Az apokalipszis hónapjai | Száz Magyar Falu

Az apokalipszis hónapjai

Az újabb világháború hadműveletei 1944. december 1-jén érték el Somogy megye határát, és 1945 április 1-jéig hatalmas pusztításokat okoztak mindenütt az országrészben. Mesztegnyő történetében a törökdúlás óta ez volt a második legnagyobb kataklizma. A 3. ukrán front alakulatai december 2-án elfoglalták a megyeszékhelyet, és első egységeik három nap múlva, december 5-én délután négy órakor érkeztek meg Mesztegnyőre. A falu területén az 57. szovjet hadsereg és a német Dél hadseregcsoport között hónapokig tartó ádáz küzdelem folyt. Az utolsó német katona április 1-jén hagyta el a térséget.

Somogy megye nyugati részén a Balatontól a Dráváig, Balatonkeresztúrtól Heresznyéig négy hónapos állófront alakult ki. Itt húzódott a Margit-vonal. A frontvonalba Kéthely, Marcali, Bize, Kelevíz, Mesztegnyő, Nagybajom, Kutas, Beleg, Szabás, Ötvöskónyi, Nagyatád, Lábod, Rinyaszentkirály, Görgeteg és Háromfa község estek.

A harci eseményeket a Borus József gondozásában közreadott hadműveleti napló alapján naprakészen követhetjük:

„December 8. Somogy földjén változatlanul tombol a harc. A súlypont most Marcali, ahol a 99. német hegyivadászezred a 3. lovasdandár és a légierő támogatásával súlyos harcok árán visszafoglalja a községet. A Dél Hadseregcsoport 9 órakor megkapja Hitler távirati parancsát: a 2. páncélos hadseregnek a 3. lovasdandár erőivel meg kell akadályozniuk az 57. szovjet hadsereg további nyugati előrenyomulását, sőt nekik kell támadásba lendülni, és az arcvonalat Kaposvár magasságába előrenyomni.

December 11. A szovjet hadsereg fokozott erővel támadja a német állásokat, tombol a harc Nagybajomnál. Szenyérnél a németek támadnak, de nem sok sikerrel. Mesztegnyő elfoglalása a szovjet csapatok támadásába ütközik. Gadányt délről szovjet erők közelítik meg, de ezeket a németek vetik vissza.

December 12. Mesztegnyőt észak felől német hegyivadászok támadják. Az itteni szovjet csapatok szívósan védekeznek, kilőnek 4 német rohamlöveget, mire a német támadás Gadánytól 2 km-re délre és Mesztegnyő északi szélén elakad.

December 13. A szovjet hadsereg összefogott erőkkel támad. Harcok folynak többek között Nagybajomnál, Mesztegnyőnél és Kelevíznél, ahol délről és keletről indul harckocsikkal támogatott szovjet támadás a község ellen. Az arcvonal e nap estéjén Mesztegnyőtől 1,5 km-re délnyugatra van.

December 16. A 3. lovasdandár több napi szünet után újra próbálkozik Mesztegnyőnél. A németek több irányból támadják a helységet, délről sikeresen betörnek, de a szovjetek harckocsik segítségével visszavetik őket kiinduló állásaikba.

December 17. Ismét élénkebb a harci tevékenység. A szovjet támadások súlypontja e napon Mesztegnyő térsége. A községből kiindulva a szovjet gyalogság több tucat harckocsi és csatarepülők támogatásával kezdi meg támadását. A németeket északnyugaton Gadány keleti széléig szorítják vissza, délnyugaton pedig az erdő széléig és a Szenyértől északkeletre eső területre.

December 18. A Dél Hadseregcsoport terve szerint ezen a napon a 2. páncéloshadseregnek Mesztegnyőnél fel kell számolnia a szovjet betörést. Ez azonban nem sikerül.

December 19. Somogyban a szovjet támadások tovább folytatódnak. Mesztegnyőnél éjszaka, majd nappal erős tüzérségi támogatással, mesterséges köd leple alatt, számos harckocsi bevetésével harcolnak. A helységtől nyugatra és északnyugatra a németek megfeszített erőkkel tartják vonalaikat, délnyugatra azonban sikeresen nyomulnak előre a szovjet csapatok Szenyértől keletre az erdőig.

December 20. Éjszaka nem történik semmi szokatlan, Mesztegnyőnél a helyzet változatlan. Reggel a németek kezdenek támadást, de a szovjet csapatok a községtől délre lévő tanyán, s ettől nyugatra megállítják őket. Az 57. hadsereg nyugati arcvonalán sem ezen a napon, sem az év hátralévő részében, de még az új év első két hónapjában sem következett be változás.”

A faluból a lakosságot 1944. december 20-án kitelepítették. Szinte mindenki meghalt azok közül, akik a szőlőhegyi pincékben megbújva mégis itt maradtak. Később néhányuknak – köztük gyerekeknek – sikerült a menekülőkhöz csatlakozniuk, csodával határos módon maradtak életben. Az átélt borzalmakról ma is könnyekkel küszködve beszélnek.

Szántó Judit, a gimnazista unoka 1994-ben az egyik megyei honismereti pályázatra feldolgozta családja hányattatását. Nagyanyja, Szántó Jánosné, akkor tizenhárom esztendős kislány, így emlékezett vissza ezekre a napokra: „Kint voltunk a hegyen, a nevelőanyám és a két testvérem. December 6-án bejöttek az orosz katonák, de nem tudtak továbbmenni, mert a Pataksürü környékén a németek már ásatták a lövészárkokat, ezek még napjainkban is láthatók. Megállt a front, elkezdődtek a harcok. Az egyik pillanatban az orosz, a másikban német kezén voltunk. Így, amióta az oroszok bejöttek a faluba megszakadt a kapcsolat apámmal, aki eddig szabadon kijárhatott hozzánk, hogy legyen élelmünk. Volt olyan helyzet, hogy a faluban oroszok voltak, a hegyben meg németek Így volt ez december 17-én is. Azt a délutánt sohasem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből. Tisztán emlékszem mindenre. Még arra is, hogy nevelőanyám és szomszédasszonya, Nanica néni tejfölös bablevest főzött, mellé krumplis pogácsát sütött. A felnőttek (a pince tulajdonosa, Vilmos bácsi, a mostohaanyám és szomszédja) a pince első részében beszélgettek. Mi, gyerekek (velem volt a két testvérem és szomszédunk kislányai, Magdi és Ilonka) a belső pincébe voltunk tessékelve. Bejött egy német katona, fegyver is volt nála. A szüleink próbálták – kézzel-lábbal, hiszen nem tudtak németül – megtudakolni tőle, hogy mikor lesz ennek az egésznek vége. Mi, kicsik, fel sem tudtuk fogni, hogy háború van, előjöttünk, és figyeltük az idegent. Janika a pincében levő szövőszék szélére ült. Én a kisszékre az ajtó mellé. Az idegen a feltett kérdésre azt válaszolta, hogy egy-két napon belül kinyomják az oroszokat az országból.

Egyszer csak arra eszméltem föl, hogy a földön ülök. Később jöttem rá, hogy a légnyomás vágott le, hatalmas porfelhő van, és megszólal Vilmos bácsi: Most itt mindnyájan meghalunk! Föl akartam nézni, de nem láttam semmit, csak ültem a földön, hallottam, hogy Vilmos bácsi ismét megszólal: Istenem, Istenem, mi történt?

Ahogy szállt lefelé a por, kiderült, hogy egy akna vágódott be, a pince oldala és teteje hiányzik. Felálltam, mentem kifele. Láttam, hogy mostohaanyám a földön fekszik. Nanica néni egy kisszéken ült az ágy előtt, akkor pedig a feje hátra volt hajtva, s egy ágytakarót teljesen beterített az agyveleje. Azonnal szörnyethalt. Kimentem a pince elé, akkor vettem észre, hogy a bal lábam vérzik. Vilmos bácsi is kijött. Ő már harcolt a fronton is, fel tudta fogni, hogy mi történt. Azt kérdezte: Istenem, Istenem, hát ki maradt életben? Én kinn jajgattam a pince előtt, és gyermekésszel arra gondoltam, hogy a német katona lőtt, hisz volt nála fegyver. Vilmos bácsi bement, majd nem sokkal később jött is ki, hozta az ölében az én hatéves kistestvéremet, Janikát. A feje leszakadt, a végtagjai szintén, a belei is kinn voltak. Ő pont ott ült, ahol az akna becsapódott. Azonnal meghalt. Mintha csak most látnám, ahogy Vilmos bácsi kiteszi az ajtó elé. A Magdikám kezét csak egy bőrcafat tartotta, az Iluska a derekán sebesült meg. Nevelőanyám és Rózsika olyan súlyosan megsebesült, hogy, ha kórházba kerültek volna, sem biztos, hogy meggyógyulnak. Abban a pincében már nem maradhattunk, december volt és nagyon hideg.”

A falu lakóinak többsége javait hátrahagyva menekült. Velük együtt vágott neki az útnak családjával Kiss Mihály uradalmi intéző. Fia, László így emlékezik vissza a történtekre: „Még nagyon kicsi gyerek voltam, amikor kitört a második világháború. A gondtalan gyermekkort ez nem zavarta, hiszen fel sem fogtuk, hogy mi is történik tőlünk keletre. Arra viszont emlékszem, hogy a templomból elvittek egy harangot a háborúba ágyút önteni (az időpontra már nem emlékszem), édesanyám tucatszámra kötötte a kesztyűket, érmelegítőket a téli hidegben harcoló magyar katonáknak. De ez már akkor volt, amikor Magyarország is belépett a háborúba. A faluból egymás után vitték el az embereket katonának, többek között édesapám egy segédtisztjét Cserpes István (Pistácsit), aki aztán a Dontól már nem is tért haza. Ez engem nagyon megrázott, hiszen őt nagyon szerettem.

Az első kézzel fogható negatív élmények a bombázásokhoz fűződnek. A szabadsággal teli gyermekkor első felesleges korlátjait ezek jelentették. A légiriadó először még újdonság volt. A pincében eltöltött néhány óra még élményt is jelentett. De a Liberátorok dübörgése igencsak félelmet keltett bennünk. De minden eshetőségre számítva a kertben készült egy bunker is. A második alkalomtól, mikor a pincébe kellett mennünk, éreztük a szabadságunkban való korlátozást. Már csak akkor hagyhattuk el a biztonságos pincét és környékét, amikor a repülőgépek bombáikat leszórva visszafelé is elmentek. Ez rendszerint már ebéd utáni időre esett. Az is előfordult (két esetben), hogy a visszafelé repülő gépek a község határában szórták le maradék bombáikat. Ezek azonban az erdőben hullottak le. Később az éjszakai bombázások jelentették az újabb félelemforrást. Így érkeztünk el ahhoz, hogy a front Magyarországra tevődött át. Láttuk szüleink arcán a kétségbeesést, ahogyan a front közeledett hozzánk. Láttuk a németek visszavonulását, néha visszavonuló magyarokat is, ócska fegyvereikkel. A híreket már mi is meghallgattuk, szüleink félelme ránk is átragadt. Főleg, amilyen rossz hírek jöttek az orosz katonák rémtetteiről. Igaz, hogy még iskolába jártunk, én már negyedik elemibe, játszottunk is, de a Damoklész kardja, az orosz sereg, már a »fejünk felett« volt. A front közeledését jelentette az is, hogy nagynéném két kisfiával Újvidékről hozzánk menekült. Harmadik gyerekével akkor héthónapos terhes volt.

Kilencedik születésnapom (november 2.) után hamarosan kiment a család Kak-pusztára, Puháékhoz az erdészházba, hogy majd a községen gyorsan átvonuló oroszok után hamarosan visszamehetünk. Ez volt a terv.

Senki sem számított arra, hogy környékünkön három hónapig áll a front, és hónapokig (több mint fél évig) nem mehetünk haza, hanem karácsony másnapján elindítottak bennünket gyalog, mindenünket elhagyva Kaposvár irányába. Azonban még az erdészházban eltöltött idő alatt történt egy és más velünk. Ez a közel egy hónap legborzalmasabb időszaka volt az életemnek. 9-10 éves korban a gyerek már LÁT, megjegyez sok mindent egy életre, felfogja a körülötte történteket. Így voltam én is, és soha nem fogom elfelejteni a velünk ott, abban az időben megtörténteket.

Az erdészházba való kiköltözésünk után hamarosan jöttek utánunk Máté Dezső bácsiék (erdőmérnök), Fokiék, Csuháék, Börnicsék és még jó néhányan, akinek a nevére nem emlékszem. Kakpusztára Mesztegnyőről elég sokan menekültünk ki.

Az oroszok az erdészházhoz közel, az erdő szélén ásták be magukat. Nappal is, de főleg este állandóan látogattak bennünket, reggel még kevésbé, este azonban már részegen. Állandóan ital meg nő kellett volna nekik. Sokat fenyegettek bennünket. Nagyon sokszor fogták ránk a csőre töltött fegyvereiket, mert nem kaptak meg valamit, amit megkívántak. Egyik este egy részeg társaságnak nőkre fájt a foguk, de a jelen levő férfiak a Foki Pista bácsival az élen nem engedték a köztünk lévő asszonyokat, lányokat elvinni.

Erre elmentek, de a kapuból egy kézigránátot dobtak visszafelé, a házhoz. Nagy szerencsénkre a szobaablakon lévő vasrácson visszapattant és az ablak alatt robban fel. A szobában ekkor 35-40-en lehettünk. Ha beesik a szobába, akkor lehet, hogy én sem írom ezeket a sorokat.

Ezen az éjszakán még az erdészházban aludtunk. De a következő éjszakára már bementünk Kakra. Ahol befogadtak bennünket, ott aludtunk, szalmán. A felnőtt lányok és asszonyok kivájt szalmakazlak belsejében töltötték az éjszakákat. A részeg orosz katonák minden este randalíroztak a házaknál, nőkért, italért. Erejüket fitogtatták, mikor összevissza lövöldöztek. Úgy emlékszem, a bírót, mert a feleségét nem engedte elvinni, egy sánta orosz, mint egy kutyát, lelőtte, az asszonyt pedig feldobták a szekérre, és elvitték. Szerencséjére a halastó körül le tudott ugrani, és bemenekült az erdőbe. Néhányszor a részeg oroszok golyói fütyültek el a fülünk mellett, amikor esténként a halastó töltésén vonultunk be Kakra aludni.

Így ünnepeltük a karácsonyt. Aztán a helyzet annyira tarthatatlan lett, hogy karácsony másnapján elindultunk, nem saját szabad akaratunkból, hajtottak bennünket, Kaposvár irányába. Csak ami magunkon volt, azt vihettük, no meg ami a trágyástalicskára ráfért. Némi élelem és a pici gyerekek voltak a talicskán, melyeket a férfiak felváltva toltak. Ahol megesteledtünk, és befogadtak bennünket, ott aludtunk. Néhol kaptunk enni is, de az élelmezésben az alapellátást Foki Pista bácsiék Viola nevű tehene biztosította. Volt olyan hely, ahol két éjszakát is eltöltöttünk, és csak akkor hajtottak tovább bennünket.

Így érkeztünk Magyaregresre többnapi gyaloglás után, ahol több háznál helyeztek el bennünket. Több hétig voltunk itt, de ez az idő sem tartozik a kedves emlékeim közé. Itt akarták édesapámat elvinni malenkij robotra, de én nem engedtem. Az egyik kezénél fogva az orosz katona húzta, én a másikba kapaszkodva húztam visszafelé, természetesen apám is nekem segített. Egyszer csak az orosz katona elengedte, büszkén a mellére csapott, és »nyemecki szoldát nye dobre, ruszki szoldát harasó« szöveggel otthagyott bennünket. (Úgy hallottam, hogy akiket akkor elvittek robotolni, nem sokan tértek haza.)

Ez időben az egyik fő táplálékunk a sütőtök volt a tehéntej mellett. Ezután évtizedekig nem tudtam a sütőtökre ránézni sem.

Elég erős tél volt, nagy hóval, a lakásba szorultunk, alig-alig járhattunk ki (itt tanultam meg kötni, horgolni, sőt hímezni is). A hosszú téli estéket a sötétben különféle »elmét élesítő« játékokkal töltöttük el. Hasonlókkal, mint amilyenek most a TV-ben levő vetélkedők, csak nyeremény nem volt, illetve az, hogy gyorsabban jött el a lefekvés ideje.

Néhány heti ott-tartózkodás után átmentünk Mernyére, ahol már rendesebb helyen laktunk, a plébánián. Itt már jártunk iskolába is. Itt lettünk tetvesek, és az itt szerzett tapasztalatokat később hasznosítani is tudtam. Az iskola mellett az egyik fő időtöltésünk a ministrálás volt a templomban.

A faluban volt egy, úgy emlékszem, piarista rendház (onnan kaptunk fekvőhelyeket), tele menekült papokkal, akik minden nap miséztek, ministrálni pedig kellett. Volt olyan nap, hogy 11 misét ministráltam végig.

Még Somogyjádon, menekülés közben édesapám nagynénémet feltette a Kaposvárra induló egyetlen vonatra, mert már nagyon előrehaladott terhes volt, hogy legalább a hamarosan bekövetkező szülés a városban érje, és kórházba tudjon kerülni. (Februárban, mint később megtudtam, megszületett Ágota.)

Az 1945-ös tavasz korán következett be, és a mai napig emlékszem, hogy február végén a plébánia kertjében mákot vetettünk. Haza, Mesztegnyőre azonban még nem mehettünk. Közben a férfiak közül néhányan óvatosan hazalátogattak, és hozták a szörnyűbbnél szörnyűbb híreket, hogy néz ki a falu, kik haltak meg a faluban, a hegyen stb. A Kakra hazalátogatás alkalmából Puha bácsit és idősebb fiát valami részeg orosz agyonlőtte. A hazalátogatók hozták a híreket arról is, hogy a falu körbe van aknázva, az utakról letérni nem tanácsos, mert nem tudni, hol van akna. Főleg az erdőkben volt sok.

Májusban aztán, hazamenve, mi, gyerekek is láttuk a háború pusztításait. Nem volt egy ép ház sem, mindegyik épület több-kevesebb sérülést szenvedett. A mi házunk előtt az útra lehulló bomba két szobát romba döntött. Utóhatásként lehet mondani, hogy a sok hátrahagyott lőszer fiatalban, idősebben sok tragédiát okozott.

Hazaérve azt is láttuk, hogy mindenünk elveszett, az élet teljesen kilátástalannak látszott. Egy ideig Tapsonyban laktunk az iroda épületében, majd amikor a ház kicsit lakhatóvá lett téve, a régi házunkban.

A visszavonuló orosz katonák állandó félelemben tartottak bennünket. Rendszerint este érkeztek, és nagyon sokszor a mi udvarunkban éjszakáztak. Az italt akkor sem vetették meg, és nagyon sokat randalíroztak. A gyerekeket többségükben viszont szerették, és mi is többször kaptunk tőlük cukrot, aminek igencsak hiányában voltunk. Az udvarunkon a ház mögött, a hinta és a homokozó helyén volt egy orosz temető, ahova állítólag 14 orosz katonát temettek el. Nem ez volt a környékünkön az egyetlen ilyen sír. Aztán nyár közepén felszedték a halottakat, gyalulatlan koporsókba rakták, és elszállították Marcaliba, a Széchenyi-kastély elé egy tömegsírba, ahova hősi emlékművet is építettek nagyon gyorsan. A szörnyű bűz, amíg ez lezajlott, szinte kibírhatatlan volt. Közben a nyugatról visszavonuló katonák a falu környékén lerakott aknákat is szedték fel. Az aknásításnak sok civil áldozata is volt a faluból. Úgy emlékszem, hogy ’45 szeptemberig, amíg Mesztegnyőn laktunk, kb. 100 halálos áldozata volt felnőttek és gyerekek közül. Reggel az aknaszedők kivonultak, szedték fel az aknákat több-kevesebb sikerrel. Amikor egy alakulatnál valamelyik katona alatt az akna felrobbant, a társaság elvonult, helyet adva a másnap vagy több nap múlva érkező másik alakulatnak. Amit kiszedtek, folyamatosan szállították a halastó (ivótó) mögé a nádasba, ahol aztán egyszerre felrobbantották.”

A vármegye települései közül a legsúlyosabb veszteség Nagyatádot, Nagybajomot és Mesztegnyőt érte. A mesztegnyői községi díjnok az ország felszabadulásának napján levelében azt írta: „a visszatérő lakosságnak a rajta valónál nincs egyebe, az épületek összedőltek, a vandalizmus minden képzeletet felülmúl. Nincs igavonó, nincs gazdasági felszerelés, vetőmag, élelmiszer a faluban, a kutak fertőzöttek, a hazatérők életére gyilkos aknák leselkednek”.

A helyettes körjegyző április 13-án kelt első számú ügyiratában drámai hangon értesítette a felettes hatóságot – idézi Kanyar József a somogyi állapotokat elemző összefoglaló művében –: „A hullák nagy részét sikerült eltakaríttatnom a faluban, a külterületeken pedig csak ott, ahol aknák nincsenek. Egész sor ló és egész sor emberi hulla van még temetetlen kinn a határban, ezeknek az eltakarítása azonban teljesen lehetetlen az aknák miatt. Mesztegnyő községnek minden oldalán állások (fedezékek) voltak, a falun kívül minden rét és a mezőnek az állások előtt lévő része: aknamező. Ide műszaki katonák kellenének. Ha meleg lesz, és a legyek tömege megjelenik, komoly betegségekkel kell számolni. Majdnem minden napra esik egy-egy halott, akik aknaáldozatok. Két nap alatt, 1945. március 25-én és 26-án öten haltak meg és négyen sebesültek meg az aknarobbanástól a Mesztegnyőbe visszatérő lakosok közül. Jelentem, hogy a házak 80 százaléka emberi lakás céljára nem alkalmas. A tetőzet és a falak megrongálva, ajtók, ablakok egy része kinn van a téli bunkerekben, nagy részük azonban teljesen megsemmisült. Több család van, akiknél a falak sincsenek meg, és így teljesen földig lerombolt lakóházakat találunk. A jegyzőség összes iratai, anyakönyvei, birtokívei, kataszteri térképei mind megsemmisültek.”

A lakosok elbeszélései szerint a ritka szépségű barokk templom és kolostor kereken négyszáz akna- és tüzérségi találatot kapott, a szentélyre repülőgép zuhant, a torony a bombázásoktól félig leégett, egyedül a Jézus Szíve maradt épségben. Dorffmaister festményei közül egy elpusztult, a többi ezernyi lyukkal, szakadással „megúszta”.

A plébánia irattára az egy Emlékiratot kivéve elégett. A plébános feljegyzéseiben megemlíti, hogy paplak falában az utcai oldalon félig kilógva sokáig ott volt egy fel nem robbant lövedék, így laktak benne évekig, később a tűzszerészek szedték ki onnan és semmisítették meg.

A háború a község lakosságát valósággal megtizedelte, az áldozatok száma megközelítette a másfélszázat. Tiszteletükre – a megyében elsőként – 1988. október 30-án emlékoszlopot állított Mesztegnyő népe. Az avatóbeszédet Kanyar József történész, a megyei honismereti bizottság elnöke tartotta. A hozzátartozók ettől kezdve már itt is meggyújthatják a kegyelet gyertyáit elesett, eltűnt vagy elhurcolt családtagjaikra emlékezve. „Az emlékoszlop számomra már nem csupán egy nemes elhatározás eredménye – írta említett dolgozatában Szántó Judit –, elmozdíthatatlanságával jelképezi az emberek szenvedéseinek súlyát, magasságával hősiességét. A márványba vésett betűk nem pusztán nevek, hanem sorsok. Hamarosan itt van a Mindenszentek és a halottak napja. Ki fogok menni a temetőbe, hogy gyertyát gyújtsak szeretteimért, az emlékmű mellett eszembe fog jutni, mindaz, amit a nagymamám mesélt.”