Cum Deo pro Patria et Libertate
Cum Deo pro Patria et Libertate
A Monaky és az Andrássy család történetét követve kicsit előreszaladtunk a történelemben, és alig esett szó a XVII. századi török időkről, pedig a tulajdonosváltások korszakában Monok lakosságát is sújtották a század háborúskodásai, a végvárak fenntartásának növekvő költségei, a megyében tartózkodó zsoldosseregek természetbeni ellátásának terhei, a jobbágyportákra kirótt állami adók megtízszereződése, a teljes erővel kibontakozó ellenreformáció.
Súlyos csapást jelentett, hogy a török kirabolta és időlegesen hódoltatta Monokot 1651-ben. Nem jelentettek kisebb veszélyt a zsoldoscsapatok garázdálkodásai sem: 1674-ben például a szüretre „felügyelő” Spork tábornok hadai pusztították el a termést a település határában.
A kegyetlen protestáns üldözés elől menekülők, az elbocsátott végvári katonák, a szökött jobbágyok alkotják a Habsburg-ellenes kurucmozgalom tömegbázisát. A Teleki Mihály erdélyi kancellár, majd Thököly Imre vezetésével harcoló kurucok térségünkön is többször végigvonulnak. Kezdetben részsikereket érnek el, de a törökök kiűzésének megindulása után a mozgalom elvesztette jelentőségét.
Thököly szabadságharcának leverése után, a század kilencvenes éveiben erősödik meg a bujdosók mozgalma, amely 1697-ben a hegyaljai felkelésben éri el csúcspontját. A sátoraljaújhelyi vásáron kirobbant felkelés résztvevői Rákóczit hívják vezérüknek, aki azonban ekkor még ezt határozottan elhárítja.
A XVIII. század elején a Tiszaháton éled fel újra a kuruc mozgalom. A súlyos elnyomás ellen szervezkedők vezetője a tarpai Esze Tamás volt. A népi kurucság szervezői is támogatást kértek a Rákóczi és Zrínyi család legifjabb, 1701 óta lengyelországi száműzetésben élő leszármazottjától, II. Rákóczi Ferenctől. Magyarország legnagyobb földbirtokosa most válaszolt népének, és a lengyelországi Brezán várában 1703. május 6-án kiadott híres kiáltványában harcba szólította az országot uralma alá hajtó Habsburgok ellen Magyarország minden „nemes és nemtelen” lakosát. Harcával „a törvénytelen és szenvedhetetlen iga alól” kívánta fölszabadítani a magyarságot.
Rákóczi 1703. június 16-án Vereckénél lépett az ország területére. Atyai jó barátja, Bercsényi Miklós támogatásával sikerült kapcsolatot kiépítenie a nemességgel és a főnemességgel is. 1704-ben falvanként összeírták a kuruc hadseregben szolgáló zempléni katonákat. Vitárius János lovasezredében írták össze Nagyidai Szabó István hadnagyot (róla azt is tudjuk, hogy 1706-ban már tíz compania főhadnagya volt Orosz Pál ezredében) és Mező István vicehadnagyot, valamint azt a háromszázharminchat zempléni katonát, akik Kovács János, Nagyidai Szabó István, Bényei János, Nagy Márton, Bodaki uram seregében, illetve Fáy András és Vitárius János ezredében szolgáltak. (A Függelék III. részében a hatvanhat monoki katonával név szerint megismerkedhetünk.)
A szécsényi országgyűlésen 1705-ben Rákóczit vezérlő fejedelemmé választották, a szenátus elnöke, a hadak főgenerálisa Bercsényi Miklós lett. Az országgyűlés a béketárgyalásoktól sem zárkózott el, azok vezetésével Bercsényit bízta meg. Három hónapos fegyverszünet után augusztusban újrakezdődtek a hadműveletek.
Nemcsak a messzi csatatereken történtek említésre méltó események, hanem vidékünkön is. Bercsényi Miklós 1706. augusztus 19-én este halmaji táborából Monokra érkezett, és néhány napig itt alakította ki táborának központját. Augusztus 19. és 22. között innen keltezett leveleiben számolt be a csapatmozgásokról, hadieseményekről II. Rákóczi Ferencnek. Ideérkezte után arról tudatja a fejedelmet, hogy a hely alkalmatlan a táborozásra, mert nincs sem víz, sem széna. Pedig Esze Tamás csapatai is Monokra tartanak.
A talpasok augusztus 20-án érkeznek Mádra, és a labancok megtámadására készülnek, de nem ismerik pontosan az ellenséges csapatok helyét. A beérkező információk bizonytalanná teszik Bercsényit is: előbb úgy véli, hogy táborához közel, a Kő-hegy előtt táboroznak, a hajdúk jelentése szerint azonban csapataik mozgásban vannak. A főgenerális jelenti is a fejedelemnek, hogy semmi biztosat nem tud. Augusztus 21-én éjszaka kisebb összecsapásra került sor. Rétey Jánosék csapatára a mádi piacon rárohant a rácok és a németek serege, és a kurucokat mintegy ágyúlövésnyire űzték. Ezután felgyújtották Mádot, és a háromezer német virradatra visszatért táborába. Mivel a labancok Bercsényi egyik emberét is elfogták, a főgenerális úgy érzi, nem maradhat tovább Monokon, Dobszára vonul vissza.
A szabadságharc sorsdöntő eseményei nem vidékünkön dőltek el. A híres csaták és a törvényeket hozó országgyűlések résztvevői között azonban ott találjuk Monok birtokosait is.
A népes Andrássy család tagjai nem csak a szabadságharc zászlaja alatt küzdöttek, de a Habsburgok oldalán is. Andrássy Miklós fiai közül a Bécsben lakó Péter a császárt szolgálta, István, György, Pál és Miklós Rákóczi szabadságharcát támogatta.
Andrássy Pál már a függetlenségi háborúskodás előtt is rendelkezett tapasztalatokkal: 1693-ban esztergomi kapitány, majd Rákóczi tábornoka. 1710-ben ismét a császár hűségére tért, és III. Károly király (1730–1740) seregében katonáskodik a franciák ellen. Andrássy István, a Rákóczi-párti gömöri főispán, Csáky Mihály oldalán harcolt, sikertelenül igyekezett megakadályozni a Nyugat-Dunántúl feladását 1706-ban. Máig nem tisztázott körülmények között viszont ő adta fel 1710 februárjában a császáriaknak Lőcse városát. Andrássy György ugyancsak Rákóczi tábornoka, fivére, Miklós, a korábbi szerzetes is kardot kötött a fejedelem szolgálatában, őt nevezték – elsősorban civil hatalmaskodásai miatt – Andrássy basának.
Nemcsak a csatatereken, az országgyűlésekben is folyt a küzdelem. A közeli Ónodon mondták ki 1707-ben a Habsburg-ház trónfosztását, Sárospatakon a hadseregben végig kitartó jobbágyok hajdúszabadságát. Ez az országgyűlési döntés azonban már elkésett, nem lehetett megállítani a szabadságharc bukását. 1711. április 30-án aláírták a szatmári békét, a majtényi síkon feloszlott a kuruc sereg.
Freskórészletek az Andrássy-kastély kápolnájából
A Monaky család kúriája: a kiskastély
