A soknyelvű település
A soknyelvű település
Nagybörzsöny, e felvidéki település, kiváló példája annak, miként éltek Magyarország területén évezredek óta a különféle nemzetiségű és nyelvet beszélő népek egymás mellett. S ha közös életük nem is volt mindig békés, arról legtöbbször nem ők tehettek: idegen hódító népek, a nagypolitika és a tehetségtelen, felettük hatalmaskodó helyi vezetés sokszor beleszólt az életükbe háborúk, vallási türelmetlenség, kitelepítések formájában, s ezek mindig felszínre hozták, felerősítették az emberi gyengeségeket, a meg nem értést és a mássággal szembeni türelmetlenséget.
A honfoglalás korában szigetekben itt élő szláv lakosság beolvadt a Kárpát-medence északi részét is meghódító magyarságba. A település sorsában később oly meghatározó szerepet betöltő dél-közép német, dél-bajor nyelvet beszélő németség a XIII. század folyamán jött Magyarországra, az alsó-magyarországi bányavárosokba, s valószínűleg innét hívta és telepítette le néhányukat az érsek-földesúr börzsönyi birtokára, bányáinak művelése céljából.
Az 1570. évi török szandzsák-összeírás tartogat néhány meglepetést a számunkra. Vajon mi az oka, hogy ennyi magyar nevű családot írtak össze, s német nevűek alig találhatók a faluban? Vajon itt is, mint Nagymaroson, a németek elmenekültek volna a török elől, s helyükbe magyarok – talán a hódoltsági területről ide érkezők – telepedtek volna? Ez utóbbi nem valószínű, hiszen a Börzsöny vidéke ugyanúgy hódoltsági terület volt, nem jelenthetett nagyobb biztonságot itt lakni, mint pár mérfölddel odébb.
Mindössze öt német hangzású nevet fedezhetünk fel az összeírásban: Frenke, Frenkel, Engel, Paller (Taller?), Major.
Szimonidesz Lajos feltételezése szerint a török adószedő kíséretében levő írnok kiválóan ismerte a nemzetiségi viszonyokat, a családoknak magyar nevet adott, lefordítva sok esetben a német neveket. Így lett a XX. században is megtalálható német nevekből, a Fraind-ból Barát, a Bart-ból Szakál, a Klein-ből Kis, Grőser-ből Nagy, a Hirt-ből Ihász, a Teubel (Teufel)-ből Ördög.
Visegrádról és Nagymarosról a középkori lakosság elmenekült, Vácról Szapolyai János telepítette ki őket, így a név szerinti összeírásban a németek már nem szerepelnek. Ráckevén a szerb lakosok többségét szerb nevükön írták össze, kisebb részüket magyar foglalkozás vagy származási hely szerinti magyar ragadványnevükön (például Szabó Jovan). Hasonló eseteket nem találunk Nagybörzsönynél. Ezért úgy gondoljuk, biztosabb alapot kell találnunk a nevek vizsgálatához.
Még az 1570-es években sem menekült el a lakosság. Franz Ömich német evangélikus lelkész írta 1572-ben: „azt mondják, hogy Marót, Zebegény és Nagybörzsöny községekben is jórészt németek laknak.” S a népesség kontinuitását jelzi az is – ellentétben Nagymarossal, ahonnét a középkori németség nagy része a török hódítók elől elmenekült –, hogy Nagybörzsöny bírái még a XVII. század elején is német nyelven leveleztek a magyar kamarával.
A börzsönyi – s köztük a német – lakosság folytonosságát Török Gábor kísérelte meg bizonyítani néhány családnév segítségével. Táblázatunkban a családnevek évszám szerinti előfordulási eseteit jelöltük.
Családnevek statisztikája
1569
|
1570
|
1601
|
1602
|
1603
|
1616
|
1720
| |
Frenkel
|
3
|
2
|
1
|
1
|
1
|
1
|
1
|
Kis
|
5
|
13
|
2
|
4
|
2
|
2
|
9
|
Koka
|
2
|
2
|
2
|
6
|
4
|
2
|
1
|
Nagy
|
3
|
2
|
1
|
4
|
1
|
3
|
2
|
Pintér
|
3
|
9
|
3
|
7
|
3
|
4
|
8
|
Ördög
|
4
|
2
|
3
|
5
|
2
|
2
|
1
|
Szabó
|
2
|
3
|
–
|
1
|
–
|
1
|
2
|
Szepesi
|
3
|
3
|
–
|
–
|
–
|
1
|
2
|
Zipser
|
–
|
–
|
1
|
1
|
2
|
–
|
1
|
Kemp
|
–
|
–
|
–
|
–
|
Kent
|
2
|
3
|
Bél Mátyás írta a XVIII. század elején Nagybörzsöny lakóiról: „Csak csodálkozni lehet azon, hogy annyi sok csapás után még megtalálhatók a szász telepesek maradványai, akikről szóltunk. Németül beszélnek, de romlott tájszólásban. Már szlávok is keveredtek a polgárok közé.” Szlávok és új német telepesek is érkeztek Nagybörzsönybe. Ki telepítette be a szláv lakosságot, földesúri szándék volt-e, vagy csak az északi területekről beszivárgó, megszökő jobbágyokról van-e szó, nem tudjuk.
Ha a német „romlott tájszólás” gyökereit keressük, a hasonló nyelvjárást beszélő területek népcsoportjait kell szemügyre vennünk. Első lépésként nem kell messzire mennünk, hiszen a szomszédos faluban, Vámosmikolán (német neve Lorenzen) is beszéltek a nagybörzsönyivel rokon (azonos?) német nyelvet, azonban e település lakossága a XVII. század végén keveredett a szlovák betelepülőkkel, majd a XVIII. század folyamán elmagyarosodott a község, s ezzel együtt a lakosok német anyanyelve is elveszett, bár még 1860-ban is találtak kutatók „lorenceni” nyelvjárást beszélő embert.
További vizsgálódásunk során időben még visszább és térben távolabbra kell mennünk. Már a XIX. század közepén megállapították, hogy a nagybörzsönyi nyelvjárás rokon a körmöcbányai dél-középnémet, bajor eredetű nyelvvel. Ezt támasztja alá, hogy a nagybörzsönyiek gúnyneve „Krickerhauer”, azaz „irtókapás” volt. Ugyanis Selmecbánya, Körmöcbánya, Korpona, Besztercebánya stb. vidékét – a mai Közép-Szlovákia területén – Haulandnak, vagyis olyan vidéknek hívták, ahol a telepek irtás (hauen = irtani) nyomán jöttek létre. Egyes kutatók még a nagybörzsönyi építészetben, a házak formájában is felfedeztek délnémet vonásokat.
Nézzünk néhány jellegzetes példát a nagybörzsönyi német tájnyelv jellegzetes vonásaira, azt illusztrálandó, mit is jelentett ez a „romlott” tájszólás. A következőkben a felnémet (a mai beszélt nyelv), az ófelnémet és nagybörzsönyi jellegzetes kiejtéseket mutatjuk be: Sense – Sënse – Seţinse; Feld, melken – Fëld, mëlken – Feţld, meţlken; dort – dort – dart; bleiben, Zeit – bleîben, Zeît – bleeţuben, Zeeţut; rot, groß, hoch rôt, grôß, hôch – ręut, gręuß, hęuch; Feuer, Leute, neu– Fiuer, Liute, niu– Fęuer, Lęute, nęun; schwer, schwaer, schwe/ä/ęr; Wagen, Wetter, wild – Wagen, Wetter, wild – Bagen, Better, bild; Baum, Bein – Baum, Bein – Paum, Pein; Vater, Fuß – Fater, Fuß – Vater, Vuß; Tochter, tief, trinken – Dochter, dief, drinken – Tochter, tief, trinken; Sohn, Sau – Sohn, Sau – Zohn, Zau.
A nyelvi sajátosságok között jegyezték fel, hogy a kelet-dunai bajor hatásra módosultak a középkorra jellemző nyelvi elemek, s ragozzák a nagybörzsönyiek az „es” személynévmást most már „ëz”-ként, s használnak az ősibb szóformák helyett, mint az „annere” (andere), „gestanne” (gestanden), „necht” (nicht), Mőte (Mutter) helyett a XVIII. században betelepedett németségre jellemző nyelvi formákat, az előbbi példáknál maradva: „anders”, „kštănd”, „nit, ni”, „muata/muota”.
Tény, hogy a nagybörzsönyi német nyelv, archaikus vonásai miatt, unikumnak számít a magyarországi német nemzetiségek által beszélt nyelvjárások között. S talán lesz olyan lelkes és hozzáértő nyelvész, aki még az utolsó pillanatban lejegyzi és ezzel megmenti a jövő számára a hazai németség e kultúrkincsét.
A németségüket oly sokáig büszkén felvállaló nagybörzsönyieket 1945 után a „bűnös svábsághoz” sorolta a hivatalos politika. Egy 1969-es tanácsülésen az akkori – nemzetiségi hagyományokat is ápoló – iskolaigazgató is „elfogadta” a községben járt bizottság véleményét, hogy „Nemzetiségről nem beszélhetünk. … nemzetiségi érzésről falunkban ma már nem beszélhetünk”. Többen is hasonlóan fogalmaztak: „A börzsönyi nép nem tud rendesen németül. Ez a nyelv egy eltájszólásodott angolszász nyelv.” „A családján belül bárki ápolhatja e nyelvet.” És előjöttek a régi sérelmek is, amik ugyanakkor a múlt végleges lezárásához, a teljes elzárkózáshoz vezettek: „Községünkben egy befejezett asszimilációs folyamatról van szó, amin változtatni művi úton nem lehet, s minden esetleges ilyen irányú kísérlet a lakosság nyugalmát felkorbácsolná, erőteljes ellenállással találkozna…” És meghozta a tanács a következő határozatot: „A tanács megállapítja, hogy a községben jelenleg nemzetiségi probléma nem vetődik fel, a lakosság (nemzetiség) nem kíván élni azokkal a jogokkal, amelyek a nemzetiséget Népköztársaságunk alkotmánya alapján megilletik.” De ugyanakkor támogattak minden törekvést, elismerve a nagybörzsönyi német nyelv különlegességét, hogy „a jövő számára” összegyűjtsék az íratlan emlékeket. És a tények: egy 1979-es vb-ülési beszámoló, az 1976., 1983. és 1986. évi népszámlálási adatok és becslések azt mutatták, hogy a lakosság 6062 százaléka még mindig német nemzetiségűnek vallotta magát.
E németség – a nyugat-dunántúli mellett – a másik olyan német népcsoport a mai Magyarország területén, mely az Árpád-korban honosodott meg, és a Körmöcbánya környéki bányavidék, a mai „közép-szlovákiai Hauland déli csoportjának végső maradéka”, hiszen a hasonló gyökerű vámosmikolai és szokolyai németség a XIX. századra elmagyarosodott.
Nagybörzsöny cigány lakosságának betelepüléséről szinte semmit sem tudunk. Itt létükről alig árulkodnak a hivatalos statisztikai gyűjtemények, s a szakirodalomban is alig esik szó róluk. A Magyarországon élő cigány etnikum sorsával a felvilágosult korszak uralkodói, kormányok, tudósok foglalkoztak már, de társadalmi beilleszkedésüket a többnyire felülről indított kezdeményezések a mai napig nem tudták megoldani.
Már 1649-ben és 1673-ban is hozott határozatot Hont vármegye, hogy a megye területéről űzzék ki a cigányokat, tehát ezt megelőzően is éltek itt, és jelenlétük, habár vándorló életmódot folytattak, állandónak tekinthető. Éppen a közeli Kemencén 1782-ben lezajlott hírhedt cigányper igazolja ezt. A kezdetben betöréssel vádolt négy cigány a kínvallatások közepette gyilkosságokat és emberevést is bevallott, majd az időközben letartóztatott mintegy kétszáz cigány közül először negyven főt ítéltek halálra, majd megkegyelmezve nekik, várfogságra, sáncmunkára és törökországi száműzetésre ítélték őket.
Az 1763-as lélekösszeírásban találkozunk Börzsönyben először cigány lakossal is, a hattagú Balassa családdal. Palugyay Imre 1855-ben megjelent munkájában 14 cigány lelket említ a községben. Nem ír róluk azonban Pesty Frigyes az 1865-ben készült helynévtári munkájában. Az 1880. évi népszámlás szerint egész Hont megyében mindössze 255 cigány lakost számoltak össze. Az 1886. évi háztulajdonos-névjegyzékben pedig mindössze egy névnél (Balog Jakab) jelölték cigány származását.
Az első, 1893. évi országos cigányösszeírásban a 63 megye között Hont megye a 40. helyet foglalta el a cigány lakosság arányát tekintve az összlakossághoz mérten, vagyis a lakosság 1,83 százaléka volt cigány. Ez számuk lassú növekedését jelzi a megyében. Nagybörzsöny nem szerepel a települések között, mivel a cigányok száma – ha egyáltalán voltak – nem érte el a községben az ötven főt, illetve a lakosság tíz százalékát. Az 1913-as községi telekkönyvben szerepel egy Horváth nevű zenész, aki valószínűleg cigány származású volt. 1941-ben nem írtak össze cigány lakost Nagybörzsönyben; a Szobi járásban is mindössze 317 főt számoltak össze. Ennek ellenére biztos, hogy a XX. század első felében állandóan jelen voltak a községben, be-bejártak, kéregettek. Erre az időszakra többször is utalnak a későbbi tanács- és vb-ülési jegyzőkönyvek.
Nem tudjuk, hogy a második világháború alatt elköltöztek-e a faluból a cigányok, vagy kerültek-e megsemmisítő táborokba, 1946-ban azonban mindössze tíz cigánytelepi lakost számoltak össze. Az 1950-es évek elejétől azonban már állandó gondot jelentett a községi tanácsnak foglalkoztatásuk, az, hogy bejárnak a falu kéregetni, és néha lopni. A cigánytelepi lakosság száma 1962-ben 113 fő volt, az összlakosság hat százaléka, s csak a magyar nyelvet beszélték. Nagy részük az erdészetnél vállalt munkát rendszertelenül. A tucatnyi lakóépületből álló cigánytelepen áldatlan körülmények között éltek, villany, víz nem volt, s a falubeliek sok esetben még azt sem engedték meg nekik, hogy vizet vegyenek a közkutakról. Helyzetüket így jellemezték egy 1962-es vb-ülésen: „… a község lakói általában nem ismerik el őket egyenrangúnak, idegenkednek velük együtt lakni, kulturális rendezvényeken, szórakozásban velük részt venni.” Ennek ellenére – mint ezt napjainkban elmondták – a legtöbb falubeli családnak megvolt a „maga” cigánya, aki a ház körül segédkezett.
1965-ben döntött úgy a falu vezetése – az MSZMP PB határozata alapján –, hogy felszámolják a cigánytelepet. Ezt követően húszéves távlati tervet készítettek, mely elsősorban népnevelő munkával, munkalehetőség biztosításával kívánt a cigányság helyzetén javítani, mivel „… önmaguktól nem tudják régi beidegződött szokásaikat levetkőzni…”, de továbbra is a cigánytelep megszüntetését látták a legjobb megoldásnak. Ez az asszimilációs „ballépés” azonban a későbbiekben – itt, és másutt az országban is – a két etnikum közötti feszültség további növekedéséhez vezetett.
E politika jegyében a nagybörzsönyi cigányok közül egyre többen vásároltak üresen álló lakást – állami kölcsönből – az 1970-es évek elejétől, és 1974-ben felépült az első két „cs”-lakás is. 1982-ben minden család elhagyta a telepet, beköltöztek a faluba. Ez mindenképpen jobb életkörülményt jelentett a családoknak. 1986-ra jutott el oda a község vezetése, hogy elismerje, „A feszültség okai a cigánykérdésben az előítéletek. … a cigánykérdést a cigányok nélkül megoldani nem lehet… A községben levő társadalmi munkába is be kell vonni őket”.
1990-ben a nagybörzsönyi lakosság 15–16 százaléka tartozott a cigány etnikumhoz, míg az iskoláskorú gyermekek közül minden harmadik.
A nagybörzsönyi társadalom felmutatja mindazokat a jegyeket, melyek a határ közeli, népességében fogyó apró- és kisfalvakra jellemző: a kedvezőtlen életkörülmények, a nem cigány lakosság elöregedése, a fiatalok elköltözése következtében domináns kisebbséggé válik a cigányság.
Halotti párna 1924-ből
Glázer Zsuzsanna asztalterítője 1893-ból
Somodi András halotti leple
