Urak gulyája, gyalogok csordája
Urak gulyája, gyalogok csordája
Az 1869-es statisztikai felmérés során összesen 3701 állatot és húsz méhkast írtak össze Monokon. Az összeírók 272 könnyű kancát illetve herélt állatot és 41 csikót vettek számba. A gazdák többnyire egy kancát és egy herélt lovat tartottak. Szarvasmarha minden istállóban volt, és összesen 1124-et tartottak a faluban (az Andrássy-uradalom állataival együtt). A grófnak százhetven borjúja, negyvenhárom tehene, hét bikája, hetvennégy ökre volt. A falusiak 830 darabos szarvasmarha állománya másfélszer több mint 1790-ben. A tejelő tehenek száma 367, a borjaké 325, az igavonásra használt ökröké százharmincöt. Három bika is volt a falusiak tulajdonában. A legtöbb háztartásban legalább egy magyar fajta tejelő tehenet tartottak, de svájci is akadt.
A sertés elterjedt háziállat a XIX. század második felében. Egy-kettő sok háztartásban előfordult, de akadt három, hat, sőt tizenkét jószágos állomány is egy-egy portán. Összesen 503 sertést tartottak a monokiak 1869-ben, az uradalom további 560-at. Juhot csak az uradalom, 1194 darabot. Hat szamár, egy kecske színesítette még az állatállományt a faluban. A XIX. században szokásosan a méz szolgált édesítőszerül, így aligha meglepő, hogy húsz falusi portán méheket is tartottak.
A jószágállomány a XX. század elején tovább gyarapodott. Az 1930-as 40-es években több tehéncsorda, gulya, ökörcsorda és két sertéskonda legelészett az Őr-hegyen, a Borjú-völgyben, az Ingvár-hegyalján és a János-réten. Az állatállomány nagysága a falu népének anyagi helyzetét, a gazdák rangját is mutatta. Igaerőként, tejelőként illetve húsáért és zsírjáért jó minőségű fajtákat tartottak.
Az állattartás mindennapi formáin a társadalmi különbségek is visszatükröződtek 1945-ig. Megkülönböztették az urak, a gazdák, a gyalogok és a cselédek csordáját. Az urakéban az erdőmérnök, a jegyző, a plébános, a tiszteletes, a kasznár, a számtartó állatai legeltek. A legdúsabb füvű legelőrészeket használták. Ilyen terület az Ingvár-hegyalján levő János-rét és a Füves-völgy. Ennek a csordának kicsi a létszáma (negyvenöt-ötven tehén), így négyszer, ötször annyi terület és fű jutott a jószágoknak, mint a gazdák csordájában.
Gazdának a jobbágyfelszabadítás előtt a földesúr bérlőit nevezték a faluban, akik negyed-, fél-, vagy egész telket (hét magyar hold) béreltek az úr földjéből. Ezzel együtt kaptak nyolcszáz négyszögöl legelőt (és erdőhasználati jogot a Falugazda erdőrészben). A gazdák legelői is a jobb minőségűek közé tartoztak. A bérlők fogatukkal „fizettek” a bérleményért (mentek „napot tudni”), ezért fontos volt, hogy fogatolt, jármolt állataik jó erőben legyenek. A bérlők mellett a gazdák csordájába hajtották ki a falusi elöljárók és a bíró teheneit is. Az Őr-hegy és a Szőlős-hegy füves, bokros részén a tehenek, a Borjú-völgyön, az ökrök és a borjúk legeltek. Legeltették még a Csapások, a Fehér kereszt környékét, a Lapos-kút, a Kislapos- és a Nagylapos-dűlő között. Az itatáshoz az állatok ivóvizét a Kisbíró-rét és a Nagybíró-rét nyugati részén a Lapos-kút és a Vajkó-kút, az Őr-hegyen két egymás melletti ásott kút biztosította.
A gyalogok csordája elnevezés is a jobbágyfelszabadítás előtti időkre nyúlik vissza. Valószínűleg a gyalogjobbágyok csordája kifejezés rövidült, változott gyalogok csordájára. A „gyalogok” legelőterülete a község délnyugati, nyugati oldalán elterülő Borjú-völgy és az egykori Templom sor végén fekvő, Gyalogok gyepjének nevezett füves térség volt.
A cselédek csordájába a földdel nem rendelkező uradalmi béresek hajtották állataikat. Az uradalom kezelésében lévő Lőrincke-tanyán, Kaptár-tanyán, és Dénesmajorban lakó cselédeknek is volt egy közös csordája az 1930-as évek elején. A cseléd egy tehenet, a kocsisgazda, a béresgazda és az udvarosgazda kettőt tarthatott. Ezeket a gazdaság takarmányából látták el télen-nyáron. A Lőrincke-tanyán élők tehenei a Hosszú-völgy egy részén, a Dénesmajor-belieké a Kaptár-tanya alatti területen legeltek.
Az állattartás szokásait Monokon is legelőrendtartás szabályozta. A reggel kihajtott állatokat délben nem fejték. Ebben szerepet játszott a délben fejt tej kis mennyisége és az, hogy a déli fejés miatt félbe kellett volna szakítani a gazdáknak a határban végzett munkát.
A borjas teheneket azonban délben is fejték. Ezeket tizenegy órakor a pásztorok kicsapták a csordából, és a Szánti úton behajtották a faluba. A kicsapás műveletéhez minden tehenet ismerni kellett, és azt is jó volt tudni, hogy az Alvég vagy a Felvég irányába, esetleg a falu közepe felé térnek haza. A falu végén, a Fehér kereszt mellett elengedték őket, innen minden állat igyekezett haza a borjához és a telt jászolhoz. Valamelyik családtag otthon már várta a tehenet, nyitotta előtte a kaput, és megfejte.
A borjas tehenek déli etetésére a határból hozott, ritkításkor kivágott kukoricát használták. Ezt a kikapált kukoricát nevezték fattyúnak. Háton, poruzsba kötve cipelték haza. Ilyenkor hangozhatott el: „Hazavittem egy jó hát fattyút a tehennek.” Amikor a tehenek többsége fejős volt, az egész csordát behajtották az Őr-hegyről a falu közepén levő Kis-kút-völgyben levő kúthoz. A fejős tehenek hazamentek, a többi állatot itt deleltették.
A pásztoremberek olyan pontos rend szerint terelték az állatokat, hogy órát lehetett hozzájuk igazítani.
A Borjú-völgybe, az egyévesnél fiatalabb borjak legelőjére szombat délután és vasárnap (ekkor nem jármolták őket) a gazdák ökreit is kihajtották. Ez a csorda a Zsebrik-sarkantyúi gémeskútnál delelt. Ha a borjak elérték az egyéves kort, már a Gyalogok gyepjén legeltek. Ezt a területet úgy osztották fel, hogy a gyalogok csordája a gyepre kihajtva és legelészve haladt a Zsebrik-hegy és Kálvária-hegy nyergén át a Borjú-völgy legelője felé. Delelni a hajdani Csűr-soron áthaladva hajtották a csordát a Rózsa-kút-völgybe.
A falutól távol, a Tetlinkének nevezett domboldalon Nagyatádi Szabó István minisztersége ideje óta van a falunak legelőterülete. Széchenyi Aladár gróf örökösödési illetékként ajánlotta fel ezt a kétszázöt hold területű, öt aranykorona értékű földet. Ezt a kilúgozott erdei talajú területet – amely közelebb van Megyaszóhoz, Szentistvánbaksához, Hernádkércshez, mint Monokhoz – a korábbi évszázadokban művelték. A falu vezetői azonban úgy gondolták, hogy a „Tetlinke-oldal begyepesedik magától”. Ez a rész az 1920-as évek óta a falu külső gulyájának eltartását szolgálta. Négyszáztíz vegyes szarvasmarha-állományt tartottak itt a monokiak a kihajtástól a fagy beálltáig. Igaz, ha nyáron szárazabb volt az időjárás, a terület szinte kiégett.
A nagy távolság miatt a tulajdonosok az itt tartott állataikat csak hetente egyszer, vasárnap látták. Ekkor egy kenyérruhába kötött szakajtó sós korpát vittek az állatoknak enni. Ilyenkor a gulyásnak pálinkát, bort, egy pakli „kassi-dohányt” is adtak. Meg is érdemelte. Távol a falutól, földkunyhóban lakott egész legeltetési idényben a gulyakút mellett. Főtt ételt minden délben a felesége vitt ki számára. Mindennap más-más állattulajdonos járult hozzá liszttel, burgonyával, zsírral, szalonnával, olajjal, vajjal, túróval az étel elkészítéséhez. Ez volt a „vocsora”-járandóság. A gazdák bőségesen adták járandóságukat, nehogy a falu szájára vegye őket szegénységük, fösvénységük miatt. Ezt a természetbeni szolgáltatást az 1930-as évek végén megszüntette a Legeltetési Társulat. Ezután a „vocsorát” pénzben kellett megváltani. Ekkor a gulyás és a többi pásztor földterületet kapott, ez volt a pásztorföld. Itt termelhetett magának és természetesen kapta a megállapított pénzt is.
A falu pásztorainak családtagjai a faluban, a „pásztorházban” laktak. Az apaállatistállók szomszédságában állt ez az épület. A pásztorok soha nem helybeliek, „mert annak nem lehetett parancsolni” – mesélik a letűnt idők tanúi. Érdekes történetek is fennmaradtak e foglalkozás viselőiről. Felidézhetjük Virág Pista bácsi történetét, aki hosszú ideig volt a falu csordása és gulyása. „Szép szál ember volt és reggel hajtogatáskor tárogatót fújt, nem pedig jelzőkürtöt. Olyan szép nótákat játszott rajta, hogy mindig meghallgattuk. Végigmuzsikálta az utcákat amerre elhaladt a reggeli kihajtogatáskor. Aki elaludt, vagy időben elfelejtette kihajtani a portájáról az ott elhaladó állatcsoporthoz a tehenét, annak kapuja előtt Virág Pista bácsi megállt, és tárogatójával a Fel, fel vitézek című indulót fújta amíg csak ki nem hajtották a tehenet. Ha még ennek sem volt meg a hatása, akkor lefújta úgy azzal a dallammal az ügyet, mint ahogyan a katonai kürtösök a nagygyakorlatot szokták.”
A csordások meghatározott bérért szolgáltak az első félévben. A második félévben, amit Szent János-naptól (június 24-től) számoltak, természetbeni szolgáltatás járt: fél véka gabona jószágonként. Fedeztetések alkalmával külön pénzben részesültek, ugyancsak járt nekik bocskorpénz. Karácsony előestéjén végigjárták a falut, és pénzt, valamint természetbeni juttatást szedtek össze a tulajdonosoktól.
Közösen gondoskodott a falu a nyolc községi tenyészbika takarmányozásáról. Istállózásukra az állattulajdonosok három pengőt fizettek állatonként. A bikák ellátását a Hosszú-völgyben levő kaszálóról biztosították. A kiöregedettek helyett a Hortobágyon vásároltak fiatal tenyészállatokat.
Volt Monokon cifra gulya is. Elnevezése a szelídebb fiatal ökrök szarvát díszítő színes labdához hasonló textilgombolyagról ered. Ez a csorda az uradalomé. A 180–220 magyar tarka ökörborjú legelője az uradalom területén volt, az Ingvár-hegyen, a Bika-parton, a Hosszú-hegyen, a Test-halmon, a Kis-Répás-hegyen.
A falu állattenyésztésére sok szempontból jótékony hatást gyakorolt a cifra gulya: sok tenyészállat került ebből a gulyából a községi gazdák birtokába, „meg osztán a vad szürke marhák kopni kezdtek, és gyütt helyére a tarka marha fajta”. Utolsó gulyása Jasu Gergely József volt, aki pásztoremberhez híven „baromorvosként”, „meteorológusként” is jeleskedett. A természetben élő emberek tudásával a méhek zsongásából, a legyek viselkedéséből, a harang szólásából, a szél irányából, a felhők mozgásából, alakjából, a madarak csicsergéséből, a fecskék csapdosásából megérezte a vihar közeledtét, s a reá bízott cifragulyát védett helyre terelte. Munkáját kiemelt bérrel becsülte meg az uradalom. Nyáron éjszaka karámban tartották az állatokat, télen istállóban. Négyévesen az ökröket az uradalom munkára fogta. Négy év munka után a sőréket hat hónap alatt tizenkét mázsásra hizlalták, ezután jó pénzért német kereskedőknek adták el.
Nemcsak a csordák, a kondák is elkülönültek Monokon. Külön sertésnyája volt a gazdáknak és a gyalogoknak. Legeltetésükre mindig a legroszszabb minőségű földeket használták. A gazdák kondája a falu végén, a Fehér kereszttől kezdődően a Kertész-kert mellett, a Vágóhíd, a Nagymajor, a Nagy magtár mögötti füves patakparton, a Hatház kertjeinek végében, a Tanítók-földje mellett füves részen, a Lapos-csapáson a Vajkó-kútig legelt. Delelésre a Nagymajor melletti patakrészt használták. A gyalogok sertései a Falugazda-erdő mellett, a Baka-part erdei csapáson a Makra-kút-völgyben legeltek. A Makra-kút jéghideg vize mellett deleltek. Ha melegen sütött a nap, az erdőszél fái alatt turkáltak az állatok, és a Jukas-fa vonaláig mehettek az erdőbe. Késő délután ért a konda a falu végére, ahonnan megállás nélkül futottak haza a disznók.
A különböző irányból érkező csordák és sertésnyájak terelése nem kis feladatot jelentett a faluban. Monok más-más részén laktak a gazdák és a gyalogok. Így a reggeli kihajtás komoly bonyodalmat okozott csordásnak, tulajdonosnak. Ezt a kaotikus állapotot szüntette meg a községi bíró – aki egyben a legeltetési társulat elnöke is volt –, amikor kettéválasztotta a falut. Ettől kezdve a falu közepén kezdték a reggeli hajtást a pásztorok. Az Alvégről (Szilvás sor, Csűr sor, Összekötő-köz, Vitéz sor, Nagy-Alvég, Kis-Alvég, Kertek alja, Hatház) a Lapos-út, a Felvégről (Templom-sor, Fester sor, Radocska, Gyilkos sor, Bagoly-vár) a Makra-kút felé eső legelőrészre hajtották az állatokat, és nem kellett feleslegesen a jószágokat a faluban terelgetni. A bíró döntése segítette a gazdák és az egykori zsellérek közötti éles elkülönülés felszámolását is.
Monoki látkép a 1960-as évek elején
A termelőszövetkezet tehenészeti telepe (1976)
A községháza (1960-as évek)
