A legkisebb fiú – a legnagyobb magyar

Teljes szövegű keresés

A legkisebb fiú – a legnagyobb magyar
Széchényi Ferenc és a felvilágosodás eszmei, kulturális és főleg gazdasági fejlődésének eredményeit szinte elhomályosította az utána következő korszak nagy, forradalmi változásokat hozó időszaka, községeinkben ugyanúgy, mint az egész országban. Azt is mondhatjuk, hogy a Széchenyi-uradalmak ekkor jóval előbbre jártak a fejlődésben, mint az ország más területének birtokai, mivel Széchenyi István itt, a saját birtokain, próbálta ki, alkalmazta azokat az elgondolásokat, terveket, amelyek szerinte legeredményesebben vezethettek a magyar gazdaság átalakításához.
Széchenyi István életéről, munkásságáról az elmúlt több mint kétszáz év alatt könyvtárnyi irodalom született. Ezek szinte percről percre nyomon követik a gróf életét, bár a gyermekkoráról és kora ifjúságáról még mindig hiányosak az ismereteink. Itt csak életének azokat a lényeges mozzanatait emeltük ki, amelyek a község fejlődésére hatottak.
1791. szeptember 21-én született Bécsben, Ferenc harmadik, legkisebb fiaként. Neveltetése a kor színvonala felettinek mondható. Olyan kiváló tudósok oktatták, mint Révai Miklós vagy Madách Sándor. Pályafutását katonaként kezdte. Bátyjaival együtt a Napóleon ellen készülő nemesi felkelőkhöz csatlakozott. Az 1809. június 13–14-én lezajlott, vereséggel végződött győri csatában már kitűnt vitézségével a fiatal főhadnagy. 1826-ig, amikor kilépett a hadsereg kötelékéből, több harcteret is megjárt, többször megsebesült. Ez idő alatt fordult figyelme a lótenyésztés felé, majd ennek kapcsán – a hadsereg lóállományáról írt cikke miatt nem léptették elő – a politika színpadára lépett.
A fiatal huszártiszt kezdetben inkább csak élvezte, mint gyarapította birtokainak jövedelmét. Gyakran volt távol, hol a seregével, hol pedig tanulmányúton, elsősorban Angliában. Az ottani gazdasági és politikai viszonyok, a magas fokú polgárosodás és a technikai újdonságok lenyűgözték a fiatal grófot, és követésre méltó példaként álltak előtte.
A gróf gazdaságának ügyeit Liebenberg Jánosra, apja korábbi titkárára bízta, aki 1830-tól Lunkányi néven magyar nemességet kapott. Lunkányi jól ismerte, hiszen jószágigazgatói megbízatása előtt ő volt a nevelője. Szigorának köszönhetően István gróf ifjúi kicsapongásai ellenére sem tudta a ráhagyott örökséget elherdálni.
Lunkányi gazdasági, közgazdasági számításokkal bizonyította például a lótenyésztés mértéktelen, tervszerűtlen fejlesztésének feleslegességét. Megrótta a grófot akkor is, amikor a szántóelkülönözések kerültek terítékre. 1829-ben utasította jószágkormányzóját: „…próbáljuk meg a cenki határ elosztását …tudom hogy a jobbágyság ily változásoktól tart és fél, de Czenken én oly szembeötlően akarom… hasznát eszközölni, hogy direktor Úr őket ezen elrendezésre könnyen rábírhassa… Adjunk példát, hogy az országban ne csak ki-ki megélhessen, hanem gyarapodhasson is. Törekedjünk inkább a közjóra, mint csak saját hasznunk elérésére…”
Lunkányi elképzelése nagyobb gazdasági haszonnal járt volna, de Széchenyi ragaszkodott a magáéhoz, és Lunkányi ellenkezése dacára mégis a jobb minőségű földeket hagyta a jobbágyok kezén. November 10-én már ezt jegyezte be naplójába: „délelőtt a nagycenki parasztokkal az új határelosztásban quasi megegyeztem”. A szerződést 16-án kötötték meg: „Ezen közös megegyezés által, mind az uraság, mind a lakosok a helyföldek és helyrétek bírását… faizásbeli használását örök időkre… elválasztották.”
Az egyezséget Szommer József bíró, Lex Mihály és Horváth József esküdt, valamint öt közember – tanú –, Dreser György, Kara György, Cetkovits János, Lex János és Ragacs József írta alá a jobbágyok képviseletében. Többségük csak a hitelesítő kereszttel látta el az okmányt. A tényleges kimérésekre a következő évben került sor.
Nehezebbnek bizonyult a megegyezés a többi faluval, köztük Kiscenkkel. Itt peres úton és az 1836-os törvény alkalmazásával – mely szerint a tagosítás a jobbágyok ellenkezése ellenére is megvalósítható – folytatták le az elkülönözést. Amikor Lunkányi kihirdette a határozatot, a kiscenkiek és a boziak valósággal „fellázadtak”. 1841-ig húzódott a tagosítás ügye, ekkor az irtások megszüntetéséről lemondtak. Cserébe minden egész telkes jobbágy két hold földet kapott, ezért csak fahordással fizetett. Az egyezséget Bujto bíró, Czenki János esküdt és tizenkilenc jobbágy írta alá, utóbbiak keresztvonással.
1831-ben kolera pusztított egész Európában. Hazánkat és Nagycenket sem kerülte el a vész. A földesurak sorra elhagyták otthonaikat. Széchenyit viszont beválasztották a vármegye kolerabizottságába. Hazatérve Cenkre levelet intézett a jobbágyaihoz, amelyben vázolta a helyzetet, és nyugalomra intette őket. Egyben bejelentette, hogy a falut lezárja. Ezt az általános intézkedést mindenütt érvényesítették. A falvak, városok határában fegyveresek vagy azok híján a jobbágyok vasvillával, kaszával álltak őrt, és csak az engedéllyel rendelkezőket engedték tovább. Településünkön is elterjedt a megyeszerte ismert versike, mely egyszerűségében is jól példázza az akkori időket: „Falu végén a vasvilla, / Mégis bejött a kolera! / Sem urakra, sem papokra, / Hanem szegény parasztokra.”
Az országban több helyen lázadások törtek ki, az urakat okolták a járványért. Széchenyi felhívásának eredményeként azonban Nagycenken nyugalom volt. Pontos kimutatás nem maradt fenn a járványról, de a grófi napló bejegyzései jól mutatják a helyzet súlyosságát. Például: „A két Cenken egy napon hat halott.” Október végén végre már arról ír: „Három hét óta gyönyörű idő, kolera sehol.”
Széchenyi István igényeit nem elégítették ki a kastély adottságai. Hild Ferdinánddal készíttetett terveket, amelyeknek célja a nyugati, addig gazdasági épületrész lakószárnnyá alakítása volt. A gróf ezután már csak ezt a részt lakta, itt alakította ki több ezer kötetes könyvtárát, háló- és dolgozószobáját.
Naplójában többször panaszkodott az építkezés lassúságára – korábban meg az „öreg” kastély állapotára, amelyről hol azt írja, hogy hideg, hol meg azt, hogy nedves. 1838-ban jegyzi fel: „Nagycenk eddig már 100 ezer forintomba került, és még 50 ezerbe fog kerülni.” Közvetlenül a befejezés előtt balesetről tudósít a napló: „Sisiphosi munka ez az én kastélyom – a színház egy része bedőlt.” A dátum: 1840. július 18. Végül mégis befejezték az építkezést, és az 1840. augusztus 20-i, István-napi ünnepség egyben házavató is volt.
A hetven vendég – köztük Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Batthyány Lajos, Eötvös József, a későbbi felelős magyar kormány miniszterei – is megtisztelték részvételükkel Széchenyi Istvánt. Elismerően szóltak a kastélyról, a tágas, levegős, kora romantikus lakószárnyról, a fürdőszobákról, a technikai újdonságokról: angol WC-ről, öntözőrendszerről. A vendégeket nem mind a kastélyban szállásolták el. A plébánián, a jegyzőnél, a „Nagyházban” – a jószágigazgatónál – is aludtak. A Vörös-kastély tulajdonképpen e céllal, vendégszállásnak épült.
A fiatal Ferenc József is megfordult Cenken, igaz, akkor még csak főhercegként. Testvéreivel, Miksával és Károly Lajossal a Dunántúllal ismerkedtek. Eszterházáról – Fertőd – 1843. szeptember 17-én reggel érkeztek Nagycenkre. A szűkszavú naplóbejegyzés csak arról tudósít, hogy itt misét hallgattak, reggeliztek, majd kikocsiztak a Fertőhöz, onnan pedig Sopronba utaztak.
A majorsági gazdálkodás a falu életében is új lehetőségeket hozott. A juhászat nagymértékű fejlesztése, a ménes kialakítása, a „selyembogár”-tenyésztés és a hozzá kapcsolódó gombolyító munkalehetőséget biztosított sok zsellér számára. Széchenyi 1829-től folyamatosan telepíttette az eperfákat, ami kezdetben sokak szemében merő szeszélynek tűnt, de a gazdaságossági számítások bebizonyították, hogy a rosszabb minőségű területeket így lehet a legjobban hasznosítani. Tizenöt év alatt tizenhatezer szederfát ültetett Nagycenken. Mellette faiskolát is működtetett az általa alapított Sopron-Vasi Szederegylet szükségleteinek kielégítésére.
A selyemgombolyítót a nagycenki uradalmi major udvarán építtette fel 1837-ben, nem sokkal később már évi negyvenöt mázsa gubót tudott feldolgozni. Az üzem működéséről egy kiadási bizonylat tanúskodik. A leszedett levél mennyisége után két embernek, a levélhordásért négy szekeresnek járt bér. A „hernyókezelőket”, a tizenkét „gombolítót”, a „kóckifőzőket” és a „selyemkócfonyókat” napszámban fizették. Az üzemet Taar Ferenc vezette. Mindössze harmincöt évig működött, de a selyemhernyó-tenyésztés még hosszú ideig jelentős maradt a községben.
A Széchenyiek megmaradt fáit használva és új telepítésekkel – 1911-ben például négyszázhatvan szederfát ültettek ki – Nagycenk lett a megye egyik legnagyobb selyemtermelője. 97 családnak ez volt a főfoglalkozása, és például ebben az évben 2631 kilogramm selyemgubót termeltek. A földtulajdonosok nem szerették a lombszedőket, mivel letaposták a termést. A növekvő ellenállás és a cseppet sem könnyű munka miatt fokozatosan csökkent a termelők száma. Ráadásul a megtermelt gubókat is messzire, Tolnába kellett szállítani. Az 1960-as évekre már csak hernyóneveléssel foglalkoztak néhányan. A szederfákat nem gondozták, folyamatosan pusztultak, mára már csak néhányuk jelzi és a földrajzi nevek őrzik az egykori szedreskertek és szedersorok helyét.
Az 1830-as években létesítette Széchenyi István Cenk első hengermalmát. Elsősorban a cselédeknek őrölt, később már csak darálóként működött, majd villanyfejlesztésre állították át. 1948-ban felújították, és ismét malomként használták az államosításig.
Széchenyi a közeli Fertő tó „idegenforgalmi” kihasználására is gondolt. 1836-ban írta jószágkormányzójának: „Igen szeretném, ha jól kidolgozná Bayerral [soproni orvos] a cenki vagyis inkább bozi fürdő tervét.” Egy évvel később már állt a fürdőház és padlózták a jobbágyházakat, hogy megfelelő szállással fogadhassák a fürdővendégeket. Így jött létre a XIX. században az első „fizetővendég-szolgálat”. 1839-ben 27 szobát adtak bérbe, s Lunkányi számítása szerint ez a helyi parasztoknak havi ezer forint jövedelmet hozott. A fertői fürdőéletnek a természet vetett véget, mert a Fertő kiszáradt, és csak egy évtized múltán telt meg újra vízzel.
A csak uradalmi keretek között folyó juhászatot jelentősen fejlesztették. A juhállomány ekkor már meghaladta a háromezret. A jobbágyok, majd később a parasztok körében elsősorban a legelőhiány miatt nem terjedt el a tenyésztése, megmaradtak a ló- és főleg a szarvasmarhatartás mellett.
A gróf ideje nagy részét birtokaitól távol töltötte. Az ország ügyeivel foglalkozott, és csak levélben tudta kiadni a szükséges utasításokat. Londonban tárgyalt a Lánchíd ügyében, az Al-Dunát járta hajójával a szabályozás ügyében.
Az első pesti lóverseny előtt itthon járt, és mintegy próbaként, parasztlovakkal „futtatást” rendezett.
Az országgyűlések idején Pozsonyban tartózkodott. Itt ismerte meg, még az 1820-as évek elején, gróf Zichy Károlyné Seilern Crestentiát. Zichy halála után 1836-ban, a budai krisztinavárosi templomban vette nőül az özvegyet. Házasságukból három gyermek született. Júlia egyhetes korában meghalt. A mauzóleumban temették el. A fiúk, Béla és Ödön léptek apjuk örökébe.
1848-ban a Széchenyi által szorgalmazott és egyrészt Cenken be is vezetett változások, ha nem is az ő békés reformpolitikája útján, de bekövetkeztek. Az első népképviseleti országgyűlés kimondta a jobbágyok felszabadítását az úrbéri terhek alól, s bár ennek tényleges megvalósítására csak a szabadságharc után került sor, Nagycenken 44, Kiscenken 21 jobbágycsalád vált földjének teljes jogú birtokosává. Nagy részben féltelkes – nyolcholdas – családok. A földesúr kárpótlása szintén csak évek múlva következett be. Széchenyi a nagycenki földek után tizenkilenc és félezer, a kiscenkiek után hétezer-négyszáz forintot kapott.
A felszabadult jobbágyok birtokai
Nagycenk
Kiscenk
Beltelek
48 hold
nincs adat
Szántó
430 hold
198 hold
Rét
163 hold
69 hold
Legelő
12 hold
60 hold
Erdő
432 hold
Szőlő
73 hold
 
Bár sokan nem tudtak mit kezdeni földjeikkel, a bérmunka lehetősége főleg a zsellérek számára jelenthetett némi kereseti lehetőséget, aminek a faluban majd az ötvenes években mutatkozik meg kedvező hatása.
1848 nem csak a törvény miatt nevezetes dátum a falu életében, szomorú és gyászos eseményt is hozott ez az esztendő. Széchenyi István lelki válságba került, magát okolva a kialakult helyzetért, és szeptember 5-én a Bécs melletti Döblingbe, a Görgen-féle idegszanatóriumba kellett szállítani gyógykezelésre. A birtokügyeket újra Lunkányi és Széchenyi felesége, Seilern Crestentia irányította. Széchenyi a fegyveres beavatkozás veszélye láttán családját Cenkre vitette Pestről. A kastélyban biztonságban tudta szeretteit.
A forradalmi eseményekben, majd az azt követő szabadságharcban tízen vettek részt a faluból. Közülük Papp Károly főhadnagy a Széchenyiek jogtanácsosa, Paur Iván őrnagy pedig a gróf levéltárosa volt. Rajtuk kívül Gróf István, Homor József, Horváth János, Lapitz István, Pálfi Antal, Som János, Telekes József és Vajda József harcolt a vármegyei nemzetőrökkel a horvátok ellen. Közülük Homor József és Som János nem tértek haza a szabadságharc leverése után.
A harcok Nagycenket elkerülték, de a közelben, Lövő térségében a nemzetőrök összecsaptak Jellasics horvát bán megvert hadával, visszavonulásukkor. A csata Lövő pusztulásával és a nemzetőrök vereségével végződött. Decemberben már császári csapatok állomásoztak Nagycenken.
A harcok ugyan elkerülték a falut, de a pusztulás és a pusztítás nem. 1849. június 23-án az osztrákok rabolva, gyújtogatva hagyták el a községet. A szolgabírói utasításból mérhető le a kár nagysága: „Nagy Czenki helységet… tűzveszély támadta meg, mintegy 80 házak és pajták porrá… égtek. A bírók házról házra menjenek, s gyűjtsenek a szegény égettek számára.”
A világosi fegyverletétel után a várfogságra ítélt magyar tiszteket Sopronig gyalog kísérték, onnan vonattal vitték tovább őket. A tisztek egy csoportját Cenken egy kunyhóban szállásolták el.
A Bach-korszakban különös figyelmet fordítottak Nagycenkre, és elrendelték katonai megszállását. Dragonyosokat helyeztek el a házaknál, ezért építették a cenkiek udvarukban az úgynevezett katonaházat vagy dragonyosházat: nem akartak egy levegőt szívni az ellenséggel.
A megpróbáltatások ellenére az ötvenes évek nagy változásokat is hoztak a falu életében. Most kezdett beérni Széchenyi István gazdaságfejlesztő tevékenysége, valósultak meg tervei, bár sajnos ő maga ezeknek már nem lehetett részese. Több iparágban is megindult a termelés. Már korábban, 1828-ban, tizenhárom iparágban huszonegy mester dolgozott a két községben, sőt 1841-ben a környékbeli molnárokat és takácsokat tömörítő céhek Nagycenk székhellyel alakultak meg. A molnárcéhben tizenhárom mester, tizenkét legény és négy segéd, a takácsoknál huszonöt mester, hét legény és egy segéd dolgozott. A század második felére az 1872-es ipartörvénnyel megszüntették a céhrendszert.
1852-ben került Kiscenkre Bokor Nándor községi kovácsnak. Az új jószágigazgató, Hajnik János hamar felismerte tehetségét, és az általa beszerzett gépek mintájára újakat készíttetett vele. Lunkányi János betegségére hivatkozva ez idő tájt visszavonult, bár kortársai úgy tudták, Széchenyi betegsége miatt hagyta ott hivatalát.
A bécsi világkiállításon Bokor tizenhárom soros vetőgépét első díjjal jutalmazták. Ezzel indult el karrierje, és rövidesen a községi kovácsmesterből országos hírű műhely tulajdonosa lett, húsz alkalmazottal. A szakirodalom így jellemzi tevékenységét: „…gépgyárából került ki az 50-es évek közepén az első magyar vetőgép, és a …parasztkocsi. Különösen híresek a cenki ekék a környéken.” Kapák, járgányok, boronák készültek még a műhelyében.
Termékeivel 32 arany-, ezüst-, illetve bronzérmet nyert Pesten, Bécsben, Londonban és Párizsban különböző kiállításokon. Emellett a faluért is sokat dolgozott. Haláláig, 1896-ig tagja volt a község képviselő-testületének. Nevéhez fűződik az önkéntes tűzoltóegylet megszervezése. A hagyomány szerint sírján a régi templom keresztje áll. A község 1943-ban utcát nevezett el róla.
A legnagyobb ipari létesítményt Gonzales Károly hozta létre a Széchenyiektől bérelt területen. A cukorgyár alapításáról a szerződést 1854. szeptember 2-án írták alá.
Hajnik János jószágigazgató működésének idején községünk kulturális élete is fellendült. A Nagykocsma emeleti termében, kaszinójában sűrűn megfordultak a birtokon gyakorlatot teljesítő fiatal gazdasági szakemberek. Csatkai Endre így ír erről: „Az ötvenes években Cenken valamiféle földművesiskola volt, amelynek emléke meglehetősen elenyészett. Tanulói, úgy látszik, nagyon táncos és dalos kedvűek lehettek, mert… egy Csárdást adtak ki saját költségükön.” Ez volt Szentirmay Elemér már említett Cenki emléke.
Kiscenken ekkor a grófi családdal együtt 249-en laktak. Közülük 243 lakos volt katolikus és hat evangélikus; 245 a magyar és hat a német anyanyelvű. Az összeírást Zubrits György bíró, Czenki János és Bene Antal esküdt hitelesítették. A nagycenki lélekszám 963-ra emelkedett, 946 római katolikussal, tizenhat evangélikussal és egyetlenegy reformátussal. A 923 magyar mellett 38 német és két horvát ajkú élt a községben. Itt Homor József bíró igazolta aláírásával az összeírást.
Széchenyi István állapota javult, és döblingi magányában több más munka mellett megírta a Nagy Magyar Szatíra és az Ein Blick… című, névtelenül megjelent munkáját. Gyógykezelése alatt nemcsak a családjával, hanem a falu népével is kapcsolatot tartott. Tolnay Antal plébánossal levelezett. Az új templom építését is így intézte, és így küldte el felhívását „egykori hőn szeretett jobbágyaihoz”. (Lásd: Függelék III.)
1860-ban a bécsi rendőrség házkutatása után ismét rossz állapotba került. Április 8-án jött a hír Bécsből, hogy „…karosszékében ülve, átlőtt koponyával találtatott. Bal térdén hevert a kilőtt pisztoly.” Holttestével április 10-én, zuhogó esőben futott be a vonat Sopronba, ahol hatalmas tömeg fogadta, mivel a rendőrség azt is megtiltotta, hogy keresztülvigyék a városon. Volt jobbágyai Nagycenkről kocsival mentek Sopronba, de hazafelé gyalogmenetben vitték a koporsót a tizenkét kilométerre levő kastélykápolnába. A megrendülésből még fel sem ocsúdhatott a községek népe, amikor az újabb rendőrségi parancs megérkezett: 11-én délig Széchenyit el kell temetni. A grófi család 12-én délután négy órakor akarta a temetést megrendezni, és a gyászjelentéseket már szét is küldték.
Tolnay Antal a parancs ellenére, a lakosság segítségével a környéket értesítve, 11-én délután négy órára tűzte ki a temetés idejét. Kijelentette: „ha bezárnak is, suttyomban el nem temetem”. Az ő leírása szerint huszonkét pap és hat-nyolc ezer ember jelenlétében helyezték örök nyugalomra a kriptában a legnagyobb magyart.
Másnap és az elkövetkezendő hetekben, szintén Tolnay szerint, százezrek keresték fel a községet, hogy búcsút vegyenek a gróftól. A temetés, a rendőrség parancsa és a halála előtti események szinte azonnal a politikai gyilkosság gyanúját ébresztették az országlakókban, Ferenc Józsefet vádolva mindenért. Széchenyi utolsó könyve, a Blick valóban a császárt és rendszerét bírálta, annak ellenére, hogy a család mindig is lojális volt uralkodójához.
Széchenyi tragikus halála és az országos gyász nemcsak a nemzet kemény kiállása volt a fennálló renddel szemben, de a nagycenki kriptát történelmi és nemzeti zarándokhellyé magasztosította, ahol az elmúlt másfélszáz év alatt több millióan rótták le kegyeletüket.

Széchenyi István (Schöfft Ágoston festménye)

Széchenyi István nevelője és jószágigazgatója: Lunkányi János

A felújított Széchenyi-szárny megnyitása 1985-ben

Seilern Crestencia (1799–1875), Széchenyi István felesége

A régi templom keresztje Bokor Nándor feltaláló sírján

A templom délről, a toronnyal

Széchenyi István és felesége sírja a mauzóleumban (képeslap az 1930-as évekből)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages