Ünnepek és hétköznapok | Száz Magyar Falu

Ünnepek és hétköznapok

Milyen emberek voltak és mivel foglalkoztak a nagybörzsönyiek a hétköznapokon? Böschatt plébános úr így látta híveit a XIX. század 80-as éveiben: „Német beszédű s jellemű nép. Eljár templomba. Búcsújárásaik is vannak M. Nostra, Vác, Esztergomba, Selmec, Bény. Majdnem egész éven át aszkéta életet él. Reggel, este lé, tészta, irgalmatlanul rosszul elkészítve. Egy nő se tud főzni. A gyermekek kenyér, gyümölcsön tengődnek. A férfiak vagy kocsiznak az erdőből egész éven át, vagy kinek kocsija nincs, fejszéjével keres. A pálinkaivás igen demoralizálja őket, sokan habitualis [megrögzött] iszákosok. A nők szép kézimunkákat tudnak készíteni. Magyarul majd mind tud, legalább ért… Kár, hogy lutheránusokkal vannak keverve, ezek életre valósága, kapzsi, spekulatív lelkülete, anyagi és lelki túlsúlya bénítólag hat, kiváltképpen azért, mert a katolikus rész tunya. A lutheránusok az ő önkormányzatuk [révén] önállókká ettek, a mieink mindég a prímás zsebje mögé bújtak hol lehetett. A lutheránusok uzsorások, papjuktól tanulják. Életcél: Kaparj kurta! Főbb isme a népnek a lopás, mint rendre ott, hol erdő, pláne papi erdő van. Továbbá irigy mindenben… Becsülettudó, simulékony, papját becsüli, templomát díszíti, szereti… Jótékony célra adakozni azonban nem akar.”

A plébános minden bizonnyal jól ismerte a saját és a Luther-követő nyájat is, mégis érezhetünk némi ellentmondással teli elfogultságot, sőt valamennyi irigységet is az evangélikusokról írott szavaiban.

Lássuk, hogyan vélekedett a másik fél, az evangélikus lelkész a híveiről, olvassunk bele Szimonidesz Lajos három évtizeddel későbbi önéletírásába. Történt, hogy meghalt Krausz bíró 80 éves apja. A bíró elment megbeszélni a temetést a lelkészhez, aki felajánlotta, szép beszédet mond az elhunytért. A bíró azt válaszolta: „Hagyja csak tisztelendő úr a beszédet és a búcsúztatást. Régóta nem dolgozott már az öreg, csak a család és a föld terhe volt. Ilyen öregember nem érdemli már azt!”

A dolgos hétköznapokhoz tartozott a hátikaskészítés. Ez a teherhordó eszköz a hegyekben legeltető pásztorok találmánya, akik sokszor heteken át távol voltak. Fiatal jávor-, tökjuhar-, mogyoró-, tölgy- vagy nyárfa kivágott törzsét hasították, szeletelték vékony szálakra a vesszővágó „gépen”. Először a kas fenekét készítették el, majd a kávák közét fonták körül, a végén beszegték, s már készen is volt a hátikas. Rendkívül keresett termék volt, szívesen vásároltak belőle a környékbeli települések lakói, de eljutottak vele az esztergomi, váci piacra, sőt az Ipolyon túlra is. A 25–28 óra alatt elkészült kas annyiba került, amennyi búza belefért. Különböző méretűt hordtak a hátukon a gyerekek és felnőttek. 1945 előtt mintegy huszonöten foglalkoztak hátikas készítésével, az utolsó hátikaskészítő Freml János volt az 1970-es években. Ma a műtárgygyűjtők által keresett népművészeti emlék.

Szimonidesz Lajos még nagybörzsönyi tartózkodása alatt vetette papírra a német lakosság házasságkötési szokásairól szerzett ismereteit, melyeket részben a lakosok elbeszélése, részben a házakban biztonságos helyen őrzött régi bibliákba bejegyzett örömapa-beszédek (Hochzeitsvater-Schriften) alapján állított össze. (A legkorábbi bibliát 1563-ban nyomtatták, melybe folyamatosan vezették a családra vonatkozó bejegyzéseket, ami maga is közvetett bizonyítéka a nagybörzsönyi középkori német lakosság kontinuitásának.)

A házasságkötés, a lakodalom három napon át tartott. Az első napon, szombaton tették meg az előkészületeket. Levágták az állatokat, s a belsőségekből este levest főztek. Délután megjelent az örömapa a nászteremben, s a vezetésével mindent elrendeztek. A násznagy (Mundbote) elment a „barátokhoz”, hogy meghívja őket az esküvőre. Estefelé már megérkeztek az első vendégek. A násznagy beszámolt útjáról, és az örömapa megtartotta első beszédét az összegyűlteknek. Aztán imádkoztak, ettek-ittak és táncoltak. Ha az örömapa megengedte, megjelenhetett a menyasszony is.

Vasárnap volt az örömteli esemény napja (Ehrentag). Virradatkor üdvözölte a násznagy az egybegyűlt rokonokat, s elindultak az ara házához, ahol a menyasszony és a vőlegény megajándékozták egymást. A vőlegény átadta a menyasszonyi díszt, a koszorút (Ehrenkranz), a menyasszony pedig egy inget, egy fekete finomabb kendőt (sálat) és egy a vőlegényi kalapot jelölő virágcsokrot ajándékozott. Ezt követően az örömapák megtartották beszédeiket, majd libasorban elindult a menet a templomba, elöl a férfiak, mögöttük az asszonyok. Így foglalták el helyüket a templomban is. A szertartás (Kopulation, Tranung) után a nászterembe mentek, ahol délben megebédeltek, majd az ifjú asszonyt hazakísérték. Délután a násznép elment a menyasszonyért, aki mézeskaláccsal (Lebzelten) ajándékozta meg barátait. Ezután a két örömapa mutatta be az ifjú házasokat, akik a beszédek végén megfogták egymás kezét, és megígérték, hogy megbecsülni és szeretni fogják egymást.

Este tartotta meg beszédét az örömapa a násznagy felszólítására a lakoma – marhahús és főtt tyúk – kezdete előtt. Éjfélkor a fiatal pár égő gyertyával a kezében aludni tért. Hétfő délben tartotta meg az örömapa utolsó beszédét, mely mindig ugyanazzal a mondattal végződött: „Wenn man einen Baum lange schüttelt, so fallen ihm zuletzt auch die Blätter.” (Ha egy fát sokáig rázunk, akkor végül a levelei is leesnek.)

A Gergely-járás (március 12.) hagyománya az 1940-es évek végéig élt a községben, melynek célja az volt, hogy az iskoláskorú gyerekek dramatikus játék formájában adományokat gyűjtsenek iskolájuknak, hívogassák társaikat az iskolába. A börzsönyi fiúk ilyenkor fakardot öltöttek, a lányok fakast tettek a hátukra, s végigjárva a falut, s énekszóval, mondókákkal – anyanyelvük szerint magyarul vagy németül – beköszöntöttek minden házba, ahol szalonnát, kolbászt, babot kaptak. Az adományokat behordták az iskolába, ahol megették a „zsákmányt”, majd felmentek a falu közepén emelkedő Pánholc-hegyre, s ott játékkal töltötték a nap további részét.

A német nyelvű nagybörzsönyiek mese- és mondavilágát 1930-ban mérte fel Alfred Karasek-Langer, aki az idősebb lakosság körében száznyolcvan különböző történetet jegyzett le. Ezekről megállapította, hogy viszonylag kevés tárgyat ölelnek fel, többségük helyi történet a bányászokról, a víziemberről, a szelíd sárkányról, a lidércfényekről, fehér asszonyokról, boszorkányokról, kísértetállatokról, visszajáró halottakról, katonák csodás megmeneküléséről, házi és bezárt szellemekről, varázslatokról, ördögökről, elásott kincsekről és rablókról. Egyúttal alig találhatók meg a német nyelvterületre oly jellemző természeti mesék például a vadászatról, az erdei törpékről és a fákban lakó tündérekről.

A nagybörzsönyi mesék egy része rokon a régi sziléziai (ma Lengyelország) és középkori felvidéki (ma Szlovákia) német nyelvterület mondavilágával. Hiányzik a régi hazára való utalás, csak a magyarországi hosszú itt-tartózkodás időszakára emlékeztetnek a történetek: Szent Istvánra, a török megszállásra, a kurucokra, az ellenreformációra, Mária Teréziára, II. Józsefre, bányaszerencsétlenségekre, beomlott bányákra, az utolsó bányászokra. Jellegzetesek a boszorkánymesék, amelyekben a boszorkányok (a délnémet nyelvben, miként Nagybörzsönyben is, a boszorkány Hexe helyett Truddal jelölik) különböző alakot (nő, férfi, állat, ló, kutya, macska) öltenek, megrontják a tejet, betegséget okoznak, összecserélnek meg nem keresztelt gyerekeket, boszorkány-öszszejöveteleket tartanak és kapcsolatban állnak az ördöggel.

A mesékben viszonylag kevés olyan elem található, amit közvetlenül vettek át a magyar mesevilágból vagy az iskolai tanulmányokból – ez utóbbira példa Nagy János története –, s amit átvettek, az keveredett a helyben szerzett tapasztalatokkal, ismeretekkel, pl. a Szent Istvánról szóló történetekben. E mesékben jellegzetes „nagybörzsönyi” és „körmöci” német kifejezések találhatók. Míg az előbbiek az „elvarázsol(t)”-at „gehreixnet”, „hreixelt”-nek mondják, addig az utóbbiak „Gehreixel”-nek „Gereixel”-nek, „Hreixel”-nek. A nagybörzsönyi, valamint a körmöci mesék legjellegzetesebb alakja a „halálnő”, a „fehér nő”, a „halott nő” – hasonló „jelenséggel” a karintiai, stájer, tiroli és bajor nyelvterületen találkozhatunk –, aki balszerencsét és halált hoz.

Idézzünk fel egy rövid történetet a nagybörzsönyi németség mesevilágából:

A császár, az aranybányász és az aranyszarvas. A császár Bécsben lakott, II. Józsefnek hívták, de a magyarok csak úgy nevezték, hogy a kalapos király. A bányásznak Klinger János volt a becsületes neve, s a leggazdagabb ember volt a faluban, aki annyi aranyat bányászott ki életében, hogy mint mondják, egy aranyszekeret készíttetett, s elébe aranyból négy ökröt is öntetett. Ezért mondják talán még ma is a börzsönyiek, hogy az aranyszarvas lába Selmecen, de a feje Börzsönyben van. Vagyis sokkal több arany van a Börzsöny-hegy gyomrában, mint amennyi a selmecieknek jutott.

Nos, a mi Jánosunk felkerekedett 1781 táján, és ellovagolt a császárhoz Bécsbe. Vitte magával a bíró levelét, melyben szépen leírták az evangélikusok instanciáját, hogy szeretnének templomot építeni a faluban. A császárt azonban nem találta otthon. Így esett ez meg három alkalommal is. A harmadik útja után hazaérve János elaludt, s azt álmodta, otthon van a császár, ezért újból útnak indult. Össze is találkoztak Esztergomban, s ezen mind a ketten meglepődtek. Klinger János száján még a következő okos mondás is kiszaladt: „Wenn mancher mann wüsste, was mancher mann wäre, so gäbe mancher mann manchem mann manchmal mehr Ehre.” (Ha valaki tudná, hogy ki ő, úgy valaki valakinek valamikor több tiszteletet adna.)

Onnét már együtt jöttek. Kemencén szépen megpihentek, s ebéd közben a császár egy papírost csúsztatott az asztal alatt Jánosunk kezébe. Mint később kiderült, ez volt a „Golden Schrift” (aranyírás). Perőcsényen keresztül jöttek tovább, majd Börzsönybe érve János a maga házában szállásolta el a császárt. Másnap együtt mentek ki Kolczer János mindig mocsaras kertjébe, ott aztán együtt kimérték a megépítendő templom helyét. Még volt egy kis idejük, s átmentek Nosztrára a jezsuitákhoz. Megszomjaztak, kértek az egyik hordóból egy kis bort. Hanem éppen abból akart kóstolót venni a császár, amelyik telis-tele volt arannyal. Azt mondta erre a császár: „Úgy, van pénzetek, mégis koldulni jártok.” S kiűzte őket a kolostorból.

A börzsönyi evangélikusok ezt követően előadták a templomépítés dolgát a prímásnak is, de az erélyesen tiltakozott ellene. Akkor megmutatták neki az aranyírást, s ezután kénytelen volt engedni. Így kezdhettek hozzá az evangélikusok templomuk megépítéséhez.