Az jobbágyoknak kötelességei
Az jobbágyoknak kötelességei
A török kor elmúltával, Rákóczi függetlenségi háborúja után békésebb korszak köszöntött az országra. Hatására a népesség látványosan gyarapodott. Ennek térségünkben három forrása volt: a belső mozgások, a szervezett magánföldesúri és állami telepítések, valamint a természetes szaporodás rátájának növekedése. Járványok is kevesebbszer sújtották az országlakókat.
Konszolidálódott a gazdaság. A munkaerő számának növekedése fellendülést hozott a mezőgazdaságban, bár az a feudális jobbágyrendszer keretén belül szerveződött újjá. Nem lépett előbbre sokat a termelés technikája sem. A határhasználat rendjét a század közepéig a faluközösség szabályozta. Továbbra is a két- és háromnyomásos rendszer maradt az uralkodó, de közvetlenül a falu alatt van már kender- és káposztásföld, eleinte külön kukoricás is, ami később kikerül a határba. A nyomásföldeken kívül esett a szőlő is, általában bekerítve. Többnyire még sarlóval aratnak, a szemnyerés nyomtatással és kézi csépléssel történik, a gabonát vermelve tárolják. Megújulnak a települések. Benépesülnek a korábbi századokban oly gyakori pusztafalvak. A birtokosok társadalmi rangjukat kifejező új lakóépületeket emeltetnek a fellendülő termelés jövedelméből.
1715-ben a községben hatvan háztartást, negyvenhét jobbágyot és tizenhárom zsellért találtak az összeírók. 1720-ban még ennél is kevesebben, ötven háztartásban éltek itt, valamennyien jobbágyok. Ezek a szerény adatok egy – a környezetéhez képest – népes jobbágyfalut mutatnak. Monok lélekszáma akkora, mint a szomszédos mezővárosé, Mádé. Igaz ott jelentős számú mezővárosi polgár és taksás nemes (a nemesség alsóbb rétegeinek összefoglaló neve, a vármegye és az állam gyakran megadóztatja őket, innen ered az elnevezés) is él.
A monokiak 282 köböl szántóföldön gazdálkodtak 1715-ben. Irtványterület nem volt, 141 kaszás rét és 164 kapás szőlőterület tartozott még a faluhoz.
Az 1715-ös és 1720-as országos adatokat a kutatók már sokszor elemezték. A lakosok névszerinti felsorolásából egy 1896-os vizsgálat megpróbálta megállapítani az emberek anyanyelvét, nemzetiségét, eredeti lakóhelyét. Monoknak a középkor századaiban és a XVIII. század elején is magyar népessége volt. 1715-ben a magyarokon kívül két, 1720-ban öt ruszin/tót eredetű családot feltételezhetünk a faluban. Ez azt bizonyítja, hogy a belső népességvándorlás érintette Dél-Zemplén területét is. A bevándorló népek között a hasonlóan hangzó nevek alapján a római katolikus szlovákokat és a görög katolikus ruszinokat nehéz elkülöníteni. Ezért e két szláv népet ez az 1896-os vizsgálat együttesen (korabeli elnevezéssel) ruszin/tót nyelvűnek tekinti.
A török kori pusztítások által előidézett nagy munkaerőhiány mellett más okai is vannak a lakosság területi átrendeződésének a XVIII. században. Ez megmagyarázza egy-egy országrész nemzetiségi összetételének megváltozását is. Míg a történelmi Magyarország magyarok által lakott régióit pusztította a török, a hegységkoszorúban, északon a szlovákok, északkeleten a ruszinok, Erdély hegyei között a románok viszonylag békésen élhettek. A törökök nem pusztították a családokat és a megélhetést nyújtó gazdaságokat. Ugyanakkor a hegyvidéki területek mostohább körülményei között élő népek számára a délebben fekvő dombvidékek, síkságok jobb mezőgazdasági lehetőségei vonzó helynek tűntek, így szívesen elhagyták szülőföldjüket, akár úgy is, hogy szökött jobbágyként próbáltak szerencsét. Az északról, északkeletről érkező magyarok, szlovákok, ruszinok szétszóródtak a Hegyalján és a Szerencsi-dombság területén. Így vetődtek el Monokra is. A szláv eredetű szórvány telepesek egy-két nemzedék alatt teljesen beolvadtak a magyarságba. Esetleg görög katolikus vagy evangélikus vallásuk és nevük őrzi, hogy a XVIII. században idegenként érkeztek erre a tájra.
A XVIII. század békés évtizedei, a jelentős népességnövekedés közepette a felvilágosult abszolutista állam az adott kor viszonyai szerint gondoskodni kívánt az ország népességéről. Rendezett viszonyokat teremt földesúr és jobbágya között is. Ezt szolgálták a felvilágosodás szellemében készült törvények, rendeletek. Mária Terézia (1740–1780) 1767-ben szabályozta az országban a földesúri szolgáltatásokat. Az úrbéri pátens a föld minőségétől függően megszabta a jobbágytelek nagyságát, átlag tizennyolc katasztrális hold szántóföldben és hét holdnyi rétben. A jobbágyok telki földállományának arányában határozta meg terményben, pénzben, munkában a jobbágyszolgáltatásokat. A terhek egységesítése elsősorban a munkajáradék esetében volt fontos: a robot egész telkenként legfeljebb évi ötvenkét igás, illetve száznégy kézi robotnap lehetett; a zsellér tizennyolc, a házatlan zsellér tizenkét napi kézi robottal szolgált.
Szabályozta a rendelet a természetbeni járadékot és a földesúri pénzadót is. A terményjáradék két részből állt: a szántóföldi termények és a bortermelés után járt a kilenced, de fizetni kellett bizonyos ajándékokat is. A pénzjáradék évi egy forint volt, ami a belső telekrész, a házhely és a ház után járt. Elrendelték azt is, hogy a földesúr a kisebb vétségeket elkövetett jobbágyot nem sújthatja pénzbírsággal, csak botbüntetéssel fenyítheti vagy néhány nap kézi robottal büntetheti. A jobbágy feletti bírói fórum az úriszék, határozata ellen a megyéhez lehetett fellebbezni.
Monokon a jobbágyok szolgáltatásait már az urbárium előtt sem az évszázados szokás, hanem szerződés, contractus szabta meg. Érdemes néhány sort felidézni abból a szerződésből, amely gróf Andássy Károly földesúr és a jobbágyok között jött létre 1753-ban:
„Minden igavonó marhát tartó lakos esztendőnként ugarláskor három nap tartozik a földesuraság részére szántani. Ugyanazon földet három napok alatt tartozik másodszor megszántani, vagyis megforgatni. Nemkülönben három napok alatt vetés alá szántani, mely földet bévetni az urak magvával, és azt béboronálni köteleztetnek. Az abban termett életet tartoznak az földesuraság helyben lévő csűrihez béhordani.” Kaszáláskor két napot kell dolgozniuk és segíteni a szénát felgyűjteni és behordani. A gyalogszekeresekről, tehát az igásállattal nem rendelkezőkről is olvashatunk a szerződésben: „kik Méltóságos gróf Andrássy Károly ur eö nagysága részére valók, Kislere szölönek esztendöbeli munkáját véghezviszik”.
A jobbágyok szavai szerint Monok lakosai egynéhány gazdán kívül szabad menetelűek 1772-ben. A falunak három nyomásból álló bő határa és mezője volt. A szántó minden részén megtermett a tiszta búza és az abajdóc, vagyis a búzával elegyes rozs. A földeket négy marhával művelték. A határt árvíz sehol nem fenyegette. A réteken jó fű termett, a lapos részeken sarjút is kaszáltak (a rét másodszori kaszálása). Kevés viszont a kaszáló területe Monok határában, így egy-egy gazda egy szekér szénánál többet nem gyűjthetett. Az itteniek a Takta vize melletti Földvár praediumban (majorság) szoktak pótolni, és bőséges szénát gyűjteni. Marhalegeltetésre és különösképpen a juhok tartására voltak jók az itteni mezők. A határban elegendő itatásra alkalmas víz volt. A falu szőlőhegyein termett bort, a gabonát jó áron el lehetett adni a közeli mezővárosok vásárain. Igaz, nem volt helyben malom, részint a félórányira fekvő malomban, másrészt az egy mérföldre folyó Hernád vizénél szoktak őröltetni.
A falu erdejében makkot termő fák nincsenek, de tűzifát elegendőt tudtak szedni, nem kellett máshonnan pénzért megvenni. Az egész házhelyes (telkes) gazdák a maguk ekéjével szántottak. „Kiknek házhelyek után bizonyos szántóföldjük nincsen, hanem minden esztendőben a földesuraság tisztjei szokták közöttük a szántóföldetket nyíl-szám szerint darabokban elosztani és így öszveszámlálván, az három nyomásban egy egész ekés gazda elvethet 50 kila életet. Sarjut pedig csak ott kaszálhat, és igen kis helyen, kiknek laposban és völgyekben vagyon kaszálója.” Nemcsak a saját gazdaság (telek) jelentette a jobbágyok megélhetését. Kétkezi munkájukkal itt helyben és a hegyaljai szőlőkben egész nyáron tudtak pénzt keresni.
Az 1772-es vallomások szerint Monok lakosai dézsmát (a termés tizede a papok számára) nem fizettek. A megelőző években búzából, rozsból, árpából, zabból, kölesből, méhekből és bárányokból kilenced helyett tizedet adtak. 1772-ben azonban már az „életből” kilencedet, a bárányból tizedet szolgáltatnak. Kenderből dézsmát nem fizettek, minden gazda egy zsákot szokott adni. Azon felül egy pár csirkét és tíz tyúktojást.
Az uralkodó a rendeletet biztosaival hajtatta végre. Több évig tartott, míg bejárták az országot, az uradalmak falvaiban felmérték a lehetőségeket, rögzítették a jobbágyok szolgáltatásainak új rendszerét. Mária Terézia rendelkezése nyomán 1774. január 19-én Bekecsen íródott Monok község urbáriuma, együtt Bekecsével és (Takta)Szadáéval. Ebben kikötötték a jobbágyok jogait és kötelességeit. Az urbárium rendelkezései megelevenítik a jobbágyfalu életét. A monoki egész telkes jobbágy rendelkezett házhellyel és házzal, annak udvarával, szérűs (cséplésre és nyomtatásra szolgáló terület) és veteményes kerttel. Utóbbi olyan nagy, mely két pozsonyi mérő maggal vethető be. (Egy pozsonyi mérő ebben az időben körülbelül 53,72 litert jelentett.) A külső határban a húsz hold szántó mellé nyolc hold rétet is kapott, melyet évente kétszer kaszáltak. Természetesen nem birtokolt mindenki egész jobbágytelket, voltak féltelkes, negyedtelkes (fertályos) és nyolcados jobbágyok is.
Nemcsak a földhöz kapcsolódtak javadalmaik, haszonbérletnek nevezett bevételi forrásaik is voltak. Ezek egyike, hogy a jobbágy a maga által megtermelt bort az év bizonyos időszakában értékesíthette: a monokiak Szent Mihály, a bekecsiek, szadaiak Szent György napjáig árulhatták boraikat. A jobbágyok marháinak a földesúr biztosított elegendő legelőt. Az erdőből maguk szükségletére kidőlt fát, vagy ha ilyen nem akadt, élőt is kivághattak, tüzelésre és épületfának elvihettek. Kivétel ez alól a makkot és a gyümölcsöt termő fa. Malacaikat a falu határában található erdőben makkoltathatják, a földesúrral megegyezett áron.
Akinek egész jobbágytelke volt, az minden héten egy napot napkeltétől napnyugtáig (ebbe beleszámít az oda- és visszaút is) a földesúrnak dolgozott. Köteles ezt tenni két marhával és saját szekérrel, ezt hívják igás robotnak. Szántani négy marhával és saját ekével és boronával kellett. Akinek nincs négy marhája, az két napot dolgozott szántás idején az uraság földjén, de erre az idény alatt csak egyszer volt kötelezhető. Kaszáláskor, aratáskor, szőlőműveléskor a kézi és az igás robotot is duplán kérhette a földesúr, természetesen ez beszámított más hetek munkájába. A zselléreket nem kényszeríthették duplázásra.
Minden zsellér, akinek saját használatában van háza Monokon, tizennyolc napot, akinek nincsen háza, csak lakos, tizenkét napot töltött kézi munkával az uraság szolgálatában. A robotot sokszor pénzzel váltották meg, a törvény azonban – mint már említettük – kimondta, hogy a földesúr erre nem kötelezheti a jobbágyokat. A roboton kívül évente egyszer hosszú fuvarozással is tartoztak a földesúrnak. Ugyancsak évente egyszer kötelesek az erdőből egy öl fát az uraság házához vagy majorjához fuvarozni.
A jobbágy mindenféle terméséből annak kilencedét a földesúrnak adta. Ebbe beletartoztak a méhek, a bárányok, a gidák is. Ezt Szent Iván napjáig rendezték. A learatott gabona kilencedét Szent István-napig kellett beszállítani a földesúrnak. Másodvetés után nem teljesítették ezt a szolgálatot. Lenből, kenderből vagy a termett mennyiség ugyanilyen hányadát adták, vagy hat font fonalat. Borból is járt a földesúrnak a kilenced és a hegyvám.
Minden monoki jobbágy és házzal bíró zsellér évente egy forint adót is fizetett urának. Ennek egyik felét Szent György-napkor (április 24.), másik felét Szent Mihálykor (szeptember 29.) törlesztette. Tartoztak még a harmadnapi vadászattal, ehhez a puskaport, a sörétet, a golyót a földesúr biztosította. Minden egész telkes monoki jobbágy adott ezeken felül évente két csirkét, két kappant, tizenkét tojást, egy icce főzött vajat (0,95 kilogramm), és harminc egész telkes gazdánként egy borjút. Az úr vagy az aszszony menyegzőjére, az első mise mondására is ajándékkal adóztak. Országgyűlésbeli költségre éppúgy fizettek a jobbágyok, miként akkor is, ha uruk hadviselés közben fogságba esett, és a kiváltásához pénz kellett. Ha a jobbágy pálinkafőzéssel foglalkozott, az után évente két forintot fizetett. Az irtásföldek utáni járadékról külön megegyezés rendelkezett.
Az örökös nélkül elhalt vagy elszökött jobbágyok tulajdona urára szállt. Halászni, vadászni, madarászni csak az uraságnak volt joga. Ő egész évben árulhatta borát a vendégfogadójában. Egyedül őt illette az égetett bor és a sör készítésének joga, valamint a mészárszék fenntartásáé is. A dohányt, mézet, viaszt, vajat, lent szabadon adhatták el a jobbágyok. Nem kötelezhetők arra sem az urbárium szerint, hogy az uraság malmában őröltessék gabonájukat. A jobbágyoknak, zselléreknek fegyvert hordozni, vadászkutyákat tartani tilos volt.
Monokon a falu bírójának három személyt jelölt a földesúr, azok közül kiáltottak ki egyet a helybeliek az uraság tisztjének jelenlétében – ahogy az egész országban szokás. A nótáriust (jegyző) és az esküdteket a község a földesúr beleszólása nélkül választotta meg.
Az urbárium idején a falu lakosságát száz szabadon költöző jobbágy alkotta, akik Andrássy Károlynak, Andrássy Istvánnak és Andrássy Ferencnek tartoztak szolgáltatásaikkal. Negyvenhat házas és egy házatlan zsellér élt még itt. A jobbágyok közül huszonöt egész telken, hetvenegy féltelken, négy negyedtelken gazdálkodott. A zsellérek természetbeni szolgáltatással nem tartoztak csak egy forint adóval. A falu összesen 146 forint adót, 61 1/2 öl fát, 369 font fonást 61 1/2 icce vajat, 123 kappant, 123 csirkét, 738 tojást fizetett, 3198 igás vagy 7236 kézi robottal tartozott urának 1774-ben. Ugyanekkor a falu külső és belső határa 1230 hold szántóföld, 492 hold rét, 61 és 1/2 telek, 123 belső telek.
A XVIII. századból két olyan összeírás maradt ránk, amelyek – bár adataik összehasonlítása nehéz, mert más céllal készültek – alkalmasak a Monok népességében bekövetkezett változások vizsgálatára. Az egyik az 1715–20. évi adóösszeírás, a másik az első magyarországi népszámlálás II. József (1780– 1790) idejéből. A II. József-féle népszámlálás idején 1884 lakosa volt Monoknak. A környék települései közül messze kiemelkedik lélekszámával, csak a mezővárosok előzik meg (Tállya 4393, Mád 3486). Településünk Megyaszó (1877) és Szerencs (1571) méretű község.
Ez az első olyan népességösszeírás, ahol nemcsak az adózó népességet, hanem a nemeseket is számba vették. Egy pap, húsz nemes, négy tisztviselő, négy polgár, százhét paraszt, kilencvenhét paraszt és polgár örököse, kétszázharminchat zsellér, ötvenhét egyéb (csak a férfiakat tekintve) élt ekkor Monokon. A 353 család 285 zsúppal vagy náddal fedett házban lakott. A családokat átlagosan öt családtag alkotta, hat-hét személy lakott egy háztartásban. Az összeírás idején a nők voltak többségben a faluban (50,25 százalék), háromszázhuszonkilenc egy és tizenkét év közötti, hetvenkilenc tizenhárom és tizenhét év közötti fiúgyermek élt a településen. A számok alapján fiatal a lakosság. A férfiak közül háromszázötvenegyen házasok. Az uradalomban, az Andrássy grófok szolgálatában négy tisztviselő dolgozott.
Az 1790-ben készült adózókat felsoroló összeírás szerint kilencvennégy telkes gazda, százöt házas zsellér, hat házatlan zsellér, hatvankilenc örökös, két testvér, tizenöt szolga, és két cseléd jogállású alkotta az adózók társadalmát. Házaikat az összeírás harmadosztályúnak minősítette. Ismerős családnevek is feltűnnek szép számmal a felsorolásban. Közöttük a legtehetősebbek az egész telkes gazdák. Ebbe a körbe tartozott az Apjok, Bacskay, Baratoczky, Bányász, Bodnár, Bolha, Boros, Buro, Csordás, Czesznek, Dudás, Dvorszky, Farkas, Fejér, Foray, Furman, Gergely, Gulyás, Harsaczky, Hegedüs, Horváth, Huba, Javitás, Juhász, Kilibin, Kiss, Komjáthi, Kotsis, Kovács, Körtvélyessy, Kurecsko, Kurinszky, Lakatos, Lazor, Lonárth, Lovas, Lörincz, Lukács, Mezei, Molnár, Orosz, Pacsuta, Pongrácz, Puskás, Rább, Rácz, Rosko, Sánta, Sagath, Simko, Susko, Szmetana, Szmitrilla, Szolnoky, Takács, Tomcsik, Totth, Tripako, Tverdota, Varga, Venczely, Vreczenar család.
Ha összehasonlítjuk ezt a névsort az 1773-as hasonló kimutatással, hiányolhatjuk belőle az Ambrus, Bényei, Breszner, Fazekas, Gesznyek, Habina, Halyag, Harsány, Kelle, Korescko, Kurucz, Lebenyi, Legedo, Lipcsei, Loboszlai, Lubomér, Majoros, Mihocsik, Nagy, Németh, Pap, Soltész, Sóváry, Spisák, Turóczi, Zelenák nevet.
Nagyon érdekes az állatösszeírás is. 1790-ben a monokiaknak 214 tehene, 204 ökre, 180 tinója, 111 lova, nyolc csikója volt. Láthatjuk, hogy a szarvasmarha a meghatározó állat a faluban. Igásállatként és a tejéért, húsáért egyaránt tartották. Az állatállományból a 94 telkes gazda istállójában kérődzött 206 tehén, 124 ökör és 119 tinó. A telkes gazdák közül Tótth Andrásnak huszonkét, Czesznek Mártonnak tizenhárom, Huba Lászlónak tizenkét, Lonarth Jánosnak, Orosz Jánosnak Vreczenár Jánosnak tíz-tíz, Fejér Jánosnak kilenc, Bányász Andrásnak, Foray Jakabnak, Furman Pálnak, Gergely Martonnak, H. Hegedüs Jánosnak, Körtvélyessy Istvánnak Lonarth Andrásnak, Lonarth Mihálynak nyolc-nyolc marhája volt. Természetesen a többi családnak sem okozott gondot az igás robot teljesítése, hiszen öten rendelkeztek hét, tizennyolcan hat, heten öt, tizennégyen négy állattal, de a szegényebbek is tartottak néhány lábasjószágot. Akadt hat olyan telkes gazda a faluban akiknek nem voltak szarvasmarháik, de lovaik igen: az állomány kilencven állatból állt. Simkó János négy, tíz család három, a többiek egy vagy két lovat tartottak.
A Monaky család kastélya
A kiskastély főhomlokzata a pusztulás jeleivel
A kiskastély kertkapuja
