialakítása. Magyar Mihály bírót a megyei szervezetbe is delegálták. A nemzetőrség parancsnoka Markó Rudolf lett.

Fél évig sem működhetett az új rendszer, újabb változás, a tanácshatalom következett. 1919. március 29-én Nagycenken megalakult a direktórium, majd a községi tanács, a járási tanácsnak is voltak cenki tagjai: Kovács Gyula, Ragats János, Erdősi Miklós és Magyar János. Hamarosan megkezdődtek az államosítások.

A román támadás hírére a faluból csak Éliás Imre lépett be a Vörös Hadseregbe. Június 4-én országos vasutassztrájkról érkeztek hírek. Ennek hatására kezdetét vette a „nagycenki ellenforradalom”. Lefegyverezték a vörösőrséget, és csoportokba szerveződve várták a környező falvakból az „erősítést”. Június 5-én reggel összeállt a csapat, a hidegségi Szántó Róbertet választották meg parancsnoknak.

Először a „kaszára, kapára” kelt seregnek fegyvert szereztek Fülesről (Nikitsch). Így is szegényes volt a felszerelése. Ennek ellenére elindult a tömeg – becslések szerint két-háromezer ember – szekereken Sopron ellen. A Kópházán kiépített vörös védelmi vonalon már át sem jutottak. A gépfegyverek zajára több szekeres visszafordult. Szántó a Köves-erdőig vonta vissza „csapatait”. Ezután Knapp Gábor politikai biztos vezetésével a vörösök ellenállás nélkül megszállták Cenket.

Szántó után nyomoztak elsősorban, Jákon fogták el, a testvérénél. Segítőjét, Fenesz Rezső gépészmérnök-hallgatót is letartóztatták, aki a nyári vakációját töltötte itt, és csatlakozott a csoporthoz. A „rendcsinálásra” érkezett Szamuely Tibor vezette bíróság mindkettőjüket halálra ítélte. Fenesz végrendelete július 3-án kelt. „Utolsó akaratom, melyet ép ésszel írok le: Kedves szüleimtől, testvéreimtől búcsúzom e pár sorral. …köszönöm a reám fordított sok gondot… Gyula bácsinak köszönöm a sok fáradságot, amelyben annyit járt értem. [Kovács Gyula, a direktórium elnökeként, megpróbált közbenjárni az érdekében.]… – Latin, görög és egyéb könyveimet a Soproni Bencés Gimnáziumnak adják át. …Sopron, 1919. július 3-án, este 7 óra 40 perckor.”

Másnap kivégezték. A falu 1920-ban emlékművet állíttatott neki a következő felirattal: „A vörös rém nagycenki hősies fehér áldozatának emelte a honfiúi emlékezés.” A táblát az „idők változtával”, 1948-ban megfordították, és ma csak a „Fenesz Rezső 1919. júl. 4.” véset olvasható rajta.

A lakosság száma 1920-ban a háború előttihez képest emelkedett, meghaladta a kettőezret: 2004 fő volt. A lélekszám-gyarapodás az elcsatolt trianoni területekről menekültek letelepedésével magyarázható.

A népszavazást a velencei egyezmény értelmében 1921. december 16-ra tűzték ki. Hivatalosan 1041 szavazásra jogosult polgár neve került fel a névjegyzékre. A voksolás hivatalos végeredménye:

Leadott szavazatok száma:

1039

Ebből érvénytelen:

Magyarországra szavazott:

1026 fő

Ausztriára szavazott:

5 fő

Sopron és környéke 65,08 százalékos arányban Magyarország mellett voksolt. A törvényhozás hamarosan a „civitas fidelissima” (a hűség városa) címet adományozta a városnak. A környék ilyen megbecsülése elmaradt. A nagycenkihez hasonló eredmény – 99,8 százalék – más községben nem született. A népszavazás emlékét csak az utóbbi időben készülnek megörökíteni.

A nagyarányú győzelem egyrészt az osztrákok gyanúját ébresztette fel – azt állították, nem volt „tiszta” a voksolás –, másrészt legendák születtek a magyarság melletti kiállásról. A bizottságban helyet foglaló Steward angol ezredes, a két másik antant tiszt és a helyiek delegáltja, Magyar Mihály bíró mindent rendben talált. Az osztrák megfigyelők a szavazás kezdetekor elhagyták a községet.

Csenár János kutatásai szerint valóban próbálták manipulálni az eredményt. A gróf, Széchenyi Bálint szerepelt ugyan a névjegyzéken, de nem tartózkodott a faluban. Az intézőt akarták a grófként „szerepeltetni”, de nem találták megfelelőnek a ruháját. Másnap a soproni újság öles cikkben számolt be Bálint gróf soproni szavazásáról.

A másik történet, amely történelmi mondaként máig fennmaradt, Gyökhegyi Jánostól származik, aki Nagycenken született. Apja a Széchenyiek intézője volt: „…déli 12 órakor… egy ember állt a bizottság elnöke előtt, egy sárgásbarna arcú, körszakállas férfiú. Csak áll-áll, balkeze kardja markolatán.

– Kicsoda Ön? – kérdezi az ezredes.

– Én gróf Széchenyi István vagyok.

Az ezredes nézi a jegyzéket…

– Sajnálom, gróf úr, az Ön nevét nem találom a listában.

– Tudom! – feleli csendesen –, de én a halottak nevében jöttem szavazni. Nevükben jöttem megmondani Önöknek, hogy ez a föld magyar volt és magyar is marad.

Az ezredes csodálkozva bámul a jelenségre, a beosztott francia és olasz tisztek – mindannyian harctereket megjárt katonák – sápadt arccal meredtek a tüneményre, aki mereven néz szembe velük, s most angolul mondja:

Ne felejtsék el uraim: Magyarország nem volt, hanem lesz!

…szavait megismétli franciául, olaszul, németül és végezetül magyarul.

De akkor már utolsót kondult a harang, s az utolsó kondulásra – volt-nincs –, eltűnt a teremből.”

Nagycenk tehát magyar maradt, és úgy tűnt, újra megkezdődhet a békés termelőmunka a határközséggé vált településen. Az országhatár néhol csak pár száz méternyire volt a házaktól, és vámőrséget telepítettek a Soproni utcába. Zöldség kivitelére tizenhét fő jogosult, szekérrel vihették át az árut Ausztriába. Ellenőrzésüket az őrs végezte, amely 1945. április 1-jéig működött. Bezárásával a nagycenki határátkelés lehetősége is megszűnt.

Az 1920-as földreform során kiosztott földek és házhelyek kissé megváltoztatták a falu képét. Új házsorok épültek a Mise úton. A külső-vízállói rétek és a Köves-mező szántói új tulajdonosok kezébe kerültek. Mindössze kétszázhatvan katasztrális hold került kiosztásra. Hárman vitézi földet kaptak: Czenki József, Nagycenki Emil és Szabó Jenő. A „vitézi föld” nagysága minden esetben tíz hold volt. A birtokszerkezet így nem változott: paraszti birtok 1788, grófi föld 1614 katasztrális hold.

A gazdasági világválság előtti helyzetet a birtokok megoszlása jól érzékelteti. A gazdák többsége nagyon kis terület birtokosa volt, ami a szűkös megélhetésre sem nagyon volt elegendő, nemhogy gyarapodásra. Ők kerültek a legnehezebb sorba a válság idején.

A gazdaságok száma a földterület nagysága szerint

Katasztrális hold:	1924-25-ben	1930-ban
–1	148	165
1–2	39	58
2–3	11	13
3–5	16	14
5–10	41	38
10–20	24	36
20–50	4	9
50–100	1	–
200–500	–	1
500–1000	–	1
1000–	1	1
Összes birtokos	285	336

A családok gazdálkodásában már korábban sem a növénytermesztés jelentette a fő bevételi forrást, de a marhahizlalás ekkor vált igazán meghatározóvá. Varjú Sándor szerint bevett gyakorlatnak számított az „ahány hold föld, annyi darab jószág”. Ez a megállapítás természetesen csak a nagygazdákra lehetett érvényes, de a hizlalás általánosan elterjedt a faluban.

1911-ben 229 állattulajdonosnak 992 marhája volt. 1931-ből a gazdák számát nem ismerjük, de 997 marhát tartottak. Már folyt a második világháború, de a marhák száma alig csökkent – 937 maradt –, nyilvánvalóaan a falu fő bevételi forrását a marhahizlalás és -kereskedelem adta.

A kereskedéssel kapcsolatban létrejött egy sajátos foglalkozás is: a cenzáré. A cenzár járta a falut, jegyezte, ki, mikor, milyen marhát tud eladni, és a kereskedőket erről, természetesen jutalékért, tájékoztatta. Így a gazdának nem kellett az értékesítéssel különösebben foglalkoznia. Híres cenzár volt Lex János, Magyar Sándor és Pusztai Antal.

A kevésbé szerencsések, de ügyesek is megtalálták a maguk megélhetési forrását, ami nem volt ugyan legális, de pénzt lehetett vele keresni. Természetesen a csempészésről van szó. A trianoni határok meghúzásával megszűnt a vámunió Ausztriával. Ez a marhakereskedést is olyannyira megdrágította, hogy sokan vállalták az ökrök áthajtását a zöldhatáron. Hazafelé sem jöttek üres kézzel: ruhaneműt, lábbelit, iparcikkeket „smugleroztak”, azaz csempésztek. A tevékenység méreteire jellemző, hogy a cukorgyárból Deutschkreutzba (Németkeresztúr) legálisan kivitt tizenhat szekér cukorból másnapra nyolcat visszacsempésztek.

A kisipar is a fellendülés jeleit mutatta. 1944-ben negyven iparos dolgozott a községben az asztalostól a szikvízgyártóig.

Míg a kisüzemek kialakulása dinamikus fejlődést mutatott, addig a község legnagyobb üzeme a fennmaradásáért küzdött. A trianoni béke Ausztriához csatolta a cukorrépa termőterületének nagy részét, így a cukorgyárban hiányzott az alapanyag. Bár ezt a problémát megoldották, és 1925-ben napi tizenegyezer mázsa répát dolgoztak fel idényben hatszáz embert is foglalkoztatva, a gyár fokozatosan a csőd szélére jutott. 1930–31 tele volt az utolsó gyártási szezon, míg végül a Petőházi Cukorgyár beolvasztotta a nagycenkit. A felszámolás hat évig tartott. Az épületek zömét is lebontották. Sok helyi lakosnak szűnt meg ezzel a munkalehetősége, de az idénymunka is elveszett sok napszámos számára. A szorult helyzetből a kiutat a korábban vázolt marhahizlalás jelentette.

Az infrastuktúra fejlődését jelezték az új beruházások. Felállították a kisdedóvót – 1929-ben, az iskola épületében –, új kultúrház-községház épült 1927-ben. A sopron–győri vasútvonalon új állomást létesítettek. Nagycenk-Hidegség állomás az idegenforgalomra tekintettel székely kaput és székely motívumokat kapott. Neszty Egonné Hich Böske festette a homlokzat juhászjelenetét.

1942-ben az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, az ONCSA tizenkét egyforma házat építtetett településünkön a rászorulóknak. A Fejes, a Markó, a Pinezits és Schiffer családnak egyaránt tizenegy-tizenegy gyermeke volt. A Csorba családnak „csak” hat. 1943-ban költözhettek be. Jelenleg Bokor Nándor nevét viseli az utca, de helybéliek még ma is az „oncsába” mennek.

A közigazgatás továbbra is a régi elv szerint működött – a tisztségviselők a legtöbb adót fizetők, a virilisták voltak. Az 1944-es virilistajegyzéken nem az értelmiségi pályán dolgozók alkották a többséget, noha adójuk duplán számított, éppen úgy, mint az első világháborúban tűzharcosjelvényt szerzőké. Ezt a kitüntetést sebesülésért és vitézségért adták.

A képviselő-testület virilis tagjainak adója, pengőben

Széchenyi Béla örökösei

9232

Széchenyi Andor Pál örökösei

4821

Majláth László intéző

1588

Reichl Ferenc vendéglős, tűzharcos

1737

Horváth János gazdálkodó, tűzharcos

1186

Dr. Szántó Antal esperes

1051

Ragats Gyula gazdálkodó, tűzharcos

1014

Vimmer Lajos intéző, tűzharcos

862

Biritz Gyula kocsmáros, tűzharcos

728

Vass László hentes, tűzharcos

689

Póttagok:

Fábián Gyula állatorvos

612

Szekendy Jenő tanító

589

Erdősi Miklósné vendéglős

533

Ragats Gyula a bírói tisztséget két alkalommal is viselte: 1927–1933 és 1936–1942 között. Bíráskodása idején épült meg a már említett kultúrház, létesült az óvoda, zárt be a cukorgyár, majd a második ciklus alatt kerültek a lengyel menekültek Nagycenkre.

A kultúrház megnyitásával egy időben a község három díszpolgárt is avatott, akik személyesen köszönték meg a kitüntetést. Gróf Bethlen István, Magyarország akkori miniszterelnöke az ország erkölcsi rendjének helyre-állításáért; Herczeg Ferenc író Széchenyi István emlékének ápolásában nyújtott irodalmi munkásságáért; dr. Östör József, a körzet országgyűlési képviselője, ügyvéd, a község érdekeinek hathatós támogatásáért kapta a díszpolgári címet. A következő ilyen címadományozásra tíz év múlva került sor, amikor Riedinger Károly, a cukorgyár igazgatója volt a kitüntetett.

Telefont – hosszú huzavona után – 1927-ben kapott a község, mert amikor a XIX. század végén lehetőség nyílt volna rá, láttuk, nem vállalta a pénzügyi hozzájárulást. Az új kultúrházba – egyben községházába – vezették be először – és hosszú időre utoljára, mivel 1945-re az előfizetők száma mindössze négyre nőtt.

Talán a legjelentősebb esemény volt a község életében a villany bevezetése 1935-ben.

Falunk virágzó fejlődését ismét a háború akasztotta meg. 1939. szeptember 1-jén Németország lerohanta Lengyelországot, ezzel kezdetét vette a második világháború. A hősies erőfeszítések nem vezettek eredményre, a védekezés hamarosan meneküléssé változott. Teleki Pál miniszterelnök megnyittatta a határokat, és menekültügyi bizottságokat hozott létre a lengyelek elhelyezésére.

Sopron környékére mintegy nyolcezer lengyel katona érkezett. Nagycenken „Egy háromemeletes majorépület (a cukorgyár raktára) szolgált a menekültek befogadására. Fűtésre alkalmatlan a helyiség, fürdési lehetőség nincs, viszont az étkezés jó és elégséges” – áll a korabeli jelentésben. A százhúsz fős magyar őrség harminc tisztre és 1280 fős legénységre vigyázott. A kiscenki majorban nyolcszázkilencven lengyel katonát helyeztek el.

A lakosokkal baráti kapcsolat alakult ki, kölcsönösen segítették egymást. Októbertől mégis megkezdődtek a szökések. Megszervezésük és irányításuk Budapestről történt, és egyre tömegesebbé vált. Glowaczewsky Kázmér elbeszéléséből tudjuk, aki falunkban telepedett le, hogy a vasárnapi miséket használták fel a szökésre, Czisztler István nyugalmazott lelkész segítette őket. Civil ruhát gyakran a helybeliektől kaptak. 1941-re az eredeti létszám a felére csökkent, és megszüntették az őrizetet. A lengyelek elhelyezkedhettek, letelepedhettek. 1943-ra a tábort végleg feloszlatták – átadta a helyét a fasiszta őrületnek, a zsidók megsemmisítésének.

1944. november 1-jén a cukorgyár területén zsidó és munkaszolgálatos gyűjtőtábort létesítettek. Tankcsapdákat és lövészárkokat építtettek az ide kerülőkel, az úgynevezett alpesi erőd Salzburgtól kiinduló, az Alpok természetes vonalát követő szakasza védelmére. Az orosz előrenyomulást Magyarország területén akarta a német hadvezetés lelassítani. Ennek egy láncszeme lett volna a Nagycenk határában épített védvonal.

A több mint 1180 áldozat közül csak nyolcszázötvenet anyakönyveztek. 1945. február 17-e után főszolgabírói utasítás tiltotta a katonai parancsnokság alá tartozó munkaszolgálatosok halálának hivatalos bejegyzését. A táborban két halálnem fordult elő: vérhas és tífusz. A járvány olyan méretű volt, hogy fürdővonatot kellett a cukorgyárba vezényelni, hogy a minimális fertőtlenítést elvégezhessék. Csupán nyolc esetben tüntették fel a halál okaként: agyonlövés.

Az oroszok bejövetele előtti nap, 1945. március 30. az egyik leggyászosabb fordulópont lett Nagycenk történetének. Az idősebb cenkiek megrendülten és még mindig döbbenettel emlékeznek a zsidótábor „kiürítésére”. A visszavonuló németek beterelték egy cukorgyári pajtába a hosszú gyaloglásra képtelen, elgyengült embereket, és rájuk gyújtották az épületet. A lángok elől menekülőket lelőtték. Csak ekkor 244-en vesztették életüket. Szakonyi Károly író, aki ifjúkorát Cenken töltötte, és itt vészelte át a háborús időket is, így emlékszik erre: „…a front közeledtére, ott, szinte a szomszédunkban, lemészároltak, gödörbe lőttek 240 embert. Néhányukat ismertem is… A szovjet csapatok bejövetele után ki kellett ásnunk a tetemeket…”

Sorsukat és szörnyű halálukat emléktábla őrzi az egyik megmaradt raktár falán. Akárcsak az egykor Cenkhez tartozó Ilonamajorban megöltekét. Hidegségen és Ilonamajorban 1286 munkaszolgálatossal végeztek a vesztes németek.

A faluból három embert – egykori kommunistákat – hurcoltak el: Alcsuti Mihályt, Erdősi Miklóst és Pölcz Dénest. A komáromi erődből sikerült levelet kicsempészniük szeretteiknek. Ebben tudatták, hogy Dachauba viszik őket. Többé nem hallott róluk senki.

A nyugat felé tartó menekültek, akiknek egy része itt vészelte át a háború végét felduzzasztották a lakosságot. A falu 307 házában 1944 végén a menekültekkel együtt mintegy nyolcezren laktak.

Közhivatalok is települtek a községbe. Az elhelyezési kormánybiztosság a kastélyban, a Honvédelmi Minisztérium húsüzeme Ragats Mihály hentes házában, a Széchenyi téren működött.

December 6-án légitámadás érte a kastélyt. Az angol Liberatorok az épületben nem tettek kárt, de a környék tele volt becsapódásokkal. Az őrség nyolc tagja halt meg a támadásban. 1945 tavaszán a visszavonuló németek felrobbantották a gyári vasúti hidat, és az iskola előttit is előkészítették rá, de a már említett Czistler István plébános német nyelvtudásával és jóféle borral megmentette a pusztulástól.

Március 30-án, nagypénteken, a Sopron ellen vonuló oroszok elérték a Nagycenk–Deutschkreutz vonalat, a németek védelmi állásaikba szorulva és „megszabadulva” foglyaiktól végül is feladták a falut. A harcokat, az ágyúzást és a harckocsik párbaját a lakosság nagy része a pincékben vagy a megásott óvóhelyeken vészelte át. Az összecsapásoknak több halálos áldozatuk volt mindkét oldalon.

31-én délelőtt orosz katonák lepték el a falut. Nagyszombaton elcsitultak a fegyverek, de a háború még szedte áldozatait. Tizenegy polgári lakos vesztette életét ekkor. Erdősi Kálmánt páncélököl, Lex Jánost Kiscenken és Polgár Sándornét a pásztorházban akna, Udvardi Józsefet puskagolyó ölte meg. Két gyermek, Mikula Mária és István a bunkerban szerzett betegségben hunyt el, Kovács Konrádot egy német autó ütötte el. Ragats Bélát a Trencsér-kocsmában lőtte le egy orosz katona 1945 szilveszterén. Hárman lőszerrobbanás áldozatai lettek.

Még ma is ellentmondó adatok terjengenek arról a német szerelvényről, amely az állomáson vesztegelt, megrakva lőszerrel. Egyesek úgy tudják felborult, mások arról beszélnek, kipakolták a vagont. A front elvonulása után tűzszerészek érkeztek a hatástalanításra. Néhányan kíváncsiskodásuk áldozatai lettek: Farkas Irén és testvére, Gyula, valamint a hatástalanítást végző katona, Borsai István haltak meg a detonációkor.

A lőszerek egy része még ma is a földben van. Egyre gyakrabban kerülnek elő gránátok. Az önkormányzat egyik fontos feladata napjainkban a környék megtisztítása a háború borzalmas emlékeitől. Negyvenegy név került arra az oszlopra, amelyet az első világháború áldozatainak emlékére 1926-ban emeltek. A két világháború hőseire közösen emlékezik településünk május utolsó vasárnapján. (Lásd: Függelék VI.)

A front elvonulása után megkezdődött a károk felmérése. A július 17-i községi jelentés a következő háborús károkat mutatta ki:

Kultúrház	belövés	ablakfalazás, keretjavítás, üvegezés	3 000 P
Jegyzőlak		cserép, léc, gerenda	1 500 P
Iskola	aknatalálat	két új ablak, falpótlás, üveg	15 000 P

Ezenkívül 105 magánház szenvedett kisebb-nagyobb sérülést. Az összes kár – ingó és ingatlan – elérte a tízmillió pengőt.

A főszolgabíró elrendelte az elesett orosz katonák felkutatását az egész járásban. Nagycenken tizenegy tetemet találtak. Augusztus 20-án az alispán rendelkezett „Nagycenk községben erre a célra készítendő orosz hősi temetőben külön-külön való ünnepélyes” eltemetésükről. Az emlékmű, Bauman Béla soproni kőfaragó alkotása elkészült, és november 7-én megtörtént a temetés is, a hársfasor elején. A költségeket, hatszázharmincezer pengőt, a községeknek kellett állniuk. Nagycenkre negyvenezer pengő fizetését rótták ki, de nem volt miből előteremteni. Végül Gráf Gyula bíró egyenlítette ki a számlát.

A temetés mellett az élők, a szovjet hadsereg ellátása is községünk és a környék falvainak kötelessége volt. Ősszel harminc mázsa marhát és tíz mázsa sertést kellett Sopronba szállítani. Érdekes levél maradt fenn 1946 februárjából, orosz tiszt magyar nyelvű követelő levele. A dokumentumot az eredeti írásmóddal közöljük:

„Köségi Bíró Nagycék

Tesék kiadni szalmabu a mejik ösze van szedve 5 tonnat.

Tábori posta szám 47632. egy orosz tisz főhagynagy

engdéjezi

Táréló őrnagy Sorony”.

25.02.46.

Azaz: öt tonna szalmát kér a soproni parancsnokság, amit egy főhadnagy fog beszállítani.

Az 1946-os német kitelepítés öt családot érintett, de a faluvezetés kiállt mellettük, így itthon maradhattak. A legfőbb érv maradásuk mellett az volt, hogy noha németek, de a gyerekeik nem tudnak németül, maguk pedig 1921-ben Magyarország mellett szavaztak.

Egy év múlva „vasfüggöny ereszkedett le” Európa két térsége közé. Ez újra alapjaiban változtatta meg Nagycenk életét.