Emberdézsmát ne adjunk!
Emberdézsmát ne adjunk!
A jobbágyság helyzetének romlása már a XVIII. század második felétől érezhetővé vált. A földesurak majorsági birtokuk kiterjesztésére elsősorban a telken kívüli állományt kezdték kisajátítani, a közföldek, legelők, irtásföldek területét igyekeztek csökkenteni. A századforduló után a tendencia hatványozottabban érvényesült, az amúgy is növekvő állami és földesúri terhek, különösen a robotmunka fokozottabb igénybevétele ezzel társulva erős elégedetlenséget és elkeseredést váltott ki a jobbágyság soraiban. Somogy egyike volt azoknak a megyéknek, amelyekben a panaszos perek, lázongások napirenden voltak, a „jogorvoslati” eljárások nemegyszer több évtizeden át folytatódtak, és rendre a föld népe érdekeinek sérelmével végződtek.
Mesztegnyő a nagy kiterjedésű Hunyady-birtokok legjelentősebb somogyi központjához, Kéthelyhez tartozott. A kapitalizálódó nagybirtok különös gondot fordított a korszerű majorsági gazdálkodás kiépítésére. A XVIII. század végétől kezdve napirenden voltak a birtokrendezések, következményük minden alkalommal a jobbágyi használatban lévő földek csonkítása, a legelők és rétek elvétele lett. Az uradalom egyik legfontosabb munkaerőforrását a zsellérek jelentették, nagyszámú betelepítésük a parasztság megélhetését tovább nehezítette. Elégedetlenségüket több alkalommal megfogalmazták a vármegyéhez írott kérvényekben: „Tőlünk az uradalom földjeinket, legelőinket, irtásrétjeinket elszedvén már oly nyomorúságra jutottunk, hogy a jármot magunk vagyunk kénytelenek vonni.”
Az időről időre megújított kérvények hatástalanok maradtak, s „a régen forró zavar csak alkalomra várt, hogy kitörhessen”.
A zendülés közvetlen kirobbantó oka az 1839–40. évi országgyűlésen hozott új katonaállítási törvény, amely az addigi toborzás helyébe az osztrákoknál szokásos újoncállítási rendszert vezette be: az általános összeírás után sorshúzással dőlt el, kit visznek katonának.
1840. november 11-ét írtak, amikor Gaál szolgabíró „futólevele” megérkezett Mesztegnyőre, amelyben hivatalosan ismertette az országgyűlési végzést. A vasárnapi istentiszteleten Koller József, a falu papja is elmagyarázta a rendelkezés lényegét, csakhogy a nép azt már nem akarta megérteni. Elérkezettnek látták az időt a falubeliek, hogy régi sebeiket begyógyítsák. Elhatározták, hogy az összeírást nem fogják engedni, „örököt” akartak csinálni. Felcsillant a remény, talán sikerül a horvát határőrvidékhez hasonló szabad paraszti állapotot elnyerniük, mentesülhetnének a földesúri függés alól, „csupán fegyverrel téve szolgálatot”. Többen hangoztatták, főként a „fias emberek”, hogy: „emberdézsmát ne adjunk, ez nincs a Fölségtől, hanem csak a megye akaratja, átkozott legyen, a föld se vegye be, aki rááll így, egy halálig nem kell ráállni, majd elmegyünk Bécsbe megtudni, a felség akaratja-e ez, s akkor kinyerjük földjeinket, rétjeinket”.
Boda János későbbi tanúvallomásában így emlékezik az állapotokról, amelyek végleg kizökkentették a falut a türelem állapotából: „az uraság már régen földjeinket kicserélte, irtásföldjeinket nyolc esztendő előtt elvette, besáncoltatta, és helyette mást nem adott, sem ki nem fizette, határunkat megkisebbítette, mivel a határunk napnyugatsó részét pusztává tette, amin előbb marháink jártak, a falut pedig 78 zsellérrel megnagyobbította, ezért az emberek zúgolódtak és Bécsbe fel is küldötték Németh Jánost és Jáger Ferencet, kiknek folyamodására az ágens reá írta, hogy előtte voltak, de semmi hasznát nem éreztük, és így elmaradott hallgatással egész mostanáig, amíg az újoncállítás híre hozzánk nem jött, most újra említették, hogy a nyomorúságunkon kell segíteni, mivel a múlt nyáron majd megdöglöttek a marháink, minthogy az enyém egy meg is döglött”.
A jobbágyok folyamodó levelükkel megkeresték a másodalispán által vezetett küldöttséget, majd az alispánt, de nem kaptak passzust a Bécsbe utazáshoz. Pedig már megíratták a királyhoz szóló újabb instanciát a vidi jegyzővel: „Fölséges Császár, Apostoli Magyar Király, Nekünk Igen Kegyes Atyánk, s Urunk! Több kétszáz esztendőnél, amióta elhunyt nagy atyánk mesztegnyei helységünket nagy méltóságú Hunyady familia kegyes szárnyai alatt megszállottunk, erdőbül, berkekbül irtván határunkat. Midőn pedig Urbárium keletkezett, irtásrétjeinket meghagyván birtokunkban az egész határunkat 22 sessiora (telek) mérvén békében éltünk. – Hanem ennek előtte mint egy 34 esztendővel kezdvén ezen kisded határunkat a földesuraságunk 78 zsellér lakossal, s házzal terhelte meg, (…) régi irtásföldjeinktől fizetés nélkül megfosztott, hogy alig-alig lebeghetünk. Az új urbáriumot is kértük, de ez megtagadtatott tőlünk.” Zily Lajos, a falu bocskoros nemese ajánlkozott, hogy eljuttatja a kérelmet a királyhoz, jutalmul holtig való használatra odaígérték neki a helység házát.
Sárközy Albert első alispán a folyamodó levélre válaszolva a következő megjegyzést vezette az aktára: „Szokatlan dolog lévén, hogy a világos törvény magyarázatjáért adózó község ő felségéhez járuljon, sőt ebben kételkedni is már büntetésre méltónak láttatván (…) ezért a kért utilevél ki nem adathatik. Még azt is tudtokra adom mesztegnyőieknek, hogy ezen törvény oly változhatatlan, mellyet okvetlen tellyesíteni kell; valamint azok, kik magokat eddig a zendülés vétkébe keverték bizonyossan meg fognak példásan büntettetni.”
A parasztok azonban nem engedelmeskedtek: „mindenki abban az ümögben maradjon, amit felvett, készen tartsa magát mindenkor az ellenállásra” – hangoztatták többen, különösen Öreg Boda János, Jáger Ferenc, Gazda Mihály, Francsics János, Zábó György és Szép József kisbíró, akik a zendülésben vezető szerepet játszottak.
November 25-én érkezett meg Marcaliból Gaál Pál szolgabíró, hogy az újoncösszeírást megkísérelje, próbálkozása azonban kudarcba fulladt. Ettől kezdve a parasztok a falu két végére őröket állítottak, és a házakban éjjel is világítani kellett. Az ellenállás megtörésére a szolgabíró november 28-án tizenhat pandúrt rendelt ki, a parasztok azonban a pandúrokat is megfutamították. A helységben lakó uradalmi tiszt levelében rémülten kérte a szolgabíró újabb segítségét: „E szerint ide nagyobb erő szükséges, de addig is könyörgöm, valami rendelést méltóztatna tenni, mert lakunkban nem vagyunk biztosak. A mesztegnyeiek baltákkal, fegyverekkel csoportosan járnak és gyülekeznek a bíró házához, ha a katonaság jönni fog, félreverik a harangot. Robotra vagy más munkára senkinek sem szabad menni, a zselléreket az új utcából fenyegetik, hogyha velük nem tartanak az egész utcát felégetik.”
Mesztegnyőről küldötteket menesztettek a környező községekbe, hogy szövetségüket megnyerjék. Jártak Marcaliban, Niklán, Buzsákon, agitáltak Bizén, Kelevízen, Hidason, eljutottak Felső-Segesdre, Kisbajomba és Nagybajomba is. Néhány ígéreten, biztatáson kívül azonban tényleges segítséget sehonnan nem kaptak.
A példátlan törvénysértést a vármegye nem hagyhatta megtorlatlanul. 1840. december 7-én gróf Schönborn őrnagy vezetésével a marcali és kéthelyi katonaság, valamint 63 megyei pandúr, összesen mintegy százhúsz fegyveres kísérte a faluba az öttagú összeíró küldöttséget „avégett, hogy a helység lakosainak csendzavaró tetteit a helyszínen megvizsgálván (…) a kisebb vétkűeket tüstént megbüntessék, a nagyobbakat pedig büntetésük elnyerése végett a megyei törvényszék elébe kísértessék”. A vármegye a küldöttség vezetésével Mérey József alispánt bízta meg.
Ami ezután történt, arról leghitelesebben hadd valljon két szemtanú, aki más-más oldalról ugyan, de részese volt az eseményeknek.
Kis Lőczi János féltelkes mesztegnyői jobbágy tanúvallomásában 1841. január 13-án a következőket adta elő a kaposvári törvényszéken: „Múlt esztendei december 7-re tekintetes járásbéli szolgabíró úr Mesztegnyére levelet küldvén a végett, hogy a tekintetes kiküldöttség azon napon megérkezik vizsgálódás végett, azért minden ember otthon legyen a maga házánál, annak következésébe a kisbíró Szép József, a házakat megjárván minden embert a bíró házához parancsolt, a nép összegyűlvén és a levél felolvastatott, azok, kinek katonának való fiaik voltak és némely elöljárók, nevezetesen az elöljárók közül Németh János, Hajdú György és Jáger Ferenc azt tanácsolták a községnek, hogy nem jó lesz, ha minden ember a maga házánál marad és ott a kiküldöttségre várakozik, mert akkor egyenkint köny-nyen elfogdostathatnak, hanem most menjenek haza és kevés idő alatt, míg a küldöttség meg nem jelenik, ismét a bíró házhoz összegyűljenek, mégpedig fegyveresen, hogyha védelemre kerül a dolog, tudhassák magokat védelmezni, ezen rendelést teljesítették is mindnyájan, minden további parancsolat nélkül.
Így összegyűlvén a nép a bíró házánál várakozott, akkor jött közébük Gajger nevű szabadságos katona, aki előbb is forgolódván a mesztegnyeiek között és azoknak ellenszegülési akaratjokat tudván, mondotta a köznép előtt, ha jön is a katonaság, nem kell ám azért félni, mert azok nem lőnek, hanem csak ijesztésre üres fegyverrel jönnek, ezalatt jött a sokasághoz Prema nevű kelevizi ember, a bíró sógora, azon hírrel, hogy jönnek ám a pandúrok, látta őket, hogy a kocsma előtt szedték ki a töltést a puskájukból, ez alatt egy darabig a köznép békességben várakozott s megérkezvén a pandúrok és a katonaság, a biztos úr előbb egy pandúr őrmesterrel s egynéhány legénnyel a bíró házhoz ment meghagyni a kisbírónak, hogy a katonaság számára kvártélyt (szállást) készíttessen, az egyik kisbíró el is ment kvártélyt készíteni s ekkor az őrmester azt mondotta, nem azt a kisbírót, hanem a másikat, tudniillik Szép Józsit kell kvártély készítésre küldeni, erre mindnyájan azt mondották, hogy nincs itt, aminthogy a tanú most is azt vallhatja lelkiismeretesen, hogy nem tudja, ha ott volt-e, vagy sem.
Ekkor egy pandúr bemenvén az udvarba, minthogy Szép Józsefet ki nem adták, Németh János esküdtet akarta megkötözni, de a fiatalság a pandúrok kezéből kivévén, nem engedte megkötözni ifjú Jáger Ferkó, Boda István, Peti János, Kis Nyakas János s többek. Ekkor az az egynéhány pandúr az udvarból visszavonulván az utcára, erre jöttek a többiek is, kik a kapu előtt frontot tettek, ekkor a polgárság fegyverre kapott és rettenetes lárma volt és bent maradott pandúrokkal összekavarodván kezdették egymást ütni.
A Hajdú Kata leányt látta a tanú, hogy egy pandúrhoz hozzávágott baltával, de az a vágást hajlással kikerülvén, még akkor lövés nem történt. Németh Jánosnál ki fejszét, Boda Istvánnál vasvellát, Kis Nyakas Jánosnál is vasvellát látott, azután a többinél is kinél kisfejszét, kinél vasvellát, a tanúnál is volt egy kis fokos, hogy szemére ne vessék a többiek, hogy üres kézzel ment oda. Ekkor a katonaságból a kapitány úr a kapun beugratott, utána a többi legénység is összezavarodván, akkor történt a lövés napnyugatról az utca felé. Ezután kevés idő múlva történt a pandúrok által is lövés, melyre többen megsebesíttettek és agyonlövettek.”
Gyulai Pál szolgabíró jelentésében a következőképpen számolt be az eseményről: „A szolgabíró maga is a már ekkor előre sejdétett szerencsétlen események elhárítása végett kitelhető sietséggel odafutván, a lázadó néppel öszve vegyült és a velük húzó vonó pandúrságot az iszonyú zaj dacára lárma hanggal a csoport közül kiparancsolta. Melynek is a pandúrság engedvén, a szolgabíró a dühösködni meg nem szűnő népet öszvetett kézzel kérvén, lecsillapítani törekedett. Melyre azonban a nyakasságban megrögzött zendülő csoport csórag, karók, fejszék, vasvellák, kaszával feléje és a pandúroknak nyomulván azon felkiáltásokat hallatták: üsd, verd agyon.
Az üdőnek rövidsége miatt mind eddig a bíró házának csak nem állt ellenébe az utzán még ekkorig az elszállásoltatása éránti parancsolatot váró katonaság, százados kapitányának vezérlése alatt a fő őrmesternek német nyelven ily szavakkal történt kijelentésére: jetzt ist keine Zeit zu verloren, most már nem lehet időt veszteni, katonáinak felülést parancsolva, az öszve csoportozott zendülő néptömeg által elfoglalt bíró háza eleibe rúgtatott, mely alkalommal különösen a helység bírájának ősz apja, előállván azt kiáltozá: a király és a vármegye mind igazságtalan, én vagyok a legöregebb a helységben, aki senkit sem enged innen elvitetni, és mellét verve mutatta ide lőjjetek.
Eközben csakhamar a bíró ház utzára szolgáló ablakjából a bíró ház udvarából visszavonult pandúrság és az utzán ennek háta megett készen álló katonaság felé egy lövés történt, melyre a nép öregbedett dühvel kirohanni és az ellent állást nagyobb erővel kifejteni vakmerősködött. Ekkor a katonaságot vezető tiszt urak, nehogy a felesleges számmal a kapun belül öszve csoportozott zendülő tömeg makacs elszánással halmozott ellenállást a reájok való tüzeléssel a kétszeresen felingerelt és a szolgabíró parancsolatából tüzelni készüléstől elállott pandúrság által a gyászosabb következések elháríttassanak (a pandúrság úntalan kérdezvén, hát lőnünk nem szabad? fel akarnak bennünket áldozni?) az odavágtatott katonaság erejével testi erejét egyesítő pandúrság a kaput, mely még ekkor is a fegyveres kézzel ellent álló embertömeggel elzárva volt, mégis meg- és bedöntvén, a legnagyobb veszedelemnek kitéve volt szolgabírónak megmentésére is százados kapitány úr egy őrmesterrel a nép csoport közé kivont karddal be ugratott és így a veszedelemben lévő szolgabíró félrevonulhatott.
Ezután az udvarra lévő bíróház ablakjárul új lövés történvén, de előbb már a kapitányokat követő katonaság is az udvarban a csoportot szétnyomandó, bevágatván, azok közül kettőt gyengébben, de mégis karban meglövetvén, egynek pedig köpenyegje átlövetett, a pandúrság ekkor és a folyvást tartó ellenállást megszüntetni különben képes nem lévén, tüzelni kezdett, melynek az lett gyászos következése, hogy az alig öt percig tartott viadal után a helyszínen 7 halott férfiú, 22 sebesült férfiú és egy leány találtattak.”
Olyan elszántsággal harcoltak, hogy a szolgabíró maga is kénytelen volt elismerni: egyedül a megyei fegyveres erőszaknak tulajdonítható a visszavonulás.
A parasztok kétségbeesett ellenállását igazolja – írja Vörös Károly történész, a zendülésről szóló tanulmányában –, hogy valamennyi halott és húsz sebesült elölről kapta a sebet, a halottaknál pedig a pandúrok tanúsága szerint öldöklő fegyverek voltak.
A helyszínen 72 zendülőt elfogtak, a sebesültek mellé orvosokat rendeltek, ápolásukat a rebellióban részt nem vett cseh asszonyokra bízták. A foglyokat a ferences kolostor lakatlan szobáiba zárták, ugyanoda, ahol negyven évvel korábban a megyei insurgens lázadás felkelő parasztjait tartották átmenetileg fogva. A vizsgálat azonnal megkezdődött, a kisebb vétkűeket tizenhat–húsz pálca- vagy korbácsütés után elengedték. A többi foglyot, 53 parasztot, erős pandúrfedezet mellett a legnagyobb óvintézkedések közepette 26 kocsin Kaposvárra, a megyeháza börtönébe szállították. Állapotuk miatt azonban tizenhét sebesült rabot szigorú őrizet mellett a faluban ápoltak tovább, ők felépülésük után kerültek törvényszék elé.
A vármegye időközben József nádortól is kemény utasításokat kapott minden hasonló jellegű mozgalom azonnali elfojtására. A mesztegnyőiek ügyében azonnal megkezdték a pert, és 1841. április 26-án már megszületett az ítélet. Az elsőrendű vádlott, Bognár bíró hatévi börtönt kapott félévenként huszonöt bottal, a két másodrendű öt, a harmadrendű vádlottak három év börtönt, félévenként ugyancsak huszonöt botütéssel súlyosbítva. A negyedrendű vádlottakat egy évre ítélték, kétszer harmincöt botütés mellett, az ötödrendűeket egyhavi börtönnel és huszonöt bottal büntették. Valamennyiüket hetenként kétnapi, kenyéren és vízen eltöltött böjtölésre kötelezték, és büntetésüket láncon, közmunkavégzéssel kellett letölteniük.
A királyi tábla végső ítéletére a fellebbező fővádlottaknak évekig várniuk kellett. Egy vádlott közben meghalt a börtönben, ő a mozgalom tizenharmadik halálos áldozata. 1842. december 10-én még tizenhárom vádlott felesége könyörgött a királyi táblánál a mielőbbi végső ítéletért, amely végül 1843. május 10-én született meg. Öt paraszt büntetését súlyosbították, s még megtoldották azzal, hogy az addig tömlöcben töltött éveket nem számították be. (A résztvevők és az elítéltek nevét a Függelékben olvashatják.)
E kíméletlen megtorlás sem vethetett gátat annak a társadalmi méretűvé nőtt elégedetlenségnek és nemzeti mozgalomnak, amely a mesztegnyői zendülést alig nyolc év múltán, 1848-ban követte. Mesztegnyő népe 1981 decemberében emléktáblát állított a „zenebonáskodó” parasztok tiszteletére, és azóta december 7-e a falu jeles ünnepének számít, minden esztendőben kulturális rendezvénnyel, koszorúzással adóznak a lázadó ősök emlékének.
Az iratok tanúsága szerint a zendülők soraiban, annak egyik vezetőjeként, e sorok írójának, a kötet szerzőjének apai szépapja, Jáger Ferenc is ott volt, akit azután mint másodrendű vádlottat több társával együtt a kaposvári vármegyei börtönbe kísértek. Hét esztendő nehéz büntetés várt rá. A sors különös kegye vagy szeszélye folytán éppen itt, a Somogy Megyei Levéltár egyik szobájában vetette papírra e sorokat, abban az épületben, amelynek legalsó szintjén, az egykori börtönben valaha a mesztegnyőiek raboskodtak.
A Cseh utca (a mai Ladi János utca), ahol a betelepített zselléreknek telket osztott a földesúr
)
)
A mesztegnyői plébánia halotti anyakönyvi bejegyzésének részlete 1840. december 7-én és 8-án a zendülés áldozatainak nevével
A mesztegnyői zendülés áldozatainak emléktáblája a faluban
