Népi hajlékok, ősi játékok | Száz Magyar Falu

Népi hajlékok, ősi játékok

A hajdani mezőváros, a Marcali–Böhönye közti országúthoz tapadó kis falvak alközpontja, széles utcáival, központi terével a településmag parasztpolgár jellegű házaival sokat megőrzött eredeti hangulatából. Ezt Morvay Péter néprajzkutató – az országos honismereti mozgalom nemrég elhunyt kiemelkedő egyénisége – állapította meg összesítő jelentésében, amikor 1968-ban az Országos Műemléki Felügyelőség és a Néprajzi Múzeum megbízásából népi építészeti műemléki felmérést és gyűjtést végzett Mesztegnyőn.

A régi falumag itt is az országutat követi. A háromszögletű térnél (Szabadság tér) kettéváló főutca (ma: Vörösmarty utca), melyhez déli részén egy erre merőleges mellékutca, az egykori Cseh utca (ma: Ladi János utca) fut be, olyan együttest teremt, amely jól illeszkedik a régi településképhez.

A XIX. század elején Csehországból betelepített lakói teljesen elmagyarosodtak.

A falu a két világháború között dél felé terjeszkedett, a Hunyady grófok osztottak errefelé telket a letelepedni szándékozó lakosságnak. Így alakult ki a régi Szent Imre (ma: Béke) utca, majd a Hunyady utca – az Egysoros, illetve a Kétsoros, jelezve a telkek elhelyezkedését –, amit aztán nemes egyszerűséggel Poletárnak nevezett el a falu népe utalva a falu két vége

– az alvég és a felvég – közötti vagyoni és társadalmi különbözőségre: a falu főutcáján – az egykori Fő utcán – sorakozó házakban egykor a telkes jobbágyok, „pógárok”, attól délre pedig a zsellérek telepedtek le.

Ez a térbeli megosztottság hajdan a két településrész fiataljainak kapcsolatára is árnyékot vetett. A falu közepén elhelyezkedő Pajtás-kert grófi tulajdonban lévő területén csak a második világháborút követő államosítás után kezdődött meg a telekparcellázás.

A község a háború idején jelentős épületkárokat szenvedett. Az újjáépítési lázban sorra tűntek el a régi talpas, zsúpos házak. A századforduló polgári házait a felmérés idején még meg lehetett találni az új házak között, néhány ma is megvan közülük. Az idősebbek emlékeztek rá, hogy az első világháború előtt több „pitaros” (tornácos ház) talpas ház (fecskerakásos vagy fonásos falú) állt a helységben. Ezek többségükben elől félkontyosak (kisfaros), hátul csapott végűek (nagyfaros) voltak.

1968-ban, a felmérés idején a hagyományos építkezés legépebben fennmaradt emléke a falu belterületén a Szira István-féle lakóház, egykor kocsmaépület (Vörösmarty utca 128.) volt. Az utolsó jobbágyházat Morvay Péter ekkor alkalmasnak tartotta szabadtéri múzeumi elhelyezésre, de javasolta „in situ” (helyszíni) védetté nyilvánítását is. Egyik sem történt meg, az épület romossá, életveszélyessé vált. Valószínűleg az itt közölt fényképfelvétel az utolsó az épületről, amelyet 1989-ben Gál Jenő készített. A házat végül lebontották, de tetejéről megmaradt egy bárányt vagy medvét ábrázoló púpcserép, amelynek az volt a feladata, hogy a házat és lakóit az ártó szellemektől megvédje. Ezt a különleges relikviát ma a helyi honismereti gyűjtemény őrzi.

A falu utolsó füstös konyhás háza a Cseh (ma: Ladi János) utca 4. számú egykori zsellértelken álló Trubek László-, majd Láng Sándor-féle ház volt, melyet 1943-ban alakítottak át, azután 1954-ben lebontották.

Morvay a szőlőhegyen több hagyományos pinceépületet talált, részben eredeti berendezéssel. A Farkas József-féle pincében ott volt még a régi szemes kályha, egy öreg faragott tölgyfaasztal és prés. Boda Vendel pincéjét vésett díszítésű gerendái tették jellegzetessé. Mindkét épület alkalmasnak látszott szabadtéri múzeumi elhelyezésre. Az Öreg-hegyen talán Kanyar József pincéje a legrégebbi, valószínűleg 1840-ben már állott, s a kevés számú domboldalba mélyített belső pincéjű pinceépületek közé tartozott, ez is pusztulásra van ítélve.

Még látható az Öreg-hegyen az a díszes kőkereszt, amit 1843-ban a mesztegnyői szőlősgazdák állítottak Horváth József fazekasmester és Boda János féltekes gazda kezdeményezésére.

A falut körülölelő erdőrengeteg, különösen a Gadánnyal és Kelevízzel határos erdő borította domboldalak nemcsak jó szőlőtermő vidékek hírében álltak, de biztos rejtekhelyet nyújtottak a betyárok számára is.

Az idősebbektől lehetett hallani, hogy az Öreg-hegyet a jobbágyság az erdő kiirtásával tette művelhetővé, a dombhátakon akkora tölgyfák magasodtak, hogy némelyiknek a törzséből egy egész asztalt egyben ki tudtak hasítani. A környező erdőkből kikerült bárdolt gerendák, hasított tetőlécek és vastag pallók a régi házak tetőszerkezetében, valamint a szőlőbeli pajták padlásdeszkáiban és ajtófáiban máig megtalálhatók. A téglaházakban felhasználták az elpusztult régi falu templomának tégláit.

Mesztegnyő szellemi kincsekben is gazdag hagyományokat őriz, amelyeknek feltárásán többen munkálkodtak. A XX. század elejéről itt megismert regöséneket említ Sebestyén Gyula néprajzkutató. A harmincas években néprajzi gyűjtőúton járt Mesztegnyőn Gönczi Ferenc megyei tanfelügyelő és néprajzkutató, munkáját Németh József helybeli tanító segítette. A hatvanas–hetvenes években többször megfordult a faluban Együd Árpád somogyi néprajzkutató, Olsvai Imre akadémiai népzenetudós, eljutott ide Bálint Sándor néprajztudós is. Népi imádsággyűjtő útjainak egyikén, 1972 nyarán itt járt Erdélyi Zsuzsanna.

A falu folklórkincsének gazdagságát, változatosságát mutatja az összegyűjtött népszokásokból, hiedelmekből az alábbiakban izelítőül közreadott válogatás, mely az előzőekben már említett hivatásos kutatók publikációi mellett a diákköri dolgozatok, néprajzi–nyelvjárási gyűjtőpályázatok, egyetemi és főiskolai diplomamunkák adatait is felhasználja. Ez utóbbiak egy részét Király Lajos somogyi főiskolai tanár és néprajzkutató is hasznosította A kalendáriumi jeles napok népszokásai Somogyban című, 1995-ben kiadott könyvében.

Értékes gyűjtőmunkát folytatott az 1970-es évek második felétől az 1990-es évek elejéig Gsvind Zsuzsanna középiskolai tanuló, Némethné Boncz Hajnalka, Németh Márta és Panyi Éva főiskolai hallgató, és természetesen az 1968–1971 között végzett saját gyűjtésem eredményeit is felhasználom. Az így rendelkezésre álló gazdag anyag akár önálló néprajzi kötet összeállítására is lehetőséget adna.

A néprajzi anyag gyűjtésében és a hagyományok ápolásában különleges szerepet tölt be a helyi honismereti egyesület. Tagjai Kövesdi Tiborné vezetésével immár több évtizede arról is gondoskodnak, hogy az összegyűjtött hagyománykincs újra éljen. Megtanulják és bemutatják például a betlehemest, a farsangi maszkázást vagy a lakodalmas haláljátékot. Előfordul, hogy olyan szokást is bemutattak, amely eddigi ismereteink szerint nem élt a faluban, például a szentivánéji tűzgyújtást.

A honismereti kör gyűjtései hívták fel Együd Árpád figyelmét a Haláljáték című tréfás lakodalmi szokásra, melynek köszöntőjét Együd az 1975-ben megjelent Somogyi népköltészet című kötetében is közreadta.

A szokást Gsvind Zsuzsanna 1977-ben összeállított Mesztegnyői lakodalmas című dolgozatában részletesen ismerteti, e két forrásból idézzük fel az éjfél utáni különleges mulatságot.

A menyecsketánc után a gazdaasszonyok tánca kezdődött, borosüveggel, fakanállal, törlőruhával járták és közben nótáztak:

Közel van kóc a rokkafához, / Közel van a péntő (alsószoknya) a gatyához. / A péntölöm széle / a gatyádat érje / Ujjujjujju, egész éjjel.

Majd újra terítették az asztalokat, a vendégeket húsos káposztával, sült hússal, kelt tésztával kínálták. Folytatódott az evés-ivás, víg zene szólt, vicces köszöntők hangzottak el. Az után egy férfi jelent meg halálnak öltözve, nagy fehér lepedőben, kezében kasza, és elmondta a halálköszöntőt: Ezzel kezdem mondókámat. / Vígságot indittok, hegedűk szünjenek, / Sëmmiféle nyájas tréfát në is tëgyetëk. / A halálról mëg is feledkëztëk? / Nagy félelmet rejtëk a ti szívetëkbe. / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakatok, farkatok, / Így múlik el a ti földi boldogságtok. / Császárok, kirájok mind fejet hajtanak, / Hercegek és bárók mind egyre hódolnak. / Nem teszek én választást semmi nemű korba, / Öreget, ifjat hajtok a gyászsírba. / Köszörülöm kaszámat, levágom, nyakatok, farkatok, / Így múlik el a ti földi boldogságtok. / Vőlegény urunk készülj a halálra, / Ne nézz oj kegyesen a te szép mátkádra, / A menyasszonyt én viszem, téged pedig húzlak, / Egy méj gödörbe doblak. / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakad, farkad, / Így múlik el a te földi boldogságod. / Menyasszony, asszony, te se késedelmezz, / A menyasszonyi ruhádról meg se emlékezz, / Máris elérkezett a végórád. / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakadat, / Így múlik el a te földi boldogságod. / Násznagy uram, jobb volna, ha te se mulatnál, / Mert a hátad mögött áll ez a csúnya halál. / Mert titeket is elhurcollak a többiek után, / Mer az ördög vár a pokol tornácán. / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakatok, farkatok, / Így múlik el a ti földi boldogságtok. / Nyoszolóasszon, kérje, bár nem bánom / Férjével együtt máris a zsákomba hányom. / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakatok, / Így múlik el a ti földi boldogságtok. / Hát ti gánicán meghízott, dagadt pofájú vőfények? / Itt bakkecske módra fickándoztok? / Régóta nyidva van szája üres koporsótoknak, / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakatok, farkatok, / Így múlik el a ti földi boldogságtok. / A koszorúslányokat is táncra kívánom, / A hasatokra a föld gyomrát hányom. / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakatok, / Így múlik el a ti földi boldogságtok. / Hát ti gazdaasszonyok, kik a jó étkeket elsóztátok? / Másvilágon van egy üres vasfazék, / Minden gazdaasszony abba hurcoltassék. / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakatok, / Így múlik el a ti földi boldogságtok. / Hát ti sarokba ülő, medvetalpú kurva-banda cigányok? /

Ti azt gondoljátok, tinéktek meg sem kell halni? / Hanem titeket is másvilágra hurcollak, / Nem azért jöttem, hogy hegedűt hallgassak, / Köszörülöm kaszámat, levágom nyakatok, farkatok, / Így múlik el a ti földi boldogságtok. /

Hát ti borívó közvendégek! / Tegyétek imára kezeteket, mert elérkezett a ti órátok is, / Mer ezen a földön hurkát, kolbászt elibétek rakják, / Másvilágon a csikópisztojt a feneketekbe nyomják. / A nagy félelem után az itt maradottaknak továbbra / Jó mulatást kívánok, húzzátok, cigányok !

A köszöntő után megszólalt a muzsika, nótáztak, táncoltak, egyszer csak nagy sírással, rívással jöttek a siratóasszonyok, s két férfi egy padra fektetve egy harmadikat hozott, aki lepedővel le volt takarva. Közben mondták: „Egy-két jó borívó emberünk akad, nem nagyon kellett kínálgatni. Ő azt nem várta, hanem állandóan csak a poharakat hajtogatta.” Majd megérkezett a kántor és a pap, hogy eltemessék a „halottat”.

A profán mulatság, a vaskos humor mellett a paraszti élet fontos velejárója volt a vallásos áhítat. A hivatalos egyház évszázadokon keresztül üldözte, ezért titokban terjedtek azok a népi imádságok, melyeknek egyes motívumai a kereszténység előtti korszakokig nyúlnak vissza, epikus ismétlődő szerkezetük a ráolvasókkal mutat rokonságot. Az archaikus népi imák felfedezésével és több mint három évtized gyűjtőmunkájának eredményeképpen Erdélyi Zsuzsanna, a neves folklorista, Erdélyi János unokája, a népköltészetben új műfajt teremtett.

Gyűjteményének első darabját éppen a Somogy megyei Nagyberényben vette szalagra. Első kötete is itt látott napvilágot, Hegyet hágék, lőtőt lépék címmel a Somogy Megyei Levéltár jelentette meg Kanyar József szerkesztésében. A mű azóta több bővített kiadást ért meg, alkotójának rangos szakmai elismerést és Europa Nostra Díjat is hozott.

Erdélyi Zsuzsanna somogyi gyűjtőútjainak egyikén, 1972. július 8-án Mesztegnyőn is járt. Az akkor hetvenéves Tomisa Imrénétől a következő imádságot gyűjtötte, melyet az említett kötetben is szerepeltetett (az ott közölt szómagyarázat szerint a szövegben előforduló „aranlápfa” a régi templomokban az oszlopok nevét jelentheti): Már meghattam a fődnek kujcsait / Én lefekszek én ágyamba / Testi lelki koporsómba / Házamnak négy szögletibe négy szárnyas angyal / Én kilépek én ajtómon Krisztus Urunk nyomába / Föltekinték mennyekbe, / Nyitva láccik mennyország ajtaja / Ottan láccik aranlápfa / Aranlápfa mellett aranmelence / Abba vagyon Krisztus Urunknak három csöpp vére / Asszonyunk Máriának három csöpp teje / Arra megy a szerető Szent János kérdi / Oh Mária anyám, mit sírsz, mér kesergő’? / Hogy nem sírnék köseregnék miuta má’ tellyes harmadnapja, / hogy nem láttam szent fiamat Jézus Krisztust, Jézus világ urát a magos keresztfán / Oh Mária anyám már megmon(d)tam lépj ki lépést lép(j) ajtódon / Könyökig könnybe, térdig vérbe / Majd meglátod szent fiadat Jézus Krisztust, Jézus világ urát a magos keresztfán / Szencséges szent fejit tövissel koronázzák / Szencséges szent száját epével és eczette itattyák / Szencséges szent kezeit kiterjesztették, / Szencséges szent lábát leszegeztették / Oh Mária anyám légy értem haló halhatatlan / Mer meghattam a fődnek kujcsait, hogy az én nevemet el ne felejcsék, hirdettessék, / Aki ezt a kis imádságot este és reggel elmongya / Hét bűne megbocsáttatik a Kálvária hegyén / Nem hagyom sem tűznek sem víznek / Fölviszem az örök dicsőségbe / Hogy ott a megdicsőült szent angyalokkal vég nélkül / örvendezhessenek amen.

A Mesztegnyőn gyűjtött gyermekjátékokból Gönczi Ferenc adott közre egy csokorra valót 1949-ben a Somogyi gyermekjátékok című kötetében, ebből válogattunk ízelítőül.

„Körbehívás: A lányok körbe fogódznak, egy a körbe megy s énekelnek: »Tüskerózsa pirosat virágzik, / Ez a kislány lakodalmast játszik, / Én is elmegyek a lakodalmába, / Megcsókolom menyasszony korában.« A benn álló a dal végén választ magának egyet, aki beáll helyette a körbe.

Labdázás: Csoportba verődnek. Egy kezd a labdával dobni. Azt dobja meg a körülötte állók közül, akit akar. Akinek sikerül megszerezni a labdát, szintén tetszés szerint dobálhatja a másikat. Így dobálóznak összevissza, aszerint, hogy ki-ki a leesett labdához hozzájut.”

A mesztegnyői gyermekcsoport előadásában Együd Árpád rögzítette 1983-ban a következő esőkérő mondókát, kottával együtt közli őket Szapu Magda a Gyermekjátékok című kötetében: „Ess, eső, ess,/ holnap délig ess! / Zab szaporodjék, / búza bokrosodjék. / Az én hajam olyan legyen, mint a Tisza hossza, / még annál is hosszabb, / Mint a Duna hossza. / Ess, eső, ess, / holnap délig ess!”

A jeles napokhoz fűződő szokások, hiedelmek mellett a faluban az 1970-es évek elején még sok pogány ősi hitvilági elemet rejtő babonás történetet, hiedelemmondát ismertek, amelyeket korábban közösségi alkalmakkor – például fonó, tollfosztó, kukoricakobzás – gyakran meséltek egymás szórakoztatására. A gazdag mondakincsből közel százat sikerült magnószalagra rögzítenie e kötet szerzőjének. Közülük válogatva mutat itt be néhányat a néphit jellegzetes alakjai közül, hálával emlékezve kedves adatközlőire, akik azóta csaknem valamennyien eltávoztak az élők sorából: Banicz Rozi néni, Bors Naca néni, Dolbert Rozika néni, Palkó Jánosné Karolina néni, Cédula Istvánné Regina néni, Kertész Pali bácsi, Czobor Pista bácsi, Sebestyén Györgyné Mariska néni, a szerző nagyanyja, Foki Istvánné Börnics Mária, nagybátyja, Jáger Gyula és felesége, Veronika.

A falut körülvevő hatalmas erdőség kedvezett a betyároknak, különösen szerettek tanyázni a Gadánnyal és Kelevízzel határos rengetegben, ahol a zegzugos, dombos vidék jó búvóhelynek bizonyult. Erre az időszakra emlékeztet a következő betyártörténet. „Patkó Bandi az ollyan vót, hogyha valahá el akart mennyi, az megírta, hogy ekkor és ekkor várgyák, mer mög fog jelennyi. Aztá egy papnak írta, hogy ekkor s ekkor várgya ebédre, mer nála fog ebédenyi. Ammeg kért egy század katonaságot. Kapott egy század katonaságot, hogy most a Patkót efoggyák. Igen ám, de a Patkó a szomszéd községbe fogadott egy fuvarost a legénnyéve, mészáros ruhába. Fehér kötén, acél az ódalán, minden mint mészáros. Aztá úgy űt a legénnye. A Patkónak a legénnye meg a fuvaros mellett űt. Annak megmondta Patkó, hogy egy szót ne mergyen szónyi, mer ha szól, vége az életinek, ha nem szól, megkaptya a jó fuvargyát. Dehogyis mert vóna szónyi. Hát amikor odaér, telle van a papnak az udvara katonaságga. Leugrik a Patkó, aszongya: – Jó napot aggyon Isten, emberek! Itthun van a plébános úr? – Hát azok azt hitték, hogy valami rokonnya, vagy akar valami ökröket vönnyi tüle. Beszaladott a paphó: –Jó napot aggyon Isten, meggyüttem ebédre! Vártá ?

Majd hanyatt esett a pap. Mikor megebédűtek, aszongya Patkó: – Mast szedd szedd elü a pénzödet, mindent, ami van. – Nekiadta Patkónak. – Mast karná fogva kivezetel engem a hintóhó, ha egy szót mersz szónyi – aszongya – abba a pillanatba agyonlüllek. Ha kikisérsz a faluvégig a hintóval, visszagyühetsz, nem lesz semmi bántódásod. – Hát úgy is lett. Mikor a falubu kiértek, akkor kifizette a fuvarost a Patkó, a papnak meg aszongya – Emehettek vissza! Mikor visszaérnek, akkor a pap: – Beee, szamarak, marhák! Ez vót a Patkó! Nem tudtátok efognyi? –Kijátszotta a Patkó a katonaságot meg a papot is!”

Mesztegnyő több mint kétszáz évig a Hunyady család birtoka volt. Földesurait a nép körében valószínűleg nagy tisztelet övezte, a család egyes tagjairól különös történetek keltek szárnyra. Egy ezek közül:

„Hunyady Jánost két olló között akarták emetényi. Büntetve vót, hogy két olló között metélik össze Pestön, mer má nem tom mit csinyát. Aztán a kocsissa emönt érte, hogy ehozza haza, mer tudta, hogy hun van. De úgy mönt be, mintha a lovak kinek gyüttek vóna. Aztán akkor főszót az ablakon, hogy szóllanak a Hunyady Jánosnak, akar vele egy-két szót szónyi. Aztán szótak neki. Az meg aszonta neki, most léptyen bele a kocsiba. Odalépett a kocsiba a második emeletrü. Aztán akkor ehozta. Akkor mögen úgy gyütt ki, mintha benek mentek vóna. Aztákkor mikor idejért a Balatonhol, akkor körösztümönt a Balatonyon. A Balaton közepin mögdöglött az egyik lova, az első kicsapáslova. Aztákor kitömte szómáva, ajis vót neki ott mingyá. Aztá jobb járó lött, mind a másik. Aztá mikor hazaértek vele, akkor aszonta a gróf a kocsissának: János, te engöm nem Isten híréve hoztá. Mai naptyátu fogva nem löszöl a kocsisom. De én mögadom neköd örök életödbe a mögélhetést, a konvenciót. Még fődet is, de többet nem ülök föl a kocsidra! Hát jó van, belenyugodott. Aztákkor mögdöglöttek a lovak, a négy parádés ló. Aztákkor szót a grófnak a kocsissa, a másik, hogy aszongya mög vannak dögűve a lovak. Aszongya emmegen má a Jancsinak a müve vót. Odahivatta a Jancsit. A Jancsi odamönt, a zabosládát kinyitotta, aztá tött bele a rostába zabot, zörgette nekik: – Hát ti mér nem ketök fő? – Eccörre fölugrott mind a négy.”

A „tudós kocsis” varázsereje mellett a mesztegnyőiek a grófi család idősebb tagjának természetfeletti erejéről is meséltek: „A régiek szokták mondanyi, hogy az öreg Hunyady gróf, nem ez a József gróf, hanem annak az édösaptya szürke ló képibe itt a Pajtáskertbe, a templom mellett legelgetett” éjszakánként.

A Hunyady család és a falu kapcsolatára egy XX. században keletkezett legenda is utal. Hunyady László nagy vadász volt, jó barátja Széchenyi Zsigmondnak, a híres vadászati írónak. Egy afrikai oroszlánvadászaton megsebesült, és meghalt. Itt temették el a templom alatti családi kriptában. A nép azt beszélte, hogy a szívét Afrikában hagyták, mert azt az oroszlán széttépte, ezért szelleme nem tud megnyugodni, hetvenhét évig bolyong és védi a falut. A titokzatosságot az is fokozta, hogy a falubeliek a grófi temetési szertartásokon nem vehettek részt. De szerették a grófot, és hittek abban, hogy Hunyady László nyughatatlan szelleme védelmezi a falut a nagy sorscsapások idején. Egy esetet is emlegetnek: Váratlanul vihar támadt és a Pajtás-kertben elszabadult egy bika, csak úgy tudták elfogni, hogy a Templom-domb alatti halastóba hajtották. Azt beszélték, hogy a bika alakjába bújt gróf figyelmeztette a falut a közelgő második világháborúra.

A templomról és környékéről sok hiedelem keletkezett. A világháború során az épület jelentős sérüléseket szenvedett, de a benne lévő Mária-szobor-kompozíció épségben megmaradt, a szobor állítólag csodálatos erejű, az évszázadok alatt még a színei sem halványultak.

Akadt olyan „tudományos” ember, akinek különleges képességet, varázserőt tulajdonítottak: „Valamikor itt Mesztegnyőn is mögtörtént. Kelevizrü gyüttek a lakodalmasok. Aztá mikor az esküvő emut, möntek haza. Az öreg Zrényi [Zrínyi] mög fönn vót a háztetőn, aztá zsuppút. Ezök a lakodalmasok aztá kajabátak oda az öregnek: – Nem inná eggyet? Az öreg aztá mögállította a lovakat. A lovak se ide, se oda. Úgy, hogy könyörgésre köllött nekik fognyi. Míg az öreg mög nem engedte, addig nem tudtak elmönnyi, egy helbe topogtak a lovak.”

A népi hitvilág kedvelt alakjai közé tartozott a garabonciás, a táltos, aki foggal születik, és viharfelhővel jár; a tüzesember, olyan mérnök, aki, rosz-szul mérte a földet, és most büntetésből újra kell mérnie, lámpással járja a határt. A lúdvérc, némelyek szerint „föllü ember, allu patája van, mind a lónak”, leány vagy menyecske képében, a meghalt szeretőként jár a férfiemberhez, és elszívja az erejét, ha kérdez, nem szabad válaszolni rá, mert széjjeltépi az embert, s egyedül a gatyamadzaggal lehet ártalmatlanná tenni.

Történetek szólnak a szépasszonyokról, akik elcserélik a gyereket vagy a tehén tejét elapasztó boszorkányokról, akik néha béka alakjában tűnnek el, mások éjszakánként hordón szállnak a Gellért-hegyre, és véletlenül magukkal viszik a rejtőzködő kiváncsiskodót. Ismernek javos- és öntőasszonyokat, akik emberről, állatról leveszik a rontást, férjet segítenek szerezni vagy éppen egy nem kívánt kapcsolattól mentik meg a hozzájuk fordulót. Hiedelmek szólnak a hazajáró halottakról, akik azért büntetik az élőket, mert korábban gonoszul bántak velük.

Az életet segítő erkölcsi rend alappillére volt a megtartó és biztonságot nyújtó hagyomány. Századokkal a mi időnk előtt csodás erőt, sok testi és lelki nyavalya varázslatos enyhítését várták tőle, s mert hittek benne, sokszor gondjaik megoldásában segített ez az ősi pogány kultúra, világkép, melynek már csak széteső foszlányait tudja felidézni a ma élők emlékezete.